Debreczeni Tibor: A július-augusztusi napló | 2019
Már éppen küldeni készültem a naplót, amikor – nem is akartam hinni a szememnek – megérkezik Aknay Tibor verse. Olvasom, és ámulok. Ez a fiú, ez az egykori tanítvány, ez az öregember, ez a barát megsejti, hogy a kürti „paradicsomunk” most vált múlttá, most, hogy nyári napjainkat már nincs mód ott élnünk. Csak költő érezhette meg a bánatot, hogy valami, aminek részesei voltunk, lezárult, hogy mi most éppen azon töprengünk és tipródunk, miként mentődhetnék át ez a sokak nyári kuckója, nekünk elízium, valamiféle közhasznú közösségi műhellyé, s találnánk gazdát, aki a kürti kertet — s most az utolsó versszakot átmozgatom –, melynek ”hold a virága” úgy vigyázza, mint ki ”csillagot hint rá”.
Olvasó, értsd, ahogy akarod.
Szakolczay Lajos
Vilkának és Tibornak, a párosan egy embernek szeretettel és öleléssel:
Aknay Tibor
A kürti kertben
A kürti kertben
kapál az alkony,
csendvirág nyílik
a Tisza-parton.
Begyűjtötte már
termése javát,
pihen a gazda,
nyugszik a világ.
Tiszta, szép szavú,
vén kürti este,
tüze köré gyűlt,
ki magát kereste.
A kürti kertnek
Hold a virága,
csillagot hint rá,
aki vigyázza.
***
Debreceni Tibor
Az eredeti napló
Van egy barát, barátom, akivel ritkán találkozom. Majdnem egy éve, hogy utoljára beszélgettünk. Ő még megengedheti magának, hogy tavasztól őszig hitvesével együtt a Tiszakürt közeli tanyáján éljen, nekem meg, ismert okokból, le kellett mondanom a nyári falusi létezésről. (Ezért nem találkozunk mostanában.) Vinczeffy Zsolt, mert így hívják jó társamat, nyugalmazott egyetemi tanár, közgazdász, okos férfiú, szenvedélye, hogy leveleiben, politikai elemzéseiben megírja, mi is a véleménye mindarról, ami körülöttünk, hazánkban és Európában zajlik. Megírja, mégpedig jobbító szándékkal az elektronikus sajtóban és külön is, levelekben, ám úgy, mint aki tudja, hogy mi, az elmenőben lévő generáció, immár és újfent csak szemlélői és nem alakítói vagyunk a társadalom életének, de aki mégsem bírja ki, hogy véleményét ki ne fejtse. Körülbelül olyasféle indítékból, amit gyakorta idézünk Karinthytól: ”nem mondhatom el senkinek (akit érdekelne), elmondom hát mindenkinek” ( akik meg úgysem olvassák).
Írtam neki a minap, ő meg válaszolt. Úgy gondoltam, a levélváltásból közlök egy részt itt a naplómban is, hogy lássátok „tik is, feleim”, miként is szórakozik két öreg, illetve öregedő ember a cseppet sem mulatságos végső elmenetel előtt.
***
A levél.
Zsoltom, nagyon elgondolkoztatott az írásod, egyszersmind el is szomorított. Én már próbálom távol tartani magamat attól, hogy politikai vonatkozású problémákra reagáljak, s azt fújom magamnak, hogy ez már nem az én dolgom. Egyébként azt tapasztalom, hogy szakmai vonatkozású morfondírozásomra sem reagálnak az illetékesek.
Még mindig a budai lakásunkhoz vagyunk kötve.
Ölellek: Tibor
A válasz egy részlete.
Drága Tiborom!
Valóban csak a mi korosztályunk érzékeny ezekre a politikai förmedvényekre. Mi pedig úgysem tudunk semmit változtatni a dolgokon.
Sajnos ez érvényes a levelezéseimre is. Az általunk fontosnak tartott tények, ha úgy tetszik figyelmeztetések, már csak a mi korosztályunkat érintik meg, Gyermekeink, unokáink már beleszülettek a szerintünk ártalmas változásokba, hamarabb hisznek a hazug médiának, mint nekünk. Mi már kövületek vagyunk, akik “süketelnek”, és folyton a kályhától indulnak ki, ami számukra unalmas, nem modern.
