Hegyi Zoltán Imre: Vágtánk dobaja
Búzás Huba Égi kupolánk című kötetéről
Nagyon szeretek a teljes ismeretlenség és fogalomtalanság olykor igen felzaklató helyzetében magamra engedni művet – hogy minden előzetes várakozás lehetőségétől elzárva maga a szöveg hasson. Főleg mások értelmező meglátásait, vezérfonalait kerülöm, ha tehetem – mert alapjában meghatározhatja a helyet, ahonnan a műre tekintek. Nem egyszer tapasztaltam, hogy (akár minden kifinomult, helyesnek bizonyuló észrevétel ellenére) ez az értelmezői pozíció ritkán egyezik a hellyel, ahol a szöveg a maga természetes módján engem, mint olvasót beenged, jobb esetben behúz, még jobb esetben magába ránt. Bizonyos mértékig magam ellen beszélek – hiszen most és itt épp értelmezni készülök Búzás Huba Égi kupolánk című lírai eposzát; s e bevezetőben látszólag épp lebeszélném az olvasóm a tovább-olvasásról. Látszólag – hiszen csak arra kérném: előbb a művet engedje hatni. Előbb építse fel a saját kalandtúráját a műben, s csak utána engedje, hogy bármilyen értelmezés további, gondolatban végigjárható ösvények lehetőségét tárja fel. Ma határozott kényszer alatt állunk, hogy ebben a megjelenés-tengerben, annyi csilló hullám közül az olvasói partra érkezéskor, a kiadás gesztusában habosra verjük a tárgyalt mű hullámtaraját, csábítóra és figyelemfelkeltőre – hisz másképp talán nem is esik rá figyelem. Holott fontosabb, a homokban az adott hullám milyen mintázatot hagy, hoz-e, sodor-e kagylót, miegyebet magával a partra – s ezt leginkább akkor tudom megmutatni, ha megmutatom a magam olvasatát.
Nehéz dolgom volt e téren Búzás Huba művével – hiszen maga a szerző, s jeles pályatársak, költők és kritikusok is elöl jártak az értelmezéseikkel, a mű beharangozásakor, s a megjelent mű utószavában. Valójában nem is egy régi fogalmak szerinti eposz, elbeszélő költemény, és nem a régi értelemben vett eredetmítosz a mű, hanem önálló alfaja a kultúrhérosz történetének: ún. lírai eposz. Tartalmában képzettársítás-líra, a szubjektum személyes megnyilvánulásaival telített gondolat-áramlatok, a tudat legbelsőbb szférájában lezajló indulati élet egzaltált, rapszodikus lüktetésének elbeszélése. Mint például Saint-John Perse Bóják című alkotása. A mű elemzői szerint a történet főhőse a szerző saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. Cselekménye pedig a ma emberére jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában – talán Bosznia-Hercegovina hegyei között, vagy bárhol. Bontja ki a maga módján a szerző a mondhatót, az alapszituációt, helyezi el művét műfajban, minden apró részletre ügyelve. Magát az utószót, ahol ez a kifinomult, végletekig pontosított olvasói eligazítás található, a szerző egyfajta pezsgőspalacknak tekinti, vízre bocsátott (az olvasói figyelem óceánjára engedett) művét megkeresztelő pezsgőspalacknak… Óceánjárókat szokás vízre bocsátani akként, hogy első útjuk előtt pezsgőspalackot hajítanak a hajótesthez. A palack üvegszilánkjai szerte röpködnek, szóródnak, szétfröccsennek, a hajómonstrum pedig kecsesen siklik a vízre.
A fenyegető szépség határvidéke ez… a fenségesség igényével íródott költemény… Tudatfolyam-líra a javából, túl a modern ember kétely nélküli magabiztosságán s a posztmodern értékrelativizmusán… mondja róla Suhai Pál. Azonnal Madách Imre művére gondoltatott. Bár drámát hasonlítok eposzhoz, a műfajuk ellenére azonos a tartalmuk: az emberiség történetét az idő folyamatában ragadják meg. Az eposzban az időutazást, mely nem a fizikai lehetőség elképzelése, hanem a fölgerjedt emlékezet, vagy az álom jelensége egy autókaraván útján és sebességével… mégsem a történelmi visszaképzelés dönti el az eposz értékét, hanem gondolkodásmódja, s művészi megvalósulása. A mindenség-víziók csodája, a mai emberre jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában, az egymás közötti viselkedés mindennapi, csöppet sem magasztos ellentéte a világmindenség roppant nagyságával és méltóságával: e kettősség adja a költemény erőterét egy új Odüsszeia képzetében… fogalmaz Ágh István. Eposzának főhőse saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. A világ (és túlvilág) jelenségei ilyetén átélésének, a történtek elbeszélésének, költői képekben való megjelenítésének feltétele a teremtő képzelet – Dante Alighieri óta a költő meghatározó képessége állapítja meg Laczkó András. A megélt pillanat varázsában forr a vers, s olyan forma kerekedik ki, amelynek páncélját még lángvágóval se lehetne megbontani… teszi hozzá Szakolczay Lajos. Ez a vízre bocsátott műhöz vágott, szétfröccsenésre ítélt, