Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

február 9th, 2019 |

0

Kispéter István: (A szőrön ült táltos paripa bosszul)

 

Kinek kalandja szenvedés és méreg, sorsát nem hozza egyenesbe mérleg, kilökődik a világból, mint egy emészthetetlen. Mi lesz ebből, ha erre ráretten, nagyszerű módjából, hogy létét meglássa, nem valósul semmi. De itt az idő, hogy valamit tenni, paripa, gebézett, tiszta lappal kezdi elölről magát. Elhanyagolt, lenézett, sokoldalú faját nem tartja szeme elébe, elég neki a magáé is végre, aztán ha az meglesz, jól elrendeződik, ki tudja, talán majd be is foltozódik az embertől alázást sokáig nem ért, egykor oly tündöklő paripa- és ló-világon esett számtalan pszichikus szakadás. Mert volt a fentebbi sárkányos, lányokat feleslegesen visszamentő, szinte értelmetlen vándorúskodás, hazajövetel, és végül a történet ilyen fabulájának el nem fogadása táltosunk részéről és visszakívánkozás az elejébe. Most azért következik a még nem kompromittált ló-társadalom leírása, a belőle való táltos-nemzetség kialakulása, szétszóratása, az emberek segítésének főbb okai, majd a folyamatos csalatkozás a paripák tagjainak részéről, egészen a főhős paripa személyes bemutatásával bezárva. Ingerszegény álltában a ló-atya odanyihhantott testének szép ékszerességében palota-óljukban szintúgy unottan álldogáló nőstényi párjához, megyek mellébed, hogy rakjam a lábad, legyen az utódunk vadócnál zsiványabb, rajta ki ne fogjon senki a világon. Ez az én királyom, ezt mondják neki, mind, aki földi, parancsát lesi, nem vigyáz rá a világon senki sem, mégis megél ő a világon mindenen. Így döntöttek a felséges akarók, utódul magzódott a legény-ló, lehetett neki játszódni puszta, tó, mentét és szaladtát nem tartja semmi, hisz baja sem lehet őneki semmi. Így kóborlódik el, nyihaházza szerte, füveket, fákat, mezőket kelve, rohanja, repüli szinte a táját. Apja és anyja-ló rábízta világát, ismerje meg. Nem voltak ekkor még sehol sem emberek, játszott madarakkal, kutyával, vadkannal, bírta a bizalmát a sok vadi állat. De nem is sokkal később távol a határnak, bele a semmiből, ahol még nem járt, jönni fog, kétlábú, nyúzottan kivánnyadt, emberi kisállat. De az ő megérkezésük elébe még színes történet.  Az égiek nagysága és üressége pompa, alul földi rohanászó másoké darabokba, töredék. Lovak vagyunk, igátlanul magunk hibájából okulunk majd, emberszokók leszünk. Hiba lesz ez, vagy segítsége égieknek, pusztai vágtapazarlás megelégelése, oktalan porozás a végtelenségbe, bizonnyal haragszanak mind a teremtő lóistenek fuldokoltukban, így indokolt a kordába törettetés, viszik majd őket az emberi irányok mindenféle tettre, igásnak és cicomásnak, pusztulni lesz nagy csatáknak vörös földjén sokuk teste. Míg gyakran sír majd sokuk felette gazdája, mert szerette, elveszítette, lesz másik, de nem a régi, döglik az is, de más volt ez is, nem lesz ilyen egy sem már, és hozzák az új lovat. Így látja messze hordó jósszemével a lóisten-pár, mégis ez lesz, de még bírjuk e mennyekbe szállt szilikózist nem sokáig, legyen nekik még rohangászás fel-alá, teljen kedvük egymásban, egyenek-igyanak a puszták büszke-nyiha urai még. Ami most lesz, annak helyszíne a messze-puszta. Rajta, gyere, te is ugrass, sehol sem egy mesterséges akadálya a lóhalálában, egyre vehemensebb hát a banda, ló-társaság rohanva rohanásnyi céllal csak mindig előre, mindig magasabbra a hévben, hevesedve a magasságban, lapos-nagy mezőnek hatalmas hosszában. A por meg a gyomok, mohok, mindenféle nap megvette sokadalmi aljnövényzet túlontúl szétszáradva fekszik patáik alá, esőadomány sehol kilátásukban, így verődik fel nap-nap után a szomjan fekvő helyzetváltoztató közösség gyengére hajszálódott gyökerei közül a nedvtelenségében teljesen magára hagyott föld. Szállnak minden mennyiségben, egész nap és egész éjjel, aludni ha leállnak ezek a trappolásban nem szűkölködő lábak, akkor is a por felül. Mert az álmodó lovak álmodása lábaiknak sok és erős rohanása, hogy csak szakad bele a cserepes szájúak messze terülő szabadságszagú alvilágába a sok pata. Így telítődik egyre sűrűbbé válva a fentieknek levegői felvilága, hogy legyen eső, legyen végre víz az égből, hozzátok a nedvességet a földeknek beléből, így erősködik a nyihák isteni uradalma, hogy a vezércsődör és társa egyként jobbnak látja esőt indítani az alvilágba. Ekkor kapcsolódunk be, az események folyása így vált személyiséget. Itt állunk már másodnapon, puszta mező pusztuláson, hull az eső, mint egy álom, rémes, kedvünk válik tőle egyre mérges, isteneinket eddig hála, mostantól érje utálat. Menekül a sok lovi állat ilyesmi gondolatokkal, megmérgesedve, érzi is ezt az isteni közösség, hogy önző állat volt, nem gondolt egy kicsit jobban bele az egészbe, most viszont túlcsordul az ellenjavallott tisztító tevékenység, de nehogy végzetes legyen belőle. Menekülnek a lova-sok mező, áradtan kiveti őket eddigi szaladó-szép vágtahelyeikről, a vesztébe előbb utóbb így jut bele mind, befogja kétlábúak csupasztestű társasága, hűségessé válik eztán hozzájuk mind. A legbiztosabb pillanat majd a halálé, de nem siettetve is eljön hamaros, kicsi patás gyereklovak anyjukba visszabújjanak, úgy zúgolódik a sok égi-földi víz a fejük felé, lábaik alának, elalél sokuk, mikor meglátja a hatalmas fellegeket, a tornyosulókat, jönnek tántorítani vissza lehetetlen mind. Sikoltó hangok, ilyenek még soha belőlük eddig fel nem. Egymást rekesztik a szélese pusztába maradni, hiába a sokat gúnyolt, nevetett hegyek töveiig kellene, de ez is a lehetetlennel ér fel, nem istenek vagyunk, lovak. Feszítsd meg tagodat, te merészen ellene szegülő, társaidat te bírd ebben a kiélezett szituációban a túlélésre. Itt van e paripa, ő lesz a táltos, vezér. Gyertek csak utánam, nézi hátra a maradottakat, de mennyire kevesen vagytok, ilyen szerencsével, átokkal vértezve, hogy megláttátok az előttem zajló kivezető utat, ahol a legkevesebb a hömpölygő örvénye, a legveszedelmesebb örvények innen távol esnek, gyertek nyugodtan, gyertek gyorsan. Itt van a szép szerelmem is, szerelmem, társam lesz a bajban, érzem a szemében a jajban, vele töltöm a túlélés első éjszakáját, belőle hasad majd ki az utódi kis ló, paci. De honnan e látó képesség még, hogy megmondhatná bármelyikük, fiúkból lesz patások elseje, emberi büszke szolgaállat, tudatlanul él majd benne a szabadságmag, de kinőni csak néhanapján fog neki belőle élve, ha táltosságra az idő most alkalmas megint végre. Gyerünk a vágta a hegyekre éjre, itt fenn nem ér majd bennünk az égre oly jellemző irigy. Megnyugodva nem, de a pánikból csillapulva elérik a szállást, itt jó lesz, mondja, gyertek, álljatok közelebb, mondom. Figyel a körülbelül 20-30, tegnap még poros föld futotta lábuk vizet ilyen mennyiségben nem ért sohasem, hogy ilyen valaha is megtörténhet, nem. Félelmek árnyékolta szemek, csapzott sörényeken csörög, kövekre huppog a víz egyszerre, így figyelnek, így szól a vezető. Úgy gondolom, mondja és beszéli tovább, a többi 20-30 figyel, de mint aki semmit sem él át, csak azért a kellemes nyiha szöveg megnyugtató mégis ebben a szakadásban. Az égből jön már csak villámló sugárban egymást követve a sok hideg nedvesség. És haszna van a