SZÓ SZERINT MINDEN* (Füleki Gábor beszélgetése Báthori Csabával)
– Említetted, hogy egyetemi éveid alatt kezdtél komolyabban világköltészetet olvasni. Gondolom, főleg latin és német költőket, nem? Emlékszel még a kezdetek részleteire? Hogy miként kezdtél az idegen nyelvek fátyolán át megközelíteni idegen szellemvilágokat? És mely nyelvek engedték fellebbenteni ezt a fátyolt? Voltak-e „vonzódási fokozatok” a nyelvek között? Mi lepett meg eleinte? Mi az, ami később „lelepleződött” mint naivság, tudatlanság vagy istenkáromlás? Voltak-e fordítói elveid? Nem féltél-e, hogy a fordítás eltorlaszolja előled önmagad költői mondandóit?
– Az idegen nyelvek, mindegyik külön-külön – általában: az „idegen nyelv” – delejező hatást gyakorolt rám, gyermekkoromtól fogva. A ház udvarán, amelyben felnőttem, mindenféle idióma csicsergését hallhattam: cigányok, svábok, sokacok (majdnem azt mondtam: latinok és oroszok is) laktak ott, úgyhogy élő és holt nyelv egyaránt adódott a fülem mellett. És különösen izgattak a részletek, az észrevétlen kis fordulatokban megnyilvánuló szellem, az eltérően kifejezett azonosság, vagy az azonosan kifejezett hasonlóságok. Éreztem, hogy a nyelvek különböző módon ragadják meg azt, amit ki akarnak fejezni, és engem ez a sokszoros, önkényes vagy törvényszerű tükröződés meglehetősen izgatott. Meghökkentem, ha észrevettem: hopp, egy-egy szó, amelyet tegnap hallottam egy parókás sokac asszonytól, megint elszállt, nem emlékszem rá, újra meg kell tanulnom.
De ugyanilyen meghökkenés volt hallani, ahogyan egymásba torkollnak a lüktető nyelvek, egyik nyelve szava átlopakodik a másik nyelvbe, ott más alakot ölt, és hirtelen más jelentést kap. A szava eredetét sem ismertem, csak utóbb vizsgálgattam tapogatózva, mi honnan jöhet, mit jelenthet és miért. Kuckácli az orrodra – kacagott nagynénim, ha kértem tőle valamit, és nem akarta ideadni. Vagy sokallta óhajomat. Ma sem tudom, mit takar ez a, nyilván baranyai illetőségű, szokásmondás.
Az udvaron mi nem snúroztunk, hanem peckáztunk. Egy vonalat húztunk az agyagos földön, két végén elvágólag megvéstük, jó két méterre egy vonalra álltunk egymás után, s aki érméit a legközelebb dobta a vonalhoz, az begyűjtötte az összes érmét, feldobta a levegőbe, fej vagy írás, mondta, és a földről felszedte a fejre vagy írásra eső érméket. Aztán jöttek a többiek, – addig dobáltunk, míg el nem fogyott a pénz.
Az egyes szavakra figyelni, egyenként észre- és szemre venni őket, minő gyönyörűség. Kezdettől fogva kísért az a furcsálkodás, hogy saját anyanyelvemet is folyton tanulnom kell. Mert szókincsem szűkös, kevés rokon értelmű szót ismerek, nem elég hajlékonyan szövőm a mondatokat, nem jutnak eszembe a megfelelő kifejezések, így. Néha úgy tűnt, ezer éve ismerem a szót, mégis az újdonság varázsát hozza fülembe.
Később annyira lefegyvereztek bizonyos magyar stiliszták, Pázmány, Kosztolányi, Illyés, hogy kigépeltem a szavaikat: szószedetet készítettem, A4-es lapokra kigépeltem a szembeszökő szavakat, egymás hegyén-hátán tülekedtek, gerendával választottam el őket csupán. Külön füzeteim voltak ezekből. Emlékszem, anyámat is megkértem, írja ki nekem Pázmányból a bejelölt kifejezéseket, sorban. Vastag paksaméta keletkezett így. Én azt magammal hordoztam ide-oda, és lapozgattam benne. Szavakat olvastam, így mondanám. Csak szavakat, nem is mondatokat, ízlelgettem, memorizáltam, hasonlítgattam, ilyesmi. Nem felejtem, milyen elementáris hatással volt rám például a Puszták népe, és abban egy-egy kifejezés. Például a jobbadán, ez az Illyés magántulajdonában álló kis határozószó. Vagy ez a jelző: tengervégtelenség puszta.
De Kosztolányi kissé rokokó szivárványozása, az is szüntelen kápráztatott. A rövid mondatai. A patikamérlegen kimért bekezdései. Hogy sótartónak nevezi a vállunkon azt kis gödröcskét a nyak és a vállperem között, főleg bimbózó lányok testén. Hogy igenis mer éssel mondatot kezdeni (pedig én az iskolában azt tanultam, hogy ez tilos). Hogy igenis mer szót ismételni: a szóismétlés hatáseszköz, nem stiláris botlás. Az Esti Kornél pompájában: Itt édes sárga bort ittak. Tíz perc múlva egy új kávéházban ültek, és császárkörtét ittak. Tíz perc múlva egy harmadik kávéházban vörös bort ittak. Mindenütt cigarettáztak. Mindenütt ismerték őket a pincérek… Stb.
Érzed nyilván, micsoda fondorlatos művészet ez, igazi mesterségbeli többlet-tudás. Hogy meri használni a lesz és a volt igéket, elég sűrűn (pedig én az iskolában azt hallottam, hogy a létigéket valódi igékkel kell pótolni). Vagy hogy a mutatónévmás utalhat személyekre, nem csak tárgyakra. Izgatottan várta vissza útitársait. Azok nem jöttek, nem jöttek. Ilyet is le mer írni, pedig ezerszer latra veti a szavakat: elég az hozzá, vagy benneteket (titeket helyett). Csodáltam, milyen élénken központosítja figyelmét (ahogy ő mondja), s találja meg a legszabatosabb kifejezést. Érzed, micsoda idők állanak a szavak mögött; a keresés fáradsága és a találás öröme.
Eltűnődtem akkor, mennyire „jön ez önként”, s mennyire tudatos erőfeszítés eredménye. Hát, mindenkinek ajánlom, fussa át az Ady-cikk utáni hozzászólásokhoz készített jegyzeteit. Ott látod a nyersen tolongó, még forró anyagot, a jól kiharagudtam magamatszerű indulat nyomait, ott látod a tésztát gyúrás közben. Hogy micsoda megvilágosodás, harsány heuréka volt az anyanyelven beül, ha láttad: itt nyakon csípett egy szót, igen, ezt kerestem, megvan!
Tehát minden előtt volt ez az anyanyelvem felé vezető Kolumbusz-út, és ez ma sem ért véget. És az első idegen nyelvek, a két „holt nyelv”, a latin és az orosz (hiszen nekem az orosz is holt nyelvnek tűnt: a Szovjetunióba soha nem utazhattam volna ki, orosz emberrel soha nem beszéltem, soha nem hallottam az orosz idiómát) rögtön izgatott. A latin hullámtalan, nehézkedő higgadtsága. A latint nem tudod olvasni keresgélés nélkül: egyeztetned kell a jelzőt a jelzett szóval, a Cicero-olvasás amolyan lepkegyűjtés, izgő-mozgó szavaknak befogása. Az érettségin Tacitust húztam, és jelesre érettségiztem. Megbabonázott ez a szófukar töményítő-bajnok, a világirodalom legnagyobb zömítője: itt az egyeztetési munka csak előjáték volt, utána még értelmet is kellett adnod a szövegnek. Minden szó oda volt csavarozva a másikhoz. Kiirtva minden sallang. Semmi frázis.
Oroszból kitűnő voltam, Hegyi tanár a piaroknál alig feleltetett, hamar lelőttem volna a feleletet. Tizenhat éves koromban, a tikkasztó nyári hónapokban lefordítottam a Háború és béke harmadik kötetét, s megmutattam Hegyinek. Elismerően hümmögött, mammogott, és aztán… nem feleltetett többé.
Szóval így indultam. Mindig érdekelt a dolgok származásvidéke. Mi honnan jön, hogyan él, meddig terjed, mi válik belőle. A piaristáknál egy Havas nevű fiatal kispaptól francia különórát vettem, mert érdekelt, mi áll Baudelaire-nál az eredeti szövegekben. Ugyanígy kezdtem ógörögöt tanulni Pécsett, 1976-ban egy papnál: kíváncsi voltam, pontosan mit mond Jézus arámi nyelven (azazhát mit őrizhetett meg abból a görög szöveg).
Jelenits a gimnáziumban, ha idegen nyelvű anyagot vettünk elő, sokszor azzal gazdagította elemzéseit, hogy taglalta az eredeti nyelvi jegyeit. Mi, hogy más állhat az eredetiben, mint a fordításban? ezen meghökkentem. Azóta tudom, hogy minden fordításban más áll, mint az eredetiben, csak léteznek átültetések, amelyek megszédítenek az egyenértékűség látszatával. A másik művet sokféleképpen át lehet ráncigálni a magyarba, de a mondat szóanyaga, hangulati értéke, színezete sokszoros eltérést mutathat. A görög szövegben ez áll, intett lépten-nyomon Jelenits. És akkor kisült, hogy valami kis másféle árnyalat lappang amott. Idegenné kell válni ahhoz, hogy megértsd a másik szöveget. És vissza kell térned, hogy elbeszéld, mit láttál az idegen nyelvben. Örök csere-bere. És közben kipotyognak értékes morzsák ujjaid közül. De ki kell szórni őket, ha hajóztatni akarod azt a tartalmat, amelyet átemelsz.
