Magén István: Vonatkozások
Alszom a fagyban, látom az egykori anyákat, megfeszülnek, és hallom a választ, ami zavar. Jár a kezük, nagy kerülővel jöttek, háttal, visszafelé, hogy ne legyen feltűnő. Tolatnak, mintha valami tartozásuk lenne, melyet ezen az estén ki kell egyenlíteni.
Akik megfagytak, vagy megégtek, azok elől elrejtem számonkérő tekintetemet. Arra a csodálatos filmre gondolok, ahol emberek virágillatot árasztanak. Telhetetlenül hadonászok és futok körbe-körbe az összes szobában. Bármennyire is ügyeskedem, csak most veszem észre, hogy elszámítottam magam.
A környékbeliek a hátukra kapnak, és összecsomózott lepedőbe burkolva végigvisznek. Élek, megmentettek, az övék vagyok, a vállukra hajítanak, mint egy zsákot. Kopott ruhában járok, olyanban, mint a zarándokok. A törvények szerint bármit zúdíthat a sors. Ablaktalan lakásaikban minden úgy történik, ahogyan kell.
Megvilágosodik a szigorúan elreteszelt világ. Nem történt semmi, csak valakinek a pénzéből hazahoztak, amiből nehezen lehet gazdálkodni. Egy kicsit én is szeretem őket, a hülyeségüket, mert rájuk gondolok.
Néha azt érzem, hogy ki kellene ugrani a töredék-időbe. Felvetni olyan kérdéseket, melyek fölött nincs hatalmam. Nem érdekel, hogy értem-e a vonatkozásokat. Jelet rajzolok a hóba, és gyönyörködöm a téli alkonyatban. A józan fegyelem rácsai közé szorulok. A kutyám kacskaringós vonalat pisil. Menekülési útvonal. Mekkora lesz a végsebességünk (?), kérdem. A kutyám kinyúlva fekszik, és verseket olvas. Talán csak folytatni akar valamit, vagy nem. A vonat kattog, és néha gonosz nevetésre fakad. Legalábbis abban az ügyben, amelyben nincsenek kétségeim. Odalépek az ablakhoz, kinézek, Istent keresem.
Már rég nem kutatja senki az emberek történetét. Ha már meg kell halni, erre a célra praktikus nap ez a mai. Nincs okom csodálkozni, csak félreérteni. A kutyám is csak azért ugat, mert így könnyebb. Elszaladna, de az utak el vannak zárva a forgalom elől. Aprólékosan, artikulálva ugat. Várja, hogy oda érkezzem mellé és találkozzunk, és kifáradva lerogyjunk hempergőzve és összeölelkezve.
A kutyámat összevetem a nálánál rosszabbakkal. A kutyámról eszembe jut, hogy a mozdonyfülkéből nyikorogva hangzik a káromkodás. Ugat, és a terep változásainak megfelelően egyensúlyozik. Az utolsók között vagyok, akiket ejtőernyővel dobtak le. Elragadtatott csodálattal nézem a tájat, a kutyám a hátizsákomban szivarozik. Van összehasonlítási alap, idegen kutyák néhány másodperce futottak erre. Azok, akik kaparják az ajtót, látnak, és utánam néznek, és nem köszönnek. Akiket éjszakánként üszök és parázs közt látni azokkal, akik miatt gyerekkoromban kiszöktem olyan helyen, ahol a madár sem jár.
Nagyszerű kutya, beszélgetek vele. Tiltakozik, megbénítja a próbálkozás. Bizonyos gondolataira felgyorsul a szívverésem. Érzéki csalódásokon gondolkodom, látomásokon, egyszerű falvakon, teljesen indokolatlan, egyszerű mozdulatokon. Igyekszem tartani az irányt, menekülök, a pálya megdől, szédülök, laikus vagyok. A természettel beszélgetek, szavakat szólok, először teszem. Az élet sikeres, de a halál még sikeresebb. Olyan ez, mint egy álom, melyet mindenki a maga módján él meg.
Néhány lábnyira tőlünk egy mély tó, és mesterséges sziklák. Csöpike ugat, hosszabb idő óta először hallom. Az is, lehet, hogy csak a látványt jött megtekinteni.
*
Valaki gyerekeket vezet a gázkamrába. A hegy tetején sátor, és a betlehemi csillag. A gázkamrába bevilágít a hold. A gázkamra semmiben sem hasonlít a mennyországhoz. A gyerekek véletlenszerűen helyezkednek el a zuhanyrózsák alatt. Virág van a kezükben, különböző mellékutcákban születtek. A neonfénnyel megvilágított sötétségből rémalakok botorkálnak elő. Félek, kiüresedtem, ezek meg csak vonulnak géppuskákkal. Semmilyen kapcsolatba sem szeretnék belekeveredni. Fiatalok, forradalmárok, narkósok, csövesek, szögletesek, fölöttébb bosszantóak, visszavonulóban vannak, a hideg futkos a hátamon. Legyező alakban, mintha a kutyáknak szarvuk lenne, tűnődve lövöldöznek. Felszakítják a húst az emberek testén. Nem győznek le senkit. Kétfejűek, meg háromfejűek, gyűröttek, soványak, csak úgy legényesen. Színtelenné válik alattuk a föld. Mély seb látszik, ölelik egymást, gyengéd érzelmekkel. Vannak olyanok is, akik szétnyílt koponyájukat mutogatják, vagy négykézláb állnak a gyaloglók között. A hosszú seb, talán egy műtét helye, vagy küzdelemé, az ágyékuktól a nyakukig szégyentelen őszinteséggel tárja fel kitüremkedő belső szerveiket.
*
Nincs senki, aki válaszolna.
*
Csöpike mérges, elképzeli, amint kilépünk a teremből, és a falnak ütközünk, melyről visszapattanunk, és az így keletkezett zűrzavarban megszökünk. Őrködik, megragad valakit, aztán elengedi. Lépnek előre, meg lépnek vissza, valami rángatja őket. A fal nem harap, de titkos, történelmietlen dolgokat kiabál. Nagy az általános felháborodás. Különös látvány, ahogy gázol előre, és megpróbálja felitatni a homlokáról az izzadtságot. Képletesen szólva a múltra emlékeztet, viseltes, szakadt ruhában, „világ terroristái egyesüljetek” felirattal. Lesnek ránk odaát, a fal túlsó felén, a senki földjén, a városrendezési terv nélkül emelt épületek között. A szűk utcákat elállják a fából kifaragott oroszlánok. Négy-öt emeletes sziluettjük látványától méltóságomat sutba dobva menekülök. Fegyverropogás hallatszik várnak azokra, akinek lejövetelét a régiek megjósolták. Ujjamat végighúzom az északi sarktól a déli sarkig húzódó folyón. Kemény, bölcs folyó, el sem tudja képzelni, hogy az emberek fulladnak bele.
*
Az emberek társaságokba tömörülnek, és rangsorolják egymást. Bevonulnak valamibe, és menetelnek, és növelik a sebességüket, vágányokat, vasúti síneket fektetnek le, hogy gyorsabban szállíthassák a halottaikat.
*
Egyes kutyák matematikai feladatokon töprengenek. Pihenésképpen tréfás rigmusokat skandálnak főtt krumplival. Az ugatásuk messzire hallatszik a nyílegyenes, meg kacskaringós, egymást metsző utcákon, országutakon, és kitaposott ösvényeken. A sziklacsúcshoz közelednek, különbek az elődjeiknél, aranyakat szórnak szét, és levágott fejet.
Olyan ez, mint egy prédikáció, mely mozog, az erdő fái között szórja szét az igét. Berepül az ablakon, és leszáll. Leül a király asztalához. Áthajózik a tengereken. És nekünk nevetnünk kell a prédikátor szép, mozdulatain. Panaszkodik, bohóckodik és sír. Magyaráz, számol, próbálkozik, összekapcsolja a légrétegeket, és az eredményt kőbe vési.
*
Földtulajdonosok vagyunk elpusztított földeken. A felhő egy visszacsapódó ajtó. Csöpike arra gondol, hogy nincs mit szétosztania a szegények között. Ha nincs zsebe, nincs nadrágja, sem kabátja, akkor miből osztogatna? Fegyvert, puskaropogást nem osztogathat, és a nevét sem osztogathatja. „Nem tudják, hogy kik vagyunk, és mit akarunk, és miért ne akarhatnánk mást” vakkantja el magát Csöpike. A nevében nincsenek sem vesszők, sem pontok. Mozdulatlanul áll, mint a fák a folyóparton.
*
Elefántok, medvék, és lovak jönnek, és megitatjuk őket. Csöpikének az a dolga, hogy minden jogot megadjon, és minden kötelességet megköveteljen.
Felháborodva rohangál fel-alá, lázadozva és megszédülve. Kútgém csikorog, nyöszörög. Az erdő elburjánzik, a fák párhuzamosak, vagy derékszögűek. Csöpike pletykál tücsköt-bogarat. Az állatok, a növények eljátsszák a szerepüket a délutáni próbán. Táncolnak, énekelnek, káromkodnak, és törékenyek, mint egy teáscsésze. A legkomolyabb szerepüket játsszák el: szarvasbikákat alakítanak, pézsmatulkok jelmezébe bújnak, medvebundában illegetik a feneküket, vagy üvöltenek, mint akinek a bölcsességfogát húzzák.
*
Mozdulatlanságba merevedem, én is megjátszom magamat, a kutyám is eljátssza önmagát. Belemászunk egymás életébe. Labrador vér, berni pásztor, fiatal farkas. Farkaskölykök botladoznak a kőtengerben. Percekbe telik, míg sikerül ráncba szedni őket. A szél langyos, mint amikor a kiskutyák megszülettek. Húst esznek, már őrködnek is, szenvedélyesen, morogva, lucskosan a hűtővíztől. Kiigazodnak az összevisszaságban. Az erdőben minden összeolvadt és zöld. A szobákban színházi jelenetek figurái ülnek.
*
A kutya hasonló a gazdájához, toronyházak tetejére menekül, tányérokat tör össze, asztalokat borít fel. Harc dúl körülötte, a kutyák önzőek és önzetlenek, felkeltik a megismerés vágyát. Sosem volt senki találékonyabb abban, hogy miként kell a barátjának darabokra szedni az arcát. Fürdenek a patakokban a sárgás, délutáni fényben.
Harcolok velük, tiszta meghittséggel széttéphetnének, felfalhatnának minden hátsó gondolat nélkül. Azt hiszem, hogy számíthatok rájuk. Már rég elmúlt a naptári tél, és még mindig itt tanyázik a fagy, és megkérdezi, mire gondolok? Mit keresek a kutyák életében?
*
Csöpikével együtt siklunk le a lejtőn, összekapaszkodva, mintha barátok lennénk. Nem vagyunk barátok, szerelmesek sem vagyunk, csak tiszteljük egymást, azt cselekedjük, amit Ő kért, hogy cselekedjünk az Ő emlékezetére. Csöpike minden mozdulatra felvonyít, menekül, rohan. Felugrik és megbök, képen nyal, és a fülembe hörög. Nem akar elveszíteni.
(Volt egy öreg barátom, aki bugyit húzott a kutyájára, és ruhát varrt neki. Azt hittem, hogy talán nem szándékosan. Csak akkor jutott eszembe váratlanul, hogy az ujjamat végighúzzam a horizonton. Pedáns, sima, aprólékosan kifaragott horizont volt. Öreg barátom lehunyta öreg szemét, lehunyta a szempilláját is, egészen a ráncos felsőajka pereméig, akkor az arca olyan volt, mint a többi emberé, kíméletlen, éles metszésű, mint az orra, a homloka, meg a szeme. Létrára állt, keresgélt a fiókjai között. Megcsapta az orromat a Szív utcai trafik szaga. A folyosón becsapódott egy ajtó, valaki eltűnt, közben barátságosan ajánlgatta árúját, meg érdeklődött, meg barátjának szólított. Madarak keringtek, és kimondták azt, amire én nem voltam képes. Énekes madarak voltak, és azt fütyülték, hogy megszoktam-e már..?)
