Nagyatádi Horváth Tamás – Piruló szirmokkal nézlek | A rajongás versei
(Hegyi Botos Attila: In illo tempore)
Nehezemre esik versekről beszélni, mert a versekért rajongani kell, és az emberek manapság, de szerintem tömegesen mindig is, főképp csupa egyéb dolgokért rajonganak. És ezzel így vagyok magam is, ritka az a vers, amelyikért valóban rajongani tudok…
A rajongás tárgyai olyan dolgok, amiket fel kell fedezni, amiket aztán értelmezni kell, és amiket végül hosszasan ecsetelve lehet magyarázni. Ezzel szemben, nézzük bárhogy is, a rajongás tárgyai manapság mind olyan mesterségesen barkácsolt és egyben tartott dolgok, amelyeket a népszerűség fátyla mögé rejtve – önmagunkat is becsapva – találunk fel, és ami nem áll ellent a középszerűségbe való lehúzásnak. A magát felcicomázó, magának mindenhol elsőbbségi helyet követelő, tarka-barka és ricsajos középszerűség mintává emelése, magasztalása és azzal mintegy hatalmi pozícióba való helyezése pedig a tömegdemokrácia kultúrpolitikája.
A könnyű, de elmesélhető felfedezések, a végletekig húzható, mégis lényeget nem érintő értelmezések és a parttalan fecsegésbe torkolló magyarázatok azok a díszletek, amelyek a kivételesség látszatába öltöztetik a szellemtelen ember üres kacatait. Az igazi vers pedig nem barkácsolt, és képtelenség a középszer neonfényeibe húzni. Az igazi versért lehet rajongani, és rajonganak is érte a kevesek. Az igazi vers felfedezése valódi, munkaigényes felfedés, értelmezése csendes, de mégis titáni eget-földet mozgatás. A magyarázata pedig lehetetlen. A rajongás megnyilvánulása a szerző felé, ha műve valóságos szellemi erőfeszítés során született, az hommage.
És újra: nehezemre esik versekről beszélni, mert a vers felgyújt, a vers elsöpör, a vers a csillagokba röpít – de amikor a felfedezést, az újabb és újabb vagy épp rég elfeledett nézőpontból való felfedezését értelmezni kezdem, már újra a fenekemen ülök, a fejembe kavargó gondolattömeggel birkózva, ahova néha bekerül egy eredeti verssor is, mint például ez: „Piruló szirmokkal nézlek.” (In illo tempore), hogy aztán akár halálomig bennem maradjon. Kiváltképp nehezemre esik Hegyi Botos Attila verseiről beszélni, mert az In illo tempore (vagyis: Abban az időben, Annak idején) című kötete maga egy hommage. Összességében és egyesével. Felfedezett, értelmezett és megmagyarázatlanul hagyott rajongások megmutatkozásai az élet adta kegyelmi pillanatokért, amelyek mindegyike pontosan abban az időben esett meg. Hogy melyikben? Amikor Jézus a földön járt? Amikor mindannyian királyok voltunk még? Amikor egymásba szerettünk? In illo tempore, amikor a versek még a rajongás extatikus megnyilatkozásai voltak.
„noha rajongva mesélhetnék |annyi fölsejlő világról, |hol gyöngéd sugarak |ébredeznek épp: |mindez a kedves fény |ugyanebbe az elcsöndesedve |sétáló félhomályba fut” (Derengések verse). Kegyelmi pillanatot említettem, és nem véletlenül. Az ember életét igazán a kegyelmi pillanatok határozzák meg, még akkor is, ha tagadja. Mindenki annyit él, amennyi kegyelmi pillanatban része van, és fordítva, mindenkinek annyi kegyelmi pillanatban van része, amennyire élő. A rajongás az átéléssel teli kegyelmi pillanatokhoz szól, abban az időben, amikor vagyunk, amikor megnyílásunkban egy időtlen pillanatra eggyé válunk a teremtett világgal.
Azt az erős érzetemet, hogy a kötet minden gondolata a rajongó tiszteletadása jegyében született, végül csak megerősítve láttam abban, ami sokáig a fő kérdésem volt: Miért ad ki valaki egyesével, kézzel rajzolt betűkkel könyvet? Nos, és ebben persze bárki megcáfolhat, a pillanatért történő végletes átélés és odaadás felemelése okán. Szerelmes vagyok az élet értelmet adó, megvilágosító pillanataiba, amelyek többet érdemelnek nyomtatásnál, technológiai hókuszpókuszoknál, és szerelmemet úgy örökítem meg, hogy rajongásom minden egyes betűjébe beleírom.
Persze, a másik oldalról tisztában vagyok azzal is, hogy a verskedvelőket először meg kell fogni, ahhoz pedig, a rajongás felébresztése előtt, szép és jó versre van szükség, amit lehet valamihez kötni – és akkor az olvasó esztétikai igényessége felett hunyjunk szemet. Hegyi Botos Attila versein dolgozni kell olvasáskor, de ettől függetlenül, számtalan versére ráillenek a szép és jó jelzők. Nekem az ő versei Herman Hesse hangulatait idézik, főképp Klingsor utolsó nyara című műve hangulatát. Van, akit ez esetleg riaszt, de biztos van, akit ez inkább olvasásra hív, és ha így van, kezdetnek neki az Akt című verset ajánlom.
Aztán ezen a vonalon továbblépve elmondható, felidézhető a gondolat, hogy a hangulat az élet fátyla. Vers hangulatába kerülni számomra pedig olyan, mint lengedező fátylak között járni, ahol sokkal inkább a fantázia, mint bármi más dolga, hogy a fátylak mit rejtenek. Erre kiváló példa az Egy test hullámhossza, amiből – a szerző más verseihez hasonlóan – képtelenség sorokat idézni, kiemelni. A vers körbefon, vezet, bemutat és elejt. Aztán hagyja megnyílni mélységét, a mindenség mélyét, „egyetlen elvetett test| legmélyén”.
Örülök, hogy Hegyi Botos Attila megírta ezeket a verseket, és külön örülök, hogy eljutottak hozzám, mert az olvasónak, a rajongó olvasónak időről-időre kell az efféle lángokkal felzubogó, tisztító erejű megerősítés, hogy tudhassa: „Istenek táncolnak így.” (Görögtűz)
Illusztráció: Hegyi Botos Attila (Sal Antal fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