Képtelenség jut eszembe most: a pécsi római jogi vizsgán a lex Rhodia de iactu merciumot (a Rhodia-törvény az áruk kidobásáról) húztam Benedeknél, a hajóút közben alkalmazandó kármegosztás szabályát: mennyit kell kinek-kinek kidobni poggyászából a vízbe, hogy el ne süllyedjen a hajó, és megérkezhessenek a kikötőbe. Tehát mindenkinek le kell mondania javai egy részéről, különben megfullad. Képtelenség, mondom: mert aztán fél életemet ezzel a fordítás terén is kötelező szabállyal töltöttem el. Veszíteni, nyerni, milyen arányban, mit, miért.
Korán szembesültem az egyenértékűség gyötrelmével: szabad-e verset prózában fordítani. És hogyan találod meg az időtlen kifejezést, a hosszú életű, az enyészettel dacoló változatot. Kazinczy a Hamletet még prózában fordította. Miért ne? Ma is vissza kellene térni ehhez a módszerhez, sokat nyernénk vele (kidobhatnánk a hajóból, például, rengeteg színtelen, szagtalan Horatius-versünket és mást).
És hogy miben áll a hosszú életet teremtő találati pontosság. Kazinczy még ezt mondja a híres Hamlet-monológban: Lenni? nem lenni? ez tehát a kérdés. /…/ Meg-halni, – el-alunni. – El-alunni? – talám álmodni is! – Ez ám a göts! Mi lett volna, ha göts helyett azt mondja: zok? A nyelvújító szógyököt kereső rögeszméje nem teljes baklövés. Kicsit mulatságosan hangzik ma már. De egytagú szó, mint az angol rub (Aranyé három tagú). Meghalni – elszunnyadni – és alunni! / Talán álmodni: ez a bökkenő. Arany fordítása velősebb, de nem pontosabb filológiai értelemben: nem ismétli meg az aludnit (sleep), hanem szunnyadnit ír, kihagyja a sóhajt (ay). Viszont máig használatos szót választ: a bökkenőn nem mosolygunk, hanem pontosan átérezzük komolyságát. Ó, benne vagyunk a csávában a sok galibától…
Naivságot emlegettél… Igen, tagadhatatlan, hogy én akkor, a hetvenes években, és még sokáig, a formahű fordítás híve voltam, ezt a felfogást örököltem a tizenkilencedik századtól, a Nyugatosok „szép hűtlen”-eitől. De ma már tudom, ezen a téren sem létezik királyi út: minden fordításnak van előnye és hátránya. Művészi szintet megütni, körülbelüli energia-mennyiséget átmenteni minden fordításban lehet, legyen az formahű vagy prózafordítás, sőt akár nyersfordítás. A nagy költészet, ez a tapasztalatom, nyersben is érvényesül. És henye hiedelem, hogy csak a formahű szöveg formázhat művészetet. Nem. Művészet lehet egy vers prózafordítása is, sőt többet érhet a formahű fordításnál.
Én személy szerint többet tudtam volna meg a költészetről, ha a rengeteg Lyra mundi-féle ízetlen, bár formahű változat helyett akár prózát kínált volna az akkori állami könyvkiadó. A próza is lehet művészi, és szabatosabb, mint az utánzott vers-alakzat; meg aztán a nagy versek tartalma (minden hiedelemmel ellentétben állítom ezt) önmagában is lehet megrendítő, ámulatba ejtő. Úgy tapasztaltam, hogy vannak igazság-hierarchiák. Hölderlin szokatlan Szophoklész-fordításai egészen a szógyökökig hatolóan pontosak és megdöbbentő hatásúak, de ugyanilyen érvényesek angolszász nyelvterületen például Dante Isteni színjátékának prózafordításai. Azok közt akad nem egy remekmű, nagyobb művészi teljesítmény, mint a tercina-nyűvő változatok.
Én egyszer egy fordítói szeminárium keretében lefordíttattam egy kötött formájú Georg Trakl-verset prózára. Hatan hat változatot készítettek, alig-alig hasonlított egyik a másikra, de egyik sem volt hűtlen. Akkor ébredtem rá, hogy a hűségnek is ezer szintje, árnyalata, íze lehet. Másrészt pedig: minden fordítás (és minden műalkotás) lehet semmis anélkül, hogy nulla volna. Még a nullák közt is osztályok képződnek. Egymásban tükröződünk, egymásra támaszkodunk. Ez minden indulat és mozdulat természete, és a fordítás is teremtés tükröződés közben. Tükrökkel végzett teremtés.
– A fordítást te amolyan előiskolának tekintetted az alkotáshoz, saját verseidhez? Hogyan viszonyult egymáshoz ez a kétféle ihlet?
– Ha Kazinczy élne, talán pazarolt volna rám is egy szíves mosolyt. Azt hiszem, minden szellemi helyzet változatosan ismétlődik az utókori hullámokban, s ami egyszer már megesett, bármikor visszatérhet valakinek szándékai közt. Magyar írásbeliséget teremteni idegen minták átvételével, anyanyelvet zsendíteni más nyelvek „átépítése” révén (a német azt mondja: umschaffen: „átalkot” egyik nyelvből a másikba), tejet termelni anélkül, hogy szültünk volna, ez nem mai ötlet.
A fojtott szemérem, a sokoldalú elszigeteltség, a kapuk hiánya engem efféle közvetett tettek felé tolt, s meglehet, hogy eleinte nem eszményeket, saját hőstetteket szerettem volna végbevinni, hanem általános feltorlódásaimat képességekké fejleszteni, birkózva és játszva, és a közvetítések hídján felkapaszkodni az eredeti művészethez. Vegyülék voltam, valami köztes agyagfigura a gazdag ember és a szegény Lázár között, aki észrevétlen élményeket gyűjt, amelyek majd valamikor beérnek, művekbe torkollanak, és önmagamat is kitakarják. Ez a visszahőkölés, a hosszú érlelődés vágya, a késleltetés óhaja, a nyílt tűz kirobbanó lángja, talán ez hiányzott, ezt nem tudtam megadni önmagamnak. Semmi nem mertem lenni, huzamosan válni szerettem volna valakivé, aki már egészen különleges súlyokat hordoz a szívében, és azt egészben át tudja adni másnak.
De hát amíg az ember fiatal, semmi nem lehet egészen, és közben, amíg telik az idő, érett töredékké keményedünk, és azt kell felkínálnunk egészként. Miután az én pályám 1981-ben megtört, életem más országban folytatódott, jó pár esztendőre búcsút is vettem az irodalomnak, és valahogy fel is adtam azt a gondolatot, hogy az első lépéseket követheti majd második, harmadik, több aránytalan időegység távlatában. Úgy tapasztalom, vannak olyan pályák, amelyek egymáshoz nem szorosan illesztett globális lemezekből állnak össze. Van egy darab hatalmas kibontakozás, aztán csend és bányamunka, majd újabb felületi termelés, forrasztási kísérletek, visszarévedés, kapcsolódás az elveszett sóvárgás-rétegekhez, és a végén valami összeáll, és épületnek tűnik. Én sokszor elveszítettem óhajaimat, sokszor összeszedtem molekuláimat a földről (idegen talajról is), és nem egyszer bukkantam ki olyan karsztok alól, hogy fel sem ismertem saját tájaimat. De a becsvágy üvegszilánkja, az örökké a húsomban maradt, szúrt, csípett, jelezte, hogy lappang bennem egy feltáratlan ember. (…)
– A jogi tanulmányok idején az irodalom közelében tudtál maradni? Nem féltél attól, hogy elszakadsz a pályától? Hiszen elveszítetted kapcsolatodat a magyar környezettel, a folyóiratokkal, régi barátaiddal. Másrészt, úgy sejtem, erős világköltészeti hatások értek, sőt könnyen átcsábultál más területekre is. Hogyan tudnád jellemezni azt a szellemi vonzalmi hálót, amely akkor, a nyolcvanas évek első felében körülvett?
– Az a gyakorlat, hogy egyik vers szüli a másikat, az én életemben nem alakulhatott ki. Olyan iskolákba jártam, amelyeket nem én választottam, olyan emberek publikálták írásaimat, akiket nem ismertem el, olyan hivatást kellett tanulnom, amely nem érdekelt, olyan otthontalanságban nőttem fel, amely megkönnyítette az emigrálást. Éppen az a tény, hogy haladásom mindig valami hideg külső körön történt, mélyíthette el vonzalmaimat a szinte csak belső eseményekre összpontosító költői életművek iránt.
A viszonyok állandó elforgása, a személyek elhűlése, az ismeretségek loppal való ápolása, a rengeteg eltakarítandó érzelmi törmelék a szakaszos érintkezések után, a megbízható irodalmi tekintélyszemélyek hiánya, a közlési lehetőségek ritkulása már a kezdet kezdetén, az irányított magyar közlési műfajszerkezetek (költő csak verset közölhet, recenzens csak esszét, prózaíró csak prózát), és egy csomó személyes körülmény, – mind-mind úgy puhított meg, hogy a közlés amolyan felemás jelentkezési viszketegségi formát öltött, és (a mai napig) nem adta meg azt a tudatot, hogy félszegség nélkül írónak vélhessem magam. Az interruptuális, csalódások sorával megszakított megjelenés a műveket is illóolajok, hamar elködlő párák légkörével övezte, és megfosztotta őket a töményülés, a „felsorakozás” mámorától.
A huszadik században a jelenlétet állandó műfelmutatással szokás igazolni; nem is író az, vélik sokan, aki legalább másodévente nem hozakodik elő egy-egy új művel. Pedig a hagyományban ez az állandó vers-varrászat-szabászat ritkaságszámba ment. Berzsenyi talán egyetlen egyszer közölte a verseit, nagy üggyel-bajjal, ha jól emlékszem. De elködlöttek egész tetemes életművek úgy, hogy a szerző életében alig-alig közölhetett pár sort (Emily Dickinson például csak a névjegyét helyezte el valami lapban; de Kölcsey Ferenc – Berzsenyi Szent Györgye – sem közölt verseskötetet életében, ha nem csalódom; vagy Csokonai? vagy Fernando Pessoa? pedig nem épp pöttöm trubadúrokat sorolok).
Ezért én reszkettem is, hogy kiszárad bennem valami belső kút, amelyet a töretlen közlések friss forrásokkal tölthetnének fel, másrészt meg is elégedtem, hogy a nyilvánosság kerülésével növelhetem a belső hitelt, harmadrészt meg úgy véltem, legalább nem kényszerülök részt venni az ismert figyelem-elterelési elhamisodásban, amely legtöbb kortársamat, tartok tőle, jellemezte. De erősebb volt a félelem, mint a büszkeség. Tudniillik a némaságban fojtogató mérgek is lappanganak, s egyszercsak azt veszed észre, hogy elmédet meddőségig kínoztad a hallgatagság poklában. Nem ugyanaz az ember szólal meg, ha a művek egymástól egyre nagyobb időbeli távolságban fogannak, és külön bajlódás, hogy egymás testvéreivé tedd őket.
Ahogy egymástól távolra sodródó emberek is „szétélik” kölcsönös vonzalmaikat (a német képszerűen mondja: auseinanderleben, „szerteélték egymást”), úgy tulajdon szövegeidben is felszaporodik az idegen anyag, és hirtelen nem találod már meglelt hangodat sem. Vagy megtalálsz egy másik hangot, de az még nincs kifinomítva. Az életmű tagjai nem illeszkednek egymáshoz, külön be kell mutatkozniuk egymásnak, hogy egymásra forradjanak a homogenitás kis tapadókorongjaival. A vérkeringéses műrészek egyszeriben fejhangon szólalnak meg, elméd elmétlenné fakul, szívednek esze elöregszik, elhibban. Egy személyen belül több szívhang kondul meg az évtizedek alatt, és a szerző előbb-utóbb nem ismeri fel önmagát, kispórolta a téglák közül a kötőanyagot. (…)
– Úgy érzem, te alkatilag is, életkörülményeidnél fogva is szakaszosan alkotó költő vagy. Ez a kérdéscsomó összefügghet egymással: az élmények fonákján való tartózkodás, az elvontság, a valódi idegenben eltöltött élet, a befolyások belső oldalra csoportosítása, a műveltséganyag mint a lírai képzetvezérlés forrása. Riedl Frigyes mondja Kölcsey Ferenc költészetéről: ő dezinficiálni akarta és absztrakttá tette a magyar népdalt; mintha Izsó Búsuló juhászából Ferenczy István görög ifjút akart volna alakítani. Ezt csak közelítő hasonlatként említem, hogy rávilágítsak költői gondolkodásod egyik vonására.
– Pompás. Riedl egyszerűsége legalábbis megvilágít egy tényállást: a melankolikus alkat általában hajlik a különállásra, a különálló a láthatatlanba emeli a dolgokat, de amit ő maga távolított el, abból könnyes gyönyört mesterkedik magának a vers keretén belül. Amit Kölcsey, mondjuk, az Alkonyi dalban oly gyönyörűen fogalmaz meg, az más költőt is jellemez, az költői természetrajz. Szívem habzik mint az ének / S cseppje hő szemem könyének / Vízen, parton, erdőn túl / Ismeretlen tárgyért hull. Én Kölcseyt csalhatatlan, bátor gesztusaiért, megvesztegethetetlen és elvszerű beszédmódjáért szeretem. Hogy megszenvedte ez az ember csekei odújában a kritikai táborozásokat! Nem csak Berzsenyi némult el, hanem maga Kölcsey is, ezt kevesen tudják.
De most nem ez a témánk. Valóban: ez az ismeretlenért, a messzeségben rejlő, alig-alig megközelíthető tárgyért folytatott hosszadalmas harc az én életemnek is központi foglalkozása volt, most már látom. És ennek a világ-átkarolásnak csak esetleges vonása az, hogy én sehogy akartam és akarok kilátszani a korszak szándékaimmal párhuzamosan zajló hullámaiból. Első kötetemben is a csupa olyan hangnem, hangulati szint, hangfekvés tűni fel, amely a jaj-csak-engem-meg-lássatok-féle riadalomból ered, és elutasít minden azonosítást. Hiszen gondold meg: a játék, a parafrázis, a paródia, az ismeretanyag egyaránt (és persze, a műfordítás is) felismerhetetlenné teszi az embert, aki ugyanakkor szeretne katartikus hatást elérni. A költészetben – ezt kevesen gondolják meg – ugyanolyan nehéz a magas szintű személytelenséget, a homogén hitelességet elérni, mint a szubjektív tónusban.
Először, és hosszú ideig, csak valami fémes bádoghangot hallasz, a megszületéstől viszolygó, placenta-állapotban megrekedni kívánó lírai sündisznó kis vakogásait, aki keresi a módját, hogyan nyílhatna meg anélkül, hogy megnyilatkozna. És meglehet, hogy az egész műfordítói csapásirány is a lírai alkat önbarikádozó, tárgytalan epekedésének terelőútja volt. És persze, amit kedvencnek választottam (provanszál líra, egyiptomi szerelmi líra, angol romantika, középkori abszurd költészet stb.), az mindig tovább barázdálta saját kedvtelésemet is, és valahogy gyarapította bennem a hermetikus elragadtatást. A jó fordító-költő tudja, hogy minden egyes kis átoltott vers ezer jövevény ingert kínál, dúsítja tulajdon műveid faunáját, és magasabb énedről álmodik. Saját szöveget ad a szádba, miközben ő maga még idegen nyelven beszél. (…)
– Úgy tudom, a magyar diploma honosításának éveiben arra is gondoltál, hogy – ha lehetőség adódik – elhagyod a jogi pályát, és művészettörténetet tanulsz. Sok művészettörténeti irodalmat is olvastál ezekben az években. Rengeteget fordítottál, nyilván inkább csak az asztalfióknak, hiszen sem ösztönzést nem kaphattál, sem publikálásra nem számíthattál, sem kritikai visszhang nem kísérte „vakondok”-tevékenységedet.
– Ez pontos, ez a kifejezés. Csakugyan elszigetelt, láthatatlan járataimban mozogtam, a napfényre bukkanás esélye nélkül. Ha meggondolod, önmagában értelmes élet, mert azzal foglalkozhatsz, amit szeretsz; de ha arra gondolsz, hogy szegényes menekült-élet, mintha becsípődnél. Ha szereted a magányt, sok előnyt várhattál a barátok, ismerősök hiányától; de ha eltűnődsz, micsoda kieső helyen, magára hagyottan kényszerültél lenni, keserűnek találhattad az egyedüllétet. Ha szeretted a zöldet, a kisváros emberi mértékeit, örvendhettél nem is keveset; de ha észbe vetted, hogy nem a fővárosban élsz, ahol a hangsúlyok eldőlnek, a lényegi ösztönzések megindítják és elevenen tartják a vérkeringést, akkor csillapodik lelkesedésed.
Kétségtelen, Ausztria olyan ország, ahol vidéken is ugyanolyan szerkezetű az élet, mint a fővárosban, csak szerényebbek a minták. Linzbe minden megérkezett, amire vágytam; Linzből mindenhová el lehetett jutni; Linzben is örökké szem előtt tarthatod bármilyen messzi céljaidat. Említetted a művészettörténetet. Valóban, egy szabad országban mindig gondolhatsz arra is a siker reményében, ami nem lehetséges; egy darabig együtt élhetsz a nem reális esélyek illúzióival, és ez a később meddőnek bizonyuló rajongás más téren is gyarapodással jár. Ausztriában ébredtem rá, mi minden haszonnal jár, ha közvetlen érdeklődési területeimtől idegen, sőt azokkal ellentétes tudásterületeken bolyongok; arra, hogy ha komolyan gondolom el főcélomat (az írói munkát), akkor minden mellékösvény ugyanoda vezet; akkor minden mellékúton találok valamit, ami az elhagyottnak tűnő pályát is közvetve előmozdítja. Szerencsémnek tartom, hogy Linzben csodálatosan felszerelt könyvtárak közelébe kerültem, és olyan alkotásokhoz fértem hozzá, amelyeket beleszabdalhattam mostoha kis szívembe.
