Suhai Pál – Handó Péter: Tíz év múltán (Levélfa, 30.)
Létezik még ún. „roma-kérdés?”
Suhai Pál levele Handó Péternek
2018. november 19.
Kedves Péter! „Tíz év múltán”: a cím tárgymegjelölése némi pontatlansággal ugyan Vajda János híresen-szép versére, a Húsz év múlva című költeményre utal, témájához azonban csupán egy másfajta reménytelen szerelem fűzi. Az ún. cigány- vagy roma-kérdés változatlan aktualitása. Vagy korábbi föltevéseinkkel szembesítve mégis csak változó? Ez itteni megkeresésem tulajdonképpeni tárgya. Ide mellékelt egykori írásaim (s tíz évvel ezelőtti könyved) tükrében milyennek látod, kedves Péter, cigány (roma) honfitársaink mai helyzetét Sóshartyán s a tágabb haza mai társadalmában? Itt persze nem könyv-, csupán levélterjedelmű levélválaszra biztatlak, hajlandóságodat egyúttal a Napút Online Levélfa rovatába való meghívással kecsegtetve. S a régi barátsággal: Pali
Két könyv a falusi romák helyzetéről
2009. február 12.
Sőt három, mert amit két jeles irodalmi folyóiratunk, a Liget és a Palócföld kiadói tevékenysége nyomán e témáról a közelmúltban olvashattam, azt is csak Polányi Károly immár klasszikus könyvének (A nagy átalakulás – korunk gazdasági és politikai gyökerei, Mészáros Gábor kiadása, 1997) a fényében tudom látni. Részben azért, mert e mű hitelét az elmúlt évtizedek történései egyáltalán nem gyöngítették, sőt, megerősítették. Másrészt azért, mert a két hazai szerző könyve is (Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei, Liget Könyvek, 2007; illetve Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején, Palócföld Könyvek, 2008) hasonló tanulságokkal szolgál (annak ellenére, hogy Polányira még csak nem is hivatkoznak, ráadásul „tudósításaikat” az ország két ellentétes szögletéből küldték – Tenigl-Takács Dél-Baranyából, Alsószentmártonból, Handó Nógrádból, Sóshartyánból).
Polányi „nagy átalakuláson” a piaci rendszernek az ún. fiktív árucikkekre, a munkaerőre, a földre és a pénzre való kiterjesztését értette. Ezek azért úgynevezett árucikkek, mert alapvetően nem azok. Az egyik az emberi életnek, a másik a természetnek, a harmadik a vásárlóerőnek az absztrakciója, másképpen való megnevezése. Nyilvánvaló, hogy mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai, s egyiket sem lehet a rajta való erőszaktevés nélkül, pusztán mint árut „mozgatni”. Márpedig a „tiszta” piacgazdaság logikája szerint (amely maga is merő absztrakció) így kellene számolni velük. Polányi megállapítja, hogy (bár történetileg „e fikció segítségével szerveződik meg a munkaerő, a föld és a pénz piaca”) egyetlen társadalom sem bírná el huzamosabb ideig e képlet steril „logikáját”. A 19. század történelmét éppen ezért sajátos „kettős mozgás” jellemezte: a piaci rendszer kiterjesztésére irányuló törekvések a tulajdonképpeni áruk, s ugyanakkor a piaci rendszer korlátozására irányuló törekvések a fiktív áruk esetében. „A társadalom védekezett az önszabályozó piaci rendszerben rejlő veszélyekkel szemben.” Ennek a védelemnek a jelentősége nem egyszerűen (mint gondolni szokás) a társadalom anyagi erejének, hanem sokkal inkább szokásrendszerének, kultúrájának a megóvásában áll. Egy organikus (tradicionális) társadalom vagy közösség esetében különösen. Ennek összes intézménye ugyanis (a rokonság, a szomszédság, a szakma, a vallás) a szolidaritás, a hűség elvére épül, s ez a legnagyobb mértékben szemben áll a piaci viszonyokra jellemző szerződési szabadság elvével. A tulajdonképpeni kérdés ebben az esetben is az, ami általában, hogy megóvható-e a társadalom szövete és hogyan, mennyiben a „nagy átalakulás” romboló hatásaitól. A kérdés ugyanaz, de a válasz sokkal nehezebb és összetettebb.
A hazai cigányság helyzetének értelmezésében is. A hazai roma lakosság is a föntiekhez hasonló „beavatkozás” következményeit volt kénytelen elszenvedni, s jóformán minden „védelem”, átgondolt, távlatos politikai koncepció ellenhatása nélkül. A romák „eredeti” közösségi életmódjának, kulturális hagyományainak szétzilálása nem a rendszerváltással kezdődött ugyan (ennek folyamata a munkába állítással, az új lakóhelyekre költöztetéssel már a Kádár-rendszerben megindult), a csődöt azonban ez a rendszer, az elmúlt két évtized hozta. Sajátos szocializációja, de legalább ennyire iskoláztatásának hiányosságai következtében a hazai cigányság ugyanis alig tudott megfelelni a szerkezetváltás követelményeinek. A munkahelyek megszűnése elsősorban őket érintette, ők kerültek elsőként utcára, ők lettek a piacrendszerre való áttérés első számú kárvallottjai. (Hogy e folyamatnak kik és milyen mértékben lettek nyertesei, erről talán itt nem is illendő beszélni.) Tény az, hogy a roma etnikum nagyobbik fele szinte „iskolapéldája” lett az egész társadalom testén pusztító nyavalyának: a tömeges elnyomorodásnak. Helyzetük javításán sem a segélyezés, sem más „emberbaráti” beavatkozás elegendőnek nem bizonyulhatott, és nem is bizonyulhat. Sőt, a segélyezés „politikája” e téren egyenesen a „nép demoralizálásának holtbiztos eszközévé” válik. Ezzel kapcsolatban elég, ha éppen csak utalok Polányira, aki pedig egy 18. század végi közírót idéz (Harriet Martineau-t): „Az ínségadó közprédává vált… A kegyetlen, hogy hozzájusson a maga részéhez, terrorizálta a hivatalnokokat, a feslett felvonultatta fattyait, akiket etetnie kell, a lusta összefonta a karjait és várt, amíg meg nem kapta a részét, a tudatlan ifjak és leányok erre házasodtak, vadorzók, tolvajok és prostituáltak csikarták ki megfélemlítéssel, vidéki bírák pazarolták népszerűségért, gyámok kényelemszeretetből. Így ment el az alap…” Ez kétségkívül a 18. század végének Angliája, de hasonló példákat Tenigl-Takács, illetve Handó könyvéből is vehetünk.
A politika mai csinálói (a mai politika csinálói) iskolai integrációs programot javasolnak („kicsiben”) a kirekesztés megállítására ahelyett, hogy munkahelyeket teremtenének a szülők, iskolákat pedig (szegregációmentes iskolarendszert!) a gyermekek számára. Megoldásuk hasonlít a hajdani babonás emberére, aki egy körömdarab vagy egy hajtincs manipulációjával képes volt ellenségét elpusztítani. Vagy a varázslóéra, aki ártó szellemekkel viaskodott.
Csakhogy a mi varázslóinknak nem idegen démonokat: saját magukat kellene legyőzniük. Felismerni (végre!), hogy az Adam Smith-i ún. láthatatlan kéz vagy nem is létezik, vagy nagyon is részrehajlóan tevékenykedik. Ebből következően (s minden ellenkező híreszteléssel szemben) a társadalom egyáltalán nem nélkülözheti a piac (vagy az azt kisajátító monopolszervezetek) működéséből fakadó méltánytalanságok kiküszöbölésére az állami beavatkozást, sőt mi több: egy olyan hosszú távú s mindegyre megújítandó konszenzust, amelynek a mindenkori kormányzat éppúgy résztvevője, mint a politikai pártok és a civil szervezetek.
Poklokra szálló „kultúrjavak”
Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei, Liget Könyvek, 2007
Tenigl-Takács László azon írók közé tartozik, akik nem ígérnek sokat, de annál többet teljesítenek. Műve bevezető fejezetében pl. még a könyv műfajának egyértelmű meghatározásától is tartózkodik. Ezzel kapcsolatban legföljebb kérdéseket hajlandó föltenni arról, hogy írása vajon „memoár”, „buddhista szocio-kultúra”, „kultúrantropológiai csemege”, „szociográfiába rejtett verseskötet” vagy „veszedelmes bolseviki iromány-e”. Műfaji felsorolását ráadásul még folytatni is lehetne. Az általa megnevezetteken túl a Szentmárton könnyeit nyugodtan tekinthetnénk konfessziónak, de ismeretelméleti vagy akár ontológiai traktátusnak is. Valószínűleg mindegyiknek megfelel és egyiknek sem. Ennek pedig a szerző határozott törekvése az oka: a „tárgyvizsgálatnak” az „önvizsgálattal” való becsületes és mindvégig következetes összekapcsolása. Tartózkodik, sőt, irtózik a póztól. Kerülni akar mindenféle „irodalmiaskodó kísértést”, a cigánykérdés témájából esetleg adódó „mágikus-realista marháskodást”. Számára lét és tudat egymáshoz való viszonyának bonyolult filozófiai „problémáját” a legkézenfekvőbb egy egyszerű kapcsolatos szószerkezettel „elintézni”, így: a szegénység „egyszerre tudat s létállapot”. Stílusa, stílusérzéke nyilvánvalóvá teszi, hogy tudja: az írónak a mondanivaló igazságtartalmáért mondatainak hitelességével is helyt kell állnia. Az olvasó örömmel tapasztalhatja, hogy Tenigl-Takács ezt nemcsak tudja, de gyakorolja is. Az utat íróként sem „követi, hanem tapossa”. Akárhogy forgatom tehát könyvét, rendkívüliségével lep meg. Mondhatnám azt is, zavarba ejtő olvasmány.
„Kísérlet” a javából, vagyis esszé – százhetven oldalon át. A kísérlet tárgya és célja első pillantásra nagyon egyszerűnek tűnik: leírni a megélt dolgokat. A szerző felfogásában azonban ez a „látszatok kigyomlálásával” egyenlő, a képzelt valóságtól a fontosnak tartott (ezért aztán szintén képzelt!) tényekig való eljutás követelményével. A zárójeles megjegyzés nem henye közbevetés, Tenigl-Takács és a buddhizmus jól végiggondolt világképe áll mögötte, azé a filozófiáé, amely a létet „tapasztalási alakzatok” s a hozzájuk kapcsolódó tudattartalmak halmazának tekinti, s amely ebből következően mindenféle örökkévaló „princípiumot”, „anyagi vagy lelki szubsztanciát” tagad. E felfogásban az én, a szubjektum sem több ismétlődések által bevésődő reakciók sorozatánál, mely a „tudatlan élet” esetében „rögzül”, s alig hagy lehetőséget a szabadság és kreativitás számára. (Jó esetben persze állomás is lehet a tökéletesedés útján – a másikhoz vezető út egy lépése.) A rögzült szemléletmód ezzel szemben maga az előítélet, amelynek „jól fejlett” lelki háttere is van a „ragaszkodás” és a „félelem” különféle megnyilvánulásaiban. Következménye legalább ennyire kiábrándító és pusztító: a „másik” kirekesztésére irányuló törekvés, a diszkrimináció.
