Jevgenij, Utry: A jó versről
Monoki Tverdota Györgynek írt levélrészletek alapján[1]
„Az alkotó kortárs írónak úgy kell fogalmaznia műveiben,
ahogyan majd huszonöt-harminc év múlva beszélnek az emberek.”
Németh László
Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a Kelet Műhelybeszélgetések során időnként megvitattunk esztétikai-filozófiai kérdéseket, értelmeztünk lektori jelentéseket, fogadtuk a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselőit, szépirodalmi műhelyeit. A régi iratok, dokumentumok között találtam ezt a levélrészletet, melyet Monoki Tverdota György barátomnak írtam a JÓ VERSRŐL 1988-ban. Gondoltam, hogy a Kelet 45. születésnapján publikálom először.
Néhány bevezető sor az idén negyvenöt éves Kelet Irodalmi Alkotócsoportról.
„A magyar „Ruhr-vidék” fővárosában, Miskolcon 1973-tól 2013-ig működött a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyen keresztül modellálni lehet az irodalmi pályakezdés, az újrakezdés és a virtuális értékrend jelenségeit, tartalmait, formáit. Tizenegy fiatal pályakezdő „amatőr” és újra közösségbe vágyó író, költő, képzőművész, színész, zeneművész bábáskodott az első és hazánkban legtovább működő alternatív irodalmi műhely születése körül, és négy évtizeden át rendkívül gazdag irodalmi közéletet teremtett, szervezett a kortárs magyar irodalomnak, zenének, színháznak a városban. Alapítók +Cseh Károly, +Hajdú Gábor, Utry Attila. Tagok Balogh Attila, +Bíró Péter, Csanálossi Béla +Galyó Géza, +Kiss Márta, +Mecsek Zsuzsa, Nyitray Péter, +Szendrei Lőrinc. Később csatlakozott: +Akác István, Csorba Piroska, Fecske Csaba, +Furmann Imre, Györgyei Géza, Horváth Gyula, Laboda Kálmán, Kóródy István, Láng Csaba, Pálfalusi Zsolt, +Répássy Tamás, + Szabó Bogár Imre. Az l980-as évekre már huszonnyolc tagja volt a csoportnak, mely levetkőzte provinciális jellegét. Dalos György, Hegyi Béla, Nádas György is küldött műveket többek között a Kelet antológiákba.
Selmeczi György Új Zenei Műhelye, és a Miskolci Nemzeti Színház művészei, rendezői, dramaturgjai szintén „eljártak a Keletbe”. Csiszár Imre főrendező Drámaíró és dramaturgiai stúdiója is a Kelet szerzőire épült. (1980-1982).
A különböző világnézetű alkotók a Nyugat nagyságának nyomába szándékoztak lépni, és egy szürreális programban fogalmazták meg kiáltványukat az első antológiájukban. „A programkeresésben jutottunk arra a felismerésre, hogy népünk kapcsolata nyugattal egyoldalú és erőltetett volt, s erőszakkal háttérbe szorította rejtőzködő keleti örökségünk morális, kulturális és lelki távlatait.”[2] Ennél erősebb közösségszervező erő a külső és belső megmérettetés után garantált megjelenés antológiákban vagy önálló kötetben. Negyven esztendő alatt rendkívüli teljesítmény és irodalomszervező készség jellemezte a közösség munkáját. Ötévenként antológiát szerkesztettek és adtak ki, 1980-ban megalapították a Kelet Könyvek Kiadót. Állandó lektoraik: Monoki Tverdota György, R. Takács Olga mellett Rónay László, +Körmendi Lajos, +Horpácsi Sándor, +Oláh András, Cs. Varga István, Pécsi Györgyi, Bakonyi István „tiszta szigorúságú” kritikái segítették szakmai fejlődésüket. Az alternatív/amatőr könyvkiadójukban folyamatosan jelentek meg a belső és külső tagok vers- és prózakötetei. Szám szerint huszonnyolc könyv. Kelet Műhelybeszélgetések címmel vendégül látták az akkor elérhető, mérvadó kortárs magyar irodalom kiemelkedő szerzőit, folyóiratait, és ezzel a programsorozattal Miskolc valóságosan is bekapcsolódott a kortárs magyar irodalmi élet vérkeringésébe. Nagyon aktív irodalmi közéletet, testvérmúzsai együttműködéseket szerveztek működésük négy évtizedében.” [3]
A Keletnek mindenképpen helye van a szépművészetek, benne a szépirodalmi műhelyek nemzeti emlékezetében, illetve a Borsod Abaúj Zemplén megyei, és a Miskolc városi Értéktárban.
A JÓ VERSRŐL
Huszonöt-harminc évvel ezelőtt nem úgy írtunk a jó versről, ahogyan most beszélünk. Nem találtuk meg (nem is kerestük) Tverdota Gyurival a jó vers beazonosításának univerzális megfejtő-kódját, mert az esztétikai ízlés változékony az időben, s kultúrafüggő, de mégis úgy gondoltam, hogy küldök neki egy definíciót ebben a témában (az idézett levélrészletek a megmaradt és még sehol sem publikált kéziratból valók):
„A jó vers mint totalitás nem írható le csak fogalmi úton, mivel alapfogalom. Különböző népek nyelvén leírható: a stílus, a versláb, az ütem, a rím, a metaforák, a hasonlatok, a képek, de a költemény ellenáll az erőltetett didaktikai osztályozásoknak[4], és mindenféle mágikusnak tűnő performansznak is. A jó vers ugyanis nem az oktatástani, technikai, és filozófiai ismeretek, tudások összessége (de nem mondjuk, hogy mindezek nincsenek benne egy-egy alkotásban!), mivel a totalitás sem egyenlő a részek összegével, mert minőségileg több annál. A jó vers minden művészet forrása. Az éneknek, a táncnak, a képnek, a szobornak és a zenének csírája, magva, harmóniája.”
Latinovits Zoltán szerint a „verset úgy kell előadni, ahogyan a költő írta”, abban az ihletett állapotban, együttérzésben, méltó alázattal, tiszta lelkiismerettel és hittel. Verset elemezni, tanítani hasonló érzelmi-értelmi elvonatkoztatással (absztrakció) lehet. Szubjektív lehetőségeink, hogy lelki, érzelmi adottságaink, ízlésünk alapján közelítünk egy-egy jó vershez, hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberre jellemző szimbólumkommunikációban[5] részt veszünk, mint adó és/vagy vevő.
„A verselemezés első lépései tehát: a megértő, figyelmes olvasás, a tetszésnyilvánítás és a belső motívumok (tartalmi formai jegyek) felismerése. Ha szerencsénk van, és „az alkotás madara leszáll laza lelkünkre”/Kosztolányi/, akkor működni kezd agyunkban a tudattalanból áradó képek tudatossá tételének mechanizmusa, amit másképpen a modern tudomány magyarul történeti embertannak (historical anthropology) nevez. A legérzékenyebb tudatelemünk (a történelmi tudat) aktív idegpályákat összekötő hálózata képzeletünkben, értelmünkben egy olyan folyamatot indít el, amivel azt akarjuk felidézni, van-e olyan emlékképünk (a tudattalanból), amellyel megeleveníthetők, tudatossá tehetők az alkotások zenéi, képei, mozgásai? Ezt követőleg nagyon rövid idő alatt döntjük el, hogy nekem ez vagy az a vers tetszik, vagy nem tetszik. (Csak az egyenes „igen” vagy „nem” válaszok érvényesek. A „kicsit tetszik”/”kicsit nem” rossz kategória, és legfeljebb csak személyiségzavarunkról, pl. döntésképtelenségünkről árulkodik). Az sem jó, ha csak individuális módon közeledünk a jó vers befogadásához: a hatás-ellenhatás megértéséhez, mert ez egyoldalúsághoz vezet, csak a ráció és az ösztönök harcára utal. Igaz, erre a „motorra” is szükségünk van egy-egy költemény értő kritikájához, de ezt most hagyjuk.”
