november 29th, 2019 |
0Lukáts János: Emberi szikra
(Álmosdi ébredés)
– Ez az a ház… – egyetértően bólintanak, és elindulnak a zöldre festett ajtó felé. Viola szobrot lát a kertben. A szobor feje félrebillen, két kezét keresztbe teszi a melle előtt. Embermagas a szobor, a szemébe lehet nézni. Az egyik szemébe, egy szeme van. Elakad a szavuk…
– Ilyen volt?
– Biztosan ilyen. Félénk és légies. És vak a fél szemére.
– És alig van haja, itt oldalt egy kevés. Mint egy öregnek…
– Talán öreg volt fiatalon is.
– Keresztbe teszi a két kezét a mellén. Elhárít vajon, vagy inkább átkarolna? – Ki tudja, mire gondolnak.
– Jó napot, kedveseim, hozzánk jöttek? – barátságos hang szólal meg a hátuk mögött. Mosolygós falusi asszony, kulcsot vesz elő köténye zsebéből, megnyitja az ajtót, úgy kérdezi őket: – Honnan jönnek, lelkem?
– A fővárosból.
– Nagyon jól tették. Ferencke várja magukat, minden vendégnek örül. – Kicsi zavarral nevet az asszony: – Nekem, tudják, nekem Ferencke…
– Ferencke?
– Igen. Én a Panna néni vagyok. Tudják, ki volt a Panna néni? – Lőrinc és Viola nem tudja, az asszony kezébe veszi a vendégek két kezét: – Panna néni volt, aki a ház gondját viselte. Afféle cseléd, ahogy akkor mondták, én inkább azt mondom: mindenes. A Ferencke volt a mindene. Az Ágnes nagysága – tudják: az édesanyja – gyönge asszony volt, beteges…
Panna néni beljebb tessékeli a látogatókat. Óvatosan megállnak a konyha közepén: – Szép ház volt ez, akkor zsindelytetőt hordott, ma nád fedi, a zsindely nekem jobban tetszene. A homlokzata az utca felé néz, ahogy az úri házakat akkoriban építették, a parasztporták az udvarra nyílnak. De a konyha – az konyha volt itt is. – Viola a komódot vizsgálgatja, a stelázsit. A tányérokat csak szemmel, a kanalakat kézbe adja Panna néni. Lőrinc a kemencét fürkészi, vagy inkább azt a szörnyűséges fekete lyukat, amely fölötte sötétlik és eltűnik a vályogtetőben, akárcsak a pokol fordított kapuja.
– De azért azt látják, én nem az a Panna néni vagyok, aki a Ferenckét tanította járni meg öltöztette. Én az unokája vagyok annak a Panna néninek, vagy dédje, vagy, hogy is mondják. Itt, a házban szolgáltunk mind, máig is, én is, és – zavartan nevet – és itt mindenki Panna néni lesz.
Félelmet kelt az ásító kemence, szögletes, két hasábfa benne, hogy lássa a látogató, mire is használták, ezek a maiak nem tudnak semmit! Lőrinc behajol a kemence széles nyílásán, a feje is beférne, ha éppen úgy akarná…
– Na, látja, lelkem – fordul Panna néni Lőrinchez –, hát ez az a kemence! Tudja… – Lőrinc nem tud semmit, de valami rossz sejtés kezd mozgolódni benne. – Hát, amelyikben a Ferencke megvakult. Amikor a szikra a szemébe pattant.
Viola megragadja Lőrinc kezét, rémülten néz a sötét odúra, aztán Panna néni kontyba fogott fehér hajára.
– Beteg volt az istenadta, himlő kínozta, nem akart múlni a baja. Akkor úgy tudták a falusi asszonyok – hol volt akkor még orvos! –, hogy melegbe kell tenni a himlős beteget, szárazba, akkor kimegy belőle a baj. Panna néni is így tudta, de bizony még az Ágnes nagysága is! – Viola rémülten néz az asszonyra: – És betették a kemencébe a kicsi Ferencet?
– Be bizony, kedveseim! Ha megfázott, ha köhögött – be. Hát még, ha a himlő nem akarta elhagyni!
– Csak úgy bedugták a kemencébe, és rázárták az ajtót?
– Az elején félt, aztán már ő maga is szívesen mászott be – Panna néni lehajol nehézkesen, eligazítja a fahasábokat –, játék volt ez neki. Persze, a himlő, az komoly dolog, akkor – így mesélték – sírt szegény, meg nyűgösködött. Aztán szépen beültették a sarokba, oda, ni, leghátulra, adtak a kezébe valami faragott bábot, attól megnyugodott, azt rázogatta, szegénykém! – Panna néni most Lőrinc kezét szorongatja, férfiember, jobban ért a technikához: – A tűz, az itt égett, elöl, látja, kedveském, ebben a mélyedésben. Ott, hátul a gyerek biztonságban volt, járt a meleg, száraz volt a kemence, igazi orvosság volt! Hányan meggyógyultak akkor abból a bajból ebben a faluban is!
