Kabdebó Lóránt: Božia trúba (Levélfa, 9.)
(Oldřich Knichal válogatása a 20. századi magyar költők istenes verseiből)
Kedves Szerkesztő Urak! Gondoltam rátok. Itt küldöm kéretlen-akaratlan, mégis élményszámba menő legutóbbi olvasmányomról írt beszámolómat. A Levélfa gondozóiként ti nyilván tudjátok majd, mit kezdjetek, mit kezdhettek vele. Szeretettel: L-t.
Nem kért ajándékot kaptam a napokban. Egy közöttünk élő szlovák íróember nagyszerű ajándékát. Mondtam, ne nekem küldje, tartogassa a szlovák nyelv értői számára a kevéske példányt, amit szerző manapság kap a kiadójától tiszteletpéldányként. De ő csak kérte a címemet, mert ragaszkodott ahhoz, hogy hozzám is eljusson a könyve. És mennyire igaza volt! Ugyanis antológiája kétnyelvű összeállítás, ha – sajnos – nem is tudok szlovákul, de a kétnyelvű válogatás magyar szövegei az én küzdelmes imádságaimmá is válhattak azóta is, hogy elért hozzám a kötet.
Ady istenes versei közismertek. Én még a legnehezebb Rákosi-korszakban is tudomást szerezhettem róluk, hiszen a miskolci Földes Gimnáziumban Pápay Sándor tanította a történelmet és az ifjúsági könyvtár révén meghatározó szerepet játszott olvasmányaim megválogatásában. Kezdő tanárként a zenegimnázium érettségiző magyar szakos diákjainak a valahai tanáromtól kölcsönzött óravázlatok alapján tanítottam – tanítottam? küzdöttem meg velük – a teljes Ady megértéséért. 1958-ban! Utóbb a pécsi Janus Pannonius Egyetemen – még a rendszerváltás előtt – egy féléves kurzuson foglalkoztunk Szabó Lőrinc A Sion-hegy alatt című antológiája alapján az Istent-kereső Ady költészetével. Szabó Lőrinc így kezdi a könyvet: „Minden gondolatának alján Istennel élt és halt Ady Endre, minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talapzata Adyban, s mikor a szentlélek közelebb vitte vagy a korcsmagőz eltávolította: Ady Endre előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont és emberi életével csak a közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke, hanem teste is elmondhatta a megtalált és megölelt Istennek, hogy: egyek vagyunk mi a halálban. Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő. Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb magyar vallásos lírikus”. Aztán professzorként egyik doktoranduszom vállalta témájául Ady istenes verseinek értelmezését. Szinte kívülről mondtam olvasás közben most is a jól ismert Ady-verseket.
Pilinszkyről a Nagyvárosi ikonok megjelenésekor a Kortársban írtam, a szerző által egyik interjújában visszaigazolt tanulmányt. A küzdelmes életben a személyes létezés értelmét átélő látomások ünnepélyét ismerhettem meg mind Ady, mind Pilinszky költészetében.
Ezek a versszerető olvasók által is ismert csodái a huszadik századi magyar lírának. Világirodalmi szinten. Oldřich Knichal válogatása azonban sokak csodálkozására líránk értékes vonulatának szinte teljes skáláját felkínálja, és összekapcsolja az Isten-kereső létértelmezéssel.
Elalvás előtt forgatom azóta is kötetét. Találkoztunk törekvéseinkben. Én már a rendszerváltás előtt az ateistának kikiáltott Szabó Lőrinc költészetének búvópatak-törekvéseiről írtam, legutóbbi könyvemet („Nyilik a lélek”. Kettős látás a 20. századi lírában Szabó Lőrinc „rejtekútja”) pedig teljes egészében annak, az utóbb előkerült Szabó lőrinc-i gondolatnak a kifejtésére szenteltem, amelyben kijelenti: „Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzávezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben.” (A szöveg első kéziratos fogalmazványban még átpoetizáltabban: „s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész világot, úgy spiritualizálódik át a földi matéria valami misztikus erővé sok tüntetően materialista költeményben”.) És itt jelöli meg a poézis – másoké, de feltehetően a sajátjának is – helyét: „A megállapításaik persze nem pontos tételei, még kevésbé dogmái a kereszténységnek vagy régi és távoli világvallásoknak; csak képek, behelyettesítések, fogalmak, »pszichologizmusok«; végeredményben csak szavak. De hát tehetünk-e róla, hogy minden szellemi életnek a szavak az építőkövei? S nem mindegy, hogy mint költő, képekkel és jelképekkel népesítem be az angyali és ördögi világot, vagy absztrakciókkal, mint a filozófus? Az absztrakciók is démonok!… Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.”
Szabó Lőrinc egy életen át – Ady szavával – a „nyugtalan és kritikus foglalkozást” vállalta magáévá. Ezért is tudja oly megértően leírni Jób metafizikumát. Egyik 1940-es rádióelőadásában imigyen interpretálja: „Talán száz évvel Krisztus előtt íródott, a harcos és tűrő Jób könyve. Egyike a zsidó irodalom legkiválóbb, epico-drámai alkotásaínak; bevezetésének isten-sátán jelenete inspirálta Goethét a Faust-prológus megírására. A központi kérdés, melyen a sanyargatott Jób, illetve hagyományos közhelyekkel érvelő barátai vitatkoznak, az, hogy igazságosan kormányozza-e isten a világot. Jób egyenrangúan akar tárgyalni az istennel, lázadó, de nem »isten ellen«, hanem »istenen belül«. […] Érdekes Kant jellemzése a műről: Jób barátai mindig úgy beszélnek, »mintha az isten titokban kihallgatná őket«, Jób viszont őszintén beszél.” A szöveg egy variánsában még pontosabban fogalmaz: „Jób viszont – az »istenen belüli« lázadó – őszintén beszél”. Az 1940 tavaszán a rádióban elhangzott szavakat Joó Sándor pasaréti lelkész nem ismerhette (ha ismerte volna, biztos utalna rá!), amikor a költő temetésén igehirdetésében a Jób 19:25-öt választotta: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll…” És ezeket fűzi hozzá: „Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott. Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” Egyben pedig mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: „Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete!”
A most olvasható antológia engem megerősíthet. Ugyanis három olyan verset fordított bele Oldřich Knichal, amelyeket én soha nem emlegettem Szabó Lőrinc „búvópatak” versei között. Tehát más keresési szempontokat követve, ő is eljutott ahhoz a következtetéshez, amit a költőt temető tiszteletes, meg én is feltételeztünk, poétikájából kiindulva. Örömmel fogadom az ő hozzájárulását a Szabó Lőrinc-költészet vallásra hangolt elemeinek szaporításához.
Oldřich Knichal válogatása ugyanakkor engem is meglephetett. A legizgalmasabb felfedezését hadd idézzem. Illyést, mint az ateista költészet példázatát szokták napjainkban is emlegetni. Még Szabó Lőrinccel, barátjával szemben is. És akkor ezt a verset olvasom egyik este, elalvás előtt:
Ezért a nagyszerű versért külön hálás vagyok Oldřich Knichalnak, mintha általa egy baráti kéz nyújtotta volna át ezt az életet metafizikailag értelmező, megküzdött nagyszerű gondolatot találó földi képpel kifejtő verset.
Azzal kezdtem, hogy nem kértem a könyvet. De köszönettel veszem, és használom. Mint egy zsoltáros könyvet. És ajánlom tovább, magyar olvasóknak is! Nagy szükségünk lehet rá. Megerősítésül, segítségül. Abban az Európában különösen, ahol éppen ezekre a keresztény értelmezésű létmagyarázatokra oly igen nagy szükségünk lehet. És természetesen Szlovákiában és itthon, Magyarországon is.
(Az Isten harsonája, Válogatás 20. századi magyar költők istenes verseiből – Božia trúba, Antológia maďarskej sakrálnej poézie 20. storočia, Összeállította és szlovák nyelvre fordította – Zostavil a do slovenčiny prelozil Oldřich Knichal, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest/Budapešť, 2016)
Illusztráció: Corrado Giaquinto Szentek dicsőségben c. festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