A jó vers tehát a személyiség egészét veszi célba, és nem az egyéniség jogainak túlhangsúlyozására összpontosít.
„A következő lépés megkeresni a tetszés/nem tetszés indítékát, ok-okozatát. Itt lép be az egységes világmagyarázatra törekvő fogalmak közül a négy alapkategória, az úgynevezett „lírai őselem”: a hit, a tudomány, a művészet és az erkölcs. Ezek a fogalmak az emberiség egyéni és kollektív tudattalanjának kialakulása utáni időkben, az ösztönredukció működésének kezdetén még együtt voltak, együtt hatnak ma is, mert ezek a fogalmak a teljes emberi kultúra értékelméleti kategóriái (szent, igaz, szép, jó). Először a hit vált ki e négyes egységből, és sokszínűségét hangsúlyozva vallásos útra tért. A pluralizmust gyakran támadják, elmagányosítják, hogy az egyik vallás a másik fölé emelkedhessék, egyedüli üdvözítőnek kiáltva ki magát. Ez a magány akkor szűnik majd meg, amikor a vallások újraegyesülnek. A hit szabadságharcának eredménye az a tudás, amit a szeretet és bölcsesség (filia-szófia) egységeként értelmezünk, ami teret adott a filozófiák és ideológiák számára az ember által teremtett művészetekben. Az erkölcs mindent visz. Szembehelyezkedik a tévhitekkel, a filozófiákkal és ideológiákkal, bármilyen tudományos tézissel, antitézissel, szintézissel, ha immorálist észlel – például környezetromboló ipar, autokrata hatalom, egoista népek, fundamentalista vallások –, de megítéli a fércműveket, a hígagyúságot, a művészetinek nem mondható műfajtalanságot is. Az individuummal állandóan perlekedik, amíg el nem hallgattatják, mert rosszul értelmezik a cél és az eszköz fogalmak szerepét (pl. jó célok felé rossz eszközökkel tilos haladni). Az erkölcs szabályzó ereje – az írásbeliség elterjedésével – egyrészt kiteljesedett, a jogalkotások, ismeretek (törvények, szankciók) alapja lett, másrészt háttérbe szorult, mert már nem olyan erős a visszatartó ereje a bűnökkel szemben, mint régebben.”
A Tízparancsolatnak és a három legfontosabb törvényből (szabadság, nooszféra, szeretet) kettőnek természet-törvényi alapja van, kivétel a szeretet, amit F.M. Dosztojevszkij „az ember örökélet-hitével” mint az egyetlen nem természeti törvénnyel hoz összefüggésbe. „A nooszféra = a föld szellemtakarója, az ember által átalakított bioszféra védelmének törvénye. A szabadság törvénye pedig kimondja, hogy az egyes ember szabadságának korlátja, a másik ember szabadsága.”(Utry 2014)
A JÓ VERS fölötte áll ezeknek a logikai műveleteknek, meghatározásoknak, de ez nem jelenti azt, hogy a versben rejlő analógiás és digitális kommunikációs kódok, dekódok, visszacsatolások függetlenek lennének a természeti és transzcendens törvényektől. A jó versnek tehát van egy mindmáig elérendő és meghaladható mértéke, és analógiás-digitális értéke, de ez nem fokozható a végtelenségig. Leginkább azért nem, mert mint tudjuk, a művészet fejlődésíve nem határtalan, hanem véges, mint a fák magasságának törvénye! Nincs égig érő fa. Nincs a klasszikusoknál klasszikusabb, a moderneknél modernebb műalkotás, csak addig az ismeretlen határig, ahol a mű beteljesíti evilági küldetését, és szemünk láttára, fülünk hallatára belép az örök emlékezetbe. Az alkotás és az alkotó jegenyéje, tölgye stb. addig érheti el az Alkotó által kimért magasságát, teljességét, ameddig gyökerei táplálják lombját, törzsét: minél mélyebbre eresztette gyökereit, annál magasabbra nőhet, de amikor gyökerei már nem érzékelik a föld ásványait és a tápláló vizet, akkor bizony kidől, visszafogadja a természet. Az átváltozás törvénye (a magból termés, a bábból pillangó lesz) rá nem így vonatkozik.
Verselemzéseink harmadik lépésként, az igazság, a költői és természeti kép, képmás (imágó), a zene leírására alkalmas: az anyanyelvet és annak a társművészetekkel alkotott együttes (audiovizuális) hatását kell értékelnünk. Erre épül majd fel az esztézis, a lírai tartalom-forma-stílus biztonságos kezelése, valamint a magatartás és a valóságtükrözés elmélete.”
Ezért tudunk különbséget tenni a költemény és a jó vers között. A költemény kisebb a versnél. A költemény énekelhető, magyarázható, szaporítható, változtatható. Mondhatjuk: „a költemény olyan „kisvers”, mely futószalagon, „ipari-versfaragó” eljárásokkal, általában alkalmi megrendelésre vagy „szárnypróbálgatási céllal” készül”./Utry./ A jó vers ezzel szemben egyszeri és megismételhetetlen. Nem változtatható meg, esetleg átírható, de akkor az már egy másik jó vers. A költemény – nem mindig írott szöveg – fontos lehet egy-egy szűkebb vagy tágabb közösség örömének vagy bánatának kifejezésére. Ez a mély művészet a folklór, a népköltés világa, mely történetileg megelőzi a jó verset, mert alapvetően időhöz, szájhagyományhoz, írásbeliséghez és nyelvfejlődéshez is kötött. A szájhagyomány útján terjesztett első költemények, dalok, táncok és zenék a gondolkodás, a lényeglátás első zsengéiből születtek, és szerzőik többnyire ismeretlenek voltak. Valószínűleg az ismeretlen szerzőktől származó népdalok után jöttek azok a költemények, amelyeket egy-egy szűkebb-tágabb közösség hitelesített, módosított (elvett-hozzátoldott szavakat, történeteket), és örök emlékű verset, táncot, képet, szobrot csinált belőlük. Jó ideje már nehéz új népművészetet alkotni, de feltárni, és kutatni a régmúlt népi kultúrát azért még mindig lehetséges. (A mély művészetekre is érvényes a végesség-elve). Könnyebb ellenállásnak, a giccsel való megalkuvásnak tekinthetjük a mulatós nótákat, rögtönzéseket, a sírva-vigadós fércművek, felszínes közhelyeket.
„A negyedik lépés megérteni a jó vers időbeliségét, mely lehet egyszerre előre lejátszódó jövő (prófécia), újra értelmezett múlt (konfrontáció), de lehet a jelent átfogó evidencia (nyilvánvalóság), ha tartalmának nincs tematikus akadálya, túlzottan kötött formája (pl. szonett, haiku, opera-librettó)”. Általában ütemhangsúlyos, időmértékes-rímes és gondolai műveket elemzünk az iskolában.
Az alkotó képzeletnek korunkban nehezebb feladata van, mint a szájhagyomány és helyi közösség hitelesítése a folklór, a klasszikus és deákos verselés születése idején volt. Az írott művészet informatív, pedagógiai, erkölcsi feladata számtalan szabályt alkotott, nyelvújításokra is ösztönzött. A kommunikációs: politikai és audiovizuális kultúrában bekövetkezett és még folytatódó forradalmi változások során a költészet monopol nevelői, ismeretterjesztői, mozgósító feladatai csökkentek, morális hatása pedig már önmagában nem eléggé hatékony. Az /ál/modern versek érthetetlenségi indexe ezért lett magasabb a „jóra tanító” romantikus líráénál. A gazdag magyar irányzatokat, értékrendeket is szerette volna „végképp eltörölni” az egyedül hivatalosnak feltüntetett szocialista-realista irány és módszer, de az általa felkínált hurrá-pozitivizmus a virtuális létben leginkább a pillanatemberek pillanat-műveit támogatta, a valóságábrázolás műveit tiltotta, esetenként tűrte.