szónak csak annyi, legyen ideje mindnek csillapodni, szívverésnek nyugodni, izom rángása csillapuljon, korgó gyomor elhalkuljon. Utóbbi fickán csak, nem bír vele a sok láb, leülnek a bátor lovacskák, fáradtságtól elnehezülve füvet keres mindnek a szája, szeme kocsányon, hol, merre a falat, mit életben maradt erőszakos gyomromba találok. Így tengődnek a többi idők is, egészen a megszánás bánatra vezényelt isteni napján, megtörténik a földeknek könnyebbedése a vízi súlytól, meglepődnek a vidéken a sokannyi állatok újból, a maradék persze. Nincsen először egyiknek se mersze a loholáshoz, bár erre nem is sok a pátosz, a lassított felvétel, a totál és a premier plán, egyelőre beérik tán azzal, hogy élnek, mi reménnyel vágnak bele a semmiségnek, csupa pocsolya, a szem amerre lát. Inni legalább nem kell keresni folyók szavát a fülnek, merre másik állatok vizeket szürcsölnek, mert most minden a szürcsölésekkel teli. Veszi a maradt ló mind a négy lábát, irányul is adja nekik a vágtát, nem is vissza a mezőre, mert ott összefüggő tükre, szeme csillog az égi kéknek, és mert a hegyben a szaladás új perspektíváit, ugrási módokat, szökellést, más szép játékokat talált ki a nyiha-nép az eltelt idő alatt. Nem az a helyzet azért, hogy kizárólagosan hegyi állatokká lettek volna, annyi idő nem a múlt még, csak a féltés, született paci állatoké és a sajátjuké, emlékek gyásza nyugtázza, horgadja, hullámban a víziszonytató. Egyre gyere fel, te kedves, széptomporú mögéd kerítő vággyal hadd háglak. Erős és hatalmas menettel szél kél közben, esztendőnél közelebb született a majdani táltosság alapító. Gondozzák felnőtté, etetik erősre, vágtázó lábakra erőst lesz szüksége, adják most alá okot adó sorsát, hogy menni kell, hogy a lángokat feloltsák a távol, ha a bosszú-ló majd megbéklyózottságában ellehetetlenítve még akkor is visszaszerzi a dicső vidám vágtai időket. Mert ekkor az, hogy jön most az ember, mostoha helyzetbe kényszerítve magához kötözni, hátára pattanni, szügyét nagyon megrúgni van kedvére mindegyiknek. Lovi vágta marad magába, kezdete helyett vége is végre, mert elébe áll a pusztai rohanásnak, hogy itt vannak a kétlábúak, nyilazgatnak, durrogatnak. És eljön az is holnap, hogy rajtunk fognak kényelmesen nyargalászva teret rövidítni, időt csökkenteni, tanakodott a megmaradt ló-közösség vezetőségi értekezlete. Nem adjuk meg magunkat, a végsőkig kitartunk nyeregtelenségünkben, senki zablája sem fogja szájunkat rondítani, vágtára fel, volt a parancs a többieknek, és együtt a mezők helyett fel hegyi ösvényeken, legelők gyér tágultára, nyargalászni ott. Így teltek a sovány menekülős napok az utolsó betöretlen földekig, ahol a lónyomokat mindig bakancsok sokadalma követte, egészen, ahogy jött a döntő ütközet. Hiába lett mind, mert a ló bár gyorsabb ösztönű, de az esze az embernek a nagyobb aduja. Ezért szenved a négylábú banda csúnya csapdát vágtán-nyomon, csalós kelepce bevárja őket úton-útfélen, szóval nem is sok, néhány marad csak, azok is csak meghalásra, ligetekbe bujdosásra, mocsarakba süppedésbe, hegyszikláról zuhanásra, vagy hogy elejtett társaiknak nyerges életformájával egyre többször szembesülniük kelljen. És a táltosi ló-nemzet is betagozódik a háziasítottak közé, búvóan nem adja tudtára titkát csak a beavatottaknak: ezek értesülnek folyton, hogy mindig egyre közelebbi, hogy visszatér az aranykor. Táltosilag joggal vagyok a megmondhatója, emberi kétlábúságnál rútabb nincsen semmi, mégis ezt az alázatot kell a hátunkra felvenni, vinni ide, majd oda, futni ha kell, terhet vinni amoda, kezdte a nyihát a táltosgyűlés vezérszónoka. Lehetőségeink szerint mindent meg kell tennünk azokért az emberi kétlábúakért mégis, akik ezeket a rútakat vezérlik, folytatta ugyanaz, sokak nyihahotája abbamaradt erre a furcsa felhívásra, de aztán mindjárt megértik, a veleje hol e tervnek. De meg ne tévesszen benneteket fényes küllem, ragyogó beszédek mögött a csupasz cél nekik pénzben mérhető, pompába veszejtik máris magukat, amint alkalom adja a harácsot, vesznek két kezükbe még annyi lapátot, kimernék vele helyéből a világot. De bizony a világ ezt nem hagyja, rabságunk nyomora bennünket bátoríts, hogy megleljük mindig a csúfban, ki segít. Ilyen például, és itt példákat sorolt fel a hallgatóság fülének, könnyebb legyen a definiálás, a csoportalkotás, a szelekció. És így született meg az általános terv: minden kétlábú elesett, megbotlott, felkelni fájó ember felkarolása, táltosi átalakulás prezentálása ilyen esetekben, felajánlva e speciálisan sokoldalú szolgáltatást. Így lettek a táltosok búvópatakból hömpölygő hegyi patakká, majd áradó folyammá, ami felveti magából a mocsarat és iszapot, pusztít és termékenyít a maga szabályai szerint. Így lett hős a sok halálra ítélt rabló, gyilkos, fosztogató, szemérmek szemérmetlen becsmérlői és megannyi más haramiaátok. Így lett trend a rendetlenség, káoszba menekült, ki nem bírta urai főségét, és bátran számíthatott hirtelen, de bizonyos naivan elkötelezett táltosi segítségre. Mert a táltosi terv mégis így nyeri el igazi célját, mert azért a sok megfeketített, rosszarcú bandita között akadt sok, aki attribútumait elleneitől kapta, akik bizonnyal sokkalta valószínűbben voltak olyanok, mint amiket másokról mondtak. Ilyenekre hívta fel a figyelmet a táltosvezér-szónok, hogy az gyanús, aki cicomás, cirádás cuccokkal illeti csupasz magát, és azt kell elkerülni, és azt kell felvinni az égbe tündéri kalandokba, aki a legkevésbé érdemesült rá, az a leginkább érdemes. Hősök keletkezése táltossegítséggel így lett meg emberöltőkön át, nem azért, hogy majdani varázsbeszédek énekeljék e kalandokat, de azért így lett mégis, amíg egy ilyen beszéd lejegyzésre nem kerülve el nem jutott egy táltosi kezébe, patája prüszkölt is dühébe, hogy ennyire mellőzve van a ló-tett helyébe semmi a jutalom. Csak annyi, hogy a paripa örülhet inkább, hogy segítségére lehet egy már eleve megelőlegezett hősi jellemnek a kibontásában, amikor valójában őt illetné meg egy királynői lába-köze jutalom, annyit tett, mert különben a férfiúi energiából fele annyira se jutotta volna. Így lett egyszer aztán egy ilyen hősi történet végén a várt fordulat, hogy a boldogságra kárhoztatott asszony épp karjaiba borulna szabadítója vetkőztető ágyának, mikor belenyihhant az aktusba az aktuális négylábú segítőtárs. Szabta széjjel, ahol érte a farkas, hímes vetélytársat, hogy ennyi elég a köszönettelenségből, és várta a folytatást. Elképzelhető női riadalom, sikongatás, segítség reménye helyett táltosi gerjedelmek kielégítőjévé rabosított nőstény lett szegényből. Mondta sokszor is, miért épp én, aki ily szerencsétlen, míg meg nem elégelte panaszait a táltos uraság, repülve, szállva újra más hazába, változva vissza újra gebének, meglephesse újra az elesetteket sok csodás átalakulással. És lesz bizony sok szegény még, aki várja bizony hittel, hogy segítségére siessen egy ilyen, és meg sem lepődik majd, ha így lesz. De a fent elszenvedett királyi lányka hasas lett közben párszor világnak javára, életnek bajára, ki tudja még, mint mutálja magát a természet kénye kedve tovább.

 

Illusztráció: Legelésző ló (pixabay.com)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás