Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk
Baley Endre: Bökkenések és hökkenések (Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest, 2019)
Sokan keveslik a történelmi tárgyú alkotásokat. Az utóbbi időben főleg a film van az érdeklődés középpontjában. Talán, mert a legpénzigényesebb, így hát addig kell verni a tam-tamot, míg megunják az illetékesek, s megtámogatják egy nagyobb összeggel a filmeseket. Az irodalom sokkal olcsóbb mulatság, a Mátyás-évre meg is jelent néhány tény- és szépirodalmi alkotás. De ha a történelmi színteret és korszakot leszűkítjük kicsit, s mondjuk a közelmúltra és a testközeli hazai területekre korlátozzuk, akkor máris felfedezhető, hogy többen is írnak a hozzánk közel álló elmúlt évtizedekről, s állítanak “hazai tükröt” az olvasó elé. Privát történelem akár családregény, akár novellafüzér formájában nem ritka a mai könyvpiacon. Mindjárt kettő itt hever az asztalomon. Baley Endre új kötetének első harmada két olyan novellát tartalmaz, ami olvasmányos stílusban emlékezteti a 80-as évek után születetteket olyan eseményekre, amiket ők már nem élhettek át személyesen – hála Istennek.
Ervin, az örökifjú főhős minden ötödik évében újjászületik, immár tizenegyedszer. Lélekben gyermek marad, bármilyen körülmények közt is. Közvetlenül születése előtt “Családok sorsa pecsételődött meg egyik pillanatról a másikra, ha valaki felkerült a listára. Ervin apja is így járt, bár ők egész jól megúszták azzal, hogy „mellékbüntetésként” Pécsről Szigetvárra kellett költözniük.” Ervin a fejébe veszi, hogy megírja gyermekkori élményeit. Leutazik Szigetvárra, megismerjük a korabeli város hangulatát, az ott élők szokásait. Egyben útikönyv, lélekbúvár szakirodalom, ismeretterjesztő dolgozat e hosszú novella. “Bezzeg az én időmben még nem kergetett sem madarat, sem embert negyedóránként a harangszó, akkor még nem volt ennyire fontos, hogy tizenöt percenként értesüljünk az idő múlásáról – dünnyögte magában.” Megvárja a menzára menő gyermekkori énjét. A furcsa helyzetben csak közhelyeket tud mondani: “Boldog leszel, még akkor is, ha ez a boldogság mérhetetlenül sok fájdalommal jár, mert pontosan ez a fájdalom az, ami miatt érdemes élni.” Eljut a szülői házhoz, ahol a családdal töltött élmények közül az új készülék él benne a legélénkebben. Egy “…szombat délután, amikor nővérével ültek a televízió előtt, amit nem sokkal régebben cseréltek le Tavasz típusúról Orion nagy képernyősre. Gyönyörű tükörfényű, lakkozott darab volt, jobb felső sarkában a hangszóró, alatta egy oszlopban négy gombbal.” Nagy kaland fejest ugrani a múltba, visszaidézni ifjúkori emlékeket. Ha elég kegyetlenek és következetesek vagyunk, a mérleg nyelve mindig a kudarcok, hiábavalóságok, sérülések, a meg nem valósult álmok felé billen el. Őseinket szeretnénk méltó piedesztálra helyezni, példaképnek látni, gondoskodó, jó tanácsokkal szolgálókként tisztelni. De végül mindig kibújik a szög a zsákból. Hogy hús és vér figurák maradhassanak, emberképük megőrződjön, árnyékként kísérti őket a múltjuk, az ember voltuk, a hétköznapi hősök elesettsége, tökéletlensége. Baley Endre kisregényszerű, Dübörgés című novellája nem csak privát történelem, nem csak önéletrajzi családtörténet, hanem egy általános kor-, kór-, körkép. 1956. november negyedike után sokan keltek útra. A ”…teherautó azonban szülei nélkül indult útnak, mert az „ott” helyett az „itt” mellett döntöttek, és leszálltak róla.” A frissen végzett orvosnőt (még Ervin születése előtt), hogy állást kaphasson, beléptetik a pártba – ezáltal vált könnyen sakkban tarthatóvá. A sors fintora, hogy “…pár évvel az ezerkilencszáznyolcvankilences rendszerváltás után valakinek szüksége lett Ervin anyjának kórházvezetői státuszára. Hát nem elővették a párttagságot mint igazán főbenjáró bűnt?” (A fenti idézetek a Dübörgés című novellából valók)
Ösztönösen gyanakvást kelt, ha valakinek akadálytalanul fut a tolla a papíron, ha könnyed fordulatokkal él, ha lankás emelkedőt választ a sziklás meredélyek, göröngyös, de élménygazdag útvesztők helyett. Baley “jó úton” jár. Hol száguld, hol fékez és lassít, hol szlalomozásával szédít el kicsit. Hagyja, hogy elmerengjük, hirtelen padkára hajt, hogy felriadjunk. S az autórádióból ömlik az információ, az aláfestő zene, s ha egyik sem, akkor is szól valami a hallásmezőn kívüli frekvencián, amiből a tudatalattink úgyis kiszűri azt, amit (Baley) akar. Jó sofőr, jó idegenvezető, jó mesefa…
Én gyerek sem igen szerettem lenni, és valami igazán különleges lény sem. Bújtam a könyveket, mikor mit sikerült lecsennem a könyvespolcról, s egy ártatlan mesekönyv borítójába rejtve olvastam az épp kijelölt búvóhelyemen. Odáig soha nem merészkedtek a gondolataim, hogy a főhős bőrébe bújva tengeralattjárót építsek vagy elutazzam a holdra Verne dús fantáziája nyomán. Kívülállóként, óvatos duhajként követtem a történeteket. Azért szerethetők Baley Endre írásai, mert örök gyermeknek képzelve magát újra és újra megkísérli a világ felfedezését. Azt bizton látja ő is, hogy amit egy bizonyos korig kipróbálhat az ember, azt később már nem teszi, nem teheti. Így öt évenként újra kezd mindent, elölről. “Mennyi minden voltam már képzeletben, és mennyi minden nem lettem a valóságban! Valahogy mindig hiányzott egy kicsi, valahogy mindig hiányzott egy aprócska lépés, ugrás, úszótempó, egy csipetnyi szorgalom, egy kevéske külső hatás – ebbe természetesen beleértve a hátsó felem lábbal történő billentését is –, egy szó, egy mondat, egy csillagok együttállása.” A hétköznapi hősök napjainkban szinte kivétel nélkül lesöprik a napirendről a nagy vagy nagynak kikiáltott eleink tetteit. Belekapaszkodnak egy nagy hantás borgőzös dicsekvéseibe, a Cseh-Bereményi kocsmatörténetek hangulatába. Baley jól ráérez erre, a gyermekkorából előtűnő osztálytárs és katonaviselt apja történeteinek vissza-visszatérő körülírásával vakfoltos tükröt állít elénk, gondoljuk csak át jól, hogy mire érdemes pazarolni történelmi emlékezetünket: “A Rosenputz család két hőse valójában nem is volt hős. Hiányzott valami nekik is. Valami kis plusz, valami kis akármi, ami sehogy se jött össze. De legalább a marketing megvolt.” Minden olvasó, így én is, komfortosabban érzi magát egy könyvben, ha talál valami kapaszkodót. Ha ismerős figurák bukkannak fel, ha jól ismert szituációba csöppenünk, vagy ráismerünk egy általunk is bejárt tájra. Természetesen felkapom a fejem, amikor Baley Endre egyik ifjú szerelmét említi. Suzanne, az új osztálytárs északi szépség, Norvégiából érkezett. Én is mindjárt jobban érzem magam, mert második hazám kerül szóba, közel negyven éve lakom ott. Kíváncsivá is tesz, hogy mennyit tud az író, mennyit mer írni e különös országról, van-e elég ismerete, hogy hitelesnek tűnjön. Vannak rossz tapasztalataim a felületesen ítélkező, elhamarkodottan rajongó írásokkal kapcsolatban. Baley kivágja magát, egy szürreálisba hajló történet kerekít Suzanne köré. És Baley írásaiban sorakoznak az újabb hősök, antihősök: A Magyar Néphadsereg sorkatonái közül egy, akit szerelme megkésett levele sodort a végzetbe; Ivan Sztyepanovics Konyev 1956 tragikus eseményeinek antihőse, akihez imígyen szólt a Kaszás: “Bunkócska, tagadod-e még mindig a poklot, az ördög hatalmát? Ne kínlódj, tudom a választ erre is! Hidd el, én is tudok szelektálni, van olyan, akihez szívesen jövök, de te egyáltalán nem hiányoztál nekem sem. Gondolom, most már tudod, ki vagyok. […] Konyevnek rengeteg kitüntetése volt hősi tetteiért. Ki a szart érdekel azonban ez már?”; Sándor 56-os menekült: “Amikor felszállt a teherautóra, még nem töltötte be a tizennyolcat, de mire leszállt róla, már igen. Születésnapi ajándéka volt Ausztria. Egy új élet várta, de hogy az milyen lesz, még maga sem tudta. […]Ezerkilencszázhatvankilencben szüleim már kaphattak kék útlevelet, így egy osztrák–olasz körútra indultak. Trabanttal. Találkoztak Sanyival, ő épp egy Lamborghinivel jött akkor Magyarországra.” A legközelebbi hazalátogatáskor pedig már egy 911-es Targa Porschéval. “[…] – Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – Sanyi bácsi – feleltem azután szinte minden alkalommal.” Az apai nagyapa testvére, Józsi bácsi sem hétköznapi figura. “Az utolsó történet, amit Józsi bácsi az udvaron mesélt, orosz katonanőkről szólt, akik a – nézőpontjuk szerint – felszabadított Budapesten pénzt lobogtatva kiabálták, hogy básnyi, básnyi… Segítek, hogy ne keress most orosz szótárt. Ez a szó magyar, csak ők egy kicsit másképp ejtették. Pénzért szolgáltattak, amíg a férfiak pénzt és vagyontárgyakat raboltak.”
Baley Endre egyik szavát a másikba öltve mesél, mesél, s hogy mégse vesszünk el az általa kreált labirintusban, talál mindig olyan kulcsszót, amit kezünkbe kapva új ajtókat nyitogathatunk. Szobáról szobára járva egy nagy életotthonnal, az ő történeteivel benépesített újtörténelemi palotával ismerkedhetünk meg. “Gyermekkorom mindennapi hősei közül alig-alig maradt valaki, akinek megmutathatnám ezt az agymenésemet, amivel leginkább nekik szeretnék emléket állítani.” Ránk, az olvasóira kacsint, csak mi maradtunk neki. S lám, lehet nagy csapongások, kalandozások, anekdotázások közepette is elegánsan, érzékletesen, szomorítóan, megmosolytatóan privát történelmet írni. (Az idézetek a Szökött őszök, tökös ősök c. írásból valók.) Az első fejezet többi, hosszabb-rövidebb írása mindenfelé kalandozik. Vendégszövegek, abban az értelemben, hogy már nem az író, Baley Endre közvetlen családtörténetei, hanem fikciók: Péter és Ákos két külön utat járó, de egymásba “öntött” élete. (Bronz prófécia); Egy étterem fura figurái “ …egyikük sem látta, hogy az emberek egymást váltják a vendéglőben, rendelik a sört, borjú-bécsit rizzsel, kovászos uborkával, és a sör mellett cigarettázva írnak egy levélpapírra. Mindenki a maga életét írta a levélpapírra, nem törődve senki mással.” (Mind egyformák vagyunk); A Csipkerózsika álmát alvó Balaton (A tó); Két üres lap a feledésre ítélt barátnak (Cherchez la Femme!); Stanci néni és az ő dobermannja (Oh, Boy…); “Csak ültem a rozoga padon, és mosolyogtam magamban. Senkit sem láttam a jelenben, de egy egész falut a múltban.” (Ablak); “Nem is létezhet szeptember elején balatoni örömködés pálinkaszagú fürdés nélkül.” (Csavargók voltunk); Álmok vonatán Cseh Tamás egyszerű akkordjaival (Balatonfenyves-Alsó); “…igazi pedagógus mindig tudja, kit, hogyan lehet inspirálni, támogatni, vagy adott esetben felelősségre vonni.” (Csókolom a kezedet, Rózsikám); A haldokló apa útravalója, “Ne tojj be, ezt is legyőzöm majd!” (Erő); A bolgár kalauz – ez esetben – egy görög bácsika beszélgetése Baley Endrével (Gondolatok); Még mindig a görög partok mentén “Micsoda kontraszt! Felülről a teljesség, közelről az élet mindennapos szennye.” (Égi tisztulás); Vegyük úgy, hogy a következőt meg sem hallottam! “Az öregek mind makacsok. Rendíthetetlenül tanítanak bennünket, hogy kellően felkészültek legyünk arra, amikor kizsugorodnak életünkből.” (Zsugorodás); Búcsú az apától az unoka emlékfirkáinak hamvai mellett (Égig érő tűz); Adomány és emberség (Egy zsák ruha); “Ha még egy órát fekszik ott, annak már beláthatatlan következményei lehettek volna. […]Tudja, hogy a kutyái mentették meg az életét? A testükkel melegítették. (Megyek hozzád)
A Baley Endre kötet Hökkenések címet viselő második fejezete rövid, frappáns, szürreális életképeket, s egy színpadi groteszket rejt magába. Tartalmukat, formájukat illetően megérdemelnének egy külön kötetet. Az alkotóereje teljében lévő szerző méltán remélheti, hogy írásaival továbbra is jelen lesz a könyvpiacon. Ezért is vélem úgy, hogy nem volt szerencsés egy kötetbe ennyi írást belezsúfolni.
Illusztráció: Kuckó
Ezek is érdekelhetik!
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
Toót-Holló Tamás: Északi fényekben felragyogó →