Így aztán legjobb esetben egymásnak írogatunk, megállapítva, hogy bennünket már senki nem hallgat meg.
Győzött tehát a média, a politika, a multik, a pénzvilág. Nekünk pedig fáj, hogy mellőznek, hogy amit mi építettünk fel, azt mások tulajdonítják a magukénak, stb.
Más kérdés az egymás közötti levelezés. Valóban Te a naplóiddal vagy rendszeres, én pedig a mindenféle írásaimmal, de ez nem jelenti azt, hogy egymásnak ne lennénk fontosak. …
***
Zsolt mindig a tényekre épít, forrásokra, adatokra, s azok alapján jut következtetésekre, melyek nem hízelgőek, legyen szó a regnáló hatalom döntéséről vagy az ellenzékéről, Budapesten vagy Brüsszelben. Az írásaitól nem válok optimistává. Na, jó, tisztábban látok.
De mit érek vele? Hogy mit? Kezdem félteni a leszármazottaimat, s kezdem némi beletörődő rezignációval tudomásul venni, hogy közel a vég.
***
Az egyik korábbi naplómban írtam már arról az élményről, melyet Weöres Sándornak köszönhetek, mégpedig a vele készült interjúkat egybegyűjtött kötet olvasásának. Ugyanis mindegyik közlésben találtam valami eredetit, amire korábban nem figyeltem. Azt is élveztem, ahogy kibújt a provokatívnak tűnő kérdések válaszolása elől. Az egyik beszélgetés során azt szerették volna tudni, miként vélekedik a társadalmi fejlődésről – a riport az 1960-as években készült –, amire ő azt felelte, hogy nem lát fejlődést a társadalmakban, csak változásokat, ugyanis az úgynevezett fejlődéssel lerombolnak mindig valamit, ami korábban érték volt.
Volt min tűnődnöm.
Az életemre gondoltam, arra a kilencven esztendőre, ami nékem adatott. Valójában jól éreztem magam benne, függetlenül attól, hogy a mindenkori ideológusok mit vallottak a fejlődésről. A munkámnak, a családi, egyéni életemnek köszönhetem, hogy gyakorta éreztem magam fontosnak és/vagy boldognak.
***
Vinczeffy Zsolt jut megint az eszembe, pontosabban egyik dolgozata, melyben azt fejtegeti, hogy Európa távlatosan a nemzetietlenedés irányába tart – globalizmusnak is mondják –, s ez, írja Zsolt, valószínűen egyezik az általános társadalmi mozgás irányával is. Az Európai Uniónak mint egységes államnak a megalkotása azonban, folytatja eszmefuttatását, csak a 22. században látszik reálisan megvalósíthatónak. A mi századunkban a nemzeti érdekek még igencsak elevenek.
Hogy a politika színterén ebből a kettősségből, a bal-liberális és konzervatív erők ellentétéből, a mi rovásunkra természetesen, a kisemberekére, még mi minden következhet!
Igyekszem nem végiggondolni. Félnem kellene.
Van más félnivalóm is. Nem bővítem újabbal.
***
Hogy mi mindent éltem meg és át, s mikor miként gondolkoztam a csaknem egy évszázad során, írtam erről már eleget, mégpedig lakkozásmentesen, az életrajzi vonatkozású könyveimben. Ám arról talán nem tettem említést, hogy a legidősebb dédunokám, a 21 éves Gáspár, aki Hollandiában tanul, a groningeni egyetemen, s akivel módomban volt, igaz, nem hosszan beszélgetni, miután hazajött a húga ballagására, nos én akkor arra a következtetésre jutottam, hogy ebből a tehetséges leszármazottamból, aki kreatív játékok készítésének tudományos és gyakorlati hogyanjában kíván elmélyülni, ha kint marad sokáig, alighanem globalista, azaz világpolgár lesz. Noha a Baár-Madasban érettségizett.
