Pálfi Ágnes: In memoriam K. N.
Pálfi Ágnes legutóbbi két könyve („Kortyolgat az ég tavából” – Arany János és József Attila mitopoézise, 2012; Mőbiusz – Válogatott és új versek, 2014) a Napkút Kiadónál jelent meg. Most „Halálnak halálául” címmel állított össze egy kötetet az elmúlt években született verseiből, költői prózájából. Ez alkalommal egy visszaemlékezését adjuk közre.
Első Hang:
Volt egy ősz, amikor Nina Dubrovszkaja volt a legszebb nő Varsóban.
Mintha a magam szemével láttam volna, noha ez képtelenség. De volt neki egy mustársárga kötött sapkája, melyet évekkel később viselt a fekete irhakabátjához. Ez a két szín azt a bizonyos varsói portrét keretezi most is az emlékezetemben.
„Nem tudom, honnan hozza a fényt, talán a nevéből” – jegyeztem föl róla a naplómban. Váratlanul nyitott be a szemináriumra, melyet az ELTE Orosz Tanszékének legendás tanára, Király Gyula tartott. Akkor láttam őt először. Bekukkantott, de bocsánatkérően mindjárt csukta is vissza az ajtót maga után. Láttam, ahogy a férje ránézett. Ahogy találkozott a tekintetük. Nina fekete lakkcipőt viselt, mint egy diáklány. Pedig ez már 1972-ben vagy 73-ban történt, amikor alig több, mint harminc évesen a kandidátusi disszertációját védte.
Második Hang:
Igen. Nina természeténél fogva volt udvarias. Ez a tulajdonsága különösen akkor nyilvánult meg, ha valamilyen váratlan dolog érte. Akkor is ő kért bocsánatot, amikor rátok nyitott azzal a fiatal fiúval. Meséld csak el. Egy törülközőt kaptál magad elé, hiszen mind a ketten anyaszült meztelenek voltatok. Nina azonnal, szó nélkül visszavonult. Pedig ti törtetek be a rezidenciájukba, ami akkor egyetlen helyiségből állt. Később, amikor a Király-család végre az egész Rét utcai lakást birtokba vehette, ez lett Nina dolgozószobája.
Első Hang:
Amit felidéztél, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján történt. Akkortájt, amikor Ninára gondolva ezt írtam abban a bizonyos naplóban: „Akiknek szellemi részük van a világból, azok így vagy úgy, de összetartoznak”.
Én sosem voltam féltékeny rá. S talán ő sem volt féltékeny énrám.
Gyulával akkor már három éve dolgoztunk együtt a Könyvön[2.]. Akkor kezdtünk hozzá, amikor Nina a második gyermeküket várta. Felpolcolt lábbal ült a fotelban, és Csehov leveleit olvasta.
Második Hang:
Most azt fontolgatod, hogy azért mindenről nem fogsz beszámolni. Pedig volna mit mondanod. És én, ha már itt vagyok, segíteni szeretnék.
Első Hang:
Annak a fiatal fiúnak a nevére, akit fölemlegettél, nem is emlékszem[3.]. De a filmre, amit együtt csináltunk, nagyon is. Hiszen az eredeti forgatókönyvet én írtam. Van Kondor Bélának egy képe, A papírrepülő felröppentése, amin egy 19. századi uniformisba öltözött fura figura látható. Először őt pásztázta végig a kamera, elidőzve az egyenruha gombjain, amelyek vigyorgó, ütődött, bamba emberfejeket mintáztak. A film vége pedig az volt, hogy elégettük a „műtárgyat”. Annak a papírrepülőnek a mását, melyet a kép „főszereplője” tart a tenyerén. A modell, mielőtt lángra lobbant, egy madzagon himbálózott. De nálam hét évvel fiatalabb partnerem közbeékelt egy maga alkotta performanszot is. Egy kiskatonáról szólt, aki a színpadi térben körbe forogva, a reflektor fénypászmájától űzetve tépi le magáról az uniformist. Kék vér folyt a fiú ereiben, mint később kiderült. Nem tudom, aztán mi lett belőle. Annyit tudok csak róla, hogy az akkori Nyugat-Németországban ezzel a nyolc perces kisfilmmel sikerült bekerülnie egy híres filmiskolába.
Második Hang:
Te sosem voltál monomániás a szerelemben. Hűséges viszont igen. Ahhoz a Kondor Bélához is például, akit egyik versedben gátlástalanul letegeztél. Pedig személyesen sosem találkoztatok. De nem értem, miért emlegetted föl ezt a filmet. Hiszen ez a történet most másról szól.
Első Hang:
Akkor talán kezdjük a végén. Halálhíre hallatán az volt az első gondolatom, hogy Nina feladta. Hogy nem hitegette magát tovább azzal a New York-i konferenciával, amelyre állítása szerint meghívása volt 2018 júniusában. Egy angolra már korábban lefordított írását emlegette, mely Tadeusz Kantorról és Bruno Schultzról szól. Lehet, hogy tévedek, hogy félreértettem, amit mondott. Ez a szöveg több mint húsz éve, a múlt század utolsó évtizedében jelent meg eredetileg lengyelül, egy Kantorról szóló kiadványban. És Nina, mint utolsó beszélgetésünkkor bevallotta, nagyon szerette volna, hogy ez a cikke magyarul is olvasható legyen. A maga készítette fordítást már korábban át is küldte nekem, de a szöveg annyira nyers volt, hogy a publikálását egyre csak halogattuk.
Második Hang:
Mégiscsak harcban álltatok hát egymással, hiába tiltakozol. Amolyan állóháború volt ez, mely immár négy évtizede tartott. És úgy hozta a sors, hogy ezt ne is tudjátok letagadni. Több mint húsz év fegyverszünet után mint munkatársak találkoztatok össze újra[4.]. Ő először a pokolba kívánt téged – ne is tagadd. Férje akkor már két éve halott volt. De ki tudja, miről diskurált a házaspár azokon a bizonyos spiritiszta szeánszokon, melyeket Nina időnként titokzatos mosollyal fölemlegetett.
Netán sikerült belehallgatnod néha?
Első Hang:
Tudod, hogy meg sem kíséreltem. Az ilyesmi különben sem a szavakon múlik. A legnagyobb félreértés talán éppen ez. Ha azt hisszük, hogy maga a Jó Isten is emberi nyelven közlekedik velünk. Igaz, egyszer azért én is megpróbáltam könyörögni hozzá. De rögtön el is szégyelltem magam, még mielőtt megszólalhattam volna. Azóta egészen biztosan tudom, hogy Isten létezik. Hogy nem halt meg. Hogy nyugodtan rábízhatod magad. Mert nem az Élet az emberé – emlékezz Ady versére –, hanem csak a nyelv.
Második Hang
Nina halála előtt befejezett közös munkátok egy Kantor-könyv volt, a Milánói leckék[5.]. A hátsó borítóra ő ezt az önvallomásnak is beillő Kantor-idézetet ajánlotta:
„»Álljatok fel! – kiáltotta Francis Picabia, a Nagy Tréfacsináló. – Vádlottak vagytok!«
Ez hát az én kiigazításom – a mai korban –, azokat a hajdani nagy időket megidézve: itt állok önök előtt, vádlottként és perbefogottan. Rajtam a sor, hogy önmagamat igazoljam, hogy bizonyítékokat keressek, és nem tudom, hogy az ártatlanságomat vagy a bűnösségemet kell-e megokolnom… Itt állok Önök előtt… mint egykor… amikor ott álltam az iskolapadban… az osztályban… és azt mondom: elfelejtettem, pedig tudtam, kétségtelenül tudtam, biztosíthatom Önöket, Hölgyeim és Uraim…”[6.]
Első Hang:
Amikor Nina a nyolcvanas évek közepén Krakkóban közelről látta, hogyan működik Kantor színháza, egyszer azt találta mondani: „El sem tudjátok képzelni, milyen kis dolgokból lesz valami”. Valami, ami nagy, vagy legalábbis annak látszik. De a halála előtt azzal, hogy ezt az idézetet választotta, Nina mintha fölébe merészkedett volna Kantor rajongva tisztelt zsenialitásának is.
Második Hang:
Ninában volt valami az enciklopédisták gőgjéből. Talán Lomonoszov és a 19. századi orosz aranykor tapasztalata sugallta neki, hogy előbb meg kell tanulnod mindent, amit Európa felhalmozott, s csak aztán érdemes hozzátenned a magadét. Puskin Kővendégére például te is gyakran hivatkozol. Mondván, hogy ezzel a kistragédiával a kevert vérű zseninek sikerült egyszer és mindenkorra „leiskoláznia” az egész európai Don Juan-irodalmat. De nyugodtan bevallhatod azt is: rád egyre dermesztőbben hatott a nagy orosz kultúra expanziója, s hogy ebben nem kis része volt Ninának.
Első Hang:
Nina nem is olyan régen azt találta mondani, hogy a magyarok megköszönhetik, hogy elfoglalták őket az oroszok. Hiszen így legalább valami kultúrát oltottak beléjük. Nina lánya, aki régóta New Yorkban él, húsz éves korában úgy gondolta, hogy a magyarok nem érdemlik meg Budapestet, a Dunát, a Gellérthegyet. Jól emlékszem, hogy egy taxiban ültünk, amikor ifjonti indulatával ezt vetette oda nekünk, miközben elhaladtunk a Duna-parton.
Második Hang:
Ne tagadd, hogy ezek a szavak neked még most is fájnak. Hogy ma sem tudsz napirendre térni fölöttük.
Első Hang:
Nina sehol sem tudott igazán gyökeret ereszteni. Tartósan magyar közegben élt, amellyel sosem tudott azonosulni. A nagyobb belátás, a tágabb perspektíva mintha megbénította volna benne az alkotót. S mivel igencsak érzékeny volt, nagyon szenvedhetett ettől. Mások írásait látva legtöbbször úgy érezte, ő az adott témáról többet, fontosabbat tudna mondani. Volt benne némi önirónia is, amikor ennek hangot adott.
Második Hang:
„Az a te bajod, hogy nem vagy elég jó színész” – Nina maga mesélte el, ráadásul nyilvánosan, hogy Tadeusz Kantornak ez volt a véleménye róla. „Ja, ez az a nő, aki semmihez sem ért” – ezt megboldogult fő-fő színikritikusunk jelentette ki jó hangosan néhány éve Nináról a Nemzeti nézőterén. Muszáj volt meghallanod, hiszen az előtte lévő széken ültél.
Első Hang:
Ez a durvaság engem már különösebben nem döbbentett meg. S tudtam, hogy Ninának is megvolt a maga lesújtó véleménye erről a színházi korifeusról. Szerintem jóval fontosabb, amit Törőcsik Mari szokott volt mondani; hogy egy kezén meg tudja számolni azokat a színpadon átélt pillanatokat, amelyekért érdemes volt ezt a pályát választania.
Második Hang:
„Csalhatatlan ízlése volt” – állította Nináról Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház 2018-as évadzáróján. „Szikra ember” – mondta róla még életében az egyik tanítványa. „Értett hozzá, hogy várakozást keltsen, de aztán igazából sosem váltotta be, amit ígért” – fogalmazott egy másik.
Első Hang:
Nekem felhőtlenül jó emlékem az a néhány alkalom, amikor segítettem neki Kantor manifesztumainak magyarra fordításában[7.]. Értettük egymást: én az eredeti lengyel szórendet, mondatszerkezeteket próbáltam átmenteni, Nina pedig a magyar nyelv finomságait ízlelgette. Vajon miért nem adatott nekünk több idő erre a fajta szellemi elmélyülésre? Talán akkor végleg elfelejthettük volna azt a bizonyos állóháborút is.
Második Hang:
Ninában egy önmagával szemben is túlontúl kritikus maximalistát tisztelhettünk. Egy igazi Mérleg-embert, a megítélés könyörtelen művészét. Nem volt elfogulatlan, se tévedhetetlen. De makacsul hitt abban, amit gondolt, s ez manapság ritka erény. Ezért volt érdemes figyelni rá, még akkor is, amikor történetesen nem neki volt igaza.
Első Hang:
A gyermek irracionális lény. De olyasmit tud, ami talán a legfontosabb. Azt, amiről a felnőtt hajlamos elfeledkezni. Néhány éve egy nyilvános beszélgetésben[8.] megkérdezték Ninától, mi volt az első élménye a színházról. Elmesélte, hogy három évesen lépett föl először a világot jelentő deszkára. S olyan jól érezte ott magát, hogy a produkciója végeztével sem akaródzott lejönnie onnan.
Ezt a megszállottságát Nina mindvégig megőrizte. Úgy küzdött a színházért, azért a bizonyos Nagy Pillanatért, mintha az életéért harcolt volna.
Köszönjük hát meg a figyelmét. A fáradhatatlan kritikai attitűdjét. Azt, ahogyan ez az egész világra nyitott lélek mindnyájunkon rajta tartotta a szemét.
2018. július
Jegyzetek:
[1.] Király Nina (1940–2018) színháztörténész
[2.] Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz próza, Akadémiai Kiadó, 1983.
[3.] Bárdos Józsefnek hívták.
[4.] 2013-ban, a Vidnyánszky Attila által vezetett Nemzetiben: Nina mint tudományos tanácsadó és nemzetközi kapcsolattartó, én mint a Szcenárium egyik szerkesztője.
[5.] Milánói leckék. Tadeusz Kantor centenáriuma a Nemzeti Színházban (ford.: Király Nina és Katona Imre; szöveggondozó: Pálfi Ágnes), Budapest, Nemzeti Színház, 2018.
[6.] Ehelyett a borítóra végül egy másik idézet került, melyet ugyanebből a szövegből én javasoltam.
[7.] Tadeusz Kantor Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról (vál. Király Nina, szerk. Király Nina és Beke László), Prospero Könyvek, Budapest–Szeged, 1994.
[8.] A debreceni Csokonai Színházban 2010-ben zajlott kerekasztal-beszélgetés témája a színészi fenomén volt. volt. Résztvevői: Király Nina, Ráckevei Anna, Sirató Ildikó, Vörös István. Moderátor: Szász Zsolt.
Illusztráció: Király Nina (Gontarczyk Nikita fényképfelvétele)
Cimkék: beszélgetés, próza