Tenigl-Takács az alsószentmártoni (és általában a dél-baranyai) cigányság helyzetében is ennek az előítéletességnek és a belőle fakadó szegregációnak a szégyenletes következményét látja és mutatja. Határozott erkölcsi igény mozgatja tehát tollát vagy számítógépének billentyűit. Könyvének sokoldalú, a folyamatokat történeti összefüggéseikben is érzékeltető valóságfeltárását szintén ez az erkölcsi igény, s nem csupán holmi „tudósi” ambíciók alapozzák meg és hitelesítik. Röviden fogalmazva a szegények iránti részvét. A „bírói talár” felöltésétől idegenkedik, sokkal szimpatikusabb számára a „védőügyvéd” szerepe. (Különösen a cigánysággal szembeni előítéletek tárgyalásakor, nem egyszer azonban a romáknak saját sorsukkal szembeni felelősségét firtatva is.) Elkötelezettsége ellenére, vagy éppen ezért, jó buddhistához illően be kell vallania saját törekvésével kapcsolatos kételyeit is. „Nem tolsztoji önámítás, posztmodern terézanyáskodás, öntömjénező hübrisz-e, hogy tenni próbálunk a szegénység ellen egy olyan világban, amelyben a szegénység, a kiszolgáltatottság és annak minden velejárója a világ sarkköve, s a ’szegénykedő’ a szegénynél kicsit is jobban él-e?”
Tenigl-Takács maga is „szegénykedő”, sőt, gyaníthatóan egyenesen „szegény” (ennek az olvasó részéről történő elismerése valószínűleg a legnagyobb dicséretek egyike a szerző számára). „Szegény”, s nem is csak hitéből és meggyőződéséből adódóan, de valószínűleg társadalmi állása szerint is, különösen mióta maga is alsószentmártoni lakos (a helyi iskolának a falu gyerekeihez és társadalmához ezernyi szállal kötődő pedagógusa). Ahogy maga fogalmazza a falusiak életében elfoglalt helyét és „karmikus küldetését”: feltehetően ő lesz ebben a „színtiszta” cigány faluban „az első agnosztikus bölcsész halott”. E groteszk jóslatból az is kiderülhet, hogy az író, miközben játszik a szavakkal (tud játszani velük!), komolyan veszi („halálosan” komolyan) értelmiségi és/vagy vallásos hivatását.
Ha mindezek után valaki erkölcsi vagy politikai példabeszédek gyűjteményének gondolná a könyvet, nagyot téved. A szerző mindvégig ragaszkodik a tények feltárásával, a szentmártoni beás cigányság életkörülményeinek átvilágításával és ezek eredményeként az arcpirító elnyomorodottság nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos elhatározásához. A tárgy alapos, körültekintő és sokoldalú kifejtéséhez. Mindezt úgy teszi, hogy közben tudja: manapság a „holocaust-ipar” mellett már felvirágzóban van egy „szegénység- vagy roma-ipar” is, sőt, egy ilyen „tudomány” vagy „oktatás” is. Ez utóbbiak sem kecsegtetnek kis pénzekkel. A pályázott millióknak viszont néha csak kisebbik része jut el az érintettekhez, nagyobbik fele gyakran a „szolgáltatóknál” marad (költségek-munkabérek, tiszteletdíjak címén). A „szegénységipar” csak látszatra romantikus és szentimentális, többnyire a gazdagoknak, a tehetőseknek a feneketlen nyomorral szembeni tehetetlenség-érzete vagy egyenesen bűntudata motiválja. A szegényeknek juttatott adományok, a kiselejtezett pólók, télikabátok, plüssmacik hegyei valójában a „gesunkenes Kulturgut” mintájára lefelé csordogáló „gesunkenes Socialgut” ideológiáját hivatottak képviselni és terjeszteni (mind az érintettek, mind a „kívülállók” köreiben). Ami pedig itt poklokra száll, az nem más, mint – a selejt, a „gesunkenes Kultur- és Social-Mist”. „Az igazi érték a jómódúnál marad, a számára lom vagy szemét pedig becses adománnyá nemesül.” E képmutatás azonban Tenigl-Takács könyörtelen tényfeltárása nyomán nem tűnik másnak, mint ami: az erény bűn előtti hódolatának. Az igazi „szegénységipar” persze több ennél, nem áll meg a szentimentális határoknál: „tutira megy”. Az elnyomorodott, munkanélküliséggel sújtott, napi hitelekre fogott, a kitörés reményétől is jóformán teljesen megfosztott zárványfalvak lakosságában ugyanis a legbiztosabb befektetést látja. Láthatja is, hiszen a szegénység aranybányája nem „akar” és nem „tud” kimerülni. Biztos üzlet. Többek között az uzsorakamat, illetve az ún. szocpolos építkezésekbe való beruházás, valójában az azzal történő visszaélések révén. Hogy mindez törvénytelen, az nem igen zavarja ezeket a szívtelen „keresztapákat”, akikhez a falusiak az adósság valóságos, néha pedig a lekötelezettség groteszk, mert szívbéli kötelékeivel is kapcsolódnak – gyakran oly mértékben, hogy elöljáróiknak is csak őket hajlandók megválasztani. A „megélhetési politikussal” szemben, íme, a „megélhetési választó” siralmas képe közállapotaink, az ezredfordulós Magyarország és a jelenkori demokrácia nagyobb dicsőségére.