– És hányan nem! – nyögi-sziszegi Viola, és kezével a stelázsi sarkát szorongatja.
– Igaz, igaz! De hát aztán ő is meggyógyult, a himlőből meg. Csak hát, ugye, a szeme. Jaj, Istenem, nem kellett volna azt az ajtót kinyitni olyan hirtelen.
– Talán inkább becsukni! – kockáztatja a véleményét Viola. De Panna néni jobban tudja, százszor hallotta, régiektől, hajdan volt Panna néniktől is: – Dehogy, dehogy, kedveském! A kémlelőn át látták, hogy ég a tűz, de csak módjával, pislákol, a lángja meg a füstje fölfelé megyen, oda, a kürtőbe, szépen lassan. Csak, hát, ugye, az Ágnes nagysága…
– Az édesanyja, de hát hogy is engedhette! – Viola már a könnyeivel küszködik.
– Jaj, bizony az baj volt, nagy baj. Úgy mesélik, hét miatyánkot kell elmondani, félig mormolva, és utána óvatosan nyitni ki a kemenceajtót. Hogy a parázs lassan kapjon levegőt, ne lobbanjon fel. Akkor aztán kiszedni a hasábokat lapáttal, aztán utána lehet a gyereket is. De, szóval, mondom, az Ágnes nagysága már nagyon sietett – nem volt az hét miatyánk, de még öt sem! – és kirántotta az ajtót, a tűz fellobbant, nagyot pattant a parázs, a Ferencke meg látta az anyját megjelenni a kemenceajtóban, hajolt felé, jaj, édes Istenem, akkor történt a baj, éppen akkor, a végén. – Panna néni két kezét az arcára szorítja, úgy csóválja a fejét.
Lőrinc ott guggol a kemence előtt, ujját bekormozza, azzal a korommal, és most már Viola szorongatja a Panna néni karját.
– És mi történt aztán a kis Ferenccel?
– Hát mi?! Volt sírás bőven, tőle is, meg a nagyságától is, meg a Panna néni is, alig mertek a nagyságos úr szeme elé kerülni. – Elhallgatnak, a fejüket csóválják. – Az a kicsi gyerek… mennyi volt, három éves, vagy négy? Amúgy is olyan vékonyka fiú volt, ugye…
Csak félve mondja Panna néni: – Talán Isten büntette meg, amiért kevesebb volt a miatyánk, meg talán el is kapkodta az Ágnes nagysága! Úgy lehetett… – Panna néni zavarában a kezeit tördeli.
– De, Panna néni, ez inkább ráolvasás volt, nem imádság. Afféle babona! Csoda, hogy nem lett még nagyobb baja! – De Panna néni a fejét csóválja, ő a maga igazát hiszi.
Tovább indulnak a konyhából, az apró ablakos dolgozó szobába, a falaknál könyves polcok, almárium, ezek talán akkor kerültek ide, amikorra Ferenckéből már Ferenc tekintetes úr lett.
– Vajon hogy látja a világot egy három-négy éves gyerek, ha csak a világ felét látja? – Viola biztosan nem várt választ erre a kérdésre.
– És ha tudja, mert tudja, hogy mindenki látja a vakságát! – Az ablak előtt a csavartlábú, elegáns íróasztal, porzóval, tintatartóval meg egy márványfigura, hogy a leveleket nyomtassa. Lőrinc odaképzeli az íróasztal mellé a ház urát, jobbjában a lúdtollat tartja, balját az asztalon nyugtatja, kinéz az apró ablakon, hársfa borít árnyékot a házra.
– Azért lett ilyen fájdalmas, amit írt? Ilyen töprengő? Vajon képes volt megszokni, meg lehet szokni a vakságot is? Vagy éppen, hogy jobban vigyázott a megmaradt szemére? A megszűkült világra…?
– Hát, az életét tönkre tette az a hitvány szikra, az az esztelen, véletlen parázsdarab, de lehet, hogy talán az gyújtott fel benne valami mást… Amit csak a világosság szélére állított ember láthatott. A szikra, amit az emberek hoztak rá? Vagy ez nagyon bizarrul hangzik?
– Nagyon, de az is nagyon bizarr, hogy egy kisgyereket beültetnek a tüzes kemencébe, hogy meggyógyítsák…
– És meggyógyul.
– És, mit gondolsz, amikor a balsorsról írt, amely régen tép, a saját sorsára is gondolt?
– Lehet, egy kicsit talán. De azért ez nem ilyen egyszerű…
Már ott állnak megint a szobor előtt, a kertben, mögöttük szerénykedik Panna néni is: – Jöjjenek el máskor is, a Ferencke várni fogja magukat, kedveseim! – Miközben maga se tudja, egy mindenesnek illik-e a vendég után integetni?
Illusztráció: Kölcsey Ferenc (Anton Einsle olajfestménye)