Kovács Ilona: Pénz és szerelem
Vagyonok és vonzalmak Marivaux Az örökség című darabjában
Marivaux (teljes nevén: Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux, 1688–1763) kiváló XVIII. századi, rokokó szerző, akit nálunk egyelőre, sajnos kevéssé ismernek: magyarországi recepciója alig történt meg. Időnként ugyan játssza egy-egy színház valamelyik darabját, de átütő sikert nemigen ér el, a közönség nem vesz tudomást igazán a szerzőről. A nyomtatásban megtalálható szövegek száma is elenyésző a teljes életműhöz képest. Két jelentős (befejezetlen) regénye lefordítatlan, a filozófiai esszék és publicisztikai írások pedig nem csak hogy nem léteznek magyar fordításban, de egy-két szakértőt kivéve nálunk szinte ismeretlenek. Egy szemelvényes kötet kivételével[1] csakugyan alig szerezhet tudomást róluk a magyar olvasó, holott Marivaux regényíróként és filozófusként is jelentős. A francia köztudatban él vele kapcsolatban egy Voltaire-nek tulajdonított híres mondás, amelyet Melchior Grimm idézett annak idején, miszerint Marivaux „légypetéket méricskél pókháló-mérlegen”.[2] Ez a fordulat jól mutatja, milyen ironikus hangvétellel szokás emlegetni azt a szerzőt, aki maga is a humor, a paródia, a travesztia nagymestere volt. Eredetisége sokkal több figyelmet érdemel. Voltaire valamennyire találó, mégis inkább gonoszkodó megjegyzése kétségkívül a kortárs és vetélytárs iránti féltékenységből és irigységből fakad elsősorban. Voltaire ugyanis hiába volt sikeres tragédia-, pontosabban drámaíró a saját korában, maga is érezhette, hogy a nagy elődökkel, mint Corneille és Racine nem vetekedhet. Halála után egész színházi munkássága feledésbe merült. Ezzel szemben Marivaux a XX. század közepétől egyre többet játszott, tehát egyre inkább értékelt szerző, aki rögtön Molière után következik a francia irodalomban a vígjáték mesterei között. Darabjait tehát elég gyakran állítják színpadra, nála többet megint csak Molière komédiáit veszik elő. Az viszont találónak mondható a kortársak észrevételeiben, hogy a felületes néző számára a darabok mintha inkább súlytalanok lennének, nem többek, mint szellemes társasági csevegésre módot adó szerelmi-párválasztási történeteknek.
A Károli-L’Harmattan kiadónál 2020-ban megjelenő gyűjteményes kötet[3] Utószavában megpróbáltam felvázolni azt a komplex problémakört, amely valójában a könnyed felszín alatt meghúzódva súlyt ad Marivaux minden művének. Ide tartozik a kettős regiszternek (Jean Rousset kifejezése[4]) nevezett szerkesztési technika és a marivaudage, amely nem véletlenül kapta a nevét a szerzőről.[5] A vígjátékokból korábban csak egy gyűjteményes fordításkötet készült magyarul, Jánosházy György műve, Hazugságok címen.[6] Jánosházy fordítási koncepciója azonban véleményem szerint téves, vagy legalábbis hamis képzeteket kelt nyugodtan mondhatjuk: a magyar szöveg megtévesztő. A fordító a szerepjátszást, a különböző próbatételekhez szükséges alakoskodást és szimulálást komolyan veendőnek tekinti, holott Marivaux egész életművének a játékosság, a játék az egyik központi kategóriája, sőt a fordításba koncepcionálisan erkölcsi szempontokat visz be, és esztétikailag hazugnak minősít minden kijelentést, szituációt, amely nem fedi tökéletesen a “valóságot”. Azt, hogy Marivaux nem realista szerző, figyelmen kívül hagyja, mi több, más stílusok és korok kritériumait alkalmazza a rokokó művekre. Az ő megközelítésében az egész commedia dell’arte hagyomány hazugságok és átverések morálisan elítélendő halmaza, holott a játékosság ezekben a színművekben egészen más funkciót tölt be. Molière és Marivaux munkásságának is egyik legfontosabb forrása az antikvitás és a francia irodalmi elődök mellett éppen az olasz népi színjátszás, pontosabban a Goldoni munkásságából egyetemesen ismert témák és modellé, mintegy „sablonná” vált népszerű szereplők (mint Arlekin, Pantaleone, Colombina). Ha ezen az állásponton vagyunk, akkor súlyos torzításnak minősíthetjük, ha a játékot hazugságként állítják be, vagyis hamis színben tüntetik fel az alkalmazott stiláris elemet, miáltal leminősítik a kérdéses irodalmi műfajnak az értékét.
Itt nem célom részletesen foglalkozni a „fecsegő felszín” és „hallgató mély” filozófia problematikájával, csak egy paradoxont emelnék ki, egyetlen darab elemzésével, amelyben Marivaux a szerelem és pénz viszonyát taglalja a maga sajátos módján. Aki ismeri a szerzőt, az tudja, hogy a vagyon, örökség egyfelől, a vonzalmak a másfelől milyen szorosan összefüggnek nála, milyen gyakran képezik a cselekmény tengelyét: pénz, szerelem, örökségek köré szerveződnek a színpadi történések. Meggyőző példaként leginkább két darabot említenék, de emellett szinte minden műben igen fontos a pénz, szoros összefüggésben a társadalmi, hatalmi viszonyokkal. Ilyen egyértelműen az Örökség (Le Legs) 1736-ból, de hasonló a (Második) Váratlan szerelem (La Seconde Surprise de l’Amour, 1727) is. Ne feledjük, hogy nem sokkal vagyunk az eredeti tőkefelhalmozásban igencsak érdekelt, vagyis kapitalizmus előtt széles kaput nyitó Nagy Francia Forradalom előtt. Természetesen fel lehetne sorolni az életmű sok jelentős darabját, amelyekben hasonlóan fontos a pénz problémája[7], de ezúttal csak az Örökség című egyfelvonásost vizsgálom meg közelebbről, amelyet Réz Ádám még 1978-ben fordított a Magyar Rádió számára, és hangjátékká dolgozott át. A darab szövege azóta sem jelent meg nyomtatásban. A fordítás mint hangjátékszöveg 1978. november 22-én hangzott el először, és persze nem teljesen azonos a színpadra vihető verzióval. Erősen, mintegy a szöveg egyharmadával lerövidített változatról beszélünk, amelyből egész jelenetek hiányoznak, de minden lényeges elem megmaradt. Réz Ádám fordítása kiváló és időt álló, és a cselekmény olyan jól követhető még a változatban is, hogy érdemes lenne megjelentetni.
Az eredeti darab bemutatója 1736-ban volt a Comédie Française-ben, és azóta is a Játék (VI.) után Marivaux legtöbbet játszott komédiái közé tartozik. Nálunk a darab semmilyen verzióban eddig még nem került színpadra az adatbázisok szerint, holott a már említett Jánosházy György is lefordította A hagyaték címmel, ld. 6. lj.) A darabot a jellemkomédiák közé sorolják, bár ez csak egyik vetülete a mondanivalónak, és nem adja vissza a mondandó komplexitását. Mindenekelőtt azt, hogy a játék a pénzzel kapcsolatos szétágazó bonyodalmakat mutatja be. Marivaux ezúttal a szokottnál kevesebb szereplővel dolgozik: a Grófné, a Márki, Hortense és a Lovag, ők négyen a főszereplők, akik két párt fognak képezni a darab végén. Mellettük jelennek meg a szolgák: Lisette, a grófné szobalánya és Lépine, a márki inasa. Mind a hat szereplő rendkívül aktívan vesz részt a cselekmény, egész pontosan saját sorsa alakításában, mivel az örökségekhez való hozzájutás, a vagyonok sorsa érthető módon a boldogság vagy a balsors irányába terelhetik az életüket.
Az egyik főhős, a Márki óriási összeget (600 ezer frankot) örökölt egy rokonától, amelyet csak azzal a feltétellel kap meg, ha elveszi Hortense-ot, az elhunyt egyik rokonát. A bonyodalmat – hogyan is lehetne ez eltérő módon – az jelenti, hogy mindenki mást szeret, mint akihez anyagi érdekei kötnék, és hogy az egyetlen értelmes kiút az lenne, ha a Márki önként és békésen lemondana a summáról. A kialakuló helyzet tulajdonképpen egy próbatétel, vagy erkölcsi kísérlet, amelyben részt kell venni az összes érintettnek, és a kísérlet lényege, hogy mindenféle alkudozások során meg kell válaszolniuk a kérdést, mi a fontosabb számukra, a szerelem vagy a pénz. A válaszadás lehetőségét bonyolítja, hogy még valami terhesség is közbejön, amiről ki ezt tudja, ki azt, ki nem tud semmit – és ugye a szereplők még nem tisztázták érzelmeiket. A (szerencsés) kibontakozásban természetesen fontos szerepet kapnak a szolgák (Lisette, és Lépine), akik ugyancsak szerelembe esnek, és határozott érdekük, hogy gazdáik úgy házasodjanak, ahogy nekik, mármint a szolgáknak érdekében áll. Mi sem lenne természetesebb a szereplők számára, hogy mind a pénz, mind az érzelmek az általános boldogságban oldódjanak fel. Senkinek se legyen hiánya semmiben, éljenek boldogan az emberi kor legvégső határáig.
Mielőtt a bonyodalom főbb fordulatait ismertetném, annyit érdemes megjegyezni az életrajzi háttérről, hogy a pénz legalább olyan fontos helyet foglalt el Marivaux életében, mint darabjainak cselekményében. Ő maga előnyös házasságot kötött ugyan, de a részvényekbe fektetett tőke elúszott a Law-bankház csődjében (1720), és élete végén szegénységre jutott. (A bank csődje az első igazán jelentős modern pénzügyi botrány volt Franciaország gazdasági életében is, nagyon sok ember megtakarítását emésztette fel.) Talán fölösleges is megjegyezni, hogy Marivaux tapasztalataitól függetlenül a végrendeletek és a pénz körüli kavarodás az irodalom egyik ősi toposza, elég itt a rengeteg példából a legismertebbet, a Volponét kiemelni. (Ben Jonson: Volpone vagy a pénz komédiája, 1606.) A francia minták sora is hosszú, de magyarul egyik sem ismert, mert nincs lefordítva.
Az Örökség “központi gondolata”, hogy ha a szerelem együtt jár a jóléttel, akkor nagy baj már nem történhet egy párocska életében. A színmű Hortense és a lovag párbeszédével nyit. Ők alkotják az egyik szerelmespárt, boldogságuknak azonban útjában áll, hogy a hagyatkozó kívánsága szerint a leánynak a Márkival kell házasságot kötnie. A leány a darab legelső mondataiban tömören összefoglalja, miféle konfliktusokat kell megoldani, mely konfliktusok része, hogy a Márki nem őutána, hanem a Grófné után epekedik. A világosan felvázolt, ellentmondásos viszonyok egyúttal megoldási lehetőséget is kínálnak, csak éppen némi manipulációra van szükség. Ha ugyanis sikerül úgy irányítani a választásokat, hogy mindenki hozzájusson a pénzéhez és a párjához, akkor “áldás és békesség”. Ha viszont nem elég okosan csűrik-csavarják a pénzügyi „tárgyalásokat”, akkor elmarad a boldog vég:
“HORTENSE: Nem kockáztatok semmit. Gondolkozzunk egy kicsit, lovag. A márkinak, ugye, meghalt a rokona, aki nekem is rokonom volt, és ráhagyott hatszázezer frankot – igaz, azzal a kikötéssel, hogy engem vegyen feleségül, vagy ha nem, hát mondjon le a javamra kétszázezer frankról; szabadon választhat. Igen, de a márki semmit sem érez irántam: a grófnéhoz vonzódik. Amúgy is elég gazdag: most egyszerre csak az ölébe pottyan egy hatszázezer frankos örökség, amire nem is számított. Azt hiszi, le tud mondani arról a kétszázezerről? Inkább feleségül vesz engem, aki közömbös vagyok neki, holott a grófnéba szerelmes, aki talán viszonozza érzelmeit, s ráadásul sokkal gazdagabb is nálam.”
A dialógus folytatásában az is kiderül, hogy a játékban a nők komoly kezdeményező szerepet kapnak, elsősorban is a lovaggal társalgó Hortense, aki jól ismeri a többi szereplőt, és mindjárt hatásosan jellemzi őket. Külön kiemeli, hogy vetélytársa, a grófné, szintén önálló egyéniség, tudja, mit akar, és amit akar, azt képes megszerezni: „Nagyon karakán asszony: szeret parancsolgatni, mindig az övé az utolsó szó. A márki viszont szelíd, békés, engedékeny ember: ez kell a grófnénak.” Így azonnal kirajzolódik a kép, amelyben két céltudatos, okos nő irányítja a dolgok menetét, mellettük pedig két szerelmes, de sokkal gyengébb akaratú, inkább határozatlan jellemű férfi játszik alárendelt szerepet. És akkor még a szolgák párosa (Lisette és Lépine) be sem mutatkozott, így náluk is hasonló a helyzet, bár esetükben Lisette elszántsága mintha kisebb lenne.
Mindenesetre az első jelenetben a lovag ellenvetéseire Hortense magabiztosan vág vissza és megnyugtatja: „Ne féljen, én majd sarokba szorítom a márkit, úgyhogy kénytelen lesz nyilatkozni. Tudni akarom, mihez tartsam magam. Hat hete vagyunk itt vidéken, a grófné házában, és hallgat, mint a csuka, most már színt kell vallania. Nem fogom elveszteni a jogos örökségemet, amiért nem megyek hozzá feleségül.” A következő jelenetben lép színre Hortense két segítője, a grófné szobalánya és a márki inasa, nekik komoly szerepet szán a manipulációban, és akik vállalják a cinkosságot. Persze ők is jól járnak, ha Hortense-nak segítenek, ezen felül még jutalmat is kapnak, egy részét azonnal, más részét, ha a csalafintaság sikerül. Szinte pénzügyi tárgyalás folyik a néző szeme láttára, ahol a várható nyereségből a segédkezet nyújtók megfelelő arányú sikerdíjban részesülnek. Külön ügyes “üzleti” húzása a mesterkedő Hortense-nak, hogy az előleget ajándékba adja, azt semmiképpen nem kell visszaadni. Ez némi huzakodásra is alkalmat ad, de végül mindenki belenyugszik a jutalomba, és a szálakat mozgatni akaró leány előadhatja kérését, elmondja, hogy mi is lenne az első lépés terve megvalósításához. Sejteti, hogy a két kiszemelt célpont vonzódik a másikhoz, de erről vagy nem tud, vagy egyelőre nincs bátorsága nyilatkozni. Értékelésének megerősítéséhez szeretné felhasználni a szolgákat:
“HORTENSE: Én is azt hiszem, hogy szerelmesek egymásba. Az a kérdés, Lépine, rá tudná-e venni a márkit, hogy nyilatkozzék a grófnénak, maga pedig, Lisette, a grófnét, hogy szívesen fogadja a vallomást? Igazán ártatlan kis mesterkedés lenne.
LÉPINE: Sőt, dicséretes.
LISETTE: Kisasszony, engedje meg, hogy visszaadjam a pénzét.
HORTENSE: Miért?
LISETTE: Csupán azért, mert úgy érzem, hogy éppen azt az egyet nem tudom megtenni, amit a kisasszony kíván tőlem. Úrnőm özvegy, nyugodtan él, boldog, bűn lenne kizökkenteni ebből az állapotból, én tehát arra kérem az eget, hogy maradjon így, ahogy van.”
Az ügyes Hortense minden kifogást elhárít, sőt egyúttal érdekeltté teszi a két fiatalt abban, hogy egymás iránt érdeklődjön, és esetleg közös jövőt tervezzenek maguknak, amit ő mindenképpen előmozdítana. Lépine fogékonynak is mutatkozik, hogy most másképpen tekintsen Lisette-re, rögtön heves udvarlásba kezd: „És kegyed csinos, a kutyafáját, nagyon csinos!” A vonakodás-évődés kettősét a hagyományos szereposztásban játsszák el: az inas ostromol, a szobalány kéreti magát, de érezhető, hogy a gazdák érzelmeinek kipuhatolásával párhuzamosan vonzalom támadhat közöttük is, és talán egymásra találnak, akárcsak az urak. Ezt a fajta ügyes keresztbe szövését a szálaknak Marivaux olyan mesterien bonyolítja, hogy nem statikus magatartásokat szembesít egymással, hanem minden replika több síkon mozdítja előre a cselekményt és tárja fel a szereplők érzelmeinek kibontakozását. Ezt a szerkesztési technikát, amely nem kizárólagosan a szerző találmánya (nagy elődei közül már Moliere is alkalmazta, de nem olyan szisztematikusan, mint Marivaux), nevezte el az életmű egyik kiváló ismerője, Jean Rousset „kettős regiszternek”. Tudjuk jól, hogy az úr-szolga, úrnő-szubrett kettősök tükröt tartanak egymásnak az olasz-francia vígjátéki hagyományban. Ehhez a Don Juan című Moliere-komédia nagyszerű modell (Don Juan és Sganarelle figuráival). A témát Mozart számára operalibrettónak feldolgozó Lorenzo da Ponte-szöveg, a Don Giovanni, egyetemesen ismertté tette az úr-szolga párost Don Giovanni és Leporello alakjaival. (Hogy Cervantest ne is említsük.) Marivaux-nál azonban ez a klasszikusnak mondható párosítás bonyolódik azzal, hogy önálló és dinamikusan fejlődő szálak kapcsolódnak egymásba, nem csupán tükröződnek és kommentálódnak a különböző társadalmi szinteken megjelenő magatartásformák. Ebben az egyfelvonásosban pl. Lépine nem csupán „szolgai” másolata a márkinak, hanem ellenpontja is, és önálló életet él: saját boldogságát építi azzal, hogy szolgálatot tesz Hortense-nak, ráébred, hogy Lisette lehet a szíve választottja és felesége, és hogy mindez együtt valamennyiük boldogulását és boldogságát is elősegíti. A 3. jelenet végén tehát Lépine előre vetíti a várható fejleményeket:
„LÉPINE: Azt javaslom, hogy bátorítsuk őket. Mi lesz belőle? Megszeretik egymást, szívből, igazán, és összeházasodnak. Mi ketten is egy födél alá kerülünk, kegyed lassacskán, szelídecskén megszokja a képemet, és férjéül fogad. No, mit szól hozzá, jó lesz?”