*
Megfagyott figurákat látok magam körül, ilyen a tél. Megkondulnak a harangszerűen megformált évszakok. Átordítok a másik vonatba, láthatóvá válik egy szép, fiatal nő. Felelőtlen hangulatom támad, kimásznék az ablakon, átgyalogolnék a síneken, rátörnék, nem magyarázkodnék, és nem keresnék mentséget sem.
Magunk mögött hagyjuk a belvárost, a fogam között szorítom az Andrássy utat, gumicukor íze van, a Király utcát, csatangol a nagyváros partjai között, meg a Nagymező utcát, összeráncolódik a lakók homloka, mikor meglátják testemen a kék-zöld foltokat. Vicsorítok. Leestem, legurultam a szakadékba, mert nem voltunk elegen. A fejemet beütöm egy kőbe. Körülbelül olyan, mint egy szívműtét. Az ember fekszik, a mellkasa fel van vágva, a szíve, mint egy múló álom, él, a maga módján, lüktet, mint egy város… És az ember nem hiszi, hogy megtörtént a dolog. Aztán elcsendesül minden…
Türelmetlenül vártam, hogy találkozzam a kutyámmal, aki majd megment. Ma is azt hiszem, hogy ő volt minden idők legragyogóbb kutyája. Megtalálta a szemüvegemet. Felnőtt vagyok, de gyerekek beszélgetnek bennem. Gyerekek mászkálnak abban a nyitott könyvben is, melyet végül magyarul írtam, pedig eredetileg angolul akartam megírni. Kis kukac a nap, a kutyaházban kutya lakik, és az ajtó átengedi a fényt. Faoszlopokra tűzött játékok hajladoznak. A fű közt, a bogarak között, megvetette a lábát az elégedetlenség.
Az egyik nap még rokonok vagyunk, a másik nap már varázslók, a harmadikon királyi család sarja. A király koronája, kabátja, nadrágja kicsit furcsa. Kifakult, viseltes, a nevével visszaélnek, és azt hiszem, hogy túlságosan bozontos a szemöldöke. Kalandos terveimnek nem sok esélyük van. Végigmennék a sötétségen, ahelyett, hogy lehajtanám a fejem, és sajnáltatnám magam. A kutyám okoskodik, villog, idegen szavakat használ. Különbül ejti ki őket, mint én, felrepül az esőverte, napégette madarakkal. „Lelövöldözzük őket, dolgozunk rajta, hogy meghaljanak” mondja Csöpike, és a bonyolult rajzú tengeröblök partvonalára gondol. Van egy térképe, mely egyáltalán nem megbízható. Soha sem járt még a tengereken. Elgondolkozom azon, hogy a fenébe lehet valaki ennyire sokoldalú.
Hosszúnak tűnik neki az út, ezért befordulunk egy mellékutcába, megtárgyaljuk, hogy az elmúlt hetekben veszélyes ismeretekre tettünk szert. Légvonalban füstölög a hegy, és mellette látom a kéményeket. Úgy jön ki a füst, mint a méhlepény, meg kéne mosdatni a véres eget. Csöpi kutyámmal nem nézünk egymásra, mindketten szeretnénk, ha elmenne a másik, káromkodunk is miatta. A földön mászik egy szarvasbogár, aki a születése óta süket. Mindenféle puskákkal megtanult lőni, tüzel, és lámpással világít. Arról szónokol, hogy hamarosan kikiáltják a köztársaságot. Egyébként fingja nincs arról, hogy mi indítja a tömegeket a lázadásra. Talán az, hogy nem tudnak aludni, erkölcstelen cselekedeteket agyalnak ki, és ez felcsigázza az érdeklődésüket.
