Kámán Kamill: A hal körei
Én hal
Én hal vala,
íváskor szebb reményű,
nem Lombroso pofa,
tán arany, ki kívánságot teljesít,
bohóc, ki akváriumot nemesít,
tonhal, ki ónozott dobozban lappang,
keszeg, amolyan eszement,
tűzhalként vízi páva,
cápa, kinek hús az álma,
bálna, ki Jónásra vár.
De nem! Kőhal vagyok,
rút, tüskés és öreg,
falakra tapadok,
kőágyak közé,
és ha elúsznak felettem,
félve a kőhöz olvadok,
rémülten pislogok,
de hallom a dörgő szót,
nézd, mily csúf, mily gonosz.
Én meg hal
Hal vagyok, hallgatok,
pap, pópa, nászomnál
nem makog,
íváskor zászló nem lobog.
Fent zúgnak a szavak,
és az ember szól maga,
mond bölcseket,
éneklő delfinnek
emberi agyakat,
vénséges teknősnek
kedves álmokat,
és levest főz,
szidja a ráját,
gyilkolja a cápát,
az emberi gonosz
vetített mását!
Én kőhal vagyok,
hallgatok,
kétéltű ember keres,
zavarja rejtekem,
hőzöngő rohammal
szigonyra tűzi testemet.
A naphal szólt;
– a társunk halott,
csúf volt, tüskés,
mogorva és öreg,
de nem jármos
bús barom.
Halaktalan
Naphal szava még zeng, hallani a dicséretet,
mi végig zörög a régmúlt rejtekhelyeken,
melyre most Nap átka szórja kevély hevét.
A part menti falakon korall virágok törnek,
nincs az áldott víz, mi díszes súlyuk tartaná,
száradó gödör a mélység, mi már völgy csupán.
Ott lent a mélyben, tán ivónyi víz csörgedez,
csillogó pikkelyek vívják a lét dühös csatáját,
az értelmetlen harcot, e lakhatatlan helyen.
A kőhal halott, teste díszlet a szigonyon,
lángsugarú nyárban, búgó szellő sem súg, de
te kérdezheted, rút volt a halál, a vízi iszony.
Hal számára sivár, kietlen, lakhatatlan e táj,
díszei már porladó talmi kincsek, alaktalan,
búvóhelyet adó szirten, mi elhagyottan áll.
Lapos pikkelyű csillogó lényekről száll az ének,
bár keresheted, a Napszél súlyával nyomta a
fövenybe gyorsan száradó büszke testüket.
Vízi iszonyban kínlódva pusztult a kőhal?
Vad harcban, hősi halállal, de nekünk mi marad,
víz nélküli tüzes iszony, a méltatlan hali halál!
A halaktalan tájon olvad a báj, a csicsergő csevej,
rég süllyedt bárkák, királyi gőzösök, hadi fenevadak
élik homokba porladva, nyögve, végső életüket.
Későn szólt a naphal, vagy hiába, kérdezheted.
Választ csak az ágakat törő, zúgó szél ad,
nem cicomást, végsőt, igazat, és félelmeset.
Ne kérdezz, ne nézd a tengerek hűlt helyét,
fejed fordítsd Földed felé, kit anyának hívsz,
nem gonosznak, mert neked adta mindenét.
Te meg elvetted tőle női báját, erőszakoltad,
engedted élni az embert, a durva szigonyost,
most viszont sírva búslakodsz, hol élsz majd?
Nézd a Földed! Ott a forró szél tölcsért kavar,
erővel dönti romba álszent, hazug otthonod,
csak kucorogsz ott, mi még neked megmaradt.
Az idő, kétségeid lassan bolygó lépteit mutatja,
időmérő eszközöd tudod előre jár, bár ezt csak hiszed,
a hit mögé bújva látnod kell, az idő lejárt, az a végtelen!
Ajánlás
Lakhatatlan létben libbenő ledér lélek lantján peng a húr,
leteszi, látnok lábához leborul, lesz lopott létem, nagyúr?
Kámán Kamill a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Kőhal
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