Lisette ugyan még ellenáll, vannak is ellenérvei, de ez nem ingatja meg az inast:
“LÉPINE: Várjuk ki a végét. Én szeretem magát, és cserébe hiába kérem a szerelmét? Számításaim szerint meg kell kapnom, és meg is fogom kapni, majd teszek róla, a kutyafáját!”
A következő jelenetekben előbb színre lép a Márki, azután a Grófné, és elindul a jól kitervelt manipuláció, amely ugye Hortense elképzeléséből bomlik ki. A Márkit a két szolga veszi előbb kezelésbe (4. jelenet), majd Lisette-en a sor, hogy a Grófné érzelmeit kezdje a megfelelő irányba terelni és elérni, hogy előbb az asszony maga felismerje vonzalmát a márki iránt, majd hogy bátorítsa egy későbbi vallomásra (5. jelenet). A Grófné valójában azt hiszi, hogy csak tisztelet él benne a Márki iránt, a férfi pedig pusztán barátsággal van iránta, de Lisette kimondja, hogy: „Nem, asszonyom: szerelemről van szó, valódi szerelemről. Kimondta kereken, nem dadogott, mint máskor. Asszonyom szépsége lenyűgözte. Sóhajtozik. Epekedik.” Azt is “elárulja”, hogy a márki, amilyen félszeg és dadogós, nem mer nyíltan beszélni, ezért őt kérte meg, hogy járjon közbe az érdekében.
Sajnos, itt nincs mód tovább követni a manipuláció, az öncsalás és mások hol akaratlan, hol tudatos megtévesztésének valahány lépését, de véleményünk szerint, Marivaux mesterien szövi a hálót, amelyen mindenkinek fenn kell akadnia. A következőkben a Grófné egy levél elküldésének ürügyén megszabadul Lisette-től, de már bogarat tettek a fülébe, tényleg szerelmes belé a Márki? Így a 6. jelenetben végre a két úri személy szembe kerül egymással, egyelőre még Lépine társaságában. Tőle is hamar megszabadulnak, és belevághatnak egyfelől érzelmeik tisztázásába, másfelől a pénzügyek józan megtárgyalásába.
“A MÁRKI: Asszonyom, ön jól tudja, milyen helyzetbe kerültem Hortense kisasszonnyal. Vagy feleségül veszem, vagy átengedek neki kétszázezer frankot.
A GRÓFNÉ: Valóban, s úgy vettem észre, ön nem nagyon vonzódik a hölgyhöz.
A MÁRKI: Egy csöppet se. Semmit se érzek iránta.”
A párbeszéd először virágnyelven, de később mind nyilvánvalóbb célozgatásokkal közelít burkolt szerelmi vallomásokhoz, melyben ismét csak egy nő, a Grófné viszi a prímet. Ő bátorítja, provokálja, segíti a Márkit, aki lépésről-lépésre hátrálva félszegen elismeri, hogy érzelmeket táplál a Grófnő iránt. („Ugyan, ez mégiscsak szerelmi vallomás! Nem hiszem, hogy tévednék? Ön engem szeret, efelől semmi kétség.”) Éppen itt tartanak, amikor Hortense száguld be a színpadra (7. jelenet), hogy gátlás nélkül szóba hozza az anyagiakat. Ő a legmerészebb az összes szereplő között, és nyíltan színvallásra szólítja fel a Márkit a Grófné jelenlétében a végrendeletet illetően:
“HORTENSE: Nos, uram, hogyan döntött? Ideje, hogy tisztán lássak. Nem titkolom, önnek van egy vetélytársa, a lovag, akit ugyan nem helyezek ön elé, de elébe helyezek bárki másnak, és szívesen nőül is mennék hozzá, ha ön nem lehet a férjem: ezt őszintén megmondtam neki, s ő türelmesen várt mindmostanáig, de mivel sürgős okokból még ma tudni óhajtja, hogy mihez tartsa magát, kénytelen voltan önhöz fordulni uram: Szakítsak-e a lovaggal vagy sem? Mit mondjak neki? A kezem az öné, ha megkéri.”
Ettől a pillanattól fogva mulatságos fogócska kezdődik, amelyben mindenki kinyilvánítja, hogy nem azt szereti, akihez a végrendelet kötné, de egyáltalán nem kívánnak a pénzükről lemondani. Viszont már nyilvánvaló, hogy csak a sok pénz miatt tagadnák meg vonzalmaikat, és ez bizony szégyenletes színben tünteti fel őket egymás előtt. Ekkor megjelenik a negyedik érintett, a Lovag, aki a kétségbeesés határán van, hogy minden elveszett (8. jelenet). Ezt megérezve Hortense kockázatos játékba kezd, és színleg rááll a nem kívánt házasságra, de biztosra veszi, hogy alakoskodását siker koronázza majdan. Halkan súgva kommentálja kijelentéseit a lovagnak, miközben fennhangon mást mond:
„HORTENSE (halkan, súgva): A márki úgy tesz, mintha elfogadná a kezem, de nagyon savanyú képet vág hozzá: csak ravaszkodik, ne ijedjen meg.”