Örültem neki, kedves, szeretnivaló, mint volt – mennyit játszottam, foglalkoztam vele kisebb korában! Nem is akartam elrontani a kedvemet, vitába sem szálltam vele.
Meg egyébként is! Ha a magam szellemi-világnézeti fejlődésére gondolok, máris megkérdőjelezhetem az előbbi mondatom igazságtartalmát, már hogy belőle, végzett felnőttként a mostanihoz hasonló módon gondolkozó értelmiségi lenne. Én az ő korában a kommunista eszmék híve voltam, s mint ilyen, internacionalista. S eltelt néhány év, és már szégyelltem, hogy úsztam az akkori árral. A dédunokám, aki most a kozmopolitizmussal kacérkodik, vajh nem jön-e rá, hogy nyugaton a szabadság látszólagos, s valójában a pénz diktatúrája dominál, a pénz birtokosainak a kezében van a média is, a mindenkori hatalom manipulációjának ez a meghatározó eszköze, s ez befolyásolja őt is.
Jó volna tudnom, hogy gondolkozik majd tíz év múlva! Akkorra hátha nyílnak újabb csatornák is, s lehet majd odaátról is beszélgetést folytatni.
***
Az elmúlt évben, már nem tudom, miért, kedvem támadt amolyan pedagógiai végrendeletfélét írni; ha már semmi vagy alig valami valósult csak meg életem során szakmai, metodikai elképzeléseimből, hadd maradjon meg írásban is, milyennek képzeltem a jövőbeli iskolai nevelő-oktatást.
És leírtam: Az iskolai nevelés és a jövő címmel. Érdemben csak Trencsényi László szólt hozzá. S noha folyóiratban is megjelent, a hivatalos oktatás és nevelés döntéshelyzetben lévő szakemberei nem reagáltak rá.
Őszintén szólván erre nem is számítottam. Ha a média nem csinál ügyet valamiből, s ha a problémafelvetés kényelmetlen, a legegyszerűbb s legkényelmesebb hallgatni. Én ugyanis ilyeneket írtam: A mindenkori politikai vezetés a legkiválóbb emberek számára kell, hogy vonzóvá tegye a nevelő-oktatói pályát, magas fizetéssel, maximum heti 20 órai kötelezettséggel s metodikai szabadsággal. Több pontban soroltam fel még javaslataimat.
Senki nem keresett meg, egy beszélgetés erejéig sem.
És sajnálom. És nem magam miatt.
***
Hetek óta nem írtam semmit. Le-leültem a géphez, de az ujjam nem szántott a billentyűkön.
Szombat van, kint szemetel az eső, átléptünk az augusztusba, s hiába volt kánikulai meleg, nem éreztem, hogy nyár volna. Hiányzik Tiszakürt, hiányzik a Tisza. A rokonság egyik része a Balatonhoz megy, a másik az Adriához, a harmadik Skóciába, mi meg a Jégverem utcai lakásunkban az egyik helyiségből a másikba.
Kiadtuk albérletbe az első emeleti lakásunkat, s már oda sem vonulhatok csak úgy, kikapcsolódni, szöveget tanulni…
Az emlékekbe kapaszkodom. Olvasom a régi kuckós kirándulásokról szóló úti-jegyzeteimet. És élvezem. Mintha a leírtak nem is velem, velünk történtek volna meg.
Hát most így nyaralok. Emlékezem.
***
Feleségem éppen jó formában volt, lesétáltunk hát a Duna-partra. Háromszáz méterre. Mikor visszafelé jöttünk, igencsak éreztük, hogy a Váraljában lakunk. Megéreztük a körülbelül ötméternyi emelkedőt a Duna-part és a lakásunk között. De azért szívesen vettük az irányt hazafelé, felfelé, a Duna-parton ugyanis, ahol korábban élvezet volt sétálgatni, a gyalogosoknak most már félniük kell. A lassuló reflexekkel élő öregeknek meg különösen. Járművek száguldoznak, kerékpárosok, s újabban elektromos két- és háromkerekű kitalációk.
Gondoltam, írok már az első kerületi polgármesternek, sétáljon végig a Margithíd és az Erzsébet-híd között, s számolja meg, hány öreget, hány gyerekkocsit lát, s hány rohangáló járművet.
Hogy ezt hogy engedhetik, amikor építettek külön kerékpárutat is!
Nem jól van ez így.
Végül is nem írtam. Gyarapítottam volna a kudarcaim számát?
***
A feleségem, ha éppen nem korlátozott a mozgásában, dolgozni akar, mindent a lakásban. Főzni is. Felesleges energiapocsékolás, mondom neki, ne tegye. A boltokba én járok, próbálok nem vásárolni főzési kellékeket.
Elhatároztam, hogy sorra látogatom a környék kifőzdéit, kisvendéglőit, és onnan hozok ebédet.
Így is történik. És szerencsém van, az étek, amikor nincs az asszonyomnak hányós napja, lecsúszik a torkán. Ha nem is mind, de valamennyi célhoz ér.
Nekem mindig minden ízlik. Ha neki nincs baja. Mert ha igen, volt étvágy, nincs étvágy.
Hadd mondjam el, mi aztán nagyon spórolunk, még a hasunkon is. Egy ebéd elég kettőnknek. Akkor is, ha legjobb formáját mutatja a feleségem. Az ebéd több mint kétharmada általában nekem jut.
A minap elhatároztam, két adagot veszek, kétféle ételből. Az egyikről tudtam, hogy szeretni szokta. Meglepem vele, legfeljebb, ha meghagyja, gondoltam, nem kell vacsoráról gondoskodni.
El is mentem a Kiscsángóba, így hívják a kisvendéglőt az alagút túlsó oldalán. Be is álltam a sorba féltizenkettőkor, s még húsz perc múlva is ott álltam. Rossz időpontot fogtam ki, vagy húsz éhes munkás sorakozott előttem. Aztán csak rám került a sor! Megkaptam az ételt, a pénztár előtt veszem elő a pénztárcámat, s kiderül, nincs benne elegendő forint. A meglepetés-ebédet ott hagytam. Csak azt vihettem haza, amit elsőként rendeltem, a szalontüdőt zsemlegombóccal – gyerekkorom óta a kedvencem. A feleségem ezt is dicsérte, ám az ötödik nyelésnél kiment a mellékhelyiségbe. Nem kellett kérdeznem semmit.
Furdalt a lelkiismeret, miért nem a másikat hoztam el.
Hogy ezt miért írtam le? Emlékeztetlek, az év elején azt ígértem: beszámolok a vénkor történéseiről.
Tartom a szavam.
***
Mikor ki-ki a maga bajával leül a másik mellé, s nézzük egymás fegyelmezetten szomorú képét, valamelyikünknek eszébe jut, hogy mondani kellene már valami vigasztalót. Derüljünk kissé.
El is kezdjük: X már négy éve járni sem tud, csak járókerettel, Y meg tolókocsiban. H röntgenkezelésre jár, B-t operálták, most lábadozik. És soroljuk, hányan nincsenek már közöttünk korunkbeliek, meg fiatalabbak. Nem folytatjuk.
De másról sem szólunk. Igaz, nem is leszünk vidámabbak
Gyorsan töltök egy kis kürti almapálinkát. Koccintunk.
***
A minapában elkerült tőlünk négy-ötszáz könyv. Könyvtárunk egy része. Jött a becsüs, kiválogatta a neki tetszőket, elvitte. Bagóért.
Már tárolni sem tudtuk hol, meg vakulunk is. A leszármazottainknak felajánlottuk, de egyet sem vettek magukhoz. Pedig úgy egyébként írástudók.
A lányunk bonyolította az akciót, persze a segítségemmel. A feleségemet kihagytuk belőle, neki már a gondolattól is, hogy bármi tárgytól meg kell válni, szakad a szíve.
Ám nekem eszembe jutott egy emlék. A velünk egykor szemben lakó Sőtér professzor könyvtárának köteteit, halála után, hogy hányták ki az ablakon át az utcára! Akkor még mi is szedegettünk belőle. Elképzeltem, halálunk után valami hasonló történhetik a mi könyvtárunkkal is. Akkor vigye az antikvárius.