Főleg az ikonográfiai iskola módszertana nyűgözött le, Warburg és tanítványi köre, Erwin Panofsky és a többiek. Mi nyűgözött le, kérdem ma is magamtól. A hallatlan mérvű előzetes tudás, a motívumok jelentéshálóinak éles elméjű körvonalazása, a képek egész szellemtörténeti hátterének kitapogatása, a motívum-tartalmak szabatos leírása. Az a szimatoló felfedezői eltökéltség, amely először is azonosítja és rokonítja a képmotívumokat (pl. hogy a férfi késsel a kezében: Szent Bertalan; hogy a nő őszibarackkal a kezében: az igazságosság megszemélyesítése). És aztán a kérdés-feltevések érdekessége, tévedhetetlen eltalálása és kibontása. Hogy, mondjuk, miért használja egy művész számos művében ugyanazt a motívumot; vagy: miért bukkannak fel egy korszak különböző művészeinek műveiben ugyanazok a motívumok. És ezek hogyan térnek el egymástól. Vagy: hogyan válik el a tudatos alkalmazás az ábrázolás öntudatlan tartalmi elemeitől. És hogyan térnek vissza ősi-régi motívumok, változó tartalommal, a modern művészetek egyes darabjaiban. Szóval, az összefüggés-keresésnek, a mélyen (akár öntudatlanul) a múltba visszakapaszkodó tudás-tartalmaknak, a változatlan emberi felfogásmódoknak és érzelmi mintáknak leírása, ez nyűgözött le. Azt hiszem, később képtelen lettem volna összefüggéseket kimutatni, mondjuk, Shakespeare, Rilke és József Attila eszmei művei közt, ha nem tanulmányozom Panofskyt. Amolyan igazi nősténylélekkel szívtam magamba ezeket az új látásmódokat.
Írói hánykolódásom áldásos idegen tápanyagai voltak aztán a bibliakritikai irodalom és a bíráló egyháztörténeti szemlélet nagy művei, s aztán főleg a huszadik századi történelem hatalmas traumáit elemző, messze a múltba hátra-kérdező munkák, azok a lelkiismeret-mozdító művek, amelyek azzal foglalkoztak, amit annyira szeretnénk elfeledni. Hajótöréseket gyűjtött ez a kíméletlen kritikai holdfény? Igen, semmi kétség. De a megrázó új igazságok nélkül a régi, étlen-tétlen kis skolaszta maradtam volna. Azt olvastam évekig, ami nem irodalom. Olyan dolgokat műveltem, amelyek nem kéredzkedhettek a külvilágba. A lehetetlen évek összes lehetősége gyűlt össze kedvteléseim idején íródott könyvjegyzékeimben, nem célzott munkáimban. (…)
– Közben azért elég tetemes műfordítói korpusz jött létre, nem? Hogyan adod mélyebb értelmét ennek a szívós tevékenységnek? Hiszen alig-alig volt esély arra, hogy ezek a munkák egyhamar napvilágot látnak, olyan elszigetelt helyzetben éltetek. Hűség volt ez, vagy áttételes önimádat, vagy az eredetekhez való ragaszkodás, vagy a sors altatása? Nagy felfedezéseket tettél ezekben az években a világlíra megismerésében is. Részben addig itthon alig ismert költőket kezdtél átültetni, részben az ismerteknek valódi arcát igyekezted kidolgozni és megmutatni. És közben műfordítói elveid is barázdálódtak, el is tértél kezdeti szigorú-száraz elveidtől, nem?
– Sok ága-boga van ennek a kérdésnek. Más tudásterületek szomszédságába tolva kezdtem szemlélni a magyar líratörténet törzsanyagát (teológia, művészettörténet, bibliakritika, idegennyelvű irodalmi értékrendek), új szemet, új látást szerettem volna teremteni, összeméréseket tenni, heterogén szándékokat tükröztetni egymásban. Kiderült, amíg nincs személyes, saját kulcsoddal nyitható bejárásod egy-egy életműbe, addig semmit sem ér a tudásod. El sem tudod képzelni, micsoda élmény, ha másban felismered önmagad. Egyik kötetembe – saját verseim mellett – felvettem négy nagy nyugati lírikus egy-egy versét saját fordításomban, mert úgy éreztem, ők az én dalomat éneklik, és szükségük van a számra, hogy megérkezzenek a magyar nyelvbe. Persze hogy ők teremtettek elsődlegesen… de a világon a másodlagos teremtésnek, az átadásnak, „elidegenítésnek” szinte ugyanolyan fontos szerepe van, mint az elsődlegesnek. A származékos változatok is képesek eredetivé válni, ha egy hivatott ember álmában fontosságot nyernek; mondhatnám: csak az átadás pillanatában születnek meg.
Ha visszatekintek, tudom, életem túl vulkanikus talaj volt ahhoz, hogy mindig helyes döntést hozhattam volna. Néha rákényszerültem téves választásokra, néha azonban önmagában az ingatag tényezők túlsúlya szorított hibás lépésekre. Az emigráció, mondhatnám kis túlzással, hosszú éveken át billegő időfázisok füzére, és ebben az állapotban – miközben egyik lábadról a másikra állsz – kétséges ítéletekre kényszerülsz. Közelebb jutsz legfőbb célodhoz, a szabadsághoz, de ezt a szubsztanciális evickélést olyan idomtalan mellékkörülmények övezik, amelyek félre is sodornak saját életedtől. Emelkedsz, de torzulsz egyidejűleg. Rajongsz, de közben akarva-akaratlan ki kell dobnod némely értékes málhát a hajóból, hogy el ne süllyedjen.
Ami engem illet: a szabadságért eltávolodtam a nemzetiségtől, a patrióta modor helyett az általános emberi jogokról kezdtem tűnődni, a nemzeti költészet helyett a világlírát vizsgálni. A pótlólagos érdeklődési területek szaporítása és élvezése nem észszerű döntés volt, hiszen eltérített a magyar lírai szemlélet egyszeregyétől, sőt gyanússá tette azt. Érted ezt? Egyszerűen: lelkesedési táblázatod változik meg ilyenkor; nem gyarapítasz, hanem helyettesítesz, nem kibontakozol, hanem átváltozol. Meginognak szívedben az örökölt és eladdig egyértelműen eligazító mágneses mezők. Az idegen (és sokszor nagyon régi) külföldi költői formák delejező hatása megnő, és kiszorítja, néha meg is szünteti az öröklött tudás iránti ragaszkodást, paralizálja a hűségi vonzalmat. Kijutsz valamilyen tágasabb térbe, de nincsenek iránytűid, újragombolod kabátodat, de csak később észleled majd, hogy az új helyesség elzökkent szándékaid pályaíveitől. A nemlétező alakját ölti az egykori legerősebb létező, ha gyökeret akarsz verni az idegen szférában. Én, nem kétlem, azért nem érhettem el itthon költői sikert, mert azt hittem: másnak lenni jó és szükséges, hogy szabad ember lehessek.
– És fordítói elveid? Újak és régiek viszonya?
– Öröm, és már önmagában hasznos, ha ismeretlenek után nyúlunk. Vagy ismertnek vélteket teszünk valóban ismertté. Nálunk itthon, az állami fordítói irányítás idején (az Európa Kiadóban) évtizedeken át az a gyakorlat alakult ki, hogy tagosították a költőket. Ha készült egy Keats-kötet, akkor felparcellázták a fordítandó anyagot, s ki-ki magyaríthatott kettőt-hármat. Eredmény? Éppen Keats igazi tónusa maradt ismeretlen. Csak kiváltságosok fordíthattak kedvteléseiknek megfelelő szerzőket igényeiknek megfelelő arányban. A fordítás elveit ugyancsak államosították, és az egyeduralkodó formahű irányzat mellett lehetetlen volt más változatokban felfejteni a szövegeket. Mi Linzben elég messze laktunk az egyetemtől, a Neue Heimat (Új haza) elnevezésű városnegyedben, az egyetemre kivillamosozni, az jó egy órácska volt. Én közben a buszon-villamoson meglehetősen sokat olvastam, kedvenc szerzőimet prózafordításban, nyersben, kötöttben, mindenféle módon. És kezdett bennem felpuhulni az otthoni meggyőződések rendszere. Sőt egyre inkább vonzott a többféleség, a mellélövés bája, a pontatlan pontosság eszménye, és nyugtalanított a magabiztos kanonizálás szokása.
None does offend, none, I say, none (Senki nem követ el bántalmat, mondom, senki), mondja Lear király. Esküszöm, ráébredtem akkor, hogy kedvenc latin szerzőimet sem ismerem pontosan; de angoljaimat, franciáimat sem. És a nagy németeket, azokat, akiknek megértéséhez nem elegendő a meztelen szótári tudás (Hölderlin, Novalis, Rilke, Lavant, Celan), azokat pedig hiányosan ismertem, az ismert darabokat is csak úgy átabotában. És valahogy elszégyelltem magam, hogy mindezt egy egész ország nem ismeri, és ezt nem is tudja.
