Mondd meg nékem, merre találom…

Vers

március 26th, 2019 |

0

Fodor Miklós: Zsindelyszárnyúak

 

„látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai,
ezért egybe kelének közülük mindazokkal,
akiket kiszemeltek maguknak”
(Mózes 1. könyve)
„ők es csantatának
zsendelyből szárnyakat,
tizenkét kömijes
mind lerepülének”
(magyar népballada)

 

Tisztásra értünk, repülni akaró, mérnök ifjak.
Hatalmas halomba hordtuk zsindelyszárnyaink,
hogy falak emelésébe fogjunk a hegytetőn.
„Ki a megbízó?” — kérdezték rögvest a bennszülöttek.
„A Hely Szelleme” – válaszoltunk távolba dermedve.
Kutatóink kiokosítottak hitviláguk rejtelmeiről.
Éjasszony árnyaiból rétegeztük kastélyunk falait.
Hasadó hajnal oszlatta zavart gomolygásunk.
Hétbe hét fulladt, s nem kerültünk ötről a hatra.
A Hely Szelleme tajtékzott, rengette a talaj-takarót,
áldozatot sürgetett a beígért Műért cserébe.
Alkudozni kezdtünk a családfőkkel:
életet kértünk, vért a várért cserébe.
„Ki a megbízó? Mi a cél? Kié a hatalom, a dicsőség?” —
szorongtak a falu tagbaszakadt őrei.
Árva leányok, fonott hajú asszonyok
nyögtek kórusban a patak martján:
„mindig is zsindelyszárnyúakról ábrándoztunk…”.
„Kapjatok fel éjjel cifra palotánkba” – kísértettük őket –,
„hozzátok el a cigány hegedőst, az ördögi dudást,
hozzatok kopasz citerást, bőgatyás bőgőst,
nyámnyila brácsost, helyre cimbalmost, hosszi furuglást,
táncoljuk csordultig szünetlen omló peremű krátereink,
pergessük egyszeri életünk izzadságcseppjeit
faragatlan sziklakövekre,
ne ébredjünk többé jel-igék mámorából,
Élet-isten étvágya így akarja, az ösztönök így akarják.”
„Mellik elsőképp ígérkezik, titkon annak
vérét, nyálát, haját, hugyát vegyük!” —
bökött bordámba szemes néném, Kalamona.
Zengett a hegytető szilaj dorombolásunktól.
Kortyoltunk serényen bájolt veres borunkból,
kortyoltuk az avatott Hely karcsú leányait, telt asszonyait.
Hitték, mennyei mannát vedelnek jutalmul felhozatalukért.
„Él urának nyíljatok, rózsák!” — kurjongtuk, zsindelyszárnyúak.
Hajladoztak, tekeregtek – s mi ringtunk fodros harangjaik közt.
Feledték otthonuk, apjuk, fivérük, gyermekük, szeretőjük, férjük.
Egyikük lopva lángoló máglyává bűvölte szárnyaink halmát.
Roptuk dévaj muzsikaszóra eszmélő hajnali hasadásig.
Sosem keringtek, sosem forogtak eleddig tollas páriákkal.
Magaslott a csudavár. Faragott kőből, nem árnyakból rakva.
Azóta zokog bontott, árva leányhaj testünk vér-csatornáiba oltva.
Könnyei álmunkban tükörsima gránitok hajszálrepedéseibe folynak.

 

Illusztráció: Déva vára, falrészlet (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás