Hegyi Botos Attila: A MINDENNAP DICSÉRETE (Somnii umbra)
Legyen áthatón tiszta
tekintetű a tett.
Légiesen könnyed játék
az értelem. Így halálosan komoly
mind az érzelem:
lepattogzott szemek mögül
fölmárványló nevetés.
(1.) TE
Te, aki sohasem voltál.
Fölfedezésre váró
csodálatos ország,
szeretett tája
idők ígéretének.
Hangtalan hullámverés
nyaldossa partjaid,
dúsan omló lejtőit az égnek,
míg egyetlen lélekvesztő
járja vizeid,
a ma született napé.
Kitárt karral,
hunyt szemmel dúdolsz
túl a kísértetlen sötéten:
hagyva, hogy a leggyöngédebb dal:
a hal, a fenyő, a part,
s minden, ami lehetséges,
egyszerűen csak megtörténjen.
S oly megadón enyésszen,
ahogy a hűvösen bomló távolság,
a lélegzet forró párája.
Minden nap
ez a föld, ez az ég.
(2.) AZ ÉN BARÁTOM
Az én barátom
még gyermek.
Ott ül az anyja mellett,
utaznak valahová.
Álmaiba réved
meleg, okos tekintete.
Az én barátom
fiatal leány.
A tóparton áll.
Még kihalt a móló,
varázslatosak
a túlparti hegyek.
Nem mozdul.
Csak haja szálán
felfénylő pillanatra
a nyárhajnali szél.
Az én barátom
idősödik.
A legmagasabb ágról
tépi le az almát,
hogy odaadja nekem.
Minden mozdulata nevet.
Az én barátom,
akivel kihívtuk a világot,
nem látom.
Magamon érzem, amint –
hátamnak vetett háta melegét.
(3.) SALÉTROMVIRÁGOK
(“Az ÚR mondta,
hogy homályban kíván lakni.” 2Krón. 6,1)
Lehetne félreértett
költői képzelgés,
agyonhasználtnak vélt szó,
amolyan érzékeny,
széplelkű beszéd.
Ámde mindez a csoda,
s ami innen nézve látható:
a költészet tapinthatóan itt van –
ahogyan használja a szavakat,
valósággá éppen úgy vált.
Legyenek ezek most
a fényes férfikor
másfél évtizedének nappalai,
(bár errefelé idő aligha létezik,
mondhatni, teljességgel irreleváns),
na meg a méter vastag, salétromos falak,
a templomi boltívek,
a sötét folyosó, a négy földalatti terem,
öt ajtó, tizenöt vaksi ablak –
mindegyiken rács.
Ahogyan annyi remekmű, kirajzó élet,
egyszerre szükségszerűség, megejtő tévedés
s aligha kikezdhető, abszolút érvényű rálátás:
s még így is csupán halvány,
mérhetetlenül visszafogott kiszüremlése
annak, aki odabenn lakik
a súlyos falakba préselt csöndben,
kivehetetlen fénnyel szája szegletében
túl bármiféle okos meglátáson,
túl a farkasvak pince kétarcú félhomályán.
Illusztráció: pixnio
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