A provanszál költők, az egy külön világ volt. És a próza területén is óriási falatokat vetett felém a szerencse. Szerb Antal, a legpontosabb világ-irodalom-felmérő lángelme (mert az is rendkívüli képesség, hogy idegeneket olyannak fogjunk fel, amilyenek valójában), még ő sem említi világirodalom-történetében Adalbert Stifter nevét. Pedig micsoda végtelen tér, nincs is szavam. Ahogy Stifter az erdei avart, egy érzelmet, a növények illatát, a talaj nyirkos televényét le tudja írni, az párját ritkítja a világirodalomban. Lehet, hogy Stifterért már önmagában megérte volna disszidálni? Vannak írók, akikről úgy érzed, mindenért kárpótolnak még akkor is, ha nem érted őket, vagy félsz, hogy holnap elveszíted rajongásod fonalát. Van olyan sötétebb fű, amelyet a bárány nem hajlandó lenyelni. Lehet, hogy nekem ilyen volt Stifter.
– Linzben kialakult körülöttetek valamiféle társaság? Akadtak barátaitok? Hogyan közeledtetek az osztrákokhoz? Lehetséges az, hogy külföldön, már felnőtt fejjel, komoly kapcsolatokat alakítson ki az ember?
– Nemigen. Az osztrákok általában udvarias kötetlenséggel kezeltek, amolyan dimenziótlan, nem mérhető korrektséggel, méregető szelídséggel. De azt hiszem, hibás is volna elvárni felnőttektől bárhol, hogy ne habozzanak kicsit a későn érkező külföldiek láttán. Sokat el kellett volna hinniük, amit nem tudtak ellenőrizni; sokat megelőlegezni, amire nem voltak készleteik. Minden idegenre gyanakvással nézünk. De aki nem élte át, fogalma sincs, milyen idegenkedést vált egy ismeretlen idegen nyelv meghallása, vagy anyanyelved meghallása idegen szóejtéssel. De itt is előfordul, hogy a fonákság szerencsét hoz. Csak az osztrákoknál tapasztaltam, hogy valami rejtelmes rokonszenvvel gusztálják, ha nyelvüket kishibásan, árnyalatnyi akcentussal beszéli a külföldi.
Ha hosszabb időutazást tehetnénk rákmenetben, meghökkennénk, hány és hány változata élt már annak, amire azt mondták: osztrák. Mert micsoda osztrák? Hogyan beszélhetett Széchenyi István, a legnagyobb magyar, osztrák anyanyelvén? (És hogyan hangozhatott az a nyelv, amelyen az ezernyolcszázhuszas esztendőkben „magyarszerűen” megszólalt az országgyűlésben?) És hogyan beszélhetett Kossuth Lajos, aki talán a forradalom alatt rúgtat át először a bécsi flaszterra? És Kafka, ő ugyanazt a nyelvet beszélte, amely Karl Krausból kihallható? Vagy milyen nyelvet beszélt Josef Roth, a galíciai Brodyból származó zsidó bevándorló? Hogy beszéltek a haszidok? Hogyan beszélhetett osztrákul a haza bölcse, Deák Ferenc?
Én, már a huszadik század nyolcvanas éveiben, sose tudhattam, miféle osztrák nyelv fér ki a száján bárkinek, aki szembejön velem és mindjárt megszólít. Vagy felhív telefonon a bécsi biztosító-társaságnál, és én reszketek, megértem-e, nem értem-e félre? Az osztrák nyelv senkinek sincsen birtokában kizárólagosan, és nem igazodik általánosan kötelező kiejtési mintákhoz. Körülbelül értjük egymást. És mégis: a nagy osztrák folt itt délen, a bajorok hóna alatt felismerhetően más, mint a nagynémet idiómák.
Az osztrákok a németek olaszai, mondta szerelmem egyszer. Kissé hanyag, jókedvű, henye a szóejtésük, – de (szemben a svájciakkal) általában képesek német irodalmi nyelven is beszélni. Egy nyelvtudás rejlik a fejükben, de többféle lapul a nyelvük alatt, és gondtalanul bújócskáznak a friss betelepülőkkel. Azok a szászok, akik például a második világháború áldatlan éveiben Beszterce környékéről sodródtak Linz környékére, hüledezve vették tudomásul, hogy a bennszülöttek „erdélyi zing-zang”-nak bélyegezték, szinte nyíltan becsmérelték darabos kiejtésüket. Saját gyerekeik már a legsötétebb felső-ausztriai nyelvjárást beszélték, úgyhogy a mama sokszor nem értette, mit mond neki a saját leánykája.
Az anyanyelven belül is számtalan anyanyelv létezik, különösen ha a hatalmas német nyelvterületet vesszük tekintetbe. Peter Handke egyik korai regényében (Wunschloses Unglück) megrendítő emléket állít szlovén édesanyjának. Az író anyanyelve osztráknak mondható? Anyanyelvünket sokszor nem anyánktól tanuljuk. És megesik, hogy anyanyelvünket nem beszéljük tökéletesen. Ezer árnyalata van a nyelv felejtésének, első megtanulásának, újra-tanulásának, elveszítési fázisainak, szinte az életkörülményekkel párhuzamosan zajló torzulásoknak. Aki Puskás Öcsit a nyolcvanas években beszélni hallotta, elhűlt… Ez az ember, ez élete nagy időhézagaiban egyszerűen elveszítette anyanyelvének nagy részét. De úgy, hogy a legcsekélyebb remény sem ígérte, hogy valaha is megint helyesen beszél majd magyarul. A világhírű tatár-baskír táncművész, Rudolf Nurejev – saját fülemmel hallottam nyilatkozatát – semmilyen nyelven nem beszélt már élete alkonyán (nem, nem! a tánc nyelvén beszélt!). El tudod képzelni, hogy valaki úgy veszít el egy nyelvet, hogy helyette nem tanul meg egy másikat? Ritka helyzet.
Írók esetén feltolul a kérdés, menyire kell tudni a nyelvet, hogy hitelesen írjunk? Akadtak írók, akik évtizedes idegenség után „visszalógtak” anyanyelvükbe (pl. Márai Sándor, vagy Cs. Szabó László). De mondhatnám úgy is: egy konzervált hibrid-magyart beszéltek, amelyet csak az idő katakombáiban beszéltek öregek és halottak. És kérdem, milyen az a nyelv, amelyet egy jelentős nyelvművész évtizedeken át kikalapál, és egyedül beszél? Egyik legnagyobb nyelvművészünk, Illyés Gyula nyelvhasználata (élőszóban is) rendkívül furcsa volt a hetvenes években. És él köztünk ma is számtalan halandó, aki elfelejtett anyanyelve és egy meg nem tanult idegen nyelv présében kísérletezik az örökkévalósággal.
És azt már nem kérdezem, van-e a hallgatásnak anyanyelve? Szaporodik az írók száma, akik esküsznek a némaságra, és mivel ritkán szólva jelentenek sokat, bármilyen nyelven megszólalhatnak. Ahogy a világ egyre inkább eltűnik, szaporodik a jelek száma, és megeshet, hogy a jövő írói már nem is nyelven fejezik majd ki magukat, hanem másféle jelrendszerekkel. De tudunk-e majd mi, holtak, beszélgetni velük elhomályosult ábécénkkel? Nem elég nagynak lenni, úgy sejtem, örökletesnek, „öröklékenynek” is lenni kell. Már ma képtelenek vagyunk átvenni egy csomó irodalmat, mert nyelvünk kipattant a régiek nyomából és az egykori nagyság különcséggé torzult az időben. Lehet, hogy egyedül a legegyszerűbb szavaknak van jövője, a magasrendű szegénységnek, a némasággal rokon szűkszavúságnak. Szégyen ma írni? Felelőtlenség ma írni? Vétkesek közt cinkos, aki szólal? Olyan nyomás alatt van az igazság, hogy elveszítheti az emberiség. Azokat, akiknek kezében hatalom van – emberek vagy nem emberek –, úgy tűnik, semmi nem elégítheti meg, míg meg nem nyugszanak abban, hogy az egész világgal együtt megsemmisültek.
– Úgy gondolnám, hogy Ausztriába disszidálni, az csak amolyan fél- vagy negyed-disszidálás, hiszen alig mozdulsz ki az országból, s amennyit elmész térben, annyit esel vissza időben: visszatalálsz a Monarchia korszakaiba. Nem?
– Töredék disszidálás, igen, jól megközelíti a tényállást ez a kifejezés. Valóban, mint ember egy modern, szabad országba érsz, amelyben épp Bruno Kreisky tizenhárom éves kormányzása alatt zajlott le az ország óriási méretű megújulása, másrészt, mint magyar, egy ezer ellen- és rokonszenv-színezte lélekföldrajzi teret érsz el, amelyben éppen legszentebb nemzeti tudattartalmaiddal ellentétes felfogású világ forog, s erre a múltbéli vonatkozási hálóra utalni, ez mégcsak nem is a Hass-Liebe („gyűlölet-szeretet”) mozzanatát váltja ki, hanem egy közös, csak a nyelv által elválasztott kapcsolódást teremt. Az ellentétes megítélésű közös múlt állandó jelenléte a huszadik század végén rendkívüli előnyt jelentett egy magyar disszidensnek. Nem olyan friss szerzeménye, emigrációs hordaléka voltál ennek az országnak, akiről legfeljebb hallomásból, csökevényesen ismerhetett valamit, hanem olyan eleme, akit mintegy újra köszöntenek a házban, és akár mint lázadót, akár mint tékozló fiút, akár mint megtalált régi iránytűt, újfent szívelhetnek.
Még a magyar akcentust is külön bejáratú nyájassággal utánozták, és ha kissé összemelegedtél hármas-négyes-hatos gyökérzetét emlegető osztrák hazafiakkal, meggyőződésüket ritmikusan hangoztató kedélyes kintornásokkal, azonnal felbukkant valamilyen magyar szó, vagy rokon, vagy úti emlék, bármi. Sujtás, sujtásos, nekem van sujtásom – darálta göndör somolygással egyik barátom, már a bécsi biztosítói munkahelyemen. A közös, nyájas hőbörgések közt meg-megidézett múlton át érkeztünk meg egymás határára, és kezdtük taglalni és számlálni a hazafias szívhullámokat, de mindig tapintatosan, soha nem úgy, mintha Kossuth szónoklatait vagy Metternich fortélyos mondatait folytattuk volna.
Azt a József Attila-i sorpárt, hogy A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés, sehol a világon nem tudtam volna olyan szív-lélek érintkezési formában átélni, mint Ausztriában. Kossuth ma honfitársaink szemében, mi más is lehetne, a magyar Mózes, aki kivezette (volna) a népet az Ígéret földjére. Csakhogy a magyar tudatban öröklődött a szabadságeszme többi árnyalata is, és azok már a kossuthi vonal lényeges kritikáját is visszhangozzák. Olvasd el Csengery Antal apjának írott, 1851. január 28-án kelt levelét, s megsejted, milyen furcsa rejtett egyetértéssel hallgathattam én 1985 körül osztrák barátaim bíráló érvelését, csak ami a magyar forradalmat illeti.
Nekem váratlan és hallatlan többletet jelentett rögtön osztrák tanulásom első korszaka. Ideológiák rozsdásodtak meg, s az együttélésben hirtelen megjelent a valóság, s ezzel a viszonyítás kötelessége és gyönyörűsége. Mintha egy bekecset, amelyet eddig büszkén viseltél, és gombjaival berzenkedtél fűnek-fának, és évtizedek óta a világ legpáratlanabb bekecsének, sőt az egyetlen bekecsnek tartottál, egyszerre valami rokkanás, vagy vizenyőfolt érné, valami „kontra”, és most épp találgatod magadban, bekecs-e ez még, csakugyan ez-e földkerekség legjobbja, vagy mi benne a jó. Mert az osztrákok érvelésébe csak ritkán szüremlett be némi agresszív felhang, vagy vérmes rátartiság árnyalata, ó, nem. Többnyire szerény ajánlati érvelés volt az, a dolog másik arcának, fonákjának említése, szíves megfontolásra.
Ugyanakkor ruccanj csak le pár napra a Salzkammergutba, és rögtön érezni fogod azt a kedélyalkati, világfelfogásbeli és materiális, és persze évszázadokra visszamutató különbséget, amely a két ország között feszül. A poros-lapos magyar vidék, a mezővárosi gödrösség ás ácsorgó pusztaság, s ezzel szemben a Salzkammergut villavilága: két történelmi tabló a múlt párhuzamos arányairól, a Habsburg-magyar bökkenők és kottyanók ellenkozmoszáról, s a kuruc-labanc viszály hátteréről. Furcsa érzés volt, hogy azon a földfolton, amelyen jó száz évvel előbb egy németül író magyar ember (ezt mondja Riedl Frigyes Nikolaus Lenauról) még a szolgaságtól szenvedett, most egy magyarul sem író osztrák kistojás a szabadság gyakorlatát tanulja.
Ma – a tudós tehetetlenség, az országos elsötétítés, a baromi pénzhetnék idején – fetrengő sóvárgással gondolok vissza azokra az évekre, amikor Bruno Kreisky minden kedden megjelent a rámenős újságírók bolyhos mikrofongömbjeinek gyűrűjében, és… bármit lehetett kérdezni tőle. A közélet aggálytalan nyitottsága, a szempontok állandó forgatása, a vélemények tetszetős sokfélesége és a szájpeckek teljes hiánya nekem a tájékozódás szüntelen tavaszát jelentette. Érezted, mozog a levegő. Kinyílt az agyad még a csalódásra is. Ami nemzeti lapult benned, kezdett illeszkedni a világhoz, s valahogy kiszabadult biztos, de elszigetelt kis magyar ketrecéből. Come, lame me with reasons (Gyere, béníts meg indokokkal): az Ahogy tetszik csodálatos fordulatával fogadtam ennek a felvilágosult-katolikus, leplezetlenül hedonista, fölényes kultúrának juttatásait, és soha nem fogott el honvágy, hogy netán fel kellene öltenem a régi bekecset… De hát, persze, az írói hivatás bizsergetése, az külön figurát teremt és táplál az emberben.
– Az ausztriai magyar emigrációban találtál-e olyan embert, akivel érdemes lett volna barátkozni? Kötődtél-e ottani magyar „szervezetekhez”? Részt vettél-e valamilyen „közösségi” munkában?
– Az én szememben nem volt önálló közösség-szervező adottság, hogy valaki magyar tájakról származott. Tapasztalatom szerint a szórvány túlnyomó többsége hamar beilleszkedett a vagyon-gyarapító bennszülöttek egységeibe, magyarságát a harmadlagos szokásrend kereteiben „élte meg” (főzés, autózás, hazajárás, ivászat), szellemi igényeit nem annak a másféle világnak ingerei szították, és „nemzeti hűsége” nagyjából abban állt, hogy szájára vett évente egyszer-egyszer valamit a néhány szívós nemzeti legenda elemeiből. Kellemes ismerősi viszonyaim inkább az ilyen-olyan mértékű „osztrák” egyedek kertjeiben mélyültek el, s mulatságos volt, mondom, látni, hogyan ütközik ki a közeledés semleges témáiban a magyar őstörténet, már a személyes ősök históriájának egy-egy emléke.
Nekünk, rajtunk főleg idegenek segítettek. Még úgy is, hogy a nevemet soha nem tanulták meg leírni. Egész kis gyűjteményem gyűlt össze borítékokból, amelyeken a nevem a legszeszélyesebb módokon eltulkosítva, megzötyögtetve jelent meg. Voltam én már Botoli, Botori, Battói, Báttorri, Bogyóti úr, és neveztek már Kszabának, Kábának, Zsobónak, Csobónak, anyámkínjának. Voltam nő is, ilyen megszólításban: Igen tisztelt Zsobó asszony (a világhírű Yves Rocher cég illatszereit, piperéit, szappanait, kenőcseit és körömlakkjait kínálta így sokszor a vidéki terjesztői központ). Ismerőseim névtelenítése még cifrább változatokat öltött, az egyik – Selmeczy nevű – csókát így szólította meg egy reklám-levélke: Igen tisztelt Selci-melczy Piponi úr. Hogy honnan pattant elő ez a nemesi suvadás és mégis előléptető, nemesi származást sugalló szenthármasság, azt senki nem tudhatta.
Sült-osztrák, „mély-osztrák” barátom nemigen akadt; aki akadt, abban jobbadán csörgedezett valamicske ungrisch vércsepp, és azt nem szégyellte. A világ nagy országaiba disszidálók igyekeztek úgy beilleszkedni, hogy eltakarták eredő oldalaikat. Itt, a közösen felejtő monarchikus végeken a magyarsági jegy mintegy beugróul szolgált az összemelegedéshez, sőt megnyitotta az utat a bizalmasság belsőbb kamarái felé. Ausztriában a kiejtésnek amúgy sincs felsőbbrendűségi tudatot képző szerepe, mert, mint az imént említettem, a hibás beszédű érkezettet, a „zugewandert”-et is jó „hazafinak” tekinti a végtelen türelmű összosztrák nemzeti karakter.
Már ez maga érdekes: nem csak külföldinek („Ausländer”) nevezi a nyelv az idegent, hanem különféle egyéb kedves-dévaj árnyalatokkal is. Ember- vagy istenfia legyen a talpán, aki a zugewandert (=aki hozzánk vándorolt) szóban szikével el tudja különíteni a vállveregető pökhendiség és a szívélyes ajtónyitási gesztus egymást átitató árnyalatit. Az osztrákoknak ezt a billegő kedélyszivárványos és kissé sületlen tónusát be kell tudni fogadni, mert azt hiszem, amögött általában nem eleve elutasító indulat vagy „ellenméreg” munkál. Az osztrákok közt könnyű felületes ismeretséget alapítani, egy órára összebarátkozni, közösen felnevetni, jóindulatot toborozni és azt nyájasan egymásra származtatni. Legeltetem témáimat, szoktam volt mondani hajdanában, valahányszor hosszan eltrécseltünk egyik-másik osztrák barátommal a semmiről. Schlagfertig, pompás szó ez: ilyenek ők általában, a hétköznapi szótalálás nagymesterei, a kis bolhaméretű problémák észlelői és dagonyázói, az életbevágó semmiségek rajongói, a derű édes furmint ízeinek hihetetlen szakértői. Úgy tűnik, Stifter aprólékos erdőleírásai mélységesen egy-azonos szellemi sodorban áradnak az időben Musil elképesztő részletezési készséget mutató oldalaival, Manes Sperber óceáni áriáival, vagy az osztrák kabaré legéberebb poén-szaltóival. A barokk mindentudása, világot átkaroló látásmódja, színpadias farsangisága érintkezik a kiábrándult Thomas Bernhard verbális csömörével, kataton szellem-ácsorgásaival, semmi-tudatával.
