Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

augusztus 26th, 2019 |

0

Ádám Tamás: Csillagszállón

 

A Csillagszálló új számának bemutatójára megyünk, Era tördelte. Büszke rá, pedig nem olyan nagy szám, vaskos szépművészeti albumok, fajsúlyos történelmi könyvek kerültek ki a kezei közül. Más műfaj, más technika. Talán az érzelmi töltet miatt lehet így. Mindketten az elesettek oldalán állunk, legalább akad valami közös bennünk!
Az újpesti aluljáróban rendszeresen tanyáznak hajléktalanok, ismerem őket. Összeszedik az üvegeket, egyikük büszkén mutatja, félszáz féldecis gazdája. Pontosan tudja, hol veszik át két forinttal többért. Alig várja, hogy kinyisson a bolt, húsz perccel előbb ott ül a lépcsőn. Diadalittasan távozik egy flakon csöves borral. Nagyon szomjas, alig várja, hogy meghúzza, hamar elfogy, mégis megkínál, nem sajnálja. Csak a kamerára vigyázzak, forduljak el, mert veszi. A park fűszálai összehúzzák magukat a hidegben, ösztönösen feljebb rántom a cipzárt a dzsekimen. A sántító férfin tornacipő, mégsem fázik, csak legyint. A fagy okozhatta a sérülést.
Két asszonyság áll a kis csapat közepén, egyikük fiatal, szép arcvonásokkal, de már látszik a gyűrődés, nyomot hagynak az ég alatt eltöltött évek, az alkohol. Udvarlója is akad, akinek féltékenysége nem ismer határt. A másik hölgy nyugdíjhoz közelít, egészen különleges. A közelben van lakása, olykor hazajár főzni, ilyenkor meghívja a társaságot, nagy mulatság kerekedik. Majd újra az aluljáróban kötnek ki, nem tud nélküle élni. Otthon megfullad, kell a szabadság, ha ez annak nevezhető, korlátok itt is jócskán akadnak. Időnként megjelennek a rendőrök, jól ismerik őket, igazoltatás igazoltatást ér. Kiadta nekik a parancsnok. Akinek nincsenek rendben a papírjai, beviszik, egy napig benn tartják. Így járt a hölgy is. Utána mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta. Megesik, hogy kiűzik az aluljáróból a társaságot, kitakarítják a helyüket, másnap visszatérnek, örök körforgás.
Az egyik reggel átballagok az aluljárón, a hajléktalanok a szokásos helyen, a pusztuló telefonfülkénél. Ösztönösen odanézek, az ismerősöket fürkészem, látok egy újat, aki rám üvölt: mit nézel, köcsög! A mellette ülők rángatják az indulatba jött férfit. Hagyd békén, ismerős, jó ember, csitítják.
A tél a legnehezebb, hiába tekerik be magukat rongyokkal, hiába tesznek maguk alá kartonpapírt, hiába isznak alkoholt, remegnek, a hideg senkit nem kímél. Aki még erősebbnek érzi magát, megpróbálkozik, beáll a sorba a felvételi irodánál. Négyemeletes panelek mögött bújik meg a városgazdálkodás épülete, hómunkásokat keresnek. Mindenkit felvesznek, azazhogy mégsem. Az elején szondáznak, sokan megbuknak. Mindenféle papír szükséges ahhoz, hogy valaki havat lapátolhasson egész éjjel. Három hónapnál nem régebbi tüdőszűrő, személyi igazolvány, lakcímkártya, jó hogy jogosítványt nem követelnek. A legnagyobb hiányosság a tüdőszűrő és a lakcímkártya körül mutatkozik. Mit írjanak bele: az aluljáróban lakik? Lehajtott fejjel ballagnak szálláshelyükre, a csillagszállóba. Jól jött volna az a kis pénz, közel négyezret adnak.
Az éjszaka hosszú hólapátolás közben. Egy óra sem telik el, a kis csapat máris elindul a közeli büfé irányába, éjjel is nyitva, lehet tankolni. Az émelyítő keserűtől a mézes pálinkáig minden kapható. Mi szemnek, toroknak ingere. Megtelnek a zsebek, remény minden perc, hogy az újabb szondázás elmarad. A talpak alatt csikorog a fagyott hó, nehéz megtisztítani a járdát, megáll a lapát a jégdarabokban, a repedésekben. Szakértelem, gyakorlat nélkül ez se megy. A söprűvel is tudni kell bánni. A csoportvezető cigányasszony előbb keménykedik, később megenyhül, elfordul, ha valaki a