Jakab István: Gerinc
Fél óra?
Órákig beszélgettünk fiatalságunkban, s most ennyi csupán?
Hó hullott, amikor először behívott, évtizedekkel ezelőtt, kristályos-karistolós hó.
Hajnalig, igen csaknem napfelkeltéig, mindenféléről. Otthon kiakadtak, anyám féltékenykedett, azt hitte talán? Egy nőnél hajnalig, aki ráadásul az ő korosztálya? Nem lehetett nem megérteni aggódását.
Azóta eltelt csaknem harminc év.
Mit lehet belesűríteni fél órába? Nyilvánvaló: el fog fáradni, pillanatig sem kérdéses. Hetek, hónapok óta feküdt tört csigolyákkal a derekában. Ilyen szép tartású nő. Zárt fekete garbót viselt a júliusi rekkenőben a könyvtár pultja mögött, amikor megismertem, jegenyeszál-tartással. Ma már tudom, akkor halt meg az anyja. Amikor végleg magára marad egy nő, akkor lesz szálfa a tartása, ne lássék rajta, mennyire összetört.
Túl zaklatott ez az időbeli ugrálás?
Mit mondjak neki? Látom-e még valaha (e földi létben)? E zárójel föloldását közös hitünk adta a reinkarnációban. Mit lehet fél óra alatt? S nyilván: ő is beszélni fog. Válaszol vagy kérdez, faggat, netán vallat. Vagy csak el akar valamit őszintén mondani. Nincs miért takargatnia magát. Vagy hatvan éve versért, versben élt, lehet-e a költőnél csupaszabb? Ráadásul ő a szándékosan szűkre szabott intimitásait énekelte meg világ életében. Fölfedezik-e valaha? Most, amikor az intimitást a közösségi portálok silány, nemzetközileg konvertált inflálódó kép-valutában, jelekben mérik? Egy világban, amiben minden metaforát idézőjelbe tesznek? Soha ennyire költőietlen kor nem köszönt ránk. Mit érnek még szövegek? Nem lenne jobb csak ülni és nézni egymást? Fogni a kezét, simogatni a csuklóján a pergamen bőrt. Semmiképp se szabad elsírnom magam. Ez az előre elképzelt meghatódás mégis csak azt tételeztette föl velem, nem látom soha többé.
Mennyi így fél óra? Mondom: soha nem fukarkodtunk egymásnak az időnkkel. Ha előre kimérten jöttem, akkor sem. Mindig megcsúszott legalább egy órát a legszűkebb tartam is. Így aztán egy idő után már nem ígértem otthon semmit. Kaptam is nem kevés korholást. Ide vagy oda nem jutottunk el miatta, ezt vagy azt nem csináltam meg.
Bevezettettem. A szobája: Bandi, a bátyja tüzes színei, plakettjei az asztalon, s a virágok, besütött a nap. A sarokban feküdt, az alacsony ágyán, pléd takarta. A legvadabb hidegben is nyitott ablaknál aludt plédek alatt. Előfordult, hogy megfagytak a virágai.