Végül a szerző példáján felbuzdulva a recenzens maga is hadd tapossa kicsit tovább a megkezdett utat. Az eddig elmondottakhoz hadd tegyem hozzá magam is a saját gondolataimat és tapasztalataimat. A „gettóba” zártság (írhatnám persze idézőjelek nélkül is: a gettóba zártság) nem csak a hazai cigányság osztályrésze – a nem roma lakosság egy jelentős részéé is. És nem csupán a megélhetés terén. Bizonyos nézőpontból már látható, hogy oktatási rendszerünk, a jelenlegi magyar közoktatás egésze is ezt a „végeredményt” produkálja. Egyes iskolafajták szinte arra vannak kárhoztatva, sőt talán „kitalálva” is, hogy az ilyen vagy olyan ok folytán hátrányos helyzetűeket elkülönítsék (a tűzoltó-igyekezettel szorgalmazott újabb ún. integrációs törekvések, a roma tanulókat is befogadó vegyes osztályok kialakításának némi kis hipokrízissel szintén átitatott igyekezete ellenére is). Hogy erről, a struktúra kontraszelekciós működéséről meggyőződhessen az ember, nem is kell Alsószentmártonba utaznia, elég egy fővárosi szakmunkásképzőbe vagy szakközépiskolába elszerződnie (néhány évre, mondjuk, magyartanárnak). Nekem több mint három évtizedig volt szerencsém benne. Az így szerzett benyomások szintén fölérnek egy egyetemmel (à la Gorkij), s merem állítani, vetekednek Tenigl-Takács László kiváló könyvének nagyon is figyelemre méltó tapasztalataival.
Sóshartyán „iskolapéldája”
Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején, Palócföld Könyvek, 2008
Kifejező címet talált Handó Péter a nógrádi Sóshartyán etnikai viszonyainak s az ezekből fakadó gondoknak a jellemzésére. Az eredetileg magyarlakta községben a törökök kivonulása után kezdődött meg a romák betelepülése. Az azóta eltelt meglehetősen hosszú időszak nagyobbik részében a roma népességcsoport elenyésző kisebbséget alkotott, csak az utóbbi mintegy száz évben nőtt meg jelentősen a létszáma: majdnem megtízszereződött. Ez a növekedés az elmúlt évtizedekben is folytatódott: a romák ma már a kb. hatszáz fős lakosság nagyobbik felét teszik ki. A folyamat okai között (legalábbis az elmúlt évtizedekben) a magyarokra jellemző „elöregedés”, másfelől a romák nagy, az országos átlagot is meghaladó „gyermekvállalási kedve” áll. Az etnikai arányoknak ez az eltolódása, a két népességcsoport mára kb. azonos nagyságrendje bonyolult „érintkezési felületeket” hozott létre a faluban.