lapátnyélen könyököl. Jólelkű. Előbb a központot, a főutak környékét kell megtisztítani, utána jönnek a kieső részek. Panelek közé szorul a brigád. Egyre lassabban megy az idő, vánszorog, kínszenvedés minden perc. Nehezen jön el a hajnal, amelyet újabb pálinkákkal köszöntenek a hólapátolók. Az utolsó másfél órában már senki nem dolgozik. Beszélgetnek, elmondják, mire költik azt a kis pénzt, ami számukra maga a megváltás. Vesznek szeletelt párizsit, kenyeret, öt dobozos Kőbányait, két flakon csövesbort. Ennyire telik. Vége a műszaknak, leadják a szerszámokat, türelmesen várják, míg sorra kerülnek a pénztárnál. Boldogan rohannak az élelmiszer bolt felé. Fél óra múlva már egyetlen fillér sincs a zsebükben.
A bemutató alatt Era mocorog a széken, nem tudni, miért feszeng. Jó nevű költők, írók adják nevüket a Csillagszállóhoz, a szövegek nem rosszak, nem csoda, hogy a hajléktalanok gyorsan eladják az új számot. Igaz, sokan nem az irodalmi értéke miatt veszik, segíteni akarnak. A végén üdítő, pogácsa, beszélgetünk. Sok az ismerős, már elkezdődik a következő szám anyaggyűjtése.
Csendesen ülünk a buszon, mintha robbanni készülne valami. Napokig nem szólunk egymáshoz, pedig valójában össze sem zördültünk. A munkahelyen is azon töprengek, mi lehet a baj, egyre csak rágódok, keresem az okokat. Hogy a férjét nem tudja feledni, hogy más az alkatunk, másképp látjuk a világot? A részleteket biztosan. Nem beszélünk meg semmi érdemlegeset. Úgy teszünk, mintha. Mintha minden rendben lenne. A kedves szavak mögött nincs tartalom, nem tudunk eggyé olvadni. Nem érintünk kényes témákat, laposan telnek a napok. Jókedvet színlelünk. Hiába kérdeznek az üzemben valamit, el sem jut a tudatomig.
Nincs kedvem hazamenni, nagyon nincs. Jó lenne egyedül lenni, alámerülni a mélybe, megmártózni a pocsolyában. A sarki borozóban megiszom egy pohár savanyú bort, jól esik, gyorsan leszalad a torkomon. Kettő követi, mégsem oldódok. Zajos hely, meccset néznek sorstársaim, kiabálnak a kihagyott gólhelyzeteknél. Jobb, ha elmegyek, csendet keresek. Haza biztosan nem, nem is az én hazám. Era üvöltözni fog a rizling miatt. Hogy miért, nem tudom. Kihagyom. Merre menjek? Felülök a buszra, kimegyek a város szélére, a szántóföldekig. Olvasom a barázdákat, a hidegben vacognak a búzaszálak. A szabadság érzete, nincsenek határidők, kötelező mosolyok, kötelező szeretkezések. Észre sem veszem az idő múlását, rám szakad a sötét. Más irányba indulok, suhannak mellettem a panelek, felvillanó neonok takarják ki a várost. Elmaszatolt alakok suhannak. A buszállomás végén leszállok, azt sem tudom, merre vagyok. Teszek pár kört, az utca végén lévő kocsmában megiszom egy fröccsöt. Vissza, valamerre. Kőbánya alsó, egyre jobban hűl a levegő, a kezemet dörzsölöm. És a huzat is! A töltés alatti szórakozóhelyen élénk élet zajlik, egész éjjel szól a zene. A hátsó asztalhoz ülök, nem vágyom társaságra, ennek ellenére mellém ül egy középkorú férfi. Már őszül a szakálla. A Margitszigeten melózik, pultost helyettesít, jól fizet. Merről jöttem, kérdezi. Nem tudom, zárom rövidre a beszélgetést. Tényleg nem tudom. Óra hosszat, ha bírom, elosonok. Beállok egy kapualjba, ott nem ér annyira a szél, csakhogy elég hamar megremeg a lában, elfáradok. Leülni lehetetlen, kemény a kő és hideg. Akkor most merre? Görnyedten sétálok a környéken, körbejárom az ismert helyszíneket, éjfélt üt a templom órája. Elmennek az utolsó villamosok is. Visszamegyek melegedni az éjszakai kocsmába. Fejem szétszakad a dobtól, valahogy kihúzom hajnalig. Újra séta. A vasúti sínek mellett kidobott lomok szomorkodnak. Felfedezek egy díványt, néhány rugója kiáll, ami nem zavar, pedig kiszakítja a bőrdzsekimet. Lefekszem, mint egy kakaós csiga, összetekerem magam. Hajnalban egy dübörgő tehervonat ébreszt.