Megpróbált fölkönyökölni. A húga rászólt, maradjon. A feje alá kapott egy másik párnát magasításnak. Arcához simítottam az arcom. Port és pirosítót kenetett rá a húgával. Elmosolyodtam a csaláson. Nő. Szarul vagyok, de kipirosítottam magam, ez volt a szavajárása, amin mindenki elég jól szórakozott. Néztem az arcát, szemét. Nem, még nem ereszkedett le érte a halál angyala. Elmondta, nem nagyon zavarja a fekvés az írásban, diktál a testvérének, aki ügyesen gépel. Aztán azt is, mákolajat eszik, hogy segítsen a csontjainak. Lehet, hogy összeforrnak. Nem szóltam rá, ne idétlenkedjen, hozzá nem illik. Mindig szembefordult minden komoly problémával, nem elfele, mint a mai agyalágyultak. Ja, bólintottam, hátha. Egymás szemébe meredtünk, körbejártam a mélységeit, de őt nem engedtem mélyen be. Megkérdezte, boldog vagyok-e, láthatta az arcomról, hogy nem, mégis azt válaszoltam, igen. Csak nem nagyon megy az írás. Nincs olyan nagy kedvem hozzá. Biztatott, semmiképp se hagyjam abba. Mondtam, s talán hittem is, nem fogom. Neki már, mondta, nincs ereje hosszabbra, csak haikukat. Nem mondtam neki, mennyire idegesít az idegen forma divatja. Hogy aki hétig el tud számolni, mind azt ír. Azt hiszik, hogy ami rövid, abban el tudnak mélyülni? Nincs, ami megüti a lelkeket. Írjon azt (nem írt rosszakat, amik megjelentek), ha az megy. Verset nem írok, kérdezte, mondtam: nem, csak prózát, rövidet. Kezdenek értelmesen megrövidülni. Csak ritkán tör rám ihlet, tulajdonképpen sose. Megálltam. Hosszan szemeztünk. Megpróbáltam közölni a tekintetemmel, mennyire irigylem hiteles életéért. Hol már ilyen? Elvétve. Az enyém semmiképp se. Nem tudom már elfedni a bukást. Ez a múzeum, amiben haldoklik. A családja, a bátyja zseniális festményei, színorgiája, a testvére gondoskodása. Alig jut valakinek. Csak aki megérdemli, mert hiteles életet élt. Akit nem lehetett elmozdítani az alapokról. Nyilván a költészet, az írás adta az erőt hozzá. Soha föl nem mérte a tehetségét, és össze is csak néhányszor, nyert vele. Országos pályázatokon is, nagynevű senkiket megelőzve. Nagy művésznek tartom a versek lendületéért, szokatlan verszenéjéért, prózában pedig az áttetsző mondataiért. Lejárt az időnk, Zsuzsa bejött figyelmeztetni. Valóban: Arany egyre hátrébb hanyatlott, tagadhatatlanul elfáradt. Búcsúzni kellett. Biztosnak látszott, biztosnak tudtuk, én is, ő is, többé nem látjuk egymást. Elfutotta a szemét a könny. Én erővel tartottam magam, föl sem fogtam, mekkorával. Mindenkit elfogott volna a rettegés, ha látta volna, hogy olyan tombolás következik, amit nincs erő megállítani. Ablakokat török, kapukat rúgok le sarkairól, kerítéseket, házfalakat döntök rakásra. Másfelől meg hihetetlen béke: tökéletesen mozdulatlan vízfelszín, amibe egy porszem nem, annyi sem, egy hamuszem se, mintha fölötte vákuum lenne az ég. Ráhajoltam, elismételtem a korábbi gondolataim: nagy művész vagy. Ő is ezt gondolja rólam, mondta, és azt: jó, hogy találkoztunk. Ezt átvitt értelemben értette, de konkrétumként is erősen hatott. Elnéztem valahova a sarokba, mielőtt megcsókoltam. A kezét is megragadtam, megszorítottam, hogy erőt adjak a mihez is?, úthoz, ahogy a régiek gondolják? Akkor már tényleg egyetlen hangot nem tudtam volna kinyögni. Fölálltam, ilyenformán annyira fölé magasodtam, mint egy óriási állat a prédájának. Valami picurka falat kucorodott a pléd öblén, magát mozdulatlannak tettetve. Minek is ráharapni. Csak a szemével követett, égő, eleven húsával egy darabig, s míg nyakból kényelmetlenné nem vált a visszanézés, én is. Aztán az ajtó, elbúcsúzás a testvérétől, a kapu, a kulcs csikorgása, az utca, elmenetel. Amennyire emlékszem, szép, egyenes tartással haladtam hazáig, nem sietve, de nem is lassan, mindvégig kitartóan előre nézve, de azért elkerülve a járda fölmaródásait.
Illusztráció: Kígyócsontváz (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