Az interkulturális kapcsolatok szinonimájaként használt fönti kifejezéssel ma már komoly szakirodalom foglalkozik – erre Handó elemzése is támaszkodik. Újdonsága viszont könyvének, hogy nem általában, hanem egyetlen település viszonylatában kutatja a különböző népességcsoportok együtt- és egymás mellett élésének kérdéseit. E megközelítésmód legfontosabb előnye a komplexitás és a dinamika – a témának folyamataiban, sokrétű összefüggésében, sajátos, megkülönböztető vonásaival együtt való tárgyalása, pontosabban ezek lehetősége. Handó (aki egyébként maga is sóshartyáni lakos) az eredeti tárgyválasztásban rejlő lehetőségeket nemcsak észrevette, de élni is tudott velük. Ráadásul az elsők között. Írását joggal tekinthetjük tehát úttörő jelentőségűnek.
Sóshartyánt pedig (könyve nyomán) „iskolapéldának”. Többek között az oktatással kapcsolatos gondok, a presztízsvesztés iskolapéldájának is. A helyi nyolc osztályos általános iskola színvonalcsökkenésének egyszerre volt oka és következménye a magyar és a tehetősebb roma származású tanulók „elvándorlása”, végül pedig, a kilencvenes évek közepén, teljes megfogyatkozása is. (E folyamat hátterét egy feltűnő demográfiai jelenség, a tizennyolc éven aluli korosztály magyar lakosságának 10% alá csökkenése adta.) Handó persze nem csak az oktatásról ír. Hasonlóan emlékezetes képet fest pl. a településszerkezettel kapcsolatos etnikai kérdésekről. Megtudhatjuk, hogy a terület beépítettségét, az egyébként általánosnak tekinthető telep – falu megoszlást itt tovább mélyítette az előbbi ún. „hadas”, az utóbbi ún. „egyutcás” szerkezete. Ráadásul e különbségek nem maradtak következmények nélkül: újabb szociális eltérések – előnyök-hátrányok okozói lettek.
Az utóbbi időkben megszaporodott az interkulturális kapcsolatokkal foglalkozó kutatások és kurzusok száma. Valósággal divat lett a kultúraközi téma. A tudományszak elvárásaira következetesen figyelő Handó szerencsére megmaradt, s eléggé nyilvánvalóan maradt meg „homo politicusnak” és/vagy „homo moralisnak” ahhoz, hogy könyvéből betekintést szerezhessünk egy vegyes etnikumú településnek ne csak az adataiba, de életébe is. S ugyanígy egy faluja történéseiben érdekelt, abban szerepet is vállaló, elkötelezett értelmiségi életébe. Aki itt beszél, annak számára az „érintkezési felület” nemcsak terminus technicus, de eleven emberi kapcsolatok tere is. Néha mulatságos vagy groteszk megvilágításban. Ilyen pl. a diákokat tapintatosan korholó ballagási beszéd, a sóshartyáni iskolából futva távozó tanárok vagy a „dicséretre méltó” köztulajdon-rongálás esete – hogy csak néhányat említsek. A bemutatott jelenségek nagy részét azonban aligha lehet kedélyesnek nevezni, így a romáknak nyújtott magánhitelek kérdését sem. Az erről írottakat viszont nehezen tudom értelmezni – eddig úgy tudtam, hogy nem kifejezetten humanitárius célzatú ügyletek ezek (lásd pl. Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei című könyvét).
