Németh István Péter: Ellovant évek?
— vallomás két Ady-centenárium után
Tán bocsánatos bűn, hogy Ady Endre halálának centenáriumán születésének 100. évnapjára emlékezem, pápai diákkoromra, s arra a kis kamasz-magamra, aki mindenestül fogadta volna el a nagy költőt, hiszen Nagy László prózaversében is ezt olvasta: „Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.” Kevesebbet a fiatalkorú nem akarhatott, ha már próbált az iszkázi mester, s a többi volt pápai diák, Csoóri Sándorék és Rab Zsuzsáék nyomában járni, persze még nem versben, nem prózában, csak a Kossuth utcán, a református kollégium egyiptomi múmiájának vagy a várkerti platánok közelében.
Tizenhét esztendős voltam, s Latinovits Zoltán Ady-lemezét (nem volt még walkman) Cseh Tamás, Sebő Ferenc és a többiek bakelitkorongjaival együtt hurcoltam otthonom és a kollégium között vonaton vagy buszon. Szüleim polcán az Ady összes, számomra (az utakra és az iskolába, természetesen a gimnáziumi pad alatt való olvasásra is) a Kormos István és Bölöni György szerkesztette válogatott (1968-as kiadás) példánya maradt. Elmondhattam Weöres Sándor szonettjének első sorát: Szememnek Ady nyitott új mezőt. A pápai Petőfi Filmszínházban Révész György Ki látott engem? című filmjét néztem meg, s a tapolcai moziban Kertészné Bárány Délibábtól irkámra olyan füzetborítót kaptam, amelynek hátoldalán a fekete alapon fehér betűkkel szerepelt a vers: „Szabad-e engem hidegen megértni? / Szabad közönnyel előlem kitérni?” Ady Endre – tanultam iskolámban – nem használt felkiáltójelet verseiben, de kérdéseire számomra olyan nyilvánvalók és egyértelműek voltak a válaszok, mintha Petőfi vetette volna csak föl, hogy rabok legyünk vagy szabadok? Addig csak szülővároskám, Tapolca forradalmár költőjéről tudtam, hogy Látó volt, ám mihelyst elolvastam, hogy Ady egy teraszon pontosan megjósolta a háború kitörését, a hat ujjal született költőt is gondolatban a tévedhetetlen Batsányiék váteszi társaságába helyeztem. Tetszett, hogy fölszánt poéta ceruzáját sohse érdekelte más, mint Politika és Szerelem. Főleg, hogy nem hagyta el hitvallásából az utóbbi nagybetűset. A magyar költők ars poeticáit úgy írtam irkámban egymás alá, mint a matematikai kristálytiszta értelmű törvényeit és megoldóképleteit. Petőfi Szabadság-, József Attila és Babits Szellem-hitvallása között Ady szintén valami igen fontos mellé a Szerelmet választotta legfőbb érték-párja egyik eszményeként. De még Juhász Ferenc is a Mindenség és a Szerelem költője lett. Látnivaló, az időben folytonosan őrizték a költőink a Szerelmet, mintha nélküle mit sem érne az a másik fogalom, amiért életük adták. (Juhász Megváltó aranykardjában (1973) a Halálról azt a hasonlatot találtam, hogy „Pontozott tűzlova vérző, nyers / fújva vágtat, mint egy vén Ady-vers.”)
A folyóiratok Ady-emlékszámaiból akkor antológiányi tisztelgő vers került ki. A Márványhoz címzett presszó olajkályhája mellett olvastam végig novemberben és decemberben ezeket az akkor minden újságosbódéban kapható periodikákat, bennük az Ady-omázsokat, amiket Bella Istvántól Suhai Pálon át Baka Istvánig írtak a költők. S ott voltak még a remek képek, illusztrációk. Melocco Miklós szobra. Ady halotti maszkjáról a reprók… Szőnyi István Ady-illusztrációinál hajtottam ki az Új Írást asztalomon. (Czigány Dezső, Rippl-Rónai, Major Henrik Ady-portréit, karikatúráit ismertem, s a centenáriumra készült új képzőművészeti alkotások közül Kovács Tamás Ady társaságában című grafikája volt az egyik liblingem, a másikat Berki Viola álmodta: A Léda szívé-t.)
A Tiszatájban annak a korombéli Dlusztus Imrének olvastam vallomását (Gondolkodni tanít), akivel előfelvételis kiskatonaként majd egy századba kerülök a következő őszön. (Imrének édesanyja adta kezébe Ady verseit.) Tanáraim intelmét megfogadva Király István kétkötetes monográfiáját jegyzeteltem ki. Verset elemezni tanultam tőle. Amikor könyvéből az Ady-versek kulcsszavainak vizsgálatára figyelmeztetett Király tanár úr (ilyenek: ’új’ és ’mégis’ etc.), nem tudtam, hogy hét esztendő múlva tanszékének demonstrátora leszek. Az Új s új lovat című vers szerinte a megtestesült antropológiai optimizmus. (Nota bene: „Ki szedi össze váltott lovait…”? V. ö.!)
Ady Endre verseit megismerve újabb szellemi kaland következett. Osztályfőnököm, Varjú Dezső bácsi az Ady-prózák egyik két világháború közötti kiadását adta kölcsön. (Előbb ismertem így a Corrobori című esszét, mint az első igazi szerelmi élményt.) Lebilincselt az a páratlan intelligencia, éleslátás, műveltség és szorgalom, amivel az oldalakon találkoztam. Megkérdeztem magamtól: az Adyénál értelmiségibb életmódot ugyan ki folytatott nappal? Anélkül, hogy elhallgatnánk az éjszakáit. Krúdy Gyula könyvének még első kiadását olvastam. A leszerelést követően Pesten az első dolgaim egyike az volt, hogy én is felmásztam az Operaház előtti szfinx hátára. Arra, amelyik Adyt Lédára emlékeztette. Engem pedig, természetesen, más Valakire. Még mindig tinédzser voltam csak. Dehogyis tartottam Adyt és magamat bohémnak. Egy könyökvédős hivatalnok nem körmölt annyit, mint ő, rövidlátón, szemüveg nélkül, kocsmaasztalnál egészen közel hajolva a papiroshoz. Gyöngybetűit vihették egyenest a nyomdába a rikkancsgyerekek vagy a kifutófiúcskák. (Kovács Sándor Iván szerint irodalmunkban egyetlenként nem döntötte balról jobbra a betűket, mint Balassitól Weöres Sándorig a többiek.) Nekem írástudó mesterem volt, aki nem titkolt semmit sem a világ előtt, hanem önmagával együtt megismertetett azzal a világgal, amit nálánál teljesebben talán már a 20. század második felében az előttünk járó felnőttek sem biztos, hogy érthettek. Ady értelme és hiperérzékeny idegrendszere pontos munkákra adott parancsot minden műfajban, úgy látszik, így működtette ihletét hibátlanul, akár a Szentlélek, akár a kocsma gőze. (Nem csodálkoztam rajta, hogy annyit bántották életében és holtában.)
Az Erkel Ferencről elnevezett ifjúsági klubunkban órás fölolvasást tartottunk. Szedő Bea, Bujáky Miki, Tungli Gyuszi szavalták az Ady- költeményeket. Az est meghívóját éppúgy eltettem, mint azt a kék kis szalagot, amelyre sárga fonállal hímezték a textilgyárban dolgozó lányok az 1974-1978-as évszámokat. Úgy emlékszem, Petőfi és Jókai diákvároskájában én a pócsi Máriához szóló Ady-verset mondtam el, amelyben az a sor áll, hogy „maradjak meg magamhoz érdemesnek”.
Ottlik Géza a Buda című regényében olyan jól el tudott vitatkozni Petőfi Sándorral. Adyval ez nekem nem ment. Vele? Aki mert birkózni még a Halállal is? Szinte hergelte a az ellenfelét, mint Jákob az angyalt: – Nem engedlek el! Vele? – Akinek lélegzetvisszafojtva olvastam szerelmes zsoltárait? A fiatalokat, a késeieket. Csak annyiban csóváltam a fejemet könyve fölött, hogy ott kellene kezdeni a szerelmet, ahol ő – A legszebb este című versében – abbahagyta. Szinte a homo ludens Kosztolányihoz hasonlóan azt kérdezi, hogy akarsz-e játszani?
Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?
Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
Be tudnék véreddel véresen viradni,
Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
S akarod, hogy a Sors víg húnyósdit játszszék?
Most sorra véve költői, emberi és politikai megnyilatkozásait, egyes egyedül abba tudnék belekötni, hogy a malomárkokat és a szürke csordákat ne bántsuk, s főképpen, ne tartsuk csak negatív hangulatot árasztó szimbólumonként számon. Jóllehet, valóban a vidéki Magyarország begyöpösödött, buta embereinek találkahelye volt a malom száraz medre, szép szögellet a sédek partján. (Beaux coin – mondja a francia.) Tán még a sajátos akusztikája is megvolt az ég alatt, mint egy görög színházénak. S a kipusztulásra ítélt szürke marha állomány sem tehetett semmiről. Csoda, hogy nem csupán a Hortobágyon, de a Csobánc- és a Szent György-hegyek tövében is újra legelésznek. Azok mentették meg az utolsó jószágokat, akik nem csatlakoztak a bamba társakhoz. Utóbbiaknak, bizony, sohse legyen az ember a hegedőse. A malmok molnárostul tűntek el, Rab Zsuzsa siratta el őket.
Ottlik Géza éppúgy tiszteleg Ady előtt fent nevezett regényében, akár Rilke kadétnak. Bár Rilke bizonyára sok kimenőmegvonást kapott, Ady meg rossz kötélmászó lehetett. Pápán tizenhét évesen felmásztam a tornaterem plafonjáig, s nagyon szerettem focizni. Ady Endre egyszer, diákkorában, debreceni színekben szerepelt a magyar nemzeti futball-bajnokság élvonalában. (Kormos István is a Fradiban.) Ady Endrének egyenesági leszármazottja az az Adi (már pontos i-vel írta a nevét) János, aki a Váci Izzó csapatának volt játékosa. (Az 1986/1987-es idényben NB II-es bajnokságot nyert csapatával. Így lett ő is NB I-es játékos, mint őse. Ady Endre hát mégis meglelte utódját a Labdatéren.)
A pápai osztály, amiben érettségiztem, matematika és fizika tagozatos volt. (Magyartanáraim – Nagy Sz. Sándor és Gaál Szabó István nagy gonddal tanították Ady költészetét mind az órákon, mind a szakköri foglalkozásokon.) Vargha Gyula tanár úr – ökölvívó sportmúlttal a háta mögött – az 1977/1978-as tanév vége felé már a newtoni fizika és a kvantum- és a metafizika mezsgyéjéről hozott be tanulmányt a tanórákra, amit fölolvasni kezembe nyomott. (A teremből ugyanis bölcsészkarra egyedül készültem.) Milyen törvényeknek is engedelmeskednek a részecskék? Hogy mi az a Planck-állandó? Aztán megtudtam (mint Ottlik katonaiskolás hőse, hogy nem csak Johann Sebastian Bach élt és alkotott, hanem volt egy Johann Christian Bach is), nem csak Planckról, de Boltzmann-ról szintúgy neveztek el állandót. Schiller Róbert szerint Boltzmann-nak meg hallgatója lehetett Bécsben Kosztolányi Dezső, de az egészen bizonyos, hogy a valószínűség-elmélet és Kosztolányi kulcsszavai között (’lenge’, ’illanó’, ’szeszély’) egy mélyebb összefüggés létezik, mint azt előszörre gondolnánk. Csoóri Sándortól balatonboglári előadásán hallottam, hogy Teller Ede és atomtudós magyar társai nagyon szerették Ady Endre verseit, amelyekben lépten-nyomon szófúziókat találtak. S hogy olyannyira nélkülözhetetlen ismerettel szolgált ez az olvasmányélményük, hogy magukkal vitték az óceánon túlra, egészen a magfúzió felfedezése felé. Örömmel és a hazafiság bizonygatása helyett idézte fel Teller Ede mindezt már újra Magyarországon. Mivel mértéknek maradandó az Ady-líra frekvencia-szintje: „finom remegések: az erőm”.
Utolsó tanévünkben a naptári esztendő utolsó két hónapjának napjai peregtek Pápán a Fő utcai gimnáziumban és a Március 15. téri kollégiumban. Mielőtt a karácsonyi szünetre hazautaztunk volna, gyönyörű plakátok lepték el a kisváros hirdetőoszlopait, Ady Endre évnapjára híva föl a polgárok figyelmét. Ady profilban látható rajta, bal szeme mellé hullt egy sötét hajtincs, hófehér az inge gallérja, égő szeme alatt sötét árkok, sötét a kabátja, s amit leengedett jobbjában tart: a kalapja. Kézírása (ama állóbetűk!) hirdeti a plakát margóján:
És, jaj, minde ha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
A föl-fölhajtott kővel együtt valahol minden erre gravitáltunk. Anyám öccse élt még Tapolcán, neki szerettem volna fotómmal a költő fotóját megörökíteni. Négy esztendővel kevesebb esztendő jutott orvos-költő nagybátyámnak, mint Adynak. Ha megkérdeztem tőle, hogy’ vagy?, Adyt idézte: „Én úgy vagyok, hogy sehogyse vagyok.”
A plakátot amúgy a sétáló (Kossuth) utcán pillantottam meg, s beszaladtam a kollégiumba a masinámért. Hullott a hó, nem voltak jó fényviszonyok. Amire visszaértem, már be is havazódott Ady arca. Egy kis fejszámolás a záridőhöz és blendenyíláshoz (fizika tagozat!), aztán exponáltam. A film előhívásakor derült ki, hogy siettemben a negatívot fordítva helyeztem be a gépbe. Egy nagyítás maradt a felvételről, hozzá egy zsenge, amit kamasz-keserűn pohárköszöntőnek rögtönöztem:
Kívánják most látni túl a ködön –
ádventi semmi az övék.
Vélik Hazában, Szerelemben, s készül
a méret, ideig illő újabb öltözék.
Csakhogy gomblyukában már
Krisztusi seb-szegfűje nyit,
havon kívül mást tapaszt dehogyis tűrve,
míg csámpás három-bölcsek langy boraiból
dajkált csillag sem ívell az űrbe.
És gondolni évek számaira, azóta is, bizony nem haszontalan. Hogy harmincöt, hogy harminchat… Illyés Gyula szerint orgazda minden írástudó, aki túléli Petőfit, József Attilát, Adyt… Bűntudatos hálával gondolok arra, hogy Ady Endre születésének és halálának centenáriumai között a teljes életidejét úgy kaptam csak a sorstól, mint egy magától értetődő intervallumot. Igyekszem hát igen megbecsülni, ha lehet, a pillanatot is most, nagy sorsra se vágyva, ha már nem lehettem még a költő életében
annak kézirataival szedőhöz szaladó pesti fiú,
debreceni labdaszedő,
párizsi könyvtárszolga,
pócsi ministráns-gyerek
vagy váradi öreg muzsikus, akinek a nap végén Ady odaadja a hószínű ingjét.
A nyolcvanas évek első felében járhattam Csúcsán, Váradon, szedtem szeptemberben a búcsúkor almát Máriapócson, bekukkantottam többször Debrecenbe, még többször Kaposvár kövein. Párizst nem, s a Riviérát és Flórencet se láttam, de felnőtt fejjel eljutottam Verecke híres útjára. Aztán megálltam Dévény falainál. Megértettem, amit tanítanom is megadatott középiskolákban a magyar órákon. Mi az? Amonnan jönni, s innen betörni új időknek új dalaival. Hogy Kelet népe vagyunk, s egyben a Nyugat kultúrájának vigyázó strázsája. Igen, Pápán és Tapolcán (őszi vasárnap-délutánokon különösen) és a Balaton partján is. 1848-ban egyik ősöm Győrszentivánról rukkolt be huszárnak, lett belőle nyolcz pengőkrajczáros közlegény. Lájer Rozáliékhoz kvártélyozták be, s akár a gyáva Barla diák, másnap reggel ő sem ment tovább a sereggel. Itt maradt szerelmesen nagyapám nagyanyjával gyermekeket, s szőlőt és barackot nevelni. A halni készülő Ady Endre szobájának falán Tihanyi Lajos festményét tartotta szeg. A magyar Fuji-yamát, vidékem Gulács-hegyét ábrázolta. A Balatonfüredről induló kedves hajójáról, a Helkáról csodálta Ady még nyári fehér ruhájában e millió éves bazalt-képződményt. Elképzelem, ahogy végül erre látott a költő.
Illusztráció: Ady Endre
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
