március 10th, 2016 |
0Babics Imre: Jégtánc (Négy vers)
Jégtánc
A nyugati szél a nád letört levelét
átfújja a tó jegén,
s a tükörkép nem mondhatja, hogy már elég,
a tükörképek léte
nem kimondott lányregény;
s az én nevem is: „Hé, te!”
olyanoknak, kik előző életük még
korcs ebként élték, s most a kutyát ütnék…
Torz képmás, magasabb valóé, fújnak rám,
kiket szelek bántanak,
nem kozmikus törvények, kiknek mutatvány
csak fenn kicsírázó hit,
s alant ég-alkotta mag.
Tükrözve láthatóit
égi célom még jégszívűek közt kerget,
bár összeolvadás jogára tán szert tett…
Vidravas
A nádas mélyén, ahol
tükörképe összetört a déli szélnek,
a szilánkok nesze zavarja a vidrát:
a sötét jövő benne már megmártózott:
„Fösvény horgászok halrablónak ítélnek,
gonosz barkácsolta vascsapda vár itt rád.”
Érzi csupán, nem hallja,
hogy kiáltják körül fuldokló matrózok
a hűs halálnak: − Ahoy,
kéklő tenger legalja!
A szélfútt nádas mögött,
ház mélyén, alvó férfiarc tükröződik
déli asszony sötét szemében; törékeny
csendben fölé hajol: El innen − íratott
az arcra –, vidrákkal párás kikötőkig,
ahol a folyókat tenger várja kéken;
valahány vad: matrózom,
ti aljasságotokba fulladt alakok,
lényem éggel küszködött,
az alján ringatózom.
Feketerigó
Ablakom alatt feketerigó csetteg,
nem nyomhatja el léttől izgatott hangját
sátánit károgó korom,
de végig az utcasoron,
sötét redőnyök mögött agg tönkretettek
halálért hebegnek imát,
a befejezésért, mikor megpillantják
a fényösvényt a Semmin át.
∞
S az időtlenség önmagába tér akkor,
tereit borzolja köröttük a kezdet
fénytojásban, hol embriók;
s melyben nem kaptak semmi jót,
szemétdombra hullt már az égire vak kor,
mire a lét ismét inthet
feléjük, mert végre hittel töltekeztek:
vallásuk rigótekintet.
Patakcsobogás
Kiszáradt a lassúdad erdei patak,
így sikoltott.
Az anyatermészet sikolya, hihetnéd,
visszafojtott,
az ellenirányú hanghullám-áradat
mégis halat, rákot ölt meg, s hány létet még…
Ó, ti voltok,
kihalt fajok, fonákjai a jövőnek,
ti vakfoltok
az Idő tükörfolyosóján, ahol csak
bűntől boldog
élőhalottak pózolnak, egyre nőnek
csíráitok, s tornyokká − bennem, sikoltsak:
− Rám omoltok!
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)