Ez az a bújócska a Marivaux darabokban, amelyről egyes értelmezők (most konkrétan Jánosházyra gondolunk) azt tartják, hogy a szereplők hazudnak egymásnak, és viselkedésüket erkölcsileg kell megítélni. Kétségtelen, hogy a filozófia mindig aktuális alapkérdése, vajon hazugságokkal el lehet-e jutni az igazságig, nos, Marivaux esetében a válasz az igen felé hajlik. Miután szerzőnk komoly gondolkodó, akinek jelentős filozófiai munkássága is van[8], megfontolandó a kérdésre adott válasza, amelyet minden műfajban kifejtett. Itt csak a darabokból levonható tanulságokra szorítkozva[9] azt mondhatjuk, hogy Marivaux megengedhetőnek, sőt hasznosnak tartja a próbatételeket, amelyek változatos eszközök bevetésével (a szimulálás, alakváltás, szerepjáték, maszkok és jelmezek cseréje), el tudnak juttatni a darabtól elvárható igazsághoz.
Ha elemezzük Marivaux műveit, úgy vesszük észre, ő ezt a keserédes következtetést pártolja. Legalábbis a két remekműnek tekinthető színdarab, az Állhatatlan szeretők és a Szerelem és Véletlen játéka, (röv. Játék)[10] mindenképpen ilyen irányba mutatnak. Az előbbi, amely véleményem szerint a manipuláció máig érvényes elemzését adja, és amelyben a csábítás eszközeit kézben tartó személy megint egy nő (Flaminia, a herceg szolgájának lánya), egyértelműen ezt példázza. Egyúttal azt is bemutatja, hogy konfliktus esetén nem a kényszerítés, az erővel való élés vagy visszaélés a hatékony eszköz, hanem a vágyak felkeltése és kielégítése. A darab címében jelzi, hogy kettős hűtlenségről lát majd mesét a néző. Egy képzeletbeli birodalomban az nézzük, hogyan választ szét finoman és ügyesen egy szerelmespárt (Silviát és Arlekint, foglalkozásukra nézve pásztorok) Flaminia egy olyan szituációból kiindulva, amelynek a kezdetén a szerelmesek úgy nyilatkoznak, hogy inkább meghalnának, semmint hogy elhagyják egymást. Ráadásul a birodalom hercegét törvény kötelezi, hogy alattvalói közül válasszon feleséget magának, amit a herceg úgy akar megvalósítani, hogy házassága a szerelmen alapuljon és hozzon boldogságot. Ezért álruhában (vadásznak öltözve) járja országát, és így talál rá Silviára (szerelem!), aki viszonozza érzelmeit, de persze fogalma sincs a vadász hercegi mivoltáról, de még arról sem, máris hűtlen Arlekinhez. A cselekményben bonyolult fordulatok során át valósul meg az árulás: Flaminia Silviában a hiúság, a féltékenység, a versengés szellemét ébreszti fel, Arlekinnek pedig (a népi hagyományban hozzákapcsolt típusos) vágyak kielégítését teszi lehetővé, és Marivaux mindezt a megértés és a rokonszenv érzésével mutatja be. Jószerivel nem is lehet tudni, hogy Flaminiában, miközben manipulálja áldozatait, mennyi a tettetés, és mennyi az őszinteség. Valószínűleg eleinte többet szimulál, majd lassan valódiak lesznek az érzelmei, annál is inkább, mert beleszeret Arlekinbe, és a darab végére ő lesz a felesége, nem pedig Silvia. Így teljesül be a címben beharangozott árulás: Silvia és a herceg, Arlekin és Flaminia násza zárja a művet, de mindenki tudja, hogy a szerelmespár önként vált szét és hagyta el hajdani kedvesét.
A másik főmű, a legismertebb és legtöbbet játszott Marivaux-darab, a Játék másképp variálja ezt a dinamikus, dupla regiszterrel dolgozó technikát. Szintén szimmetrikus szerkezetben cserél alakot (identitást) és ruhát egy leendő, szülők által egymásnak szánt fiatal pár (Silvia és Dorante) a szolgáival (Lisette és Arlequin). A csere és szerepjátszás célja egymás kiismerése, mielőtt frigyre lépnének. Sok mulatságos helyzet kidolgozásával, bravúros nyelvi játékok bevetésével zajlanak az események, és végeredményeként mindenki megtalálja a maga párját, pontosabban, mindenki a maga párját találja meg, mert az urak álruhában is urak maradnak és egymásba szeretnek, a szolgálók ugyanígy szolgák maradnak és kitör a szerelem, miáltal beüt a boldog vég, de a nézőben feltámad valami kétely, hogy jól történt-e, ami történt. Vajon mi lehet az oka, hogy a szereplők beszédjüket és gondolkodásukat nem tudják a felvett külsőhöz igazítani, vagyis hogy mindegyikük a kívülállók (Silvia családja) számára disszonánsan kommunikál, az úr, úgy ahogy az urak szoktak, a szolga úgy, ahogy a szolga szokott. Mi történne, ha nem ez a végeredmény jönne ki a maszkviselésből? Ha az úrnő az inasba, és az úr a szobalányba szeretne bele? A darab érezteti, hogy a szülők nem hagynák felborulni a társadalmi rend szabályait, hogy az egyensúlyra kényesen kell ügyelni. Van egyfelől a véletlen, másfelől a szerelem, és ezek bizonyos törvényeknek engedelmeskednek. Ez Marivaux-nál alapigazság.
Visszatérve az örökségek körüli alkudozásokra: a véletlen itt is megteszi a magáét. A sorozatos érzelmi zsarolások és az örökséggel játszott számháborúsdi, amelyet Hortense vezényel le merészen, oda vezet, hogy a szív győz a pénz hatalma felett, de a jó irányba mutató véletlenek segítségével. A szolgák, vagyis Hortense és a szolgának öltözött Márki megszeretik egymást, egy közjegyzőt kell keríteni, de rögtön, azonban a Márki hirtelen visszaváltozik azzá, aki valójában, a Grófné sürgetésére és megköszönve annak anyagi támogatását. meggondolja magát, részben a grófné sürgetésére és anyagi segítségével. Erre azért van szükség, mert Hortense hozzámenne a Márkihoz, és itt cselekedni kell (a Grófnénak):
“A MÁRKI (döbbenten): Mi volt ez, káprázat? Az ördög játszik velem! Lehetséges volna, hogy ez a nő [Hortense] csakugyan szerelmes belém?
A GRÓFNÉ: Azt nem, de olyan makacs, hogy képes lesz belemenni a házasságba. Higgyen nekem, márki, vessen véget az egésznek.
A MÁRKI: Mondjuk, ha felajánlanék neki… százezer frankot? De hiába, nincs annyi készpénzem.
A GRÓFNÉ: Ó, ezen ne múljék: szívesen adok kölcsön, Párizsban rendelkezésemre áll az a százezer. Látom, hogy szenved: rossz magára nézni.
A MÁRKI: Örök hálára kötelez!”
Ilyen anyagi háttérrel a Márki pénzügyi „ajánlatot” tesz Hortense-nak (csekély 100.000 frankot ajánl fel neki), hogy önként álljon el a házassági tervtől, és színt vall, mást szeret. Hortense azonban keményen kitart, és elutasítja, hogy a szóban forgó 200.000-et kétfelé osztva kössön alkut: „A MÁRKI: Osszuk ketté azt az összeget. A végrendeletben kétszázezer frankról van szó: a fele legyen a magáé, pedig nem is szeret, és hagyjuk békén a világ összes közjegyzőit, akár élnek, akár halnak.” A veszekedés tovább folytatódik, és már a per gondolata is felmerül, a jogi eszközöket nagyon nem kívánja. Ő a lovagot próbálja meggyőzni, hogy a szerelem többet ér a hozománynál, de sikertelenül, mert a lovag anyagias érvekkel bizonyítja, pénz nélkül nincs igazi boldogság:
“A GRÓFNÉ: Szerintem ezt a házasságot minden áron meg kéne akadályozni: becsületes közjegyző nem is állana szolgálatukra, ha tudná, miről van szó. Lehetséges volna, hogy Hortense ilyen alantas érdekeknek áldozza fel magát? Ön jóérzésű ember, lovag, és hatni tud rá: tartsa vissza, térítse észre, legalább szánalomból, ha már nem szerelemből. Biztos vagyok benne, hogy Hortense csak ön miatt alkudozik ilyen szégyenletesen.
A LOVAG: Nem tehetek semmit, és a jóérzés sem engedi, hogy rábeszéljem Hortense-ot arra, amit ön kíván.
A GRÓFNÉ: Kíváncsi vagyok, miféle logikával tudja alátámasztani ezt a kis okfejtést.
A LOVAG: Nagyon egyszerű, asszonyom. Azt akarom, hogy Hortense boldog legyen. Ha feleségül veszem, az én vagyonommal nem lehet boldog: a házasság méze lassanként megkeseredne, Hortense előbb-utóbb megbánná, hogy engem választott férjéül, nem pedig a márkit, s ennek nem óhajtom kitenni magam.
A GRÓFNÉ: Hát önnek is mindene a pénz? Már nem csodálom, hogy egymásra találtak. Igen, ön méltó Hortense-hoz: a zsák meg a foltja! Ez aztán a szerelmi kapcsolat!”
A grófné lehordja a Lovagot anyagiassága, sőt kapzsisága miatt, de a Márkival sem boldogul, mert egyik sem akar lemondani a sok pénzről, és mindenki mindenkivel összeveszne, ha a szolgák közbe nem lépnének a 14. jelenetben. Lépine, aki ezen a néven valójában egy Arlekin-figura, furfangosan észre téríti az urakat, megvádolja Lisette-et, hogy intrikáival ő zavarta össze a dolgokat, mert anyagilag jövedelmezőbb neki, ha asszonya, a Grófné özvegy marad. Ez utóbbi természetesen felháborodik, hogy szobalánya ilyen alantasan gondolkodik, de Lépine megvédi őt. És itt hirtelen mintha Beaumarchais Figarója szólna Lépine-Arlekin szájából:
“LÉPINE: Méltóságodnak ugyebár nem tetszik, sőt, visszatetszik az efféle kicsinyes számítgatás, nem csoda, hogy a méltóságos grófné fel van háborodva. De hát nem mindenki grófné: most egy szobalányról van szó. Az alávetetteket is meg kell érteni: bocsánatot érdemelnek. Lisette-nek nincs semmije: azért kicsinyes, hogy szerezzen valamit.”
Újabb intrikák, ezúttal Lisette talál józan érveket a Márkival kötendő házasság mellett. Óh, mennyi gondot levenne megözvegyült úrnője válláról egy ilyen jó férj, aki mellett megszűnnének a migrénjei és vidámabb lenne. Persze ezek a kissé közönséges, de praktikus gondolkodásra valló érvek csak a végső lökést adják meg a grófné elhatározásának aki – későbbi szokásos házastársi veszekedéseket megelőlegező módon – nagy civakodás közepette kikényszeríti a Márkiból a vallomást, illetve ráveszi, hogy mondjon le a sok galibát okozó rongyos 200 000 ezer frankról.
