Füleki Gábor: Missa solemnis
A végtelen kezdet
Mindent megismert? Mindent megértett?
Víg egyedüllétben tág térben bandukolt.
Válláról ezernyi kacat,
úgy hitte: végleg leszakadt.
Elfoszlott, mi sallang, puszta tudás kérge,
s mely sarkantyúkkal égőn tudni űzte:
feledte, benőtte a kín rétegeit.
Alvadón elszunnyadt iszap, fenn fénytiszta szűrlet,
szikrázó tükör-tudat, rezdüléstelen, égrenyílt;
mégis oly izzón idegen, nyugalma pattanó ideg,
törékeny, remegő villogás ráng át e sima felszínen.
A gyűrött mélység ráncain szörny bujkál, vajúdva, hangtalan:
habokba átoldott tévedés – láncával béklyóztad önmagad.
Kegyetlen, lassú munka volt!
S vélted, immár vége.
Illanó gyümölcse
egy nyílt pillanatnyi béke.
Vándorúton
Nem, e hályogperc, villódzó csalás!
Hámló csillogás, omló partszegély,
álvidám magányban táblázó séta,
bár zihál a test – de lépte tőrkemény.
Elmaradtak a hűs erdők, sorra tűntek,
el a tágtüdejű, szellőfény mezők,
víz, víz sehol már, csupán az olvadt lég rezeg;
napverte sziklák, porladó kavics,
sívón dermedt csendű táj, száraz, fülleteg,
szikkadt homok mereszt csenevész fű-karmokat.
Torka elszorult, dobtompa zuhogás,
lázas halánték, ösvény űre lüktet;
bordákba karcolt lándzsahegy,
túllendült lélegzet, kihagysz –
dimenziótlan pontmélység,
tömör, hangtalan sikoly…
Tűznégyszögek közt fakó köd vibrál, tejfehér lepel,
porörvény csap felé, apró szemcsék zápora,
verődve húsába maródó, széthullott kopár agyag.
Táncuk elült. Kiapadt vályú, a homályba kémlelsz,
tétova tekintet kígyóz, torzulva rebbenő ajak.
S irdatlan kibomlik a felfejlő láthatárból
mord, tarajos hegytömb, elnyelve a távolt.
Vergődve sikló szíveden átszúr a pillanat;
s a végső tudással, dobogva, túllépve mindenen,
indulsz feléje árván, nincstelen.
A hegytetőn
Jeges szélfuvat, ürülő vidék, omló csönd, hóhullás függönye,
űr tombol melledben, szomorún, elcsorbult tükröd rádmered –
Egésznek álcázva tündökölt – de sírva felzajdult a mély,
s e csilló hártya szertemállt, s a rajta úszó békefátyol párává szisszent, légbe fúlt,
habzón szétfreccsentve lényed önmagadtól messze fújt –
Maradt a láz, a gyötrelem, pőre vázú csonka héj.
Bágyadt, vak baktatás, konok, széthulló ütem,
lazulva imbolygó alak, árkokba zsibbadt sziklaarc,
fulladt, sajgó köd lelkedben, hiánytól keserű agyvelőd,
a kép ugrál a látómezőn, tűpontszúrás-halom,
izzó szögketrec fejed körül, bénult tűz kavarog, fáj!
Eléd sarjad a tető, szélesen csillogó körönd,
óriás, csupasz sziklatömb, sikolytág, döbbent kráterív,
síkosan sötét menny borong, szúróláng-csillagú boltozat.
Nézted borzongva rettegőn, legyőzött, érezted, vége most;
égő tüdejű kínban ázva, lerogytál kábultan, értve már –
E teljes szívet szétmarta, látod:
fürtökben csapzó hiányod.
S e perzselő vijjogás, meghajtja fejét, hallva fenn,
lelkében virágzó, belőled fakadt.
Tagadta ismeretlen belsőd, szörny – ők azok –
Most hát újra ember: vinnyogó hús vagyok.
Egység
Kinőve önmagad, az idegen ég alatt,
a fémes magány fagyos bércein
léted rémei lecsaptak rád.
