Hegyi Zoltán Imre: Áthat, áthatol – Tamási Orosz János kötetéről
Áthatolhatatlan a Van, állította (szép örökbecsű verse, Az ember háztartása zárósoraként) Vasadi Péter; föl- s eloldozza a Van-t a szellem, felesel vele Tamási Orosz János a kötetre mintegy szemfedőként terülő utolsó költeményben. A vitató, látom, itt is inkább meg-vitatna amúgy. Miközben az eloldozott Van-ok röppályáját figyeli, hiszen elszabadultak: akár át is hatolhatnak levegőn, levegőt lélegzőn, lelken; meg-vitatná a Van-ok röppályáját, ha még volna kivel — de a pályatárs már nyugodni tért, csak a versek beszélgetnek: hatolnak át. Meg-vitatná persze Petőfivel is, odaérvelne az egykori lánghoz, a vers címe [Szabadság, szerelem], így, szögletes zárójelben — szabadság, hűség — nem fér meg együtt / tanítgatod ezt minden éjszakán. Ez a szemfedő-vers, ez a leviszem azt vers is ettől oldódik: hiszen nemcsak el-, de föl is oldozza a Van-t a szellem. Ünnep után is, egy élet minden ünnepe után — vagy egyszerűen a végre megélt ünnep után, ami lám: van, s látom, áthatol — ha valóban megértettem. Nehéz érvelni ellene.
Áthatol a Van. A végén kezdtem, mert a címét a végén érti meg az olvasója. Ami azt is jelenti egyben: elölről érdemes olvasni. Megteheted, kedves olvasó, hogy belelapozol, hiszen ez egy verseskötet, és a költeményei jótállnak magukért. Lehet hosszan kóstolgatni az ízeit, elcsodálkozni a komolyan vett játékain — ha a játék Van, s áthatolhat: komolyan kell venni. De ez a könyv egy nagyon tudatosan szerkesztett, verseket szinte mondatokba fűző egész-látványt is kiad, amire az elolvasása után úgy pillanthatsz vissza, mint tájra, az Ünnep tájára, amit bejártál. Félelmetes tudatossággal válogatva és elhelyezve a különböző, önértéket is bőven hordozó versek, prózaversek, márvány-erezet mintára hajazó szóömlések és pontosan tagolt szerkezetek (haikuk!) mindegyikét — a számunkra szellemi értelemben legfontosabbként tekintett ünnepünk köré.
Komolyan vett játékok: ajándékok a Kisjézusnak. Képzeljük el, hogy ez egy karácsonyi kötet. Mélyen formabontó módon. Át- meg áthatol rajta a Van, létünk erőszakos ünneptelensége; ünnep-rontásaink légkörét nem tagadva mégis: átélni akarná. Az odavezető utat Hétfőtől Nagycsütörtökig, az átélés újabb és újabb kísérletét a három napban, Ünneptől Ünnepig; s a másik, az időben azonos másba szelídültek ünnepét is megtisztelve a Szombatban. A három ciklust Kunhegyesi Ferenc gyönyörű festményei vezetik fel. Nem illusztrációk: képi foglalatai az elkövetkező verseknek. Figurális festőként általában belső víziókat festek. Lényeim egy időtlen tér, álom és valóság közt létező misztikus jelenetek szereplői foglalja össze szépségesen tömören Kunhegyesi Ferenc, mit is él a műveiben — e kötet címlapján és ciklusai nyitásaképp ezúttal a hitben hitelesség misztikumában. Látod a térdeplőt, látod a felfohászkodót, látod az áldást osztó Jézust (szinte ikon); a prófétát, szemében lágerfüst feketéje, tenyerében a maradék, simítani való fény. Mondom: képi foglalatai az eljövendő verseknek. Ezt a kötetet tényleg lapról lapra érdemes olvasni…
Hétfőtől nagycsütörtökig
talán neked van igazad, de ne feledd / mekkora szabadság szakadt ki belőlünk — miért van az érzésem, még a hosszú, és alaposan felépített költemények is, mint a ciklust nyitó Invokáció, valójában fragmentumok? …szeretnél kiolvasni engem / de szamárfüles itt meg ott / a könyv / megjelölöd a lapot… nem haladsz — még nem derül ki, milyen könyvet, miféle sorstalanságot akar kiolvasni a munka mellett, szabadidőben: az ünneptelenség profán idejében az, akiből még hiányzik az ünnep. Ez a Van is áthatol — legtöbbünknek csak ez hatol át. Itt lehet azzal szórakozni, hogy tisztázod az alapállást: azt a helyet, amit elfoglalsz — miközben a verset olvasod. Itt vallhat szerelmet, itt játszhat, idézhet a költő, vonhat bele kultúrát, emlékezetet: irgalom Kata / nézd jaj kész ez a vers is / múlhatom hozzá.