Az utolsó, 17. jelenetben valamennyi szereplő révbe ér, de még mindig sok szó esik az örökségről, amelyik fő akadálya volt a Márki-Grófné, ill. Hortense-Lovag párok boldogságának. Viszont a sok intrika folyamán nemcsak ők tanulták meg érzelmeiket felismerni és kimondani, de mindezek tetejébe a szolgák is egymásra találtak. Így a Lépine-Lisette páros replikája zárja a komédiát:
“HORTENSE: Márki… ön a grófné kezét csókolgatja, ha nem tévedek!
A MÁRKI: Úgy van: hálából, amiért elérte, hogy könnyű szívvel le tudjak mondani arról a kétszázezer frankról. Legyen az öné.
HORTENSE: Én pedig önnek vagyok hálás, amiért kiejti a zsebéből.
A LOVAG: Akkor hát mindenki boldog, ugyebár? Hadd öleljem meg, márki. Ugye, milyen szerencsés végkifejlet, grófné? Ezt vártuk mindannyian.
A GRÓFNÉ (hűvösen): Ezek szerint már nincs több mondanivalója.
LISETTE: Gazember gascogne-i! Azt hiszem, mégiscsak hozzád kell mennem.
LÉPINE: Megmondtam én előre.” ———————————- (Vége)
Azt hiszem, nem szükséges tovább bizonygatni, hogy a gyorsan pergő, szellemes dialógusok komoly mondanivalót közvetítenek, vagyis van üzenetük, de anélkül, hogy megterhelnék és súlyukkal lehúznák a párbeszédeket. A komoly jelző nem is mindig elég a próbatételek során előforduló megpróbáltatások minősítésére. Helyénvaló ugyanis Marivaux kegyetlen éleslátásáról beszélni, amelyet nem mindenütt fednek el a csevegő társalgási fordulatok. Gyakran valódi szenvedést is okoznak egymásnak a szereplők, sőt kínozzák egymást, még ha a „játék” végén jóra is fordul minden. Az érzésekkel való visszaélés, zsarolás, a másik (indokolatlan) gyötrésére számos példát tudnánk hozni a különböző darabokból. A szerelem diadalában[11] nyilvánosan és keményen megszégyenítik a gőgös filozófus testvérpárt (Hermokratészt és Leontinát), a Játékban Silvia túlfeszíti a húrt Dorante-tal szemben, amikor a másik őszinteségére utóbbi nem felel azonnal hasonlóval, de kegyetlenül tovább játssza a szubrett szerepét, mert meg akarja tudni, hogy, mennyire szereti őt a fiú, milyen áldozatokra lenne képes érte. A kettős hűtlenségről szóló darab (Állhatatlan szeretők) témáját Jean Anouilh[12] találóan foglalta így össze: „Egy bűntény elegáns és kecses története”. Anouilh nemcsak csípősen jellemezte, hanem újra is írta a történetet, egy színházi próba keretébe foglalva, „színház a színházban” technikával idézve fel Marivaux szövegének egyes részleteit és szereplőit, hogy saját átiratát adja Marivaux által a szerelem és a hatalom manipulatív játékainak.
Érdemes itt még röviden felidézni a Próbatétel (Épreuve, 17.) című egyfelvonásos kiinduló helyzetét, amely röviden összefoglalva (vagyis Anouilh mintáját követve): egy kínzás története. A főhős (Lucidor) gazdag nemes, újonnan vásárolt vidéki birtokán még az aktuális történést megelőzően megbetegszik, és beleszeretett intézője, Argante asszony lányába, az őt önzetlenül ápoló Angélique-ba. A lány a szerelmet viszonozza, tehát semmi nem állna útjukba, ha Lucidorban nem támadna fel a gyanú, hogy a lány csak a rangja és a vagyona miatt menne hozzá, azaz színleli a szerelmet. Semmi oka a gyanakvásra, mégis azzal a céllal jelenik meg újra vidéki birtokán, hogy szolgáját, Frontint dobja oda Angélique-nek csalétkül. Frontint párizsi nemesúrnak öltözteti és bemutatja Angélique-nak, hátha a lánynak egy másik gazdag ember is megteszi. Játszik még a darabban Lisette, Angélique szolgálója és egy Blaise nevű fiatal parasztgazda, aki szintén pályázik Angélique kezére, de csak ha Lucidor hozományt biztosít a lánynak. Látható, hogy a gazdag főhős mesterséges akadályokat támaszt esetleges házassága (egy mésalliance) elé, amivel sikerül jól megkínoznia az ártatlan lányt. Amikor szinte licitáltatja Frontint és a gazdát a lány kezéért, azt hiheti a néző, hogy itt egy tehénért folyik a verseny.
Bár szinte minden Marivaux-darab próbatétel elé állítja hőseit, mégis ez a dramaturgiai eszköz csak ennek az egyfelvonásosnak a címében van kiemelve. Igaz, hogy itt valóban maga a próba áll a középpontban, vagyon- és rangbeli különbségek motiválják erősen a csapdaállítást. Ha az Örökség témájával állítjuk párba, akkor jól látszik, hogy ott a szereplőknek a végrendeletileg kikötött házasság miatt kell bizonyítaniuk igaz szerelmüket a pénz hatalmával szemben, itt viszont kizárólag a gazdag Lucidor akarja kipróbálni, hogy a nála alacsonyabb rangú és szegény Angélique szereti-e őt, szívből és igazán. Mivel annak idején (a cselekmény előzményében), nem viselt álruhát, amikor beteg lett újonnan megvásárolt kastélyában, és volt szerencséje Angélique ápolásában, nem önmaga lesz a kísértő más alakban vagy ruhában, hanem egy „új férfiút”, saját álruhás inasát mutatja be a leánynak, mint gazdag és tekintélyes kérőt. Blaise (a parasztgazda) és a nemesúr tárgyalásai megint a pénz nyers erejéről szólnak, mert Lucidor színleg támogatja a leánykérést, azonban mondhatni, megvásárolja a parasztot, csak azért, hogy újabb próba elé állítsa választottját. A „játék” során valóban kegyetlenül, nemcsak látszatra kínozza meg a lányt, aki „tisztességes, igazszívű teremtés” (Lucidor szavaival). Amikor a gazdag Lucidor végre lerántja a leplet a sokszoros bújócska igazi céljáról, és közeleg a szokásos keserédes „boldog vég” (vagyis a házasság), Angélique-nál elpattan a húr, fájdalmában keserves könnyeket hullat.
Akármilyen könnyedek és pergők Marivaux darabjai, látható, hogy a nyers valóság, a pénz, a hatalom, a szerelem kínjai és még sok más fájdalmas érzés ott húzódik meg a rokokó külső alatt. A “marivaudage” sokkal több, mint a néző elbűvölését célzó eszköz. Nem véletlenül jellemezte Illyés Gyula ekképp a szerzőt[13]: „A francia színdarabban ő adott először igazán méltó helyet a szerelemnek. Ezzel forradalmat csinált. Még nagyobb érdeme azonban stílusa. Darabjait már ő is prózában írja, de ellentétben kortársaival, a kötött forma alól a pongyolaságba szabadulókkal, mondatait a versnek kijáró gondossággal csiszolja keresetlenné és egyszerűvé. Hosszú élete mindvégig igen küzdelmes volt; derűs, szigorúan becsületes, végül mindenki által tisztelt, öntudatos szegényként élt s halt.” A gyér és hiányos magyar recepcióban különösen értékes Szerb Antal néhány dicsérő (bár kissé elnagyolt és felületes) sora Marivaux-ról. Ő ezt mondja: “A játékos és bájos rokokó szellem legjobb irodalmi képviselője Marivaux. Színdarabjai kecses és lélektanilag pontos csevegések a szerelemről, amely nem ismer társadalmi korlátokat, a szerelemről, amelynek különösen a kezdete érdekes és kellemes.”[14]
[1] Magyarul csak rövid részletek olvashatók ezekből az írásokból: A tudom-is-énmicsoda fogalma. Források és tanulmányok, Bartha-Kovács Katalin és Szécsényi Endre (szerk.), Budapest, L’Harmattan, 2010.
[2] Voltaire maga egy levélben írta csak le ezt a mondatot, de híre ment, és mások gyakran idézték tőle ezt a mondást (elsőnek Grimm), amely egyszerre találó és hamis, értelmezéstől függően (fr.: „peser des œufs de mouche dans une balance en toile d’araignée”).
[3] Marivaux: válogatott drámák, 2020. szerk. Kovács Ilona, Utószó: 379-398. Függelék: 399-420.
[4] Rousset, Jean: Marivaux ou la structure du double registre, in Forme et signification, Paris, José Corti, 1962, 45-64.
[5] Frédéric Deloffre elemezte legalaposabban ezt a beszédtípust egy terjedelmes monográfiában: Une préciosité nouvelle: Marivaux et le marivaudage: étude de langue et de style, Paris, Belles-Lettres, 1955.
[6] Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux: Hazugságok. Vígjátékok a szerelemről, Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2004. A kötet négy darab magyar fordítását tartalmazza: A hagyaték (Le legs), Hűtlen hűség (La Double Inconstance), Hazugságok (Les Fausses Confidences), Az álruhás királyfi avagy a fejedelmi kalandor (Le Prince travesti ou l’Illustre Aventurier).
[7] Ilyen mindkét főműnek tekinthető (befejezetlen) regény (A törtető/feltörekvő paraszt [Le paysan parvenu] ill. a Marianne élete [La vie de Marianne]) és a darabok közt pl. a Rabszolgák szigete (L’Ile des Esclaves, 1725), a Szerelem és Véletlen játéka (Le Jeu de l Amour et du Hasard, 1730), vagy A próbatétel (L’Épreuve, 1740).
[8] Különböző esszéit periodikákban adta ki, amelyeket maga írt és szerkesztett: Lettres sur les habitants de Paris (1717-18), Le Spectateur français (1721-24), L’Indigent philosophe (1726), Le Cabinet du philosophe (1734). Magyarul csak szemelvények olvashatók ezekből az írásokból: A tudom-is-én-micsoda fogalma : források és tanulmányok, szerk. Bartha-Kovács Katalin és Szécsényi Endre, Budapest, L’Harmattan, 2010.
[9] A regényekről és a filozófiai esszékről, ld. Utószó…
[10] Állhatatlan szeretők (1723-24?): La Double Inconstance, ill. Szerelem és Véletlen játéka, 1730: Le Jeu de l Amour et du Hasard.
[11] Le Triomphe de l’Amour, 1732.
[12] La Répétition ou l’amour puni [A színházi próba avagy a szerelem büntetése](1950) I. felv./4. Jelenet. Az előzmény egy rövid összefoglaló: „Silvia és Arlekin őszintén szeretik egymást. A herceg megkívánja Silviát, talán szerelmes is lesz belé? Miért tagadnánk meg az uraktól mindig azt a jogot, hogy ugyanolyan erősen, ugyanolyan egyszerűen szeressenek, mint Arlekin? A hercegi udvar minden szereplője összeesküszik, hogy lerombolja Arlekin és Silvia szerelmét. Semmibe nem kerülne, hogy erővel ragadják el Silviát Arlekintől a herceg kedvéért. Ők azonban úgy járnak el, hogy Silvia megszeresse a herceget, Arlekin pedig Flaminiát, és mindketten elfeledkeznek a szerelmükről.” Ennek a „kivonatnak” a csattanója az idézett mondat.
[13] Illyés: A francia irodalom kincsesháza, Budapest, Atheneum, 1942, 201-204. a fenti idézet: 201.
[14] Szerb Antal: A világirodalom története. Bp. Révai, 1942, II/118-119.
Illusztráció: BIMBÓZÓ SZERELEM (fh. Boucher)
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Barangolás Janus Pannonius nyomában az Euganei-dombság vidékén →
Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 1. rész →
Bedecs László: Tékozló férfiak →
