Budapesti szegletek (6.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Botos Kata
Kövi Szűz Mária
Budapesten, a Szentendrei úton van egy templom, beékelődve a nagy forgalmú hatsávos főútba. A kis kápolnát a XIX. században építették, egy kegykép tiszteletére, amelyet 1811-ben fogtak ki a dunai árvíz idején, s a római kori aqueductus kövére helyeztek. Innen az elnevezés. Annak idején, amikor a szocialista városrendezés a békásmegyeri nagy építkezésekre készülve szélesíteni akarta az utat, akadály volt a kegykép, le akarták bontani. Áttelepítették hát a környék férfi emberei egy éjjel, kicsit odébb. Sajnos, így is jó nagy forgalmi zaj veszi körül. Meg a kis templomot is. A kommunista időkben nem bánták. Hátha leszoknak róla az emberek.
Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Igen kiváló papokat „dugtak el” negyedszázadnyi időre e kicsiny plébániára, akiknek azonban a lelke nagy volt, s vonzották még messze városrészekből is a híveket. A templom befogadóképessége rövidesen kicsi lett, s az épület maga is felújításra szorult. Kibővítettük, felújítottuk. A közösség szinte minden tagja közreműködött. Az égszínkék szem, idős kályhásmester, aki nagy szakértelemmel bontotta le a régi kéményt, s adta a mázsás követ akkor még fiatal, erős férjem kezébe…
Beleépültünk a templom köveibe.
Fallal körbekerítettük a kis kertet. Fákat ültettünk benne. Ma már szép lombot adnak. Van egy kis Lourdes-i Mária-szobor is egy kőbarlangban, Grottában. Sváb vidék volt ez. A benti kegykép aláírása is gót betűs. Új, művészi faragású faoltárt, szószéket kapott. Csak a régi padokat sajnálom. A mostaniak korántsem olyan kényelmesek. És nekem nem is tetszenek annyira.
Jó tájolású az épület, vasárnap reggelenként ömlik be a napfény a színes ablakokon. Mindig az utolsó percben esünk be a misére. Már szólnak a harangok – Slezák öntőmester régi műhelyéből –, s felzúg az orgona. Kántorainkra se lehet panasz. Rostetter Szilveszter kórusa még harminc év után is össze-összejön, dicsérni az Urat.
Aztán jött a rendszerváltozás, és Vigassy Mihály plébánostól egyik fiatal „kollégája” vette át a tisztet. Pál Ferenc atya beszédei ismét csak megtöltötték a templomot. Rengeteg fiatal volt, a gyerekes családok hozták magukkal a kicsiket, ott zsibongtak a gyermekmisén, s válaszolgattak Feri kérdéseire, aki végtelen alázattal tanult a kicsiktől. Mindig megcsodáltam, hogy mennyire ért az emberek nyelvén, kihez-kihez a megfelel módon fordulva. Szelídsége lefegyverző: soha nem erőltette gondolatait ránk, csak engedte, hogy átjárjanak szavai, s el-elgondolkozzunk rajtuk. Ferit kilenc év múlva Zsiga Péter követte.
Ő megújította a Mária-k környezetét. Szép mozaikberakást készíttetett a kegykép helyére, amelyet felújítva, a templomban őriznek. Mondani se kell, a mozaikot nemsokára ellopták. Bánatos malíciával jegyezte meg az atya: remélhetőleg imádkozik előtte vétkeiért a tolvaj…
Ha a kis templomra nézek, emlékek tolulnak elém. Évfordulók, amelyeket barátainkkal együtt itt ünnepeltünk. Keresztelők, elsőáldozás, bérmálkozás. Az énekkar fellépései, ahol a család minden generációja képviseltette magát. Ötvenedik házassági évfordulónk áldása…
Zsonganak a húsvéti dallamok a fülemben. Christus resurrexit! Vere resurrexit… Szeretem a gregorián dallamokat. Milyen mély örömet, de egyben szomorúságot tükröz a húsvéti szekvencia: „Ó, nagy királyunk, légy irgalmas.” Mert nehéz bizony a ránk testált feladat, sokszor nem vagyunk képesek követni szavaidat.
