OPEN 10. – Kölcsey Ferenc
ÁLDÁS, ÁTOK, VÍG ESZTENDŐ
Táv irat: álmosdonvoltamstopcsekénvagyokaligstop
Lexikonokban is, de iskolai tankönyvekben is szerepel egy kép Kölcsey Ferenc csekei dolgozószobájáról. Jobbra a plafonig érő könyvespolc zsúfolva könyvekkel, hátul egy szekrény és a bejárati ajtó, előtérben a nagy íróasztal kalamárissal és lúdtollal – a szék másutt van, de vajon miért? –, balra egy kanapé, mellette egy nagy ablak, előtte az a szék. De még van valami a képen? Vajon ki ismeri fel? Egy pulpitus, amely itt biztosan nem szónoklásra való volt, hanem itt javítgatta kéziratait, olvasgatta könyveit – ott vannak alul – vagy semmit sem csinálva erre támaszkodva nézett ki az ablakon, és gondolt a múltra és a jövendőre.[1] Az előbbi vigasztalta, az utóbbival kapcsolatban reménykedett, vagy reménykedést ajánlott. Számára a jelen pedig hol zavaros, hol ködös és homályos volt, ezért hát azzal nem boldogult. De, valljuk be, nem így vagyunk a legtöbben, amikor a jelent akarjuk megérteni, s mert nem tudjuk, ezért a jövőben reménykedünk!? Talán ezért is áll olyan közel hozzánk a Hymnus, ezért is jelent, mond nekünk oly sokat.
Kölcsey azonos a Hymnus[2] szövegével, ezt bátran kijelenthetjük. Ám arra a kérdésre, hogy ki is Kölcsey, már bonyolultabb a válasz. Kölcsey, könnyen rávághatjuk, azonos önmagával! Azonban ki is volt ő? Természetesen elsősorban a versíró: a Zrínyi dala, Zrínyi második éneke kollektív bűnbánója, a Parainesis hittevője és a fontos Nemzeti hagyományok írója. Engem azonban az ember is érdekel: a „ki volt?” mellett a „milyen is volt ő?” kérdés is érdekel![3] Ezért azt az embert keresem, aki Berzsenyiről megsemmisítő kritikát írt, aki a Diéta alkalmával, 1825–27-es pozsonyi országgyűlés összehíváskor a Magyar utcai szobájában – ahol egy ágy, egy asztal és két fonott szék volt – tervezte a jövőt! Közben azt a mélabús, magába vonuló embert keresem, aki – Szemere Pálhoz írt levele szerint – Csekén reggeltől másnap hajnalig szobájában járkált úgy, hogy volt olyan év, amikor az udvarból ki se ment! Hogy élt Álmosdon, és hogyan Csekén – és szólunk röviden a sokat emlegetett fél szeméről is.
Kölcsey a gyermek- és ifjúkorának éveit Álmosdon, itt ebben a házban töltötte. Kölcsey Ferenc édesapja, a nemesi származású Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér haza Álmosdra – írja a család történetéről Vajda Mária a faluról szóló monográfiájában. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölönyi Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án.
„Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől.” (Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi népi emlékezet azt is tudni véli, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra.)
Kölcsey Ferenc életében folytatódtak a sorscsapások. „Nagyon hamar árván marad testvéreivel. Apjuk 45 évesen, 1796. augusztus 9-én halt meg Álmosdon. Apjuk korai halála után özvegy édesanyjukról és az árvákról apjuk nagybátyja, Kölcsey Sámuel gondoskodik.
Hatévesen Kölcsey a Debreceni Református Kollégium diákja lesz. A szünidőket rendszerint Álmosdon vagy Sződemeteren, a nagyszülőknél töltötte. 1801 végén Kölcsey Sámuel, 1802 februárjában édesanyjuk is meghalt. Kölcsey Péter és Bölönyi Ágnes négy árván maradt fiának gyámja és tutora a szakonyi és daróci közbirtokos, Gulátsy Antal lett.”
Kölcsey Ferenc tanulmányai végeztével, 1809. október 8-án hagyta el a debreceni kollégiumot és ugyancsak ott tanuló öccseit. Pestre ment joggyakornoknak. Innen aztán a huszonkét esztendős fiatalember 1812-ben hazament Álmosdra, hogy önálló gazdaként telepedjék ott le. Kölcsey nem sokat, csak három évet töltött az álmosdi házban: 1815-ben, 25 évesen a családi ügyek tovább szólították Szatmárcsekére.
Tudtam latinul, tanultam franciául, görögül és németül
És itt átadjuk a szót Kölcseynek, aki az egyik, 1833. március 20-án keltezett, hosszú levelében részletesen ír életéről, első verseiről. Ha a kedves Olvasót, főként egy 10. osztályos diákot zavarba hoz az alábbi részlet, elhiszem. Nyilván magyarázatra (többre is!) lenne szükség, de itt azzal az ajánlattal marad ki, hogy ez legyen a magyartanár feladata és dolga.
„Legelső verseimet 13 éves koromban írtam; egy évvel előbb, mint a poézis technikáját tanultam. Jól emlékezem, hogy a téma nem szerelem, de haza és király iránti szeretet vala. Még akkor a Heltai magyar krónikáján,[4] s Cornelius Neposon[5] kívül alig ismertem valamit.
A poetikájában legelső nap a tanító példának olvasott Himfyből,[6] Csokonaiból (Diétai M. Múzsa) és Mátyásiból.[7] Attól fogva néhány tanulótársammal együtt kezdénk olvasgatni magyar és latin írókat. Akkor én jobban tudtam latinul, mint magyarul, s magyar verseket a kiadott témákon kívül csak 2 esztendővel később kezdtem csinálni, minekutána tanulótársaim már előbb példával mentek előttem (1804, 1805).
Csokonai 1805-ben megholt, ott valék a temetésén, halála után egymásra jöttek ki versei, azok valának bálványaink. Akkortájban tanultam franciául, s olvastam a Henriade-ot, Fridrich verseit, Boileaut stb.
Tudod, hogy 1810-ben még egészen francia valék, mert első ifjúságom stúdiumi valának a franciák, s első kritikus kit ismerék, Boileau és Voltaire (az epikusokról).
1805-1807-ben sok verset firkáltam, ezek eleinte Blumaueri[8] paródiák voltak (egy bohóság Apoll és Daphne szerelméről stb.) Vígjátékot is írtam, később szomorút és egy didaktikus poémát a lélek halhatatlanságáról. Ezidőben kezdék kevés görög nyelvet tanulni, de csak Anakreont olvastam.
1808-ban kezdék filozófiát tanulni, s ez megkapott. Másik évben is, midőn már jurista voltam, a filozófia történetével sok időt tölték. Ezen évben […] Kazinczy magához fűzött, s ajánlá a görög nyelvet. Akkor kezdém olvasni Homért, Diogenes Laertiust[9] (ki filozófiai történeteket írt) stb. 1808 és 1809 sentimental lyrisch voltam. Kazinczyval tett ismeretségem után előbbi versemet egyről-egyig semmivé tettem, s írám azokat, miket te 1810-ben láttál (…) Témáim voltak akkor anyám és szerelem. De a versírás sokszor félbeszakadt. Akkor a filozófia történetein kívül a 16. és 17. század latin íróit, filológi írókat és kompilátorokat [más művekből összeollózott mű] forgattam, de akkor jött kezembe Bayle Dictionnaire hist. et cristique,[10] mely reám sok oldalról hatott.
Németül csak 1809-ben kezdék, csak sok ösztönzés után tanulni. Ezen időszakban írtam egy magyar literaria históriát is, csak a költőkre terjeszkedvén ki. Mindenik költőről külön artikulus [szakasz] volt, s mindenik műve kritizálva. Ezt, minekelőtte Debrecent elhagyám, eltéptem. 1809-diki őszén végeztem iskoláimat, 1810 január végivel mentem Pestre. […] Magyarul még jól, azaz grammatice jól nem tudtam, Révai[11] principiumival, s a német literaturával általad ismerkedtem, de a poézis technikájában már előre haladtam, a ritmust nagyon jókor felfogtam. Kazinczy első szonettjeire hasonló ritmusban feleltem. Horvát és Berzsenyi tettek a lamentábilis tónra [panaszkodó hang] figyelmessé, mely verseimben uralkodott.
1810-diki őszén elhagyám Pestet. 1812-ben vettem által jószágainkat s abban az évben egész 1814-diki tavaszig Álmosdon laktam. Verseken kívül nem csináltam semmit. A magányos lak előbb, azután szerelmi helyhezet elkedvetlenítettek. Kazinczynak ritkán, másnak senkinek sem írtam. Szerelmem boldog volt volna, de én igyekeztem mindig elfelé szakasztani magamat. […] Elég, hogy én akart és keresett áldozatokkal s nélkülözésekkel gyötörtem magamat az élet legszebb szakaszán; s ez engem a hipochondria sötétségéhez siettetett.”
Cseke
Kölcsey 1815. április 8-án jelentette Kazinczynak, hogy végleg Csekére költözött, de május 30-án már arról tudósítja Kállay Ferencet, hogy „elroncsolt szívvel s eltépett gondolatokkal, ingereltetésben” tölti napjait. „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétai hely-e édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség. Gyakran gondolkodom azon változásokról, melyeken egy emberi léleknek keresztűlmennie kell, míg egyszer megérve, vagy meg nem érve a testből kiszáll. Gyermeki éveimben, midőn a poétai szellem magát legelébb jelentgette, mily kedvelője voltam a magánynak!”[12] A néhány hónappal korábbi optimista várakozás keserűségbe csapott át. Bizonyára köze volt ehhez Kölcsey lelki alkatának, pszichózisának is, de legalább annyira a helynek, azt itteni rokonoknak, a közbirtokos tulajdonlási formával együtt járó civakodásoknak, a fizikai és szellemi elzártságnak, a költői érzések és filozófiai gondolatok hétköznapi világgal történő szembesülésének. Homérosz hősei közül, a római auktorok világából, Helvécia iránti nosztalgiából minduntalan belegázolt a vendégmarasztaló csekei sárba.[13]
Kölcsey Ferenc negyvennyolc éves korában Csekén halt meg. Obernyik Károly naplójában[14] részletesen beszámol a nagy beteg költőről, aki nyugtalanul és türelmetlenül beviselte az utolsó napokat. Halála előtti napon, augusztus 23-án ismét eljött hozzá Tamássy nevű orvosa, aki „Kölcseyre nadályokat ragasztott, hólyaghúzót tett gyomrára, nyakára, tormát lábára. Ez nap délig jobban is volt; délután ismét, még pedig nagyon rosszul lett. Estvefelé már eszmélet nélkül is beszélt; kétszer emeltem őt ágyában fel; mivel maga erejétől felülni képes nem vala. Minél közelebb jött az éj, annál terhesebb lett a nyavalya. Sötét vészterhes felhők boríták el a látkört mindenfelé, s mintha a természet is bosszankodnék, vagy gyászolna, vagy mintha minden csapását ki akarná önteni, omlott a zápor, s a dörgés és villám egymást érte. […] A beteg egész éjjel nyugtalan vala, hánykódott s nem eszmélt, de félrebeszélve szüntelen azt mondogatá: hogy bocsássák őt, s néha káromkodásra is fakadt. 24-én tíz óra tájban elkezdett haldoklani, s csendesen kimúlt.” Wesselényi pedig így vallott, amikor értesült a költő haláláról. „Éppen diétálék – írta naplójában – midőn Bártfay azon rémítő hírrel lépe be, hogy Kölcsey megholt. Nem jött könny szemembe. Sóhajtás sem kelt keblemből, mennykőcsapás volt, de amely által nem szétzúzva, hanem elfagylalva s kővéválva érzém magamat. Szegény nemzet, mi kevés kijelelt fiad van, s a közzül a legnemesebbiket, legnagyobbikát vesztened kelle. Úgy látszik vesztünk fenn van elrendelve.”[15]
*
Levelében azt is írta magáról Kölcsey, hogy 1818-1823 között, tehát ebben az öt évben Kölcsén és Csekén igen keveset dolgozott, és ha sötét képei engedték –ahogy írta – a parasztdal tónját találgatta. Bevallása szerint „nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala.” És így érkezünk el a Hymnushoz, a magyar nép zivataros századaihoz: vajon értjük-e, jól értjük-e? Ugyanis a Hymnusunk szövege tele van megfeleléssel, bibliai reminiszcenciával, analógiával, toposszal. Két kiváló filológus, Adamik Tamás[16] és Szabó G. Zoltán[17] sorról sorra véve elemezte és magyarázta a költeményt. Az ő munkáikat felhasználva készítettünk egy rövid összegzést.
A Biblián kívül elsőként három olyan szerzőt kell kiemelnünk, akiknek műveit jól ismerte Kölcsey, és hatással voltak a Hymnusra.
I. Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól (1602) című munkájának végén található ima, mint erre már a sajtó alá rendező Ferenczi Zoltán felhívta a figyelmet, feltűnő egyezéseket mutat a Hymnusszal. A jelzett szövegmegfeleléseken kívül érdemes az ima szerkezetét is tekintetbe venni: fohász ; a „Scytiabol” kihozott eleink említése; sok jókkal meglátogatván, e földnek, azaz Pannoniának örökségül adása; a török és a tatár dúlása; a megérdemelt büntetés; könyörgés bátorításért, gondviselésért.
II. Szenci Molnár Albertnek kivált a CXXX. zsoltára érdemel különösebb figyelmet, melynek címe: Könyörgés az bünnec megboczánattyáert. Ennek szótagszáma (7/6) és rímképlete (ab ab cd cd) megegyezik a Hymnuséval, s ilyen rímképletű és szótagszámú zsoltára Szenci Molnárnak kevés van (még a CVII. és a CXXVIII. Számú. Kölcsey is csak egyszer, 1836-ban, Palocsay versének, Az ifjúnak fordításában használta. Azonban a Hymnusnak és a CXXX. zsoltárnak megfelelése a formai jegyeken túl is figyelemre méltó, hiszen a nagyszámú dicsérő, hálaadó, könyörgő, panaszló, vigasztaló, intő, tanúságtevő stb. zsoltár között alig akad bűnbánó (voltaképpen a szóban forgó CXXX-on kívül csak az LI. és a CIII. számú). Éppen ezért a tartalmi megfelelések (kivált a második szakasz első négy sora) többet sejtetnek, mint puszta analógiát.[18]
III. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposza első éneke szintén hatással volt a Hymnus szövegére. Tudjuk, hogy Kölcsey a Nemzeti hagyományokban őt és Balassit tartotta egyedül olyanoknak, kik régi poézisünkben valódi értéket jelentenek. A nemzeti bűnök és a büntetés, illetve bűnhődés gondolata a Hymnusban minden bizonnyal nem független Zrínyi művének hatásától.
Toposzok[19]
Itt részletesen nem térhetünk ki minden hasonlóságra, megfelelésre, toposzra, csak néhány példát idézünk. Az első sorral, az első leütéssel kezdjük. Hisz az Isten, áldd meg az egyházi énekek egyik leggyakoribb, legállandóbb toposza. A kifejezés bibliai eredete nyilvánvaló, de megjegyzendő, hogy leggyakoribb előfordulása a Zsoltárok könyvében és Mózes könyvében található, s a legismertebb vagy leggyakrabban idézett mondat: „Es meg áldá az Isten azokat monduá: Gyümöltsezzetek és sokasodgyatok, és töltsétec be a tengernec vizeit” (1Móz 1, 22)
Őseinket felhozád… Ez a kifejezés legrégibb előfordulása a Bibliában, Jeremiás könyvében (32, 21) található: „Es ki hoztad az te népedet az Izraelt AEgyptumnac főidéből ieleckel és czudáckal, és hatalmas kézzel, és ki nyuytot karral, és nagy rettegésben.” Azonban a Kölcseynél található honfoglalás-toposz különböző hagyományokra vezethető vissza. Legrégibb az új hazába költözés toposza, mely a krónikák (Anonymus, Kézai, majd Bonfini stb.) nyomán fogalmazódott meg, s melynek első emléke költészetünkben Csáti Demeter 1526 körül keletkezett verse, az Emlékezzünk régiekrel. A reformáció irodalmától ez a honfoglalás-toposz az isteni gondviselés jeleként említődik például az 1547-ben, a Hoffgreff-énekeskönyvben közölt, Az átokról című Szkhárosi Horvát András-versben: Magyar nemzet! nagy sok jót tön teveled az isten, El-kihozta Szittiából az jó kever földre. Valamivel később Magyari Istvánnál is megtaláljuk ezt a toposzt, szorosabb megfelelést mutatva a Hymnus szövegével: „íme Vr Isten irgalmassagodbol az mi eleinket te regenten, Scytiabol hatalmason ki hozad, Pannóniában őket it letelepited, az Pogansagbol meg teríted, és soc iockal meglatogatuan, ez földet nekiec örökségül adad.” (Előfordul továbbá Dugonics András 1788-ban megjelent Etelka című regényében is.)
Van azonban ennek a toposznak szinte azonos időben keletkezett másik változata, mely a honfoglalást bibliai analógiával, a zsidóknak Egyiptomból való kijövetelével kapcsolja össze. Ez először Farkas Andrásnak Az zsidó és magyar nemzetről című művében (1538) jelenik meg:
De immár hagyjuk el az zsidó népeket,
Vegyük elő az régi magyarokat.
Ingyen majd megértjük, hogy az Isten őket
Ilyetén bő földre, magyarrá el-kihozá,
Mint régen kihozá a zsidó népeket
Egyiptomországból az megígért bő földre
Legismertebb előfordulása azonban a Kölcsey által is jól ismert műben, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában található:
Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verem nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
…bűneink miatt – Az ószövetségi gondolat, miszerint Isten bűneiért bünteti a népet (s ezzel a zsidó-magyar párhuzam) régi keletű toposz a magyar írásbeliségben, első előfordulása 1241-ből való, IV. Béla levelében, melyet IV. Konrád német királyhoz írt. Vannak 15. századi adataink is, de virágkorát a 16. században élte. A legősibb változat Jeremiás könyvének (32, 23) szövege: „mind az által nem engedtenec a te szódnac, és az te törvényedben nem iártanac az mellyeket nékic parantsoltál hogy meg czelekednénec, nem czelekedtéc. Annakokaért mind ez gonoszt reáioc búritottad.”
Az idézett leveléből tudjuk, hogy ismerte Kölcsey Heltai Gáspárnak a Chronica az magyaroknac dolgairól… (Kolozsvár, 1575) című munkáját, melyben a tatárdúlás egyik fő okozójaként az eddig említett vallási bűnök helyett a magyarok közti széthúzást említtetik (57. lev.): „Emberi szöm soha nagyob veszedelmet nem láttot. Így füzete meg Magyar ország az ő hitetlen viszsza vonnását, és latorságát.” Horváth János a katolikus Zrínyi Szigeti veszedelmére utal, de a nemzeti bűnhődés gondolata egyéb munkákból, protestáns énekeskönyvek, esetleg prédikációk révén is eljuthatott a költőhöz. Lukácsy Sándor e toposz legősibb eredetére talált adalékot: „Minden ország, az melly maga ellen meghasonlik, elpusztul” (Lk 11, 17).
*
Ha választanom kellene, melyik a Hymnus legszomorúbb, legelkeserítőbb, nehezen feloldható, de mégis feloldásra váró része, én a 41-44. sorokat választanám, amikor az otthontalanságról, a hazátlanságról, az üldözötté vált a magyarságról szól a költő:
„Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”[20]
Még elbujdosni sem lehet, mert a kegyetlen elnyomó hatalom kardja még a búvóhelyen is eléri a bujdosót. A „nem lelé honját a hazában” kijelentés oximoron, képtelen állítás, megszólító ereje rendkívül nagy, s jól festi a magyarok tragikus, reménytelen helyzetét. E sorok elsősorban a Thököly, majd a Rákóczi szabadságharc leverésére, résztvevőinek üldöztetésére utalnak. Nemcsak erre, hanem mindarra, amit Kölcsey koráig a magyar nemzet fiainak el kellett szenvedniük az elnyomó osztrák nagyhatalomtól: a szólás- és sajtószabadság elvételét, újoncozási és újabb adóztatási rendeletet 1821-ben. Ezt azonban a cenzúra miatt nyíltan és egyenesen nem lehetett kimondani, ezért a Hymnust „Összegyűjtött munkái”- ban 1832-ben Kölcsey ezzel az alcímmel látta el: „Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból.”
Adj nekünk jókedvet, vigasztalj meg bennünket
Kölcsey Hymnusa egy mesterien felépített, megszerkesztett védőbeszédre emlékeztet, és ez nem véletlen. Mert a költő, mint politikus, ragyogó szónok volt. Itt, mint a nemzetet védő ügyvéde szólal meg, kér, könyörög, mert hisz abban, hogy „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” E sorok lényegében azt mondják, hogy „kétszeresen” büntette Isten a magyarokat. Itt Kölcsey Izajás 40. fejezetének elejére utal, amely a jövendölések azon részének a kezdete, amelyet a „vigasztalások könyvének” neveznek: „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért” (40, 1-2). A költemény első versszakában tehát kiemelten jelenik meg a himnusz alapmotívuma, a vallásosság: Isten büntető hatalmának elfogadása, megbocsátó kegyelmének kérése, és a kérés indoklása, mindezt azzal a céllal is, hogy vigaszt nyújtson a sokat szenvedett magyaroknak. Ezt az értelmezést megtámogatják egyrészt az említett párhuzamos helyek a Bibliából, másrészt a Hymnus utolsó versszakának első két sora: „Szánd meg Isten a magyart / kit vészek hányának”. E két sorban a költő még alázatosabban könyörög Istenhez, mint az első versszakban. Az utolsó hat sora pedig megismétli az első versszak utolsó hat sorát, s ezzel fokozza a kérés hatékonyságát, hiszen az ismétlés alakzata a nagyítás egyik fontos stíluseszköze. [21]
Dávidházi Péter alapvetőnek tartja Kölcsey paraklétoszi,[22] közvetítő szerepét Isten és hazája között: a költő „egy közösség nevében és érdekében szószólóként közbenjár, hogy kiengesztelje Istent. Ennek értelmében a Hymnus cselekvésmintájának a szakirodalomban külön-külön és váltogatva emlegetett kétféle értelmezését, szakrális, vagyis (nemzeti) imaként, illetve világi, amennyiben jogászi retorikájú védőbeszédként való felfogását egyaránt visszavezethetjük közös logikai ősmintájukra, egy bűnös (egyén vagy közösség) szószólójának engesztelő közbenjárására a legfensőbb (világi vagy transzcendens) hatalomnál, kedvező elbírálásért.”
Adamik Tamás véleménye szerint a himnusz műfajának lényegi eleme a közvetítés Isten és ember között a klasszikus pogány görög és a római irodalomban éppen úgy, mint a keresztény irodalomban. Például Catullus Diana-himunuszában (34. carmen) szűz fiúk és leánykák ezt kérik az istennőtől:
Bármely néven, amit szeretsz,
légy szent; s mint ahogy eddig is
megtetted vala, Romulus
népét áldva segítsd meg. (Ford. Devecseri Gábor)
Egy ismeretlen gall szerző A Szent Szűz anyaságáról című himnusza ezzel a kéréssel fejeződik be:
Fehérebb, mint liliom,
tavaszibb, mint rózsa
légy fiadnál, Szűzasszony
szivünk szószólója,
hogy ne várjon holtan a
zord pokol homálya:
veled inkább, szentanya
egek lakomája.
Tehát nemcsak Kölcsey Himnusza paraklétoszi, hanem Catullusé és a keresztényeké is. Kölcsey ismerte a klasszikus pogány himnuszköltészetet, hiszen Szapphó egyetlen épségben fennmaradt himnuszát, az Aphroditéhez címűt le is fordította magyarra, amely szintén paraklétoszi, közbenjáró, hiszen a költőnő szerelmi gondjai megoldásában kéri Aphrodité segítségét, közbenjárását. János evangéliumában ugyanis a paraklétosz vigasztalót jelent: „én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót (parakléton) ad nektek: az Igazság Lelkét (azaz a Szentlelket), aki örökké veletek marad” (14, 16). Kölcsey himnuszának van tehát vigasztaló, reményt keltő jellege is.
Miért ír ember himnuszt?
A rövid válasz: hogy énekeljék. Kölcsey költeményének Hymnus a címe, de egy himnusz akkor válik igazán himnusszá, ha énekelik. Szent Ágoston szerint – írja Adamik Tamás. – Szent Ambrus himnuszait kezdettől fogva énekelték a milánói bazilikában. Ágoston így számol be erről Vallomások című híres művében: „Nem régen kezdte a milánói egyház, hogy a vigasztalás és buzdítás ilyen módját gyakorolja: a testvérek nagy lelkesedéssel, közös hangon és közös szívvel együtt énekeltek”. Az történt ugyanis, hogy Iustina, Valentinianus császár anyja el akart venni egy templomot a katolikusoktól az ariánusok számára. Ambrus püspök híveivel megszállta a templomot, és egész éjjel ott virrasztottak. „Akkor vezették be a himnuszok és a zsoltárok énekeltetését keleti vidékek szokása szerint, hogy ne unatkozzék, vagy talán el ne epedjen gyászos keserűségében a tömeg. Megőrizték azóta ezt a szokást egészen mostanáig, és sok, sőt majdnem valamennyi nyájad a föld egyéb táján is ezt utánozza” – írja Szent Ágoston Vallomásaiban.
Nem véletlen tehát, hogy Kölcsey verse is akkor vált himnusszá, amikor két évtizeddel később énekelni kezdték. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1844. február 29-ei dátummal pályázatot hirdetett: 20 arany pályadíjat tűzött ki „a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.” A május 1-jére kitűzött határidőre 13 pályamű érkezett be, és Erkel Ferencé nyerte el a 20 arany jutalmat. A versenyben részt vevő zeneműveket 1844. július 2-án adták elő a Nemzeti Színházban ének- és zenekarral.[23]
Ps. 1945 után bántotta az ország élén álló ateista vezetést a Hymnus első és utolsó strófája, ezért felkérték Kodályt, egy új nemzeti dal megkomponálására. A 70. születésnapja közeledtével megkapta a Kossuth-díj nagydíját. A díj átadása után a minisztérium dísztermében Révai József, népművelési miniszter köszöntötte Kodályt. Azt követően odament a Mesterhez „a mindenható Révai József és – ahogy ezt id. Fasang Árpád leírta –, koccintás közben azt mondta Kodálynak:»Van még a tanár úrnak egy adóssága velünk szemben.« A bizalmaskodó hangra mintha egy jéghegy válaszolt volna: »Nekem? Magukkal szemben? Micsoda?« »Írjon nekünk a tanár úr új himnuszt.« Mire Kodály csak ennyit mondott: »Minek? Jó a régi.« Révai, a félelmetesen éles eszű Révai, aki előtt Kossuth-díjas művészek és tudósok haptákba vágták magukat, most mint kisdiák a szigorú tanító bácsi előtt, kényszeredetten-savanyúan elmosolyodott és – hallgatott. Mit is mondhatott volna? A kérdés egyszer s mindenkorra le volt véve a napirendről.”
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Jancsó Benedek, Kölcsey monográfusa, személyes élmények alapján számolt be a csekei házról: „E község közepe táján a nagyari út végén a Kölcsey lakóháza. Semmiben sem különbözik azoktól a nemesi kúriáktól, mikkel úgy szólván minden nagyobb magyar helységben találkozunk. Terjedelmes földszinti ház egy hajdan parkszerűleg mívelt kert közepe táján. Előrészéből úgy nevezett ambitus vagy tornác nyúlik ki, mely egy előszobába vezet. Az előszobából az ebédlőbe lépünk. Az ebédlőből nyílik Kölcsey hajdani dolgozószobája… az egész ház különben öt szobából állott.”
[2] Kölcsey így írta a címet. Erkel Ferenc Himnuszt írt, ezt fontos tudni és betartani!
[3] Ha egy szóval akarnók jellemzi az életét, nekem a bús, és a zajos jut eszembe. Ez vonatkozik családjára, jogászi tevékenységére, az őt ért és másokat védő perek sokaságára, a megyei képviselőségére, alpolgármesteri szerepére (miért kellett az neki?), a gazdálkodási munkákra, a falu népével való összebékíthetetlen viszonyára, és akkor még az irodalmat, a műveket, a barátokat és versenytársakat nem is említettük! Erről részletes olvasható Szabó G. Zoltán harmadfélszáz oldalas könyvében, amely Pozsonyban, 2011-ben jelent meg.
[4] Heltai Gáspár (1490?-1574): Chronica az Magyaroknak Dolgairol… (1575).
[5] Cornelius Nepos (i. e. 100. k.-25. k.): De viris illustribus libri (i. e. 35-32) c. műve eredetileg
16 kötetből álló életrajzi gyűjtemény volt, de ránk csak a hadvezérekről és történetírókról szóló egyes részek maradtak fenn.
[6] Kisfaludy Sándor (1772-1844): Himfy szerelmei c. versek.
[7] Mátyási József (1765 k.-1849): Semminél több valami (1794) c. versei.
[8] Blumauer, Alois (1755-1798): osztrák-német költő.
[9] Diogenes Laertius (300 k.-200 k.): A híres filozófusok életének és tanainak gyűjteményes
összefoglalása c. műve.
[10] Bayle, Pierre (1647-1706): Dictionnaire historique et critique. /Történelmi és kritikai szótár,
1695-1697/ c. enciklopédikus műve.
[11] Révai Miklós (1750-1807) költő, nyelvtudós.
[12] Részlet az 0815. október 7én kelt Kölcsey levélből.
[13] Száz magyar falu sorozatban megjelent kötetből, amelyet Németh Péter szerkesztett, valók a fent idézett, Kölcsey csekei éveire vonatkozó részek.
[14] Obernyik Károly: Országgyűlési emlék. I. Pest, 1848. 104-116.
[15] In Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc. Pozsony, 2011.
[16] Adamik Tamás: Himnusz, korok és értelmezések. In Magyartanítás 2011. 1. sz. 2-10. ill.
Adamik Tamás: Sanctissima Religio. Bp., 2012. 427 – 440.
[17] Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc. Pozsony, 2011; Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc összes költeményei. Bp., 2008. 304-325; ill. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00393/pdf/itk_EPA00001_1998_01-02_114-144.pdf
[18] Itt érdemes megállni egy szóra, mert a tankönyv, nyilván a tömörségre törekedvén, elég furcsán intézi el: „A mű verselése szimultán: időmértékes, trochaikus lüktetése mellett az olvasó érzi az ütemhangsúlyos, 3/4, 3/3 tagolás zenéjét is, amely az egyik legősibb magyar dalritmus.” Vajon ősi mit jelent? A régi már pontosabb. De még ennél is pontosabb, ha azt mondjuk, egy nagyon régi, a kolamejkával rokon (ezt Bartóktól tudjuk) kanásztánc ritmusú vers. (Erről Vargyas Lajos: A magyar vers című könyvének egy külön fejezete szól.)
[19] A toposz (gör. ‘hely, adottság’): gyakran ismétlődő élethelyzetek, események, jellemvonások elvont fogalma a retorikában, az irodalomban és az ikonográfiában. A rétor és a művész tudásának mérője, hogy képes-e új toposzt létrehozni, s milyen ügyesen és szépen önti formába a már létező ‘panelokat’. (Magyar Katolikus Lexikon)
[20] A barlang szónak volt egy „rejtek- vagy búvóhely” jelentése is; régi szótáraink, Szenci Molnár Alberté (1604) ugyanúgy közli, mint Czuczor–Fogarasié (1862).
[21] Szánd meg Isten a magyart sorral kapcsolatban még két megfelelést idézhetünk: „Sirván kiáltunk szánj meg immár minket, / és hova hagyjad el az te népedet” (Lipcsei kódex); „Szánjad meg Úr Isten mi nyomorúságinkat” (Bornemisza Énekeskönyv, 1582).
[22] Paraklétos (vigasztaló, védőügyvéd, pártfogó, intő, figyelmeztető). Olyasvalaki, aki másvalakinek az ügyében közbenjár.
[23] Adamik Tamás: i.m. 440.
Illusztráció: OPEN (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