„Az ötödik lépés belátni, hogy a versalkotás személyes tevékenység, amint a vers olvasása is. A költő a líra alanya, a vers pedig állítmány az alanyról. Az olvasó egy rész az egészből, a hitelesítésre rendelt közösségből.”
A költő közösség nélkül, melynek tagja, lélektelen tárggyá korcsosul egy izolációra törekvő korban. Ha az alkotóból hiányzik az alannyá válás képessége, mert tegyük fel, homályos értékhalmazzal táplálja egyfelől öntudatát, másfelől balga olvasóit. „Játszási” (nem igazi) költői magatartásával, zavaros gondolataival, közhelyeivel próbálja az „igazság” ismeretéhez vezetni rajongóit, /el/árulja önmagát, műveit és végül a közönségét is, mint egy „megélhetési politikus”, vagy „valóvilágos” ripacs. A balga költő és a balga olvasó egymásra találása korunk egyik nagy groteszkje. Az Arany János-i „gondolta a fene” válasz köszön vissza az erőltetett verselemzés-órákon, amikor bumfordi álproblémákat feszegetünk. Vajon ez történik akkor is, amikor támogatjuk az önérvényesítő dilettantizmust, megengedjük a fércműveket, a giccseket a médiában, a ponyvairodalomban? Sajnálatos válaszunk az, hogy IGEN. Az emberek többségét sikerült/sikerül leszoktatni (leginkább az infantilis felnőtteket, az öreg gyerekeket) az önálló gondolkodásról, a szellemi erőfeszítésekről, a felelősséggel járó állásfoglalásokról. A delectans-actorok legnagyobb ellenünk elkövetett bűne az, hogy az örök élet reményét elveszik tőlünk, mert az nem emeli a nézői, az olvasói, a hallgatói számot, mivel nem korbácsolja fel érzékiségünket, ezért nem is lehet belőle nagy üzlet. Az igazi biznisz, amikor folytonos propagandával félrevezetik, beetetik a nézőket, a hallgatókat, az internetezőket, a /hirdetési/újság olvasókat. Az információs felületeken átvette már a hatalmat a reklám, és megfordul a műsor- és laptükör: hirdetések között bejátszanak filmrészleteket, közölnek tárcákat, verseket, a rádióban pedig röhögések, artikulálatlan szövegelések, üvöltések rövid szünetében bemondanak hírértékű közleményeket is. Cél a fogyasztásösztönzés, kiegyezés az ördöggel, a polgárok kísértésekre, szabadosságra buzdítása („ideát” legyen jó, mert bizonytalan az „odaát”). A költő életrajza és kora, mesterei, csoportjai, arspoetikai gondolatai itt kerülnek elemzésre.
„A hatodik lépésben a modern líra lényegét, a verselemzések eszenciáját kell meghatároznunk. Mindenekelőtt azt, hogy valóban új értékrendet építő/hitelesítő versről, vagy csak polgárpukkasztásra törekvő, közszeméremsértően „műfajtalankodó” költeménnyel, költővel van-e dolgunk? A hagyományos építőkövek (metafora, versláb, ütem, hangsúly, rím, kép) és formák helyét néha panelszerű ábrák, spontán performanszok, happeningek, intuíciók, jobb esetben viszont merész képkapcsolások, akusztikai elemek, „új idők új dalai”, audió-vizuális élmények töltik ki a szépművészetek tereit, benne a szépirodalom oldalait.”
Az emberiség nyelve ismét „bábelesedik”, műnemek és műfajok egymásba olvadnak, vagy idejét múlóak lesznek. Az új lírai törekvések gyökerei, hajszálerei nem minden esetben érik el a mélyben rejtőző éltető vizet, ásványi sókat, és az eredetileg égig érőre tervezett líra nem növekszik tovább, hanem kiszárad, kidől, feledésbe merül.
A felsorolt hat lépéssel: 1. kollektív és egyéni tudattalan képek felismerése, tetszésnyilvánítás; 2. lírai őselemek (értékelmélet) mozgásának követése; 3. az esztézis születése, célja; 4. időbeliség meghatározása; 5. költő mint a líra alanya bemutatása. 6.tradíció és modernség kérdései, definíciókkal bármelyik jó vers elemezhető, illetve mint költemény feledhető.
Befejezésként még néhány megjegyzés. Jogosan vetődik fel napjainkban a kérdés: a régi verselemzések pedagógiáját, didaktikai elveit, törvényszerűségeit megtartsuk-e, vagy tudjuk-e már helyettesíteni modern szabályokkal, kritikai érvanyaggal, média-ismerettel, strukturalista műelemzéssel, hermeneutikával? Ez a pedagógiai program még nem lehet teljes, mert az igazán modern értékrend-struktúra még nem állt össze. (Az irodalomtörténészek tudják, de a tanítók, tanárok még nem tanítják!) Nem látni még általában azt sem, hogy a modern líra műnemei, műfajai közül melyik lesz próbaköve a kanonizált, a kanonizálás előtt álló alkotásoknak, szerzőknek? Milyen eszközökkel dolgozik majd leghatásosabban a líra alanya, a költő, aki szeretné átrostálni író-mesterei, szülei tanultságait, tapasztalatait, de leginkább új, modern eszközökkel fogja a lírai ént felvértezni, hogy minél hitelesebben ábrázolja azt, ami a jelenben örök.
Végül olvassunk, hallgassunk egy jó verset, és döntsük el, hogy valóban úgy írtunk-e harminc évvel ezelőtt, ahogyan most beszélünk?
József Attila: Töredékek… (1930-ból)
Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet,
s a világnak vége lett.
Miskolc, Budapest, 1988-89, 2018
[1] A Kelet Írócsoport megalakulásának 45. évfordulójára emlékezve jelenleg is időszerűnek érzem a levél tartalmát, remélem Tverdota Gyuri is. Olyannyira, hogy átszerkesztettem ún. levél-esszévé, hogy őszinte megbecsüléssel köszöntsem mint még egyetlen élő alapító a Kelet Irodalmi Alkotócsoportot. A másik időszerűsége a levél-esszé publikálásának, hogy rákérdezzünk Németh László megállapítására: ma valóban úgy beszélünk, ahogyan negyedszázada fogalmaztunk műveinkben, és ettől a cyber-punk szub-kultúra és nyelv sem téríthet el minket?
[2] Kelet irodalmi antológia. Művészeti és Propaganda Iroda, Miskolc 1975. 7. o.
[3] Kortárs 2018. 03. sz. 57.o.
[4] Körmöci Katalin: Didaktikai alapelvek, törvényszerűségek. 1. Életközeliség elve.2. Motiválás elve. 3. Aktivizálás elve. 4.Érthetőség elve. 5.Fokozatosság elve. 6.Rendszeresség.7.Szemléletesség. 8.Tartósság.9. Differenciálás. 10.Tudományosság 11.Visszacsatolás. 12.Megerősítés. 13.Játékosság.
[5] Szimbólumkommunikáció jelek útján: az érzéki (index), képi (ikon), fogalmi (beszéd, írás, vizualizálás), jelekre épülő emberi kommunikáció.(Utry, 2006)
Jevgenij Utry a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Utry Attila (Bujdos Tibor fényképfelvétele, 2017)
Cimkék: asztalfiók, cédrus, esszé