*
(Három folyó folyt össze öreg barátom lakásában, és ő oda vitte sétálni a kutyáját. Messze volt a szomszéd házaktól, és a tornyos templomok aprócskáknak tűntek. Az ima a közelgő viharokról szólt. A barátom megmosta a kutya lábát, és zoknit húzott rá, nehogy megfázzon túláradó örömében. A kutya tökéletesen ismerte a nyelvet, ismerős szavakkal próbált eseményeket leírni. Köpenyt viselt, elrejtette szegletes vállát, nyakát, fülét.)
*
A vonat már kint robog a pusztán. A végtelen, és a sebesség egymáshoz szegez bennünket. Csöpike, meg én örömünnepet ülünk, és be akarjuk vonni a többi utast is ebbe az élvezetbe. Eszünk és iszunk, és ilyen értelemben mindenképpen kiválasztottak vagyunk. Szalonnával kínálnak, fázós és fénytelen szemmel, rágcsálás közben felhevít az ablakon át beáramló vastag téli fény. Csöpike is eszik, szinte belemászik, mohón kapkodjuk egymás elől a kockára vágott falatokat. Hallom a Csöpike csámcsogását, ahogy eszik. Nem irigy, ha kérek, mogorván ad, felhúzza az ínyét.
A kalauz, vékonyka ember, fentről mászik le egy lyukon, ferdén becsapja az ajtót. Fel kellene állni, vagy gyakorolni a mászást a padok alatt, vagy valami fájdalmas nyögéssel kitölteni a csendet, vagy ugatni, mintha kutyák volnánk valamennyien. A kalauz nevet és sír, a szemét finoman zárva tartja, rám és a kutyámra a részéről nem utal semmi. Szavakat ismételget lazán, és mi, én meg a kutyám középen állunk, és meglepetten nézzük, amint egy vörös hajú nő a kalauz nyakába ugrik. Úgy veti rá magát, olyan magasról, és olyan szabadon, egyenesen a tányérsapkájára, széttárt karral és lábbal, mintha ezzel valamit elrendezne, amit előszeretettel csinálna, de eddig megakadályozták benne.
A kalauz üvölt, szenved, szenvedése az élvezettel határos. A vonat fékez, a kalauz körül ugyanaz a népség tolong. Maszkokat faragnak, emelvényt ácsolnak, meg egymás arcába világítanak. A vörös hajú nő is szekercét ragad, egyetlen pillanat jut neki, hogy egy részletet a kalauzból a fejszével kihasítson. Megfeszíti a hasát, a hátát, a mellét, és a szétnyitja a szeméremajkait.
*
Az emberek felveszik a maszkokat, és a háborúról beszélgetnek. Valamennyien magyarok, de a jellemük különböző, egyetlen mozdulatuk sincs ami közös. Nincs közöttük egy sem, aki megértené a másikat, vagy legalább megpróbálkoznék vele, pedig ugyanannak a tanárnak a tanítványai, ugyanabba az iskolába jártak, ahová a származásuk miatt nem járhattak volna. Hisznek a boszorkányságban és a bájitalban, hiszen, gondolják, igazából mégiscsak ez alapozná meg helyzetüket. Az emelvény toronnyá terebélyesedik, kövérek, soványak mászkálnak rajta. Még nem készült el az igazi torony, de már mindenki tudja, hogy mi a feladata, amit teljesíteni kell. A kövek és a faoszlopok közé szorulnak, bámulják a körülöttük dúló mészárlást.
A falak megvastagszanak, a kövek és a faoszlopok közé szorultaknak nincs ínyükre, hogy őrizzék feleségeiket, meg gyermekeiket. Senki sem vitatja együttérzésüket, melytől sokan elvből viszolyognak. Olyan a mező, mintha zöld, fehér, piros szőnyegekkel terítették volna le. Isten dolgozik elől, kaszál, markot szed, hosszan köhög. Eszében tartja azokat a szavakat, melyeket kimondott. Egyenetlenül összegubancolódott a haja, és bozontos a szakálla. Hagyja, hogy a szavait kiforgassák, ki-ki amennyire képes. A nők gyertyát gyújtanak, és indítják az ökrösszekereket. Olvasnak, írnak, számolnak, mintha sem királyok, sem hercegek nem lennének, csak ők és a bálványaik.
*
Törékeny, sápadt figurák kapaszkodnak felfelé a hegyoldalon. Az ősi szövegeket olvassák, melyeket majd meg kell álmodniuk. A betűket, melyek alighanem kigyulladtak és égnek. Nekünk az a dolgunk, hogy megmutatkozzunk Isten előtt. Kicsik vagyunk, csordogálunk, és elkanyarodunk, amerre elkanyarodik a patak. Rohan a metró a halhatatlanokkal. Egyesek alszanak, mások gondolkodnak. A kíméletlenebbek megpróbálják átverni Istent.
Állunk egymással szemben, és farkasszemet nézünk. Csöpike visszaszaladt a holmijáért, bekukkantott oda, ahonnan kiszakították. Ellenségeink megpróbáltak a szívünkbe lőni. Szétlőni az akaratunkat, miközben mi csak néztünk furcsán. Elhessegetni a gondolatot, hogy testünk minden erecskéje, és minden izma sajog az ütlegektől. Amikor kijöttünk a metróból, lelkünkből mintha kiszakadt volna valami nélkülözhetetlen. Valami, amit ma már nem lehet kapni, amit ma már csak néhány hajléktalan őriz.
*
Figyelmesen tekintett ránk az Örs vezér tér ege. Csak ma ilyen, azt akarják, hogy holnap legyen más. Az ég ráborul a földre, félti magát, zsémbeskedik. Az égbolt tele van szabadsággal, a lények csak erre számíthatnak, másra nem. Nem látszik olyannak, mint a filmeken, vagy a mindennapi forgalomban, ez a szabadság tősgyökeresen bibliai, csíkos köntöst visel, azt magyarázza, hogy Isten áldása nélkül nem érdemes csinálni semmit. Beleéli magát, úgy mondja el, mintha csak erre számíthatna, másra nem.
Csöpike vadul rohan ide-oda, megtámad embereket, félti magát, mintha érték volna. Csámpás lábakba harap, hinni akar, elneveti magát felkavarodik a gyomra. Azt hajtogatja, hogy nem veszik emberszámba. Végigrohan a téren, körbe-körbe, csattanós gúnyneveket kiabál. Szívesen pihennék az árnyékában, csak tudnám kimondani azt, amit elhiszek neki.
A tér közepén harc dúl. Csöpike idegesen hátrafordul, füttyent, a kutyák, mondja, harcias legények. Orromba csapott a vér édeskés szaga. Félek, hogy ha majd beszámolót írok a történtekről, azt kell írnom, hogy a Csöpikét elfújták, mint egy kis felhőt, zsemleszínű testéből csak sima víz maradt. Érdemes lenne megnyitni az ég csatornáit, hogy a snaucerek, a kaukázusiak, meg a dán dogok csak morogjanak a fogaik között. Csöpikének felszakadt a bőre, jó szimatja van, bomba robban, utána lövöldözés. Csöpike lendíti a karját, ugrik, dühösen ordítja; hogy viselkednek ezek a vadállatok(?!) , ráncba szedi a bivalyokat, a lábukba harap. Nem kételkedik, kiszemeli az áldozatát az arénában, és megöli.
Menekülni kell. Szép a világ, állapítja meg a Csöpike, de tűzhányók sorakoznak rajta. A következő beszélgetés már olyan, mint egy hadijelentés. Lehet, hogy kutya vagyok én is, csak óvatoskodom. Nem tudom kimondani, mert félreértik. A szomszéd házban német juhászok széttéptek egy öregasszonyt. Egy szegény öreg nénit, enyhe, virágmintás flanel ruhájában. Egy szempillantás alatt kettétörték, „hol itt az ölnivaló” kiabálták. Kényelmes játék volt, csipkehímzések lógtak a kendőjén. Vadállatok nagylelkűségére bízta magát. Buzogányként csapott le a két megvadult kutya. Talán, gondolta a nénike, helyet kapok még a földgolyó végtelen temetőjében.
