Batári Gábor: Janus, az idő-szintetizátor
“A jelen csak a mögéje torlódó múlttal és az elébe sodródó jövővel együtt irányítható új fakadás felé.”
Dienes Valéria
Élvezet, valósággal boldogság a könyvkritikusnak, mikor olyan darab, mondhatni gyöngyszem kerül kezébe, amelynél nemcsak a belső tartalom, úgymond érdemi rész (értsd a két fedlap közé halmozott poéma-ékkövek szumma-szummárumát), hanem a külszín, a küllem, a külső is megelégedésére szolgál, ugyanis a borító nem magamutogató, mégis mutatós, snájdig, klasszikusan könyvszerű, pont olyan, amilyennek egy életmű-áttekintő, gyűjteményes verseskötetnek lennie kell. Meg is érdemli a könyv tervezője a méltatást. Az első, egyben felső borítón pedig Szalay Lajosnak, a Kossuth-díjas magyar grafikusnak, a 20. századi magyar rajzművészet megújítójának Janus című rajza látható.
Nem teszem tovább próbára a kedves olvasó türelmét – Suhai Pál Tűnt időd című verseskötetéről van szó, amely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg 2018-ban, Budapesten. Tényleg keménykötésű fickó (nemcsak a borítója) ez az opusz (engedtessék meg ez a szokatlan megszemélyesítés), még egy a kákán is csomót kereső típusú kritika, antiméltatásféle sem tudná egykönnyen ledönteni a lábáról.
Miként a cím is mutatja, Suhai Pál számára rendkívül jelentős, felettébb kiemelt tényező az idő, na meg a mottó is Babitstól ezt világítja meg … amint fogy-fogy a jövendő, / egyre-egyre drágább lesz a mult./ És persze Janus, a régiséges rómaiak kétarcú, de korántsem kétszínű kapuőrző istene, akinek egyszerre előre és hátra révedő négy szemével a borító segedelme által szemezhetünk: ilyenek Suhai versei is paralel és szinkron futurumba és praeteritumba … „régi idők lenyomatai”, mondja valahol, „mert tűnt időkbe tekintve jövő a jelen is, amelyben már minden réges-régen elvégeztetett”.
Suhai Pál Tűnt idődje, minőt most ismertetni kísérelünk, egyfajta életösszegezés, sőt bátran állíthatjuk, életműkötet. Mivelhogy emlékei időlenyomatainak, tanúvallomásainak kertjéből szed csokorba versvirágokat. Méghozzá annyira a „jövővel terhes” múltból táplálkozik, hogy az első három fejezet ki nem adott, a szerző szavaival „talált” verseket tartalmaz, a negyedik is újraírt régieket, és csak az ötödik rész ad helyt frissebb daraboknak.
E kötetről általában elmondhatjuk, hogy szerzője etalonja a nyugatosok és n-dik nemzedékei, József Attila, Radnóti, és az újholdasok munkássága. Tehát alkotói miliőjének jellemzője: a fegyelem, a precizitás, a tisztaríműség, a rendíthetetlenül pontos ritmusszekció. Például: (Koránkelő „Mozdonyok dohognak,/ fölverik az éjszaka kormát./ A kavargó pillanatban / szétpattognak a formák.“) A homogén versteret erőteljes, eredetien örvénylő szóképek és alakzatok teszik közérthetővé, mégis modernné. ( Az üveges „Az üveges fényt visz a hátán, / mintha csiga volna. / Ha bántanák, / behúzódna a Napba.“ Sárgán derengő égbolt „A sárgán derengő égbolt / állkapcsában / meglazultak a fenyők: / vérzett a hűs televény.“) Mint fennebb boncolgattuk kissé, Suhai valamiféle számadást, életösszegzést bontakoztat, olvasóját megismerteti dús lombúra festett különös metaforákba zárt intenzív élettapasztalatával, mint: (Koránkelő „Ha felnéz a csillagokra, / az Űr rá leszikrázik.“). A költő verseit körüllengi, újra és újra áthatja a távozás, az elköltözés, a földi sátorház lebontatásának, a test-cserépedény széttörettetésének, az e világi pályafutás befejezésének a gondolata. (Megtöretve „Szaporodtak a baljós előjelek, / végső megtörettetésemé: / testvéremül szülted a halált.“ Legenda „Jön értem égből mennydörgő fogat. / Költő vagyok, megástam síromat. ). A szorongás, ami a költőnek gyötrelem (Pálfordulón „Fejem sisakban, ám / magamban én / már megadtam magam.“) így igen jót tesz a műveknek, közvetve a műértő olvasónak. A halál felé közeledés valós vagy vélt érzete Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits, József Attila vagy Radnóti kései opuszainak is megfoghatatlan szuggesztivitást, profán transzcendenciát kölcsönzött szent toldalékként géniusz voltuk mellé.
Ezen erőteljes, emberöltőnyi költeményanyag öt ciklusra van bontva: Koránkelő, Aforizmák és regék, Képversek, Faltól falig, Pőrén és dideregve.
A Koránkelő az 1967–1982 között keletkezett műveket foglalja magába, ez tulajdonképpen a gyűjtemény dandárja, e poétikai tartomány színgazdag verslakóinak jellemzői: szárnyaló trópusok, szuggesztív hasonlatok, eredeti, veretes költőiségű, organikusan használt szófordulatok, szóképek, metaforák.
Az aforizmák és regék védikus, upanisádos kvázi-szövegparódiák, a regékben oly könnyedén, briliánsmód alkalmazza a szanszkrit versformát, mintha az legalábbis a literátus körökben közismert hangsúlyos vagy időmértékes verselés volna.
A Képversek fejezet neve is árulkodó, de a lényegre mutat, képversekből áll. Ja, még valami, az ott található műalkotások avantgárdos képi fantáziával fűszerezettek, de hát mivel is lennének savazva-borsozva, ha nem vizuális képzelettel, mert-hát-ugye képversek.
A Faltól falig esszenciájáról gondolat-szinonimákkal kell megismételjem azt, amit a Koránkelő költemény-honpolgárairól írtam: a konvencionális líra csapásvonalain haladnak, mély eszmeiségűek, plasztikus képek, szép jövőjű szónoki alakzatok tulajdonosai, de nem idegen tőlük az irónia, a visszásságok kipellengérezése sem.
Az utolsó, a Pőrén és dideregve megnevezésű ciklust átderengi az a szomorú életrajzi tény – és a bolsevista vészkorszak kísértetének vörös lehelete (1949–1953), ami Suhai Pál kora gyermekkora – hogy édesapját málenkij robotra, a gulágra hurcolták. Alátámasztandó: (Legenda „Kezemben kés, fejemben költemény – / apámmal egyszerre születtem én. / Cserepovec, hófelhőid alatt / a kis robot hat éve rászakadt. / Akkor születtem én, hatévesen, / mikor betoppant ő, az idegen./ Gulág-nóta „Gulág gyerek, gulág gyerek szereti a táncot, / Ha táncba megy, ha táncba megy, csörgeti a láncot. / Ha csörgeti, hadd csörgesse, szóljon a nótája, / Sztalin Jóska parancsára még ki is cifrázza. / Falu végén, falu végén szépen muzsikálnak, / Oda várnak engemet is, akár az apámat./
E ciklus, sőt az egész könyv olvasása közben szinte az elégtétel, az igazságosság bekötött szemű nemtőjének szárnysuhogását véljük hallani, mely e könyv lapzizegésének formájában manifesztálódott: nagy-nagy szerencsénkre.
Illusztráció: “Könyvolvasó” (fh. kötetborító, ill. háttérrajz: D. Huntington, 1858).
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
