Halmai Tamás: „…minden lehet menedék”
Vörös Viktória: Arcod kirajzolja a szelet (Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2020)
Szépségkereső lelkület s megengesztelődött bölcsesség melengeti át a lapokat, kortalanul érett versnyelvi magatartás hívja társul az olvasót Vörös Viktória második verseskötetében is.
A négy ciklus egyensúlyos kompozícióba rendeződik. Az első (Dióba zárt világom) motivikus és tematikus csomópontjai: a családi emlékezet, az anyai-női identitás, a természet misztériuma – és a versírásé. A második szövegsorozat (Szemem bearanyozta) párizsi szcénát rajzol, frankofil szellemiséget közvetít, művészelődök előtt hódol. A kagyló üzenetei tengertani miniatűröket sorol a meditatív filozofikum jegyében, helyenként ontológiává szélesítve a poétikát („Suttogj fülembe / óceán: / mi volt és lesz / a lét után?” [51.]); az Öltöztess magadba, erdő pedig összegző-végérvényesítő hatással helyezi el a versek alanyát az erdők, mesék, tárgyak, lelkek világában: világunkban.
A nagyrészt központozatlan szabadversek keskeny, szellős rendje leheletes impressziókat és vallomásokat közöl. Finom szóválasztások (a tájnyelvi elemektől a decens artisztikumig) lobbantgatják föl az érzéki tapasztalás fényeit. Historikus távlatokban időzik el a beszélő, mítoszok félhomályában tapint ki magukba zárt tündökléseket, s intuíciója álomrégiók övezeteiből hoz hírt.
Az apró elemek metafizikája az ember kozmoszi kondícióját tudatosítja itt: „Kicsinységük / az igazi nagyság” (56.), „Ki gondolja / hogy a teljesség / nem ebben: / ezer és ezer részletben van” (86.) – amint az ars poeticák szólammintái vagy a barátok és művésztársak dicsérete is kegyelmi kontextusokban visszhangzik: „…és fellélegzik a papír a toll alatt” (32.), „Virágozzuk együtt a meséket!” (62.).
A művészetek humánus ambíciója és a természet vigyázatos lényei találnak egymásra a versekben, melyek hovatovább egy szakrális empátia gesztusait gyakorolják. Kortárs költészetünkben ritka gyöngédség ez. S hitele alkalmasint abból származik, hogy a sebzett lét („Gyerekrajz lehetne annak látszik / ha nem lenne seb a homlokon” [27.]) és a könnyező élet („a mindent tisztára mosó szenvedés” [57.]) jelenvalóságával is számol – hites derűjét azonban nem ennek dacára, hanem ennek köszönhetően őrzi meg: „Egyetlen erdő sem veszhet el / ha fái tartják az eget […] Nincs veszély / ha jobb kezed / társa hű bal kezed” (8.), „Égig tornyot olyan kéz emelt / ami áldást is osztott” (37.). (E létbizalmi habitus egy ponton a hérakleitoszi tételt is képes újragondolni: „Amíg az emlékezet tart / addig folyton ugyanabban a folyóban gázolunk” [10.].)
A verstudat végigazságai nemegyszer rilkei tónusban öltenek alakot („Káprázat csak bentről jöhet” [12.], „magamhoz mindig hazatalálok” [13.]), a mélységgé elmélkedett nyelv pedig metafizikus identitásválságot is mintegy érdekünkben vállal („Beavatás után fáradt a lélek […] Bocsásd meg Uram, gőgömet / mi hozzád mindig visszahajt” [17.]) – hiszen végső menedék gyanánt mindig kész, hogy felkínálja magát a „minden lehet menedék” (49.) belátása…
A borítóakvarell készítője a költő lánya, Erős Boglárka; a kötet ajánlása pedig a szülőket szólítja meg. Mégse állíthatnók, hogy familiárisan magánérdekű kiadvány volna az Arcod kirajzolja a szelet; ellenkezőleg: olyan líra ez, mely mindőnket egymás testvérévé avat – s csillagok családfájára fűz.
Illusztráció: “Arcod kirajzolja” (fh: a kötet borítója)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
