Hoppál Mihály: Az iskola, a hagyomány és az identitás
Mióta az eszemet tudom, mert ugye a serdülőkorral kezdődik minden, otthon édesapám miatt kialakult egyfajta érzékenység, ami arra irányult, hogy az ember magyarnak vallja magát, mert van egy hazája, ez mindig benne volt a család tudatában.
Minden bizonnyal ebben része volt annak, hogy édesapám, aki orvos volt, hihetetlen hivatástudattal viseltetett a betegei iránt, és ezzel példát mutatott arra, hogy ember és ember között nincs különbség. Őt bármikor fel lehetett zavarni, bármikor átgyalogolt az egyik faluból a másikba, hogy a nagyon egyszerű embereket, a földművelőket és bányászokat – mert mi bányavidéken laktunk – gyógyítsa. Tehát nem volt se munkaidő, se vasárnap, semmi. Minden bizonnyal ehhez hozzájárult az is, hogy az ő édesapja vasutas volt, és a vasutasoknak az egyik fő tulajdonsága, hogy nekik mindig mindenkor abszolút pontosan ott kellett lenniük a munkahelyükön.
Csak a megbízható emberek maradtak, maradhattak meg a vasútnál. Mert ők munkaerkölcsöt, etikát mutattak a társadalomnak. Apám a piaristáknál végzett Szegeden, Sík Sándor volt az egyik tanára, ezt sokszor emlegette, és jól emlékszem, otthon Szabó Dezső füzetei is ott voltak a könyvespolcon. Ezek azért lényeges dolgok, mert abban az időben, az ötvenes években az általános iskolában nem lehetett beszélni egy sor dologról, többek között se a hazáról, se a nemzetről, se a nemzettudatról. Ha az ember otthonról kap valamit, az egy életre meghatározza a gondolkodását.
Minden bizonnyal ezért lettem aztán később néprajzos. 1956-ban édesapámat áthelyezték Sárospatakra, mégpedig szülész-nőgyógyász lett, mert akkor letette a szakvizsgát. Mondjuk a sebész, az beoszthatja, hogy mikor operál, de egy szülész nem oszthatja be, hogy mikor akar a gyermek megszületni, az jön. Tehát az apám bármikor készenlétben volt, vagyis az embernek a hivatása, vagy a munkája nem köthető munkaidőhöz, nem köthető semmihez, azt az ember állandóan csinálja. Minden bizonnyal ezért lettem néprajzos.
A hazaszeretetet, nemzetszemléletet, amit otthonról hoztam csíráiban, a sárospataki gimnázium, az oskola csak megerősítette. Nekünk olyan tanáraink voltak, akik még az előző korszakból maradtak, tehát a református kollégium idejéből, ahol pedig igazán erős volt a nemzetszeretet. Nemcsak az iskola falán, de a városi házak falán is ott voltak az emléktáblák, hogy itt lakott Kazinczy, Szemere Bertalan, Kossuth Lajos, Móricz Zsigmond. Ott volt még a Rákócziak vára, tehát az egész életünk, a mindennapjaink át voltak itatva ezzel a szemlélettel. Ezek olyan nevek voltak, akik közül néhányan hiába tartoztak az úgynevezett uralkodó osztályhoz, mert akkor ezt tanultuk éjjel-nappal, hogy az uralkodó osztály elnyomta a népet. De hát láttuk, hogy ők építettek egy iskolát, mint Lórántffy Zsuzsanna. A tanáraink, különösen az egyik, a magyartanárom elmesélte, hogy ő nagyon szegény családból, parasztcsaládból származott. De mivel az iskolában, ahol a helyi református lelkész is tanított, kiválasztották, hogy ki a legtehetségesebb, és ki megbízható, tisztességes, ezért őt beiskolázták Sárospatakra, és azt mondták, hogy ha kitűnő lesz, akkor ingyen fogják taníttatni. Ingyen tanulhat, mert a szülei nem tudnak fizetni. Ő természetesen kitűnő tanuló volt, és a legjobb tanárok egyike lett később, mert az iskola a saját pénzén taníttatta, még az egyetemet is fizette. Természetes, hogy ezután visszament Sárospatakra tanárnak, mert pont ez volt a cél, és az volt a normális, hogy aki tehetséges, a régi rendszerben teljesen ingyen végig tanulhatott. Természetesen meg kellett maradni a tisztesség útján, szorgalmasnak kellett lenni, de ez szöges ellentétben volt azzal, amit akkor hallottunk, hogy elnyomták a régi rendszerben a népet. Egész egyszerűen az ember már ott látott, megtanult egy egészen más történelmi szemléletet, amelynek a legfontosabb része mégis az volt, hogy miként viszonyuljon a haza, a nemzet, a közösség fogalmaihoz. Ez pont azokban az időkben rendkívül fontos volt, és számomra nagy-nagy erőt adott, hogy úgy mondjam, ideológiai rendszerré vált bennem, de mondhatnék filozófiát is.
Egész egyszerűen az ember megtanulta azt, hogy egyrészt kritikusan nézze mindig a dolgokat. Másrészt pedig egy abszolút kőkemény alapot adott a talpa alá, talajt, amelyen állva az ember pontosan tudta, hogy én sárospataki diákként magyar ember vagyok. Amikor első dolgozatomat megírtam a sárospataki diákokról az 1848-as forradalomban, a szabadságharcban témában mint iskolai pályázatot, és nyertem ezzel egy második díjat, az ember elindul egy úton, és ha később nem tér le, akkor karaktert ad az egész jellemnek. Karaktert ad a gondolkodásmódnak. Ez olyan meghatározó dolog volt az életemben. Az ember, ha egyszer ott volt diák, akkor az élete végéig hűséges pataki diák marad.
A lényege a dolognak, hogy egy jó családi háttér és egy jó iskolai környezet adhat olyan indulást, ami pontosan helyére teszi a haza és a nemzet fogalmát, mert hát a Rákócziak kikért dolgoztak, a pataki iskola kiért dolgozik, hogyan emelte fel a szegény sorsú gyerekeket. Ezek azok a dolgok, amik meghatározzák az ember gondolkodásmódját. Ez az alapja annak, hogy valakinek lesz magyarságtudata, vagy nem lesz.
Ha az iskola nem mulasztja el megerősíteni az ifjút abban, hogy ő hova tartozik, honnan jött, hová kell mennie, hol áll, hol vannak a gyökerei, mik a hagyományai. Ha ezek mind megvannak és egymásra épülnek, akkor egy karakteres, tisztességes, nemzetben gondolkodó és a nemzetért dolgozó ember lehet a végeredmény.
Ezért nagyon fontos és szükséges az, hogy legyenek például olyan könyvkiadók, legyenek olyan könyvek, legyenek olyan írók, amelyek, illetve akik az olyan könyveket megírják, megjelentetik, amelyek arról szólnak, hogy miként maradhat meg az ember a magyarság talaján. A nemzetképhez történeti tudat kell, és ennek alapján lehet magyarságtudatot is építeni.
Ott kezdődött a nagy csalássorozat, amikor a kommunisták kvázi megnyerték a kékcédulás választásokat még a negyvenes években, egész egyszerűen csaltak. Ez is mutatja, hogy semmit nem változnak, vannak emberek, akik megátalkodott hazudozók. Ilyen egyszerű a dolog. Abban a pillanatban, amikor elkezdték tönkretenni az egyházi iskolákat, ahol minden ellenkező híresztelés ellenére a tanárok maguk is egyszerű parasztgyerekek voltak vagy egyszerű sorból jöttek, ők pontosan tudták, hogy mennyivel tartoznak az iskolának, mert tanáraik kiemelték őket. Ők tanították a buta grófgyerekeket. Az én egyik tanárom is elmesélte, hogy kötelezték őket, tanítsák a gyengéket. Azért kapott külön juttatást és kapott cipőt, hát nem teljesen normális a dolog? Ingyen ugyanis semmi nincs az életben, ha megdolgozott érte, akkor kapott. Vagyis etikai tartásra nevelték a gyerekeket, és ha ez belenevelődik az emberbe fiatalkorban, akkor meg is marad. Ha nem lehet fegyelmezni a gyereket, hogy ne lopj, nehogy megbántsam a lelkivilágát, akkor nem lesz a gyerekből ember. Lehet, hogy hosszú távon ez a cél? Összezavarni az értékeket.
A dolog lényege tehát az, hogy abban a pillanatban, amikor van etikája valakinek, akkor még van identitástudata. Tehát a dolog ott kezdett félremenni, hogy azok az emberek, akik akkor elkezdték lerombolni az előző rendszert, hogy leplezzék zavarukat, mindig túlteljesítették egy kicsit a tervet. Például, amikor be kellett zárni az egyházi iskolákat a hazugságuk szellemében, vagy amikor elvették a földeket. Azokból a földekből a sárospataki iskolában a szőlők bevételéből küldték a szegény gyerekeket az egyetemre. És a szegény gyerekek abból kaptak rendes, tisztességes élelmet a kollégiumban meg a menzán. A sárospataki főiskolának a birtoka nem a tanárok meggazdagodását szolgálta, hanem a tanárokat tanulmányútra küldték minden nyári szünetben valahova. A művészettörténet meg a történelem szakos tanárom saját élmény alapján mesélt nekünk az Akropoliszról meg a Forum Romanumról.
Amikor egy hazugság elindul, az mindent átjár, áthat. Hosszú ideig Erdély nevét ki se lehetett ejteni. Én még emlékszem arra, hogy Erdély nem létezett, Trianon nem létezett, a történelemkönyvekben nem volt egyetlen szó sem róluk.
Azért beszéltem ilyen sokat az iskoláról, mert nagyon fontos dolognak tartom a kultúraépítés, a nemzettudat-építés szempontjából. Abban a pillanatban, amikor nincs igazán jó történelemtanítás, irodalomtanítás, mint ami még nekünk volt annak idején, akkor nagy baj van. A pataki iskolában nagyon sokat kellett tanulni, és nem igaz az, hogy az ifjú ne terhelje olvasással magát. Olvasni kell. Tudniillik ezek a szövegek alakítanak ki egy közös nyelvet, példatárat, amire mindig vissza tudunk utalni. Vegyünk egy példát: „szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, természete már ez a magyar embernek” – mondta nekünk atyánk az asztalnál Arany János szavait idézve, amikor zajongtunk. Teljesen világos példabeszéd. És ezek azok a kis dolgok és szabályok, amik helyesen nevelik a gyermeket, és ez különböztet meg minket más népektől, ahol evés közben ugye beszélni kell, mint az oroszok, kaukázusiak asztalánál! Tízpercenként felköszöntés jön, valami hosszú beszéd, az étel kihűl, de vannak népek, akik nem szeretnek beszélni evés közben (ilyenek az indiánok). Ezek a kulturális különbségek.
Ez kulturális beidegződés, mert az meg szintén tisztelet, hogy a Kaukázusban, meg hát az oroszoknál is ugye, mindenkire köszöntenek egy poharat. Ennek megvolt a rendje és rituáléja, és nagyon széppé teszi ott az együttlétet. A kulturális jegyek tesznek minket magyarrá, illetve azok a közmondások és szólások, amelyekre hivatkozunk. A Kaukázusban az öregek órákig tudnak beszélgetni, hogy semmit nem mondanak a saját véleményükből, hanem mindig csak egy-egy közmondást, szentenciát idéznek. A másik felel rá, szintén egy közmondással. Hallgatnak egy kicsit, és ez így megy órákon keresztül, míg a végén eljutnak oda, hogy megegyeznek. Szóval ezek társadalmi technikák, amiket a kultúra kutatója nagy örömmel kutat és tanulmányoz.
Ezek azok a dolgok, amiket érdemes betenni a nevelésbe, hogy ezzel különbözünk a többiektől, ettől legyünk igazán magyarok, mert ha tudunk hivatkozni olyan közismert mondásokra, amelyeket mindenki ismer, s melyeknek az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen, ilyen például, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, akkor a dolog rendben van. Nincs tovább mit ezen beszélni, a hazugság bűn.
Abban a pillanatban, amikor ezeket az alapértékeket kétségbe vonjuk, vagy például ugye, hogy a szegénység nevében létrehoztuk a tsz-eket, a tszcs‑ket, és ugyanakkor egyszer csak kiderül, hogy egyesek meggazdagodnak a többiek rovására, mégpedig a legnagyobb hazudozók, akkor a nép mit lát? Azt látja, hogy nincs igazság. A túlzottan liberális igazságkezelésnek vagy értékrendrombolásnak az a borzasztó nagy veszélye, hogy utána, ha rá akarják szorítani az embereket, hogy adózzanak, mert ez egy tisztességes dolog, mert abból lehet fenntartani a társadalmat, akkor már az sem fog működni. Lehet liberálisan kezelni dolgokat, csak éppen később meglesz a negatív eredménye, odáig jutunk, hogy azt lehet mondani, negatív eredményt értünk el; ez nem eredmény, ez hazugság!
Egész egyszerűen arra van szükség, hogy gyerekek legyenek, tehát az abortusz gyilkosság ebből a szempontból, nemzetgyilkosság. Amikor viszont megvannak a gyerekek, akkor az iskolarendszert kell mint legfontosabbat fejleszteni, és minden pénzt belerakni. Nem digitális tábla kell, hanem erkölcsi nevelés! A kis létszámú iskola és a kis létszámú osztály az, ami igazán jól működik. Tehát összevonni nem szabad. Az iskolarendszerre kell a legtöbb pénzt fordítani, egészen az egyetemig, mert Finnország is azért virágzik ma, mert oly mennyiségű agyat műveltek ki, hogy abból kijött a Nokia!
Ebből következik azután az, hogy ha valaki tudja, hogy ő finnként vagy magyarként vagy oroszként tud valamit hozzátenni a nemzeti léthez, valami értéket, akkor az összeadódik, az viszi előre az egészet. Szóval nem véletlen, hogy most az oroszok teljesen magukhoz tértek. Meg a norvégok. Pedig a norvégokat mindenki kinevette. Ők nem adták el a nemzeti vagyont, hanem megtartották maguknak, mert ők is tudják működtetni, miért ne tudnák. Csak nem kell elindulni a hazugság lejtőjén! De ehhez az kell, hogy legyen néhány tisztességes ember, aki elmagyarázza ezeket a dolgokat, és azok nyilvánosságot kapjanak.
A közösségi tudatra, a nemzeti és a magyarságtudatra kell építeni a nemzeti felemelkedés tervét.
Ezért fontos, hogy legyenek olyan írók, akik leírják, hogy milyen az az élet, amit a magyar ember magának kitalált évszázadokon keresztül. Mi az a történelem, ki az a Mátyás király, ki az a Rákóczi, Thököly, Bercsényi, Bezerédy, és akkor abból építkezik majd. Szép nyugodtan hagyni kell élni a népeket.
Ha valahol a női egyenjogúságot másképp értelmezik, akkor hagyni kell, hogy azok az asszonyok előbb-utóbb szépen majd kidolgozzák, hogy abból a rendszerből miként jönnek ki, vagy mi abban a jó. Szemmel láthatólag az a rendszer működött évszázadokon keresztül, tehát a többnejűség is, mert a férfi el tudta tartani a feleségeket. A legfontosabb, hogy minél több gyerek szülessen. Ez a lényege az emberi létnek, hogy gyerekek legyenek, hogy továbbmenjen az emberiség, illetve hát a nemzet, a kis közösség, a család. Ezt minden kultúrában másként biztosítják, más szokások segítségével.
Az öregeknek megfellebbezhetetlen a szava nagyon sok kultúrában. Ez azért van, mert egy öregembert nem lehet korrumpálni. Őt egy dolog érdekli, hogy a fiának, az unokájának, a dédunokájának, az ükunokájának jó legyen, hogy biztosítsa a családnak, a közösségnek, a nagycsaládnak, a nemzetségnek a jövőt.
Amerikában Püskiéknek az volt az egyik legnagyszerűbb tette, hogy az ottani magyarságot, akik tényleg elszakadtak a gyökereiktől, próbálták egyben tartani, pontosan a magyar irodalom, magyar könyvkiadás révén, ellátva őket könyvekkel, könyvszolgálattal, küldőszolgálattal. Nagyon nagy jelentősége volt, és becsülöm őket. Tudom, hogy milyen jelentősége volt annak, hogy a különféle művészeket, költőket kiutaztatták, előadóestek voltak, és összetartották a közösséget.
Tudniillik az a legfontosabb, hogy egy közösségben legyenek időről időre összejöveteli lehetőségek. Sok helyen egyedül volt a magyar család, és már nem beszéltek magyarul, a második vagy harmadik generáció, de az érzést, a tudatot kell fenntartani. Kis vacsora együtt, tehát rituálissá és szimbolikussá válik ugyan a magyarság, de a tudat mégis megmarad. Szóval ez a lényege a dolognak, tehát ne veszítsük el minden értékünket.
Illusztráció: Séta
Ezek is érdekelhetik!
Isztray Botond: A lélek sivataga (Levélféle Balaskó Jenőhöz) →
Ágoston Balázs: Önmagunk centrumában →
Borbély Zsolt Attila: Nemzet és politika →