Emlékszem, hogyan rázta a szunyókálásból felriadt idős templomatya a csengőt, amikor „visszajöttek a harangok Rómából”. Fiam francia cserediák barátja, a fekete bőrű Joel kissé kimerült a hosszú szertartástól. De milyen jó volt utána hazajönni, és a szépen megterített asztalról megfalatozni a kitűnő alföldi főtt sonkát, tojást! És milyen szép volt a húsvétvasárnapi körmenet! A rendszerváltozás után elterelték a forgalmat, s körbejárhattuk lobogó zászlókkal, kihangosított énekszóval a kis templomot. Bámészan néztek ránk az elsuhanó autósok, talán kicsit bosszankodtak is. Vagy csak elgondolkodtak ezen az archaikussá vált szokáson.
Felidéződnek a karácsonyi éjféli misék. Volt, hogy be se fértünk, hisz eljöttek azok is, akik csak ilyenkor érezték a késztetést, hogy templomba menjenek. A karácsonyi gyertyák fénye, a kis betlehemi barlang hátul. A kapuban a köszöntés: Boldog karácsonyt!
Mára kissé megritkult, megfáradt a „törzsközönség”. De azért még mindig nagy siker a karácsony másnapi kis produkciónk, amikor a népi betlehemest eladjuk az ifjúsági misén az unokákkal. Az öreg pásztor mára valóban megöregedett: de a kicsik még nagyon lelkesen mondják: „Itten szállást nem kapsz, nem bánjuk, ha város piacán a jég hátán is megfagysz..” Viharos, lelkes taps fogadja a regöséneket, s velünk együtt zeng a műsor végén a kis fehér falú templom: Fel, nagy örömre…
A Kövi Mária az életem.
Czeizel Endre
A Gellért-hegyi Szabadságszobor
Kant szerint szép, ami érdek nélkül tetszik. Kisfaludi Strobl Zsigmond sok szobrát szeretem, mert szépek. Hiszen nem megújította a szobrászatot, hanem fantasztikus mesterségbeli tudással az emberi test tökéletességét tudta még a szépségre kevéssé érzékenyeknek is megmutatni.
A Gellért-hegyi Szabadságszobor nekem azonban nem érdek nélkül tetszik. Sokszor repültem New Yorkba, a levegőből általában az első látvány a New York-i Szabadságszobor. Monumentális, amerikaiaknak való. Négyszer voltam Rióban, a repülőről elsőként a csodás földrajzi környezetben fekvő város szimbóluma, – az óriási Jézus Krisztus-szobor tűnik fel. Mégis, számomra legtöbbet mindig az jelentett, amikor Budapestre visszatérve, jó időben a repülőről megpillantottam a Gellért-hegy tetején a 10 méter magas Szabadság géniuszát, magasba emelve a dicsőséges pálmaágat. Akkor éreztem, hogy megérkeztem, otthon vagyok, mégpedig egy olyan országban, ahol – általában – értik a Szabadság, a Pálmaág és a Női Szépség lényegét. Igen, ez az én hazám…
Gergely Gábor
Kőasztal a telep végén
Kőbánya, Pongrác telep. Ide születtem, valamikor a múlt évezredben. Pontosabban 1953-ban. Nagy telep, kis lakásokkal. Rengeteg gyerekkel.
Abban az időben még nem számított luxusnak, ha valaki sportolni kezdett. A családi kasszának különösebb megterhelést nem jelentett, ha egy családból akár két-három gyerek is valamelyik közeli egyesületbe járt edzésre. Azt a pár forintos tagdíjat akár a sörös- vagy éppen a befőttesüvegek visszaváltásából is össze lehetett spórolni. Magam is önellátóként kerültem a Központi Sportiskola asztalitenisz szakosztályába. Igaz, kaptam is néhány taslit édesanyámtól, mert a hónap végén bizony nagyon hiányzott az a pár forint, ami a zsebemben, illetve az egyesület pénztárában landolt.
Szóval igazolt pingpongozó lettem, és ez a tény természetesen nem maradhatott titokban a mi kis telepünkön. Mint ahogyan semmi sem. A suliban persze mit sem törődött a tanerő, hogy egy igazi sportolócsemete koptatja a padokat, teszi próbára a türelmüket.
No de aztán eljött az én időm! A kis Gergely a nagy magyar televízióban pingpongozott, életében először, élő, egyenes adásban. Ráadásul úttörő olimpiai bajnok lett, és a riporter többször is elmondta, hogy a Salgótarjáni úti általános iskolába járok. Egy csapásra „híres” lettem, összesúgtak a hátam mögött a kölkök, a tanárok is elnézőbben viselkedtek, valamiért a tolluk is másként fogott, ha egy-egy dolgozatomat osztályozták.
De miért is írok erről, amikor a fogalmazásom címe: Kőasztal a telep végén? Mert, ki tudja, miért, sosem derült ki, de a tévészereplésem után néhány nappal munkások jelentek meg a húszas épület és a gázgyári munkásszálló között – Gyöngyike utca –, és serényen csákányozni kezdtek. Túrták a földet, keverték a betont, és egyszer csak elkészült az alapozás.
– Mi lesz itt, bácsi? – kérdezgettük.
– Meglepetés!
Meglepetés a Pongrác telepen? Nekünk a legnagyobb csoda az volt, amikor hosszú hetek elmúltával, végre kicserélték a lefocizott körtét a villanyoszlopon. Most meg munkások dolgoznak, betonoznak, és egy Csepel teherautó betonlapokkal érkezik, majd leparkol az utcában. Naná, hogy a focipályánkon. Nem volt mit tenni, morgolódva leültünk a járda szélére, és a futball helyett köpködtük a szotyolát.
Akkor még nem tudtam, hogy micsoda különbség van a teljesítménybér és az órabéres juttatás között. Ma már van sejtésem…
Szóval, amint megkötött az alap, markos emberek felkapták a betondarabokat, elkerült az ütve fúró, a kalapács, a csavarok és minden, ami szükségeltetik, és egyszer csak elkészültek a pingpongasztalok. Kettő is. Még háló is került rájuk. Na persze nem anyagból, frászt! Vasból.
Aztán elvonultak a melósok, a teherautó is elment a focipályánkról, mi pedig ott álltunk tátott szájjal, és nem győztünk csodálkozni. Csak csodálkoztunk, mert pingpongozni nem tudtunk az asztalokon, hiszen két nagyon fontos kellék hiányzott a boldogságunkhoz. Az üt és a labda.
Feri barátom, aki mindenre tudott megoldást, azonnal javaslattal állt el:
– Mi lenne, ha lábteniszeznénk az asztalon?
A szót tett követte, pingpong helyett lábteniszezéssel avattuk fel a betonasztalokat. Egészen sötétedésig pattogott a bőr a háló felett, néha az asztalt is eltaláltuk, de mindenesetre piszok jól szórakoztunk.
És nemcsak mi, suhancok, hanem a telep apraja-nagyja, hiszen, mint fentebb említettem, a Pongrác telepen semmi sem maradhatott titokban.
Másnap aztán már a pingpongé volt a főszerep. Meg az enyém. Valahonnan kerítettem néhány kaucsukot, ütőket pedig mindenki maga hozott. Volt köztük igazi gumis üt, meg szivacsos, de legtöbben otthonról lovasították meg a vágódeszkát. Állítólag több családban kimaradt a petrezselymes krumpliból a petrezselyem, mert a mamák nem tudták min összevágni a zöldet.
Versenyt rendeztünk. Még nevezési díjat is szedtünk. Egy forint volt a beugró, és a díjakat, a Sport csokit meg a Negró cukrot, a befolyt forintocskákból vásároltuk.
Csendesen jegyzem meg, az első Pongrác telepi nyílt pingpongbajnokságot, a gyerekek között, szerénységem nyerte. Ezzel kivívtam magamnak azt az elismerést, hogy legközelebb nem indulhattam el az amatőrök között. Még a profi k között sem, hiszen olyanok nem voltak.
De sebaj, azért sokat játszhattam a betonon.
Az asztalt persze másra is használta a nagyérdemű, bár pingpongozni egyáltalán nem akaró publikum. Gombfocibajnokságot is szerveztek, és a felnőttek, akik inkább az ülősportokat kedvelték, verték a blattot a mi pingpongasztalunkon. Milyen érdekes, mégsem volt összezördülés, hiszen ki mert volna a Pongrác telepen ellenkezni a felnőttekkel. Ráadásul erősebbek is voltak a zsugások.
Teltek a hónapok, rohantak az évek. Koptak, egyre csak koptak az asztalok, mígnem az egyik tavaszi napon – ha jól emlékszem, kemény tél volt – megroggyant az egyik asztal. Először csak a sarka tört le, majd keresztben elrepedt.
A másiknak, senki sem tudja, hogyan, de kitört az egyik lába.
A munkások pedig soha többet nem jöttek. Senki sem gyógyította meg az öreg asztalokat, inkább elbontották őket. Balesetveszélyes, mondták az illetékesek.
Ma már senki sem pingpongozik a Gyöngyike utcában a betonasztalokon. Nincsenek.
Sajnos. Pedig milyen jól lehetett rajtuk lábteniszezni (is).
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