Üvegszemük – űrén a semmiség
érzéstelen íjú örvénye tátong –
metsző közönnyel rád meresztik élesen.
Testedbe mártják karmaik, s te
rángatózol hangtalan, árva kínban.
Szavad pára ellenük, düh, kacaj elfüstölög:
tűztengerben illó hópihék.
Gyomrodban süvöltő kő lapul,
lávázva verdeső fájdalom.
Szikláról szakadt szó jajong,
kitárva görcsös karjait,
röpte a térben ég, állva hull
örökbe dermedt szárnyakon.
Léted rémülete éneddé ájult,
forgat, szétráz, őröl, emészt.
S csupán, ki színe, szíve e zuhanó iszonynak,
ő menthet meg talán.
Innen a Nap csak távoli csillag,
halovány, pilledő korong;
a táj kristályfényben tündököl,
idegen, belső ragyogás, jégként átható.
Lenn a mélyben, hová szemed, káprázó kard,
tömör, bozontos gőzök árnyán
lassan suhanva áthatol,
ködülte katlan bodra sejlik, titkot foganva fölbuzog,
kőhúrok zengése árad, szúnyó daluk kikelőben;
rézsút, fénybe fúló porfátyol-kavargás,
perzselő dél fortyog a mélyben,
hőhullám lökött arcul hirtelen…
Ott vár valami, különös hév;
onnan eredtél? vakon? Nem emlékezem.
Fölfelé tolul, lángözön kúp, domborún szétterül,
reszketőn formát ölt a jég, megfolyik, reped:
forró széláram burkolt karjaiba…
S kit vágyad gyökerén fakasztott a lét föl,
arca a ragyogó Társ, a tökéletes.
Megérint, káprázat; félelem, eltűnik;
de ősvalós ő lényegéig, teljes, tiszta léttükör.
Minden ízedben remegve gyomrod, tested megfeszült;
fémes rajzás körös-körül, vijjogón még le-lecsaptak,
rezgő húsod tépve-marva, tiprott féreg, vérezel.
vonaglás az óvó légkarokban…
Alattatok bíbor, kénes izzás, zöld erekkel átszőtt
szívszorító csoda. Dagadt-apadt, lángérc iramokkal
a sziklákat falta, a jeget falta.
Felmagzó napvilágban tündökölt a mennybolt.
Érezték, felforrnak nedveik, rögtön szétrobban a testük;
szellemük tűzben állt, szemük mohón itt a fényből,
bőrük gyúlva, sisteregve, cafrangokban fölszakadt;
lényük kifordult, s mint féreg-özön bélből,
ürültek szörnyeik, tekergőzve hullottak a tűztengerbe.
Rémeik rájuk rontottak, enyészve a láng között,
üszkös pernyefelhő pörögve szállt alá a mélybe.
Gőzfolyamok áradtak fel, minden érzés szertefoszlott,
tudatuk széjjelolvadt.
Simogató lágy elem, szél ölén oldott lebegés;
felettük a nap, alattuk a tenger, tűz-jég szülötte ősanyag,
kövek zenéje táncolt gyöngyöző hab-ívein,
mélye csillagok dallamára áradt-vonult.
Örök megtalálás.
Csupán illúzió.
Kétség
S szólva: sehol sem vagy, Te, létbe-váltó,
gyomrok kőnyomta űre sajdul,
gúnnyal, daccal újraszült kín
keserűn indázva fojtogat.
Nem feledve bár, amint
rostig átgyűrűz a fény:
iker-drága egymásbanlét,
boldog összeolvadás,
eggyé tisztult, világbaszőtt
belső béke tengere –
csilló percnyi enyhület álma…
Szétég a pillanat, s újra éjbehullt egy-magány,
márványló idegenségbe záródó hústoboz.
Nem vagy: vaksi hazugság képzelete terében;
csupán az érzékek gyöngysüket sercegése:
sugarad heve húsába halva él csak,
a meddő anyag tétován kígyózó csalása,
forgatag léttitok, függönyöd fel sose fejlik –
tűnjön minden, minden el!
Ez az elmondhatatlan, már nem földi kín gomolya,
olvadt kés éle vakítón felfolyik,
látni a burkokat felhasadni, tűnnek a való fátylai;
de mint hagymahéj-rétegek hántja után a döbbenet,
marad a pőre vágy:
ez a semmi ez a minden
ez a semmi ez a minden
ez a semmi ez a minden
…
meduszoi
gyökértelen lebegés
sivár, ványadt szalagváz
olajhiányos gépsikoly
csikorgó test jaja –
kínod vélte létezőnek azt, mi nincs,
immár mit se számít:
szorongva hullasz az űrben,
vagy lánghullámok tánca ölel-ringat:
– mindegy neked –
Nem!
Hazatérés
Tépett, fáradt roncs, de mégis..!
Feledd a Tagadót, oldd tieddé,
avass magammá, élő Végtelen!
Otthonom, itt vagy, szorosan, félek,
oszlasd el felsejlő rémeim!
Értem. Biztonság, mindegy, min fakadsz.
Anyag csalfa cselfogása, szerelemszőtt szeretet,
hormonhad tánca testünkben, elménk játéka, fényözön;
ideghuzalok izgalma, ionok szökdelik hátukat;
jelvilág, mely oly hazug bár: igaz, ébren látjuk ezt.
Nyílnak sorra, létbe forrva, színre fordult árnyutak,
mindre lépve, visszatérve, érzem tisztán, nincs küszöb,
bizalommá rándul bennem át minden kétség-üszök.
Minták forgó szőttesében rejlik az ősmag: önmaga;
egy mögötte, zúgva száz tér, tobzódón dús őshaza.
Örömfeszítve robbanok szét, csillogva habzó permeteg,
millió sziporka tánca, újra egy-kristály, összevonz.
saját börtönébe szédült bősz jégtüskéből bámulok,
tömör, zöld sűrűség szertelök, röppenő térré tágulok.
S ím, itt vagy újra hát: isteni fantom – létezel?
Önnön sorsomra eszméltettél, cseppjéig átrázva lényemet;
léleksüllyesztő kőkoloncom párává hussant, szerteszállt –
s benned szétvesztve önmagát, lelkem lelkeddel egybemállt.
Kerek, szikrázó tükre ring,
millió szelete, fodra mind
teljes kép csupa másban.
Bennetek, szunnyasztva önmagam arcait,
vagytok, nem vagytok; rettenet, csoda –
Elszisszent láncoktól vérző hús, megremegsz:
száz ösvény fut örök egybetagolásban.
Hangszivárvány-tenger, nem apadsz soha,
sűrűsödj, tiszta szén, gyémántgömb mosolya.
Sodródva, táruló ismerős, apró sejted lettem,
szívem pezsgető selymes űr, benned úszkálok boldogan;
vedlő gyík, oldódó tűzszövet, bőröd fogamba hersen,
sudár törzs, szökkensz, rám hajolsz, igézve ébredést fogansz,
koccanva csengő kelyheid piroslón forrnak át húsomon.
Tömött lény, fodraid szememben, patak, Te, fuldokló eltelés,
pattanó csokrú létgomoly, vérünk egymásba átoson.
Magmahab, csattogó kürtsikoly szilánkba bomló kertje és
teremtéstarka álmú fejetlen béka karjai…
Gyöngyözve serkedő zokogás, fényben kévéző jégvidék,
barnán elnyugvó tájba font szárnyak erezte alkonyég…
Kezem közt párás mécs, gyulladsz; hevesen kristállyá szakadsz,
az emlékezet susogó lávája aranyba fagyaszt.
Rügyezve zöldellő sarjakon
elpihent, csillogó táncöröm,
lüktetve porló hűs zamat.
Felhőtlen béke halmain
avarrá hintett nyugalmú
néma zengéssé nőtt iram,
világot burkoló hatalom.
A dobbanások egymásba
simult tisztaságú
finom illanásaiban
elcsitul dalom.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