Lehet lassan, szűnődve mérleget vonni — ez a profán lehetősége: lehet véleményed, jóról, rosszról, jódról, rosszadról, Istenedről akár: megöregedtél — szól magához a költő, állogathatja szavak mérlegét, még csak készülődik arra a viszonyrendszerre, amely a mérleget húzót-vonót, pályatárstól elköszönőt méri majd a lélek-súlya tollpihéhez. Még lehet játszani történelemmel, elpuskázott lehetőségekkel, Távlatokkal (szemem fölött fű nő majd ottan / jó lesz Istenig ellát a fű), a címek játszódhatnak egymással: Föl, föl áll az egyik lap tetején, Ti rabjai áll a másikon; játszhatnak a nyelvtannal verssorban a szavak: lakomázt kennek kenyérvégre — ez a profán lehetősége: eljátszhat a gondolattal. Még maga van, avagy: lehet még maga. Lehet még önmaga: mérheti, hova-meddig jutott. Tényleg itt van a helye az idézésnek, a vallomásnak, ember-közi összes gyönyörű gesztusunknak — hiszen a szerelmet sem mutatod oda fel, legyünk őszinték: egyikünknek se kell bele az Úr harmadiknak. Az ember győzelme, de a győzelmeink idézőjelbe helyező irónia addig ér, addig érhet, amíg el nem jön az ünnep. S a kételynek is csak addig illene — még ha akad is madár, aki Szent Ferenc igéjére is a kétely különvéleményével viszi a hírt: az egekbe, az Ahol a madár sem versében. Leszek ennyire személyes: a ciklus záróversét a költő nekem ajánlotta. Köszönöm gyönyörű terhem.
Ünneptől Ünnepig
nem kellene éljen a kétely — de most így becsült a hit, ha meg kell küzdeni érte. …hagyd kevesleni szűkíteni hagyd kevésbé bízni szavaimat mondataimat a csiszolt tagolásokra vagy árnyalt semmitmondásra és hagyd annak kapkodását zihálását mély lassú tüdőbe áramlását mint eme papírra mint eme képernyőre… — lecsiszoltam egy darabot ide a Márvány szövegmonolitjából, ebből a központozás nélküli áradásból, amely mintha tényleg a márvány erezete volna. Hatalmas tömb, s mögötte ott a Harangtér: …birokra kél jeltelen sírok erdeje, miért? Ott a megküzdésre kényszerítő kétely. Ebben a ciklusban a prózaversekbe szőve ott lüktet, mondatokba szőve (s mindig kiemelve) a Miatyánk, az egyetlen ima, amit a tanúságtételbe szőttek a tanítványok — az egyetlen, amit tényleg Krisztus tanított nekünk. És minden ilyen szövegáradást, kételyeinkben a bizonyosságot hurcoló tanúságtételt, ünnepet születni segítő imát ellenpontoz egy vers, a következő lapon. …így becsült a hit, ha meg kell küzdeni érte… Így rajzolódik lapról lapra a hit és a kétely egymásban fürösztött arca.
A születés várakozásában. A kegyelem születése várakozásában. Olyanok ezek a kegyetlenül eltalált, fájdalmas imaszőttesek, tömbös prózaversek, mint egy-egy kegyelmi kérvény. Dolgoznak az ünnepért, hogy ebben a konzumtól, hit álcájába bújt farizeusságtól, nekem add követelésétől lihegő imáktól betegült korban is megszülethessék az áhítat. Az igazi. …hiába violaszínűek a vasárnapok nézett rám szomorúan ha szennyes rongyokként hordjátok a szavakat. Ül a költővel szemben a szomorú Krisztus: ide kell születnie. Akinek a tanításait félremagyarázzák: szeresd felebarátodat, de legyenek ellenségeid. És nem szállunk szembe a terjeszkedő indulattal — nincs hozzá bennünk elég a szeretetéből. Mégis, legalább a megtanult imát mondani kell, egyre belül valóbb csöndességgel…
…lélegzetet ha akciós úgy venni — hányszor menekülünk kisemberségünkbe az emberség parancsának követése helyett? Vizet prédikálva, vér borától részegülve. Tőle könyörögjük a kegyelmet — pedig elmondta: ez az én vérem… Szabadságunkban állna követni őt, akinek a születésében a kegyelem születését ünnepeljük — csak az munkás volna, lekésnénk miatta a vacsorát. Szépséges ez a kíméletlenség, ahogy Tamási Orosz János imádkozik itt az ünnepért, hogy tényleg átélje — mert nem vonja ki magát, nem áll külön, a verset prózában beszélő szóömlések minden betűjében jelen van ő is, meg a lelkiismeretfurdalása, és ráadásul tudja: milyen kevés már itt a szó és a lelkiismeretfurdalás. Akkor is, ha bátran szembenéz: egy szövegbe fonva a Miatyánkot a Hiszekegy rétegeiben kételyre ingerlő imájával, szembenéz a két imaszöveg egymást rezgető rétegeivel, s szembenézet minket is: mennyire hiába ajánlotta valaha Máriának ez országot egy király, ha Mária fiának egyetlen parancsolatát sem tartatja be velünk az életrend, sőt, megcsúfolja a parancsolatokat — felismerhetetlenre korrumpálja őket a bírvágy, és a félelem a mástól.
Valójában ezek kétely által újra és újra megzavart imák. Az ünnep készülődésének zárványai. Kísérletek az egyetlen hiteles elmondásért, amibe már nem szövődik az ember fiának egyéb szava, csak azé az egyé, aki érettünk vált emberré. S közben az ünnepben ott ül a levethetetlen profán (mint az ajándékozás-kényszer szülte ezüstvasárnapi plázában a lökdösődés). Ünneptől Ünnepig el kell jutni — el kell jutni a Márványtól a Vésetig — ami a Márvány, s a többi vers anyagából lett — hiszen a márvány anyagából áll (abból hiányzik) maga a véset is, és aranyfüst rajta a Miatyánk. Mintha tényleg nem mernénk mentegetődzés nélkül kérni: bocsásd meg vétkeinket — de a vésett hiányban (ha imát immár hit kételyében, csak úgy, szégyellne a szánk) legalább megszülethet a csöndesen ünneplő mosoly…
Szombat
…újra s újra csendődik minden… — így. Most már szólhat a költő a tiszteltekhez. A búcsúztatottakhoz. …minden szem fohász a láncon / megbánni gyónni elkövetni — szólhat a szimfónia például Kovács József Hontalanért. És fejtődhet a szóból, megfejtődhet ama sorstalan, akinek a legelső versben faggatta szamárfüles könyvét a költő. Nem olvastam még olyan szépséges ajándék elégtétel-adást, mint a Kertész Imrének ajánlott Felszáradt könnyek könyve. Szabálytalan, vers-alakú olvasónaplót, mélyen szubjektív olvasás-történetet, amely mégis maradéktalanul megtiszteli a felismert írói szándékot is. Így látszik, túl a megélt ünnepen: áthatol a Van — s ha van ünnep, szívből megélt ünnep, áthatolhat az is. Rajtunk. Minden magunk elé magunk által halmozott akadályt félresöpörve — ha van ünnep, áthatol. Áthat. Nem leszünk maradék nélkül mássá – ettől még nem. Csalfák leszünk és irigyek, hanyagok és restek a jóra. De legalább tudhatjuk ezt a mást, s talán nem rettegjük annyira ettől a szelíd, megküzdött tudástól a bárki mást sem. Talán nem rettegünk annyira, ha tudjuk: van ünnep, és áthat.
Vagyunk akik vagyunk. Tamási Orosz János, költő, író, jómadár. A végén kezdtem, s most az elejével fejezem be. Egy képpel, ahol a költő nekünk háttal, szemben a tengerrel kalapjával integet a Végtelennek, amit — lám — megszólított, s aki — lám — felelt a szavára. S egy haikuval fejezem be, amely ezzel a képpel beszélget, s amely így szól:
egy régi kép az
sohasem múlt idő csak
örökkévalás
Ha kinyitod a könyvet, aminek a címe: Áthatol a Van, aminek a címlapján Kunhegyesi Ferenc festményén a térdre roskadt bűntudatot emeli a káoszunkon átnyúló ki-tudja-ki angyalkeze — ha kinyitod a könyvet, ez lesz az első vers, amit majd elolvasol. Olvasd tovább.
Illusztráció: Tamási Orosz János (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2019)
Cimkék: haiku, kritika, vers