Egy pillanatra még az is átvillant az agyán, hogy véletlenül történik. A kutyák a falhoz szorították. Kicsit a falba verték a fejét. Szórakoztak azon, hogy az öregasszonynak nem kerüli el a figyelmét, a támadás pontossága, kiszámítottsága. Idegen fák nőnek, aztán meg elpusztulnak, mintha nem is lett volna erdő. Az ösztönök finom kitérőt tesznek, és meghatározzák a helyzetet. Nem félt annyira, mert az összefüggéstelen kopogásokra figyelt. Ráncos arcú, fehér hajú öregasszony volt. A német juhászok lerántották, cafatok maradtak belőle.
*
A Csöpike lány létének minden darabkájával szerelmes lett egy kutyafiúba. Szövetséget kötöttek, és napjaikat szétosztották. A szerelmük komor volt és regényes, és kicsit méltatlannak találták önmagukhoz. Elindultak azon a nyomvonalon, melyiknek nincs címe, és egy düledező házikó ajtajához vezet. Azt hiszem, hogy ott a házban meg akarták csókolni egymást. Ha tévedek, csak azért tévedek, mert nem vagyok következetes. A kutyafiú egy snaucer volt, és az utóbbi napokban nagyon fáradtnak látszott. Enyhe mámorban járkált beavatva és tántorogva, és a lények semmi mást sem tudtak róla, csak azt, hogy hol bonyolítja le titkos találkozásait. Nem volt senki sem a pajtásai között, aki megtanította volna, hogyan kell megvetnie gyűlölőit.
Amikor a házikó előtt elmentem, hallottam, hogy Csöpike zongorázik. Olyan szépen játszott, mintha magával az alvilággal létesített volna kapcsolatot. Csöpike pártolt engem, és azt mondta, hogy csak úgy kerülhetek ki ebből a kínos helyzetből, hogy feljelentem magam. A számból folytonosan kilógó cigaretta miatt mondta ezt. Csöpike észrevétlenül jött kilesni engem, hogy mit is merek csinálni. Meztelen testeket láttam pörögni magam előtt, hullámoztak, és egyre mélyebbre és mélyebbre nyomultak belém. Benyúltak a számba, az orromtól kezdve a gyomromig, a májamig, és megfogták a szívemet. Úgy bántak vele, mint valami játékszerrel. Böködték, csavargatták, éreztem, hogy idomtalanul nagyra nő, aztán meg összehúzódik, és nem akadályozta meg senki, hogy lecsavarozzák a fejemet, és elveszítsem a biztonságérzetemet.
Harcban álltam a világgal, nem tudtam végrehajtani az utasításait, túlléptem a határokon. A természetemet nem lehetett megváltoztatni. Különböző betegségekkel küzdöttem, melyekből kívülről nem látszott semmi. Meglibbent előttem egy függöny, melynek hatására átsiettem egy szobán, melyben sötét volt, és előlem elrejtettek valamit. Egy embercsoportot láttam, rengeteg meztelen nő volt közöttük, akik nem csináltak semmit, csak vártak. A kanyarokban gyönyörű, hosszúcombú nők ácsorogtak, és fiatal férfiakra vadásztak. Rendszerint megölték őket, mert egyetlen vágyuk volt csak, férfiakat ölni.
Akkor találkoztam először a világgal, melynek kék a szeme, és összetapossa a gyümölcseit. Sírtam, és nevettem azon, hogy még teljesebb lett a világ. Amikor az ablakon benéztem, láttam, hogy a snaucer a Csöpikét kerülgeti egy gyors iramú hajóval. A szelek is belekapaszkodtak a vitorlába és vitték nagysebesen. A partvonal cikcakkos volt és ősi, és a parti őrség lövöldözött. A tér tele volt változékonysággal. Már nem tudom eldönteni, hogy alárendeltségemben-e, vagy fölérendeltségemben, de ha elszundítottam, egy nukleáris háború alternatíváit láttam. Jeleket. Csöpikével megfogtuk egymás kezét. Ez a jel a szabadságunk jele volt, egyszerű, elméleti kérdés. Zavartan igazodtunk egymáshoz többen is, de a félhomályban nem tudtuk kivenni egymás arcát. Hallgatni kellett, sőt ez volt az egyetlen, amit tehettünk.
Ugyanabban a szállodában kaptunk valami kis bagatell beosztást. Én port törülgettem, és szaladgáltam a közönség között. Csöpike vécét pucolt, és olyan méltósággal járt-kelt, mint aki tisztában van feladata nélkülözhetetlenségével. Ha hazugság lenne, nem mondanám el, mert a hazugság fáj, ezért körmönfont módon hallgatnék.
Észrevettem, hogy könnyen cserben hagy az akaratom. Felkaptam a fejem, amikor egy nyomozó kérdezgetni kezdte a rokonaim címét. Azt is kérdezte, hogy kitől kaptam a köpenyemet, a zakómat, a sapkámat? És hogy ezek a ruhadarabjaim eléggé stilizáltak-e ahhoz, hogy színházi jelmeznek használják őket? Valaki ingerülten kérdezte, hogy levághatja-e a fejem? Az arcomban sok vér van, mondtam, az agyamban vértolulás. Pedig a legtöbbször arra kérnek, hogy meséljek valamit. Azt kérdezik, hogy ha viccből, komolyan megütnének, vagy sajnálkozásukról biztosítanának, kizökkentenének-e rendíthetetlen nyugalmamból? Levághatnák-e a fejem? A hölgyek sajnálkoztak, és arról biztosítottak, hogy a levágott fejemet dús keblükhöz szorítanák.
*
Az egész színház az újonnan kinevezett igazgató szavait lesi. A polgárőrség kordont von a színház köré, és fogadja a küldöttségeket. Rosszallóan ugrik ki az ágyából a rendező, és káromkodik. Szabad megdöngölni egymást káromkodva. Rúgni is szabad. Az ő számlájára eszem-iszom és énekelek, és táncolok, és ezektől a közönséges dolgoktól elvesztem az eszem. Ha a Csöpike nem lenne mellettem, már csak az emlékezetemben élnék, és nem érteném azokat a szavakat és mozdulatokat, melyek értek.
Ott voltunk a kivégzésnél. Fogtam a Csöpike kezét. Ha az ember egy másik lénynek a kezét fogja, akkor látja a lelkét is. Én pedig Csöpike kéznek használt lábát fogtam önként, jószántamból, éreztem, hogy senki sem tudna úgy megvédeni engem, mint ő. Csöpike kicsi volt, és úgy nézett rám, mint egy katedrálisra, közben élénken csóválta a farkát. Felbőszítette a halálra várók sivítása. Megegyeztünk abban, hogy együtt fogunk bujdosni messze földön, messzi országokban, ahol felülnézetben látni a dolgokat, ezért egyre kisebbre és kisebbre húzódik össze a szem. Azután látni katonákat, meg sok mozgó pontot, amikre lőni lehet.
Mikor felnéztem, a megszokott színházi környezetet láttam. A zsinórpadlást, kék, piros, sárga ruhákat, meg szűk köpenyben gyönyörű asszonyokat. Még soha nem vettem részt ilyen bemutatókon. Voltak olyan lányok, akiken csak szűk selyemnadrág volt. Tiszták voltak, és udvariasak, és büszkén mutogatták fenséges személyüket.
Mi ott álltunk a Csöpikével ketten, mintha nem mernénk elhagyni a földet. „Őt” kerestük most is. Csak az ártatlanság hiányzott belőlünk. Rózsás arca minket figyelt. Csöpike azt suttogta, hogy szeretne hozzám bújni. Hosszan nézte a hajamban lévő girbegurba választékot. Nem lenne bolondság elefántnak lenni, mondta. Már csak tréfából is. Talán azért, mert annyira egyformán gondolkodunk, mondta. Annyira mozdulatlanok vagyunk, mondta, hogy mire végigvizsgáljuk az egészet, elkezdünk nevetni, és attól kezdve nevetünk mind a ketten. Rájött, hogy hiába fülel, hiába marad nyomon, mégsem tehet semmit.
Illusztráció: A szerző grafikája (2019)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