Csak abban reménykedem, hogy a nekem dedikált könyveket nem rakta a kosarába. Én ugyanis egyetlenegyet sem néztem meg, mit vitt el; fájt a szívem.
***
Nézem a hiányos könyvespolcokat, az összevisszaságot körülöttem, érzem a zavart magamban, értem, és mégsem értem, hogy az értékek így megváltoztak. S mintha magam is kiürülnék. Az értékek, melyekről hittem, hogy értékek, belőlem is elszivárognának! Hogy csak úgy elengedtem őket, a könyveinket! Olykor már magamat is feleslegesnek találom.
Ülök a széken, ernyedten lóg a fejem, állnék fel, aztán mégse. Minek. Elkezdődött a végelgyengülés? A testem tehetetlen, az agyam gondolattalan. Egyszer csak, hogy mennyi idő múltával, nem emlékszem, előszivárog egy vers. Rájövök. Adyé. Két sorát mintha mormolnám is. Csak úgy magamban, magamnak: „Ülök, csapdos ár és hideg szél, Babiloni sötét vizeknél”.
Mért ez jutott eszembe, nem tudom. De örülök, hogy eszembe jutott. Aztán már mondom az egész költeményt.
Majd felkelek, és teszem a dolgom.
***
Fáj a derekam, pontosabban a jobboldali forgóm. A doktornő tanácsára kenegetem, és fájdalomcsillapítót szedek. Az első emeleti lakásban most albérlők laknak. Előtte a lányommal takarítottunk, cipekedtünk. Azóta minden jobban fáj. Ettől, ha lehet, még rosszabb a kedvem.
A feleségemnek újra jelentkeztek a görcsei. s én rögtön gyógyításba kezdtem. S míg ve
***
Régebb óta mondom a családomnak, szívesen vinném valamelyik arra érett dédunokámat múzeumi látogatásra. De valahogyan nem akarnak élni a lehetőséggel.
A minap azonban váratlanul megjelent a tizenkét éves Levente, Zsófival, az anyukájával, az unokánkkal. Neki volt valami egészségügyi dolga, s itt hagyta nekünk a fiút. A feleségem, a dédmama éppen jobban volt, tárhattuk hát kifelé az ajtót, s indulhattunk ketten a Várba, a múzeumba.
A derekam most is fájt, de négy órán át, míg jártuk a lépcsőket, s végiglődörögtük a termeket, s ácsorogtunk a képek előtt, a középkori gótikus oltárképektől a legfelsőbb emeleti modernekig, nem éreztem, hogy volna csípőm és combom és lábfejem. Élveztem a tárlatvezetést, mivel Leventét minden érdekelte, okos kérdéseket tett fel, s én magyarázhattam. Remekül voltunk együtt.
Aztán elmentünk a lakásunkra, ők meg az anyukájával haza, s én ismét nyűgös lettem.
***
Az alábbi kurta szöveget a Facebookra tettem fel a minap. S nem is tudnám megmondani, miféle késztetésre.
Magam is meglepődtem, hogy rögtön érkezni kezdtek a tetszik-ek.
Ezek után határoztam akként, hogy közlöm a naplómban is.
Íme a szöveg:
Mondom nektek, egykori tanítványaimnak és nem tanítványaimnak, akik már mind a felnőtt-öregkor közepén vagy a vége tájékán vagytok: kezdjetek tűnődni; mit is hagytok magatok után, mit, aminek mások is örülhetnek. S ha sikerül ezt megfogalmaznotok, kezdhettek ti is örülni.
Nem éltek, éltetek hiába
Ne értsd félre. Ez nem szentencia. Valójában magamnak írom egy forró napon. Az önvigasztalás szándékával.
***
A végére hagyom. A Balatonról imélezte a család.
A képen a mi nevetős, szőke Lillánk, a nyolcadik dédunokánk.
Őt nézzük, meg a többieket, a leszármazottainkat, ha töprengve feltesszük a kérdést: mért is éltünk?
(Mögötte a felnőttek nem ismerőseink. De én nem értek a képvágáshoz.)