Nemcsak meglepett, de ismereteimet is bővítette viszont, hogy megtudhattam: a magyar és a roma etnikum közötti „különbségek fokozódása” nyomán „az etnikai határok megerősítése” nem egyszerűen az elkülönülés megnyilvánulása – egyúttal óvintézkedés is a „konfliktusok felszínre törésének” megakadályozására. Handó könyvének e tételéből (szerintem legalábbis) messzemenő következtetések adódnak, pl. a közoktatás területén a fejkvóta-kiegészítéssel támogatott integrációs törekvések helyességével kapcsolatban. Az ún. integráció e tűzoltásra jellemző sietségénél én sokkal átfogóbb és megalapozottabb (hosszabb távon kikerülhetetlen) politikáját képzelem a roma lakossággal való együttélésnek. Csak néhányat említek egy ilyen politika elemeiből – általános foglalkoztatás, lehetőleg saját tradíciókra épített roma önkormányzatiság, a meglévő oktatási formákat kiegészítő, ezek alternatívájaként is szervezett roma közoktatás, igény esetén anyanyelvi és anyanyelven történő képzés, természetesen saját értelmiség fölnevelésével és közreműködésével is. Mindezt nem azért mondom, mintha az elkülönülést (s pláne az elkülönítést) célnak tekinteném – éppen ellenkezőleg: előnyös megkülönböztetésre gondolok, de olyanra, amely a szokásos segélyezés helyébe (és/vagy azon túlmenően is) a roma lakosság sajátos identitásának és kultúrájának megerősítését-kibontakoztatását kívánja állítani, ezek lehetőségének biztosításával pedig a kultúrák folyamatos párbeszédét és cseréjét elősegíteni. (Szemben a mai gyakorlatra jellemző civilizációs „felzárkóztatásnak”, tulajdonképpen az asszimilációnak oly eredménytelen és kiábrándító politikájával.) Tudom, e következtetések vagy ehhez hasonlók levonása nem állt a szerző szándékában, vállalt feladatához híven igyekezett csupán a lokális vizsgálódások talaján megmaradni. Hogy könyve ennek ellenére általános érvényű gondolatok megfogalmazására is alkalmat adhat – ezt egyik legfőbb erényének tartom. Bevezetőjében egyébként a szerző maga is remél hasonlókat. „Úgy véljük, a sóshartyáni cigány–magyar együtt- és egymás mellett élés vizsgálata közelebb vihet az etnikai konfliktusok megértéséhez […] segíthet a cigányságra vonatkozó probléma felismerése során egy működőképes alternatíva kialakításában, akár a sóshartyáni gyakorlat általánosításának elvetése árán is”.
A kötet utolsó fejezetének „etikai valcere” is igazi gondot fogalmaz meg: egy vegyes etnikumú településre költözött, s ennek közegében nevelői feladatokat is felvállaló, „a konfliktusok mezején” könyvírással is tájékozódni igyekvő értelmiségiét. Kár, hogy e kérdést csak eszmefuttatása végén vetette föl a szerző. Az objektív–szubjektív (igazságának) dilemmája (a vizsgálat tárgyának a vizsgálóról való leválaszthatatlansága miatt) talán nem is probléma, ebből következően a diszciplínák által megkövetelt tudományos egzaktság kontra személyes igazság alternatívája sem. Pontosabban: a döntés, a választást alapvetően nem ismeretelméleti, hanem etikai jellegű, s csak ebből következően ismeretelméleti (akkor persze már, s ugyanilyen joggal stílusbeli is). Handó könyve (talán nem véletlenül) éppen e téren, stílus tekintetében mutat némi ingadozásokat, ezeket a kérdésnek a könyv megfogalmazása előtti fölvetésével bizonnyal elkerülhette volna. Munkája egyébként (ha lehet ilyet mondani: minden más tekintetben) alapos, színvonalas és érdemes alkotás – témája alapján pedig egyenesen kikerülhetetlen is.
Kortárs, 2009/7–8.
Suhai Pál
Handó Péter válaszlevele
Sóshartyán, 2018. december 3.
Kedves Pál! Nem Te vagy az első, aki a 2008 decemberében megjelent Alvó konfliktusok mezején című munkám kapcsán a közelmúltban megszólított, de abban mindenképpen igen, hogy Te reflektáltál is rá egykor a Kortárs 2009/7–8. számában. Többnyire azzal fordulnak ilyenkor hozzám: Nem kellene már megírnom a folytatását? De lehet-e folytatni a szisztematikus terepmunkára és adatgyűjtésre, -feldolgozásra épülő munkát, ha az elmúlt tizenkét évben nem tettem előkészítő lépéseket? A könyv utolsó fejezetével ugyanis 2006-ra végeztem, habár akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha is kinyomtatva láthatom.
Nem áll(t) szándékomban az „Alvó konfliktusok mezején II.” elkészítése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztam a cigányság kultúrájával, vagy teljesen felszámoltam volna a velük való kapcsolatom. Maradtam Sóshartyán lakója, ahol ma már 70%-ot meghaladó a jelenlétük.
2005-ben a megélhetésem más pályára állított, akkortól nagyon kevés dologban lehettem jelen a falu életében. Ez természetesen rajtam is múlt, meg a település vezetőin is. De nem kívánom a velem szemben folytatott aknamunkájukat ezúton ecsetelni. Ahogy mondani szokták: A lelkük legyen rajta. Mindenesetre az én lelkem akkor nyugodt, ha azt írom meg, amit tapasztalok, illetve amit ez alapján gondolok.
Kérded: Miképp látom a romák helyzetének elmúlt évtizedbeli változását? Röviden szólva: Csöppet sem rózsásnak. Miért? A velük szembeni előítélet csak fokozódott, jelentős rétegük szegénysége mélyült; mint közösség, ők is egyre kevésbé funkcionálnak, s az a fajta szolidaritás, amely nem engedte a közéjük tartozók „koldusbotra jutását” – senki sem maradhatott fedél és/vagy élelem nélkül –, megszűnőben van; drog és prostitúció vált a harminc alatti korosztály egy részének megélhetési stratégiájává… A sort lehetne folytatni. Nógrádban tömegek helyzete vált kilátástalanná. Akiben pedig nincs elég belső tartalék, az felemésztődik, bizonyos szempontból olyan „emberszemétté” válik, aki számára nincs visszaút, szinte esélytelen arra, hogy a társadalom aktív tagja lehessen. Hogy mégis van olyan, aki vissza- vagy fölkapaszkodik, arra számos példát lehetne találni, de az ellenkező irányba tendálásra sokkal többet – a kormányzati szinten kezdeményezett felzárkóztató-, integráló programok ellenére is.
Az együttélés helyenként, településrészenként pengeélen táncol. Nagybátony (Bátonyterenye), Mátraverebély térsége ilyen, valamint Salgótarján több körzete. Sóshartyánban 2010 óta nem művelik a határt a „parasztok”, és többen a kertjeiket se, ezzel „védekeznek” a 2005 után elhatalmasodó eltulajdonítások ellen. A lakosság túlnyomó része közmunkából, önkormányzati alkalmazásból élne, de protekció nélkül még a közmunkaprogramba is nehéz bekerülni. Mindenki él, vegetál, ahogy tud.
Kérdezhetnéd: És én mit próbáltam tenni? Született néhány rövidebb lélegzetű írás, pozitív dolgokban segédkeztem és segédkezem. Büszke vagyok arra – bár még soha, sehol le nem írtam –, hogy vannak roma barátaim és időnként tiszteletbeli roma lehetek egy-egy közösségükön belül. Az is igaz, elsősorban a cigány művészet bemutatása terén próbáltam, próbálok hatni – főképp az ifjúság körében. Megfordultam tanodákban, általános- és középiskolákban, kulturális intézményekben. Változó összetételű hallgatóságnak beszéltem Balázs János, Szepesi József, Oláh Jolán, Balog Balázs András, Radics Szilveszter szellemi hagyatékáról vagy kortárs salgótarjáni alkotók (Botos Zoltán, Oláh Lajos, Oláh István, Rácz Erik, Danyi József) munkásságáról, remélve azt, ezek az emberek mécsesek lehetnek az egyre jobban terjedő kilátástalanságban. Apró dolog, de amikor tehetem, megyek, ahová mehetek, ahová hívnak – túlnyomórészt a saját költségemen, mert jó tüzeket gyújtani a tekintetekben, s megmelegedni általuk.
Handó Péter
Illusztráció: Handó Péter (2018)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