Karl Farkas, a budapesti származású nagy osztrák kabarettista mondta egyszer: Ma egyre kevesebb dologról egyre többet tud az ember. Hovatovább lassan oda jutunk, hogy maholnap a semmiről mindent fogunk tudni. Talán furcsállod, mégis megmondom: az osztrákok harsány életlármája a haláltáncok csontváz-misztikájával függ össze, a dőzsölés kultusza a megsemmisülés borzongó félelmeivel, úgyhogy nem véletlen, hogy a Jedermann is épp Ausztriában, a hit-hitetlenség-átfedések hazájában válhatott nemzeti kulissza-darabbá. Az ember ott édest-mit talál a keserűségben, és keservet lel még kedvtelése legédesebb lugasaiban is.
– Milyen körülmények közt laktatok Linzben?
– A város peremén, egy háromemeletes ház első emeletén laktunk, köröttünk egykori, kortárs és jövendőbeli menekültnépség. Már a bejárati ajtók névtábláin láthattad, itt nemigen él őslakos, csak cserhajú, tapogatózó járású újosztrák, aki, meglehet, holnap továbbáll, vagy visszatér honába, de addig is szeretne láthatatlanná válni. A rozsdás padokon, a redves ruhaszárító köteleken, a levegő szálaiban érezted, valamiféle telepen jársz, talpad keresi a földet, nyelved töri a szót, itt majdnem mindenki hamar belezavarodik a beszédbe, sokkal csatakosabb, mint a már csak három buszmegállóval beljebb lakó itteni városiak.
Láthatod itt a szerencse színét és fonákját, ablakokból váratlan nagy hallatos zúgás dől ki, nehezecske szag árad a lépcsőházakból, és a kert lengő ruhakötelein egyszercsak száradó húsnyelvek jelennek meg… az ázsiaiak megint szárítják holnapra a húst, ünnep van megint. A bábeli nyelvzavar a mohácsi udvar lármájára ütött, csakhogy itt az összes létező földrész beszélgetője meg-megszólalt, és erősen kellett fülelned, ha érteni szerettél volna valamit a tegnap tanult újosztrák nyelvből. Én a német-osztrák nyelvet nem csak bennszülött dialektusaiban ismerem, hanem „rátelepedett”, mondjuk így: „fagyöngy”-dialektusaiban is. Mert hihetetlen, de így van: a különböző népek az idegen nyelvre is átemelik otthonukat; szájukban nem és nem és nem akarja feladni magát a gyermekkori nyelv, hanem – mondjuk, az ázsiaiaknál – valami édeskés hangfolyammá lágyul, és a németet is kínai facsaratban szolgáltatja.
Ugyanakkor meglepődsz, ha egy mandulaszem alatt hirtelen valami csoda történik… Utazom egyszer a villamoson, még messze volt az egyetemi park, és mögöttem két fiatal kamaszleányka csivogott, de valami álomszép prágai tisztasággal, Kafka nyelvének és képzelt szóejtésének csírátlan sterilitását észleltem hirtelen egy hűvös reggelen. Nyelvórát vettem, mint annyiszor szoktam, ez ismeretlen bakfistanárnőktől is, fülem evett a hangokból, és mondhatom, szavanként telt meg, de színültig, ahogy közeledtünk a messzi végállomáshoz. De leszálltak az utolsó előtti megállónál. És akkor hátranézek… hát, két kis mandulaszemű vietnámi leányka volt. Ők már ott tanulták meg a nyelvet, sőt: anyanyelvük volt ez a felső-ausztriai osztrák, bár anyjuk nyilván valamelyik vietnámi változatot beszélte otthon. De egymással osztrákul beszéltek. Vajon miért?
Kérdés, nekem mindig talány, milyen nyelven szólal meg vajon az, akinek a szája több szólamlás közül választhat. Sokáig azt hittem, csak egy nyelvet lehet tökéletesen beszélni, az anyanyelvedet. Aztán ráhökkentem: nem, nem, lehet kettőt is hibátlanul, sőt többet, ha úgy hozta a vándorélet vagy a haza szerkezete. Svájcban meglepődtem, amikor hallottam, hogy (a hiedelemmel ellentétben) van egy „főnyelv”, azt mindenki beszéli, és vannak megkísérelt társnyelvek, „társutas” nyelvek, a francia vagy az olasz, és azokat a svájci német egy életen át csak kóstolgatja.
Az osztrák tartózkodásnak ez is egyik revelációja volt, ez a nyelvi felvilágosodás: nem csak egy nyelvet tanultál meg kiadósan, a részletek boldogságával, hanem azt is, hogy a nyelvek anyaga, használata, hangalakja között ezer árnyalat bújik, és az ember valójában egyetlen nyelvet sem tud „tökéletesen”, hanem minden nyelvet csak bizonyos szempontból „birtokol”. Minden ember sziget, minden nyelv felekezet, minden beszéd elrejtőzés, minden egyes fazékban más-más táplálék pöfög. Igen, mintha a nyelv is csak neked való táplálék volna. Az, amit kiejtesz, egyetlen ember kincse, világa, terhe. Az anyanyelv sem homogén, hanem sokrétű tükröződés, és a nagy vízválasztó: anyanyelv-nemanyanyelv is mozog, nem szilárd ismérv, és számos esetben a felejtés vagy a hatalmas eltérések határáig ér. Ha egy szót évtizedekig nem hallasz, s utána felmerül a Léthe habjaiból, úgy érzed, új szót tanultál. Én ugyan nem tartózkodtam kint sokáig, csak vagy húsz évig, de sokszor utolért a szó-találásnak ez a lidérces szédülete. Dorkót hordtam gyerekkoromban a tornaórán. És azt a dorkót elveszítettem jó ötven évre, majd megtaláltam a felső-ausztriai hegyek közt, – mert ott vette nyelvére egyik kilátogató ismerősöm.
Vagy ismered azt a verbális zebrát, amelyen fehér magyar csíkok váltakoznak fekete német csíkokkal? Öreg disszidensek beszéltek így, és már azok is kezdtek megferdülni, akik pár esztendei beilleszkedés után hasonlóan vegyítették a magyar és a külföldi elemeket. Belezauberolta a hasába a kindet, mondta Steyrben egy ismerősöm egy terhes nőről meg a szeretőjéről. Az anyanyelv elvesztésének félelme kereszteződik az idegen nyelv elsajátításának vágyával; a repedező honfiúi buzgalom megtörik az érvényesülés hajszájában; az eleinte hontalannak rémlő felkapaszkodók kénytelenek megbarátkozni a hibrid élet tarka adottságaival. (…)
– Kissé elkanyarodtunk az írói vonaltól, a belső érlelődés eseményeitől; most azonban szeretnék visszatérni a hivatásoddal kapcsolatos fejleményekhez. A nyolcvanas években tehát zajlik a honosítás, de te azért szabadidődben (és nem szabad idődben is) állandóan arra gondolsz (ha nem teszed is), hogyan formálhatnád meg az első nagy lépést, az első kötetet. A Holtverseny végül 1992-ben jelenik meg Bécsben, és ha jól érzékelem, tartalmazza addigi pályád jobb darabjait.
– Furcsa álomnak tűnt csakugyan az a kötet: megengedte egy anyanyelvétől távolodó embernek, hogy anyanyelvén költészetet hozzon létre. Szigorú értelemben vett „kötet”-em már létezett akkor, ugyanis a nyolcvanas évek végén elmentem egy Alkotás utcai könyvkötőhöz, és ő szép fekete műbőrbe csomagolta géppel leírt verseimet (anyám másolta át a szövegeket a kéziratból). A nyomtatvány, azaz bekötvény, egyetlen meztelen példány, ma is itt senyved fiókomban, és várja a végítéletet. Nálunk a költészet létrehozása és közlése az utóbbi évtizedekben a könyvhöz kötődött, nem egyes versek végleges kimunkálásához. Keszeg poétának minősült, aki nem bírt felmutatni legalább egy füzetnyi kötetet, és az egyetlen kötet hosszú időre valószínűsítette, hogy az illető legalábbis a költészet várományosa, s valami örök januárban várja a kikeletet. De hát ezt a művecskét csak én ismertem, csak anyám lapozgatta.
De egyébként a könyvbe történő megérkezés nem csak az író látomása; a sárteke minden eseménye arra törekszik, hogy két fedél közt landoljon, és kicsikarjon magának némi ideiglenes örökkévalóságot. Én azonban még egy bő évtizedig a levegőlátást ismertem, a költészet kísérteteinek ígérkezését, cseppenkénti érkezését. Verset írtam is, meg nem is. Ahogy megírtam, úgy éreztem, nem írtam meg semmit. Kiderült egy-egy vers, és tüstént megfogyatkozott, mint a hold. Az ihletfolyamat törékeny, szakaszos, részleteiben egymással alig érintkező jellege miatt az egyes költemények sem ragaszkodtak egymáshoz, s lehet, hogy vallomástevő vakságom, viszolygásom közelítette a szöveget a semmi pusztasága felé. Noha elégedetlen voltam a termékek zömével, izgatott a semmi megragadásának merész ostroma, a semmi révén történő elmélyedésnek ellentmondásos beszédmódja. Képzeletem tompán döngve visszhangzott, mint egy mozsár, és éktelen törmelékekben vetette vissza mélyfúrásom melléktermékeit. Kemény formákat dolgoztam ki, de már menet közben kiürítettem a foglalatot, és még ritmikai abszurdot is mertem alkalmazni, csak hogy hátrálásomat érzékeltessem.
Emlékszem, amikor Szabó Magda Bécsbe jött, és bejártuk vele Währing bizonyos utcáit (akkor már én is a tizennyolcadik kerületben laktam feleségemmel), nem győzött hüledezni és ámuldozni, milyen könnyed mozdulattal formáltam meg egy verset egyszerre a jambikus és a trochaikus ütem elegyítésével. A vers (1978 augusztus) azt a pillanatot rögzíti, amelyben megtalálom holt édesanyám testét a pamlagon. Magát a látványt: az ajkán feldombosodó kihűlt habot, fésületlen haját (ahogy az is meghalt), a mérgek munkája közben elnémult alakot, akit most már majd nekem kell örökre újra-teremtenem. A költői gondolat abban áll, hogy a halál pillanatában egyben a születés mozzanatát, a halott azonnali végrendeletét is megtudtam, tudomásul vettem, tehát a halál ténye egyúttal a csillapítás fuvalmát is a versbe sodorta. És ezt az ellentétet, sőt ellentmondást, amelyet nyilván katolikus neveltetésem is igyekezett vigasztaló értelemmel kiegyenlíteni, a nyolcsoros költemény második szakaszában, az ötödik és a hetedik – ereszkedő, trochaikus lejtésű – sorban emeltem ki hangsúlyosan. Fehér holdfény szőnyegemen… / Színig púpozva a / Habbal megdermedett ajak, / Kinyílt embólia! // Elfekszik a szép halott haj. / Mérgezett hangtalan /Az anya teste, akit majd / Egyszer fiú fogan. Szabó Magda azonban tett még két éles elméjű megjegyzést is (és hogy mennyire lelkesedett ezért az első kötetért, azt jelezte a Szobotka Tibor-díj). Dicsérte azt a nem mindennapi gondolatot, hogy a halál és a foganás mozzanatát ilyen szűk keretben el tudtam mondani, s a megsemmisülés látványa közben azonnal az élet folytatására, a fordított „megszülés”-re vagyok képes gondolni.
Lehet, hogy – és ezt most utólag sejtem csak pontosabban – a vers, bár nem szöveggel igazolható módon, de mégis József Attila szellemiségét tükrözi, a halálban is felmagasodó, és személyesen örökölt, még csak eztán megteremtendő figura említésével. Talán az sem véletlen, hogy pár esztendő múlva épp Györe Balázs apa- és anyakönyve oly elemi erővel hatott rám: hiszen ő is szüleinek távozása után próbálja megteremteni, „kitalálni” felmenőinek valódi alakját, akiket jelenlétük eltorlaszolt az író szeme elől, s csak nemlétük addig hiányzó nyomatéka tett számára láthatóvá és elevenné.
De Szabó Magda tett még egy váratlan, hallatlan olvasói intenzitásra valló megjegyzést is. És ilyet csak az a lélek tudott észlelni, aki maga is költőként indult, s prózai vértben költő is maradt. Azt mondta (tegezett; a kevés nő egyike volt, aki azonnal letegezett): Tudod, mitől döbbentem meg leginkább? Attól, hogy a versed jórészt a Szózat ritmikát dalolja. (Magda akkor már írta Vörösmarty-könyvét) Gondoltam én erre írás közben? Gondolt a fene. Viszont azóta is tanulok ebből a megjegyzésből ezt-azt, hiszen nem némul el az időben.
Megindít, hogy Magda a hazaszeretet moralitását hallotta ki versemből, épp egy haláleset összefüggésében. Lehetséges, hogy két költemény puszta ütembeli párhuzamánál fogva egymásra utal, és anyám halála engem épp a „maradás”-ban megnyilvánuló hazaszeretetre figyelmeztet? Magda talán erre utalt éppen Bécs utcáin róva. Lehetséges, hogy két egymástól független tartalmi elem az ütemhasonlóság miatt összeforr, és közösen egy harmadik ideát hoznak létre? Magda meglátása továbbá arra figyelmeztet, hogy alapvető létélményeinket sokszor öntudatlanul nemzeti alapverseink évszázadokra terjedő erőterében fogalmazzuk meg, noha erről fogalmunk sincsen.
Ritkán ért olyan élmény, hogy versemből valaki mélyebb tapasztalást hozhatna felszínre, mint amilyet én abba beletitkoltam. Magda mintha megmélyítette és közös ügyé avatta volna ezt a verset. Furcsa érzés kerülget azóta is, ha erre a kitágított szövegre gondolok. Az időben lassan kialakult bennem valami fantomöröm, – hogy anyám megszületett 1929-ben, egyszer valamikor, de soha nem hal meg most már. Legalábbis örököltem a lehetőséget, hogy akár elködlésemig éltessem őt, és közben átadjam valaki másnak alakjáról őrzött emlékeimet.
Szóval: gyarapodtak ugyan a versek, de kilátás sem volt kiadni őket. Én otthoni lapoknak nem küldtem akkor semmit, és meglepett, amikor egyik barátom 1983 őszén levélben közölte velem, hogy a vasútállomáson megvette a Vigíliát, és abban elolvasta új Mándy-esszémet. Hát, én azt az esszét – ha nem csalódom – a hetvenes évek közepén írtam, s akkor átadtam Reisinger Jánosnak, aki akkor a Vigíliánál dolgozott. Öt évbe telt, mire írásom eljutott a nyomdáig. De hányszor és hányszor, a legutóbbi időkig is számtalanszor előfordult, hogy írásomat fektették, közlését halogatták, és én magam se tudtam, él-e még az a pár sor, vagy már a tetszhalál valamelyik nemét választotta. El nem tudod képzelni, hogy – főleg egy kezdő életében – miféle lidérces feszengés és pánik és riadalmas álmok sora nehezíti napjait annak, aki primőrjeit beküldi egy lapnak, és aztán legalábbis részleges boldogulását várja egy ismeretlen szerkesztőtől.
Linzben azonban – a nyolcvanas évek végéig, és voltaképpen a mai napig – még egy ilyen rettegett, undok szerkesztő sem adódott. Írtál bele a hétköznapokba, de tudhattad: senkit nem érdekel, ami „egyedi önmagadat” (azaz: az egész emberiséget) illeti. Sem a reménykedés, sem a csalódás nem szabott keretet az írásnak, ha csak az nem, hogy most már lassacskán mindenki azt várta kimondatlan kajánsággal, mikor vetek véget az irodalmi vágykergetésnek. Az ember meg sem gondolja, de így van: egy író egyik legnagyobb tette az, hogy nem hagyja abba az írást, pedig körülötte az egész világ csak erre vár. Ha mindenkiről, mindenkinek akarsz írni, egyetemes témákat érinteni, akkor csak magadra figyelj, és ne hagyd abba a figyelést. Úgy tapasztaltam, fontos, hogy minden egyéb tevékenység közben arra az egyre minden nap gondolnod kell, amivé válni szeretnél. Nem szabad megijedni, hogy a világ ezt a lázas, szótlan készülődést a rögeszme kifejezéssel jelöli. Kérdezték már többször: hogyan jöttél rá erre meg arra? És a legpontosabb válasz erre az, hogy: úgy, hogy sokszor gondoltam rá.
Még a kétségbeesés fázisaiban sem szabad elhagyni azt a meggyőződést, hogy az élet elágazásai, töredezései, repedései és sérülései közben is olyan energia szabadul fel még a kudarcban is, amely majd igazi hivatásod hasznára válik, és kitermeli belőled azt, ami vagy. Goethe egész életműve, és egyes sorai is erősítik bennem ezt a látást. Valahol egyik maxima-halmozó költeményében ezt mondja: Da, wo das Wasser sich entzweit, / Wird zuerst Lebendiges befreit (Ott, ahol elágazik a víz, / először is elevenség szabadul fel). Lehet, hogy a legtávolabbi kútfőkből kellett merítenem, és nem személyes életem régebbi forrásaiból. Nagy elágazás a disszidálás, de néha épp az egyenes út megtalálásának módja, vagy a nagy visszatéréshez vezető első lépés. Hiszen a huszadik század azt is igazolta, hogy a kockázatos, eleinte önkényesnek rémlő helyváltoztatás váratlan hazataláláshoz, sőt hazateremtéshez is vezethet. Vagy úgy, hogy valóban hazajössz, vagy úgy, hogy hazáddá érik az idegenség.
*Részlet a Cédrus Művészeti Alapítványnál 2020 elején megjelenő várhatóan kétkötetes beszélgetőkönyvből – Báthori Csaba életvallomása, műhelyelemzése
Illusztráció: Báthori Csaba portréja
Cimkék: beszélgetés, interjú
