Podonyi Hedvig: A VÁLASZ
Pisti az utcánkban lakott, és hülye volt. Lehetett harminc is, amikor megismertem, de lelkében kisgyerek maradt. Kisebb gyerek, mint én akkor, ötévesen. Száraz, szomorú, apró termetű apja micisapkát hordott és fáradt, ideges, testes anyja mindig egy pont ugyanolyan micisapkát adott a Pistire. Kivéve nyáron, mert akkor apa és fia mind a ketten egyforma rövidnadrágot hordtak, bőr félcipővel és fekete zoknival. Aztán már csak a Pisti, mert miután az apja meghalt, ő lett a férfi a háznál.
Furcsa, rugózó léptekkel járt; nem győztem bámulni: alighogy földet ért a talpa, máris felrántotta a sarkát. Néha szatyrot lóbált, mert a közeli közértbe küldték tejért meg kenyérért, gondosan kiszámolt aprópénzzel, de a legtöbbször csak az utcánkban mászkált fel-alá naphosszat, fáradhatatlanul rugózva. Ilyenkor az egyik tenyerében mindig egy golyóscsapágy lapult, a másik kezével meg pörgette a golyóscsapágyat. Elmélyült érdeklődéssel, már-már csodálattal nézte, közel tartva az arcához, és minduntalan pörgette-pörgette. Nem tudom, mások képesek-e olyan odaadó, áhítatos figyelmet szentelni a sportautójuknak, a csodavillájuknak vagy a szívszerelmüknek, mint amilyet ő tudott annak a golyóscsapágynak.
A csapágyazásból csak akkor zökkent ki, ha járókelőkbe botlott; azokat egytől egyig megszólította. Két kérdése volt: „Hová mész?” és „Hány óra van?”. Utána várt, félrehajtott fejjel fülelt, de inkább befelé; tekintetének fényét is mintha vastag, sötét függönyök zárták volna el a külvilágtól. Bármit feleltek, gépiesen újra és újra kérdezett, amíg csak faképnél nem hagyták.
Később még valamit megszeretett a golyóscsapágyon kívül: a cigarettát. Az udvarukban lakatosműhely működött, a munkások számára meg jó lehetőségnek tűnt, hogy meló közben szórakozzanak vele egy kicsit. Úgyhogy megtanították a Pistit cigarettázni, aki nagyon megörült az új játéknak. Pénzt viszont nem kapott rá az anyjától. De feltalálta magát: a környéken felbukkanó járókelőkkel ellentmondást nem tűrően közölte, hogy pénzt kér, vagy cigit. Volt, aki adott neki, volt, aki kiröhögte, volt, aki megfenyegette vagy megverte – sem a téli micisapkában, sem a nyári rövidnadrágos-félcipős szettben nem látszott valami ijesztő ellenfélnek, meg aztán az erősek rögtön kiszúrták, hogy kell az ilyennel bánni.
Mi, környékbeliek úgy megszoktuk őt, mint a közeli főúton végigzörömbölő villamosok sárga színét, vagy a szódásék gyanakvó pulikutyájának az ugatását. Lelkem mélyén hittem, hogy minden utcában lehet egy Pisti, ahogyan van ház és van járda, ez a világ rendje, csak azt nem értettem, mitől lesz hülye valaki. Otthon persze faggatóztam, de mindenki csak hallgatott.
Még éltek a Pisti szülei, amikor egyszer eljött az én időm. Bár ők nem jártak össze velünk, ahogyan mással sem, egy délután nagy mozgolódás támadt nálunk, mindenféle kipakolászás kezdődött a pincéből, és a Pisti apja segített nekünk. A Pisti anyja nekiállt beszélgetni a konyhalépcsőn a nagymamámmal. A nagyi, ha egyszer szóhoz jutott, meg is tartotta magának, a Pisti anyja tehát megközelíthetetlenné vált. Ezért a pincelejáró körül ólálkodva lestem a pillanatot, amikor lecsaphatok a Pisti apjára.
Nemsokára fel is bukkant a pince mélyéből, letette, amit cipelt, és gyanútlanul megállt, hogy kifújja magát. Talán rám is mosolygott, ahogyan a masnis, ötéves kislányokra szokás. Én meg rögtön a tárgyra tértem: „Mitől hülye a Pisti?” Az öregember kicsit krákogott, és alig jött ki hang a torkán, amikor kibökte: „Azért ilyen, mert a háború alatt, amikor kicsi volt, a közelében robbant fel egy akna. Nagyon megijedt”. Azzal felkapta, amit addig cipelt, és már ott sem volt.
Este diadalittasan közöltem a családtagjaimmal, hogy ha tudni szeretnék, mi történt a Pistivel, jól figyeljenek, mert ma kiderítettem. De gyorsan leintettek: „A Pisti így született. Csak az aknára fogják.”
Valahogy azonnal tudtam, hogy ez az igazság. És nemcsak én szégyelltem magam, de még a masnim is. – Mára annyi változott, hogy már nincs masnim.
A Pisti meg aztán teljesen magára maradt és intézetbe került. A lakatosműhely megszűnt, a mókás lakatosok szétszéledtek. Idővel lebontották azt a rogyadozó házat is, amelynek egyik odúszerű lakásában élt valaha egy száraz, szomorú, apró öregember, aki micisapkát hordott, meg a fáradt, ideges, testes felesége, aki mindig egy pont ugyanolyan micisapkát adott a fiukra is. (Kivéve nyáron, mert akkor apa és fia mind a ketten egyforma rövidnadrágot hordtak, bőr félcipővel és fekete zoknival.)
Illusztráció: A bolond (fh. festmények: Chaïm Soutine, Van Gogh)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