Folytatódik a hajsza. Önmagam hajszolása. A picinyke kocsma ötkor nyit, lassan lecsúszik egy sör. Elindulok, a lábam arra visz, amerre tegnap. Néhány kilométer a bejáratás, majd villamos, busz, megint villamos és megint busz. Tegnapról bevillan egy-egy kép, olykor ismerős a táj, a házak is köszönnek. Nem vagyok már itt, észre sem veszem, hogy elmúlik a nap. Bárhová, de haza nem! Vár a Csillagszálló. Kísértetiesen hasonlatos minden perc, nem túl bonyolult az élet. A harmadik, jön a harmadik, színt kellene szaggatni az égről, szivárványt hajlítani hajamba. Nincsenek színek, ha csak a szürkét annak nem vesszük. Eljött a lomtalanítás ideje, kidobnám a hamis érzelmeket.
Megállít egy jól öltözött úr, öltönyt sohasem hordtam. Kérdezi, merre található a BNV. Mutatom, mégsem indul. Látom, beszélgetni akar, nekem nincs kedvem, mégis szóba elegyelek vele. Udvariatlanság lenne, ha nem tenném. Meleg lenne? Nem mintha zavarna, bár én már maradok ezen az oldalon. Takaros házat épített Rákospalotán, igazi családi fészek. Jogász végzettségű asszonyának hosszú haját szél cirógatja, a szőke tincsekbe barackvirágok hullnak. Teltkarcsú, átlagos mellek. Pontosan tudja, csalja a felesége, többször magyarázkodott reménytelenül. Belebonyolódott. A férfi is csalja a nőt, így teljes. Húsz évvel fiatalabb nála, a munkahelyén ismerte meg. Ült az irodájában, belemélyedt az iratokba, nehezen találta azt a szálat, amelyből kiderül, honnan a veszteség. Lazán, könnyed mozdulatokkal lépett be a lány, talpa alig érte a parkettát. Azonnal megállapította, ellentéte asszonyának, alacsony, barna hajú, karcsú, jókora melleiről nem tudta levenni a szemét. Fiatalka. Kiderült, munkát keres, most szakított a pasijával. Tud gépelni, ismeri a számítógépet, könyvel. Nincs ilyen állás, mégis felvette. Azok a napok elviselhetetlenek voltak számára; miniszoknyában jött dolgozni a leányzó, ő meg izzadt, törölgette a homlokát, tördelte a kezeit. Három hónap kellett, mire megtette az ajánlatát. Semmi eredeti ötlet, sétálgatnának a parkban, beszélgetnének munkáról, egyebekről. Okos nő, azonnal tudta, merről fúj a szél, számításból mondott igent, magasabb fizetés könnyebb terhelés. A férfi meg azt hitte, szerelmes. A harmadik randin történt meg, aminek meg kellett történnie, felmentek a lány albérletébe, forró este volt. Otthon elmondta: nehéz napja volt, küldöttség érkezett, azokkal vacsorázott. Két gyerekük közül az egyik gimnazista, utóbbi furcsán nézett rá. Gyakran veszekedtek az asszonnyal, apróságokon marják egymást. A feleség pszichológushoz jár, a férj többször elővette a bőröndjét, becsomagolt, az utolsó lépést azonban sohasem tette meg. Ilyen körülmények között is jó a védőernyő. Ennyit az idillről, ők tán még rosszabbul élnek, mint mi, nem mintha ez vigasz lenne.
Elérkezik az ötödik nap, szikkadt vagyok és fáradt, rettegek hazamenni. Ülök egy kemény széken a kis kocsmában, tonikot iszom, enni kellene valamit, a közeli szupermarketben veszek négy zsemlét, olasz felvágottat, sétálva eszem, nehezen csúszik. Teszek pár kört, minek, nem tudom. Beszélgetek magammal: ezt abba kell hagyni, Era mélybe húz! Tán maga sem tudja. Dél fele jár, a kocsma üres, a pultos hölgy, beszélgetést kezdeményezne, nem akarom. A kurta válaszokból megérti, veszi a lapot, csend piheg a pulton, ez is ritkaság. Egy kéz érinti vállam, Era kérlel, menjek haza, megfogja a kezem. Gyenge vagyok, elszáll a nagy elhatározás. Otthon, édes otthon.
Részlet A munkásosztály gyönyöre című készülő regényből

 

Illusztráció: A Csillagszálló folyóirat Táj c. számának címlapja (2019)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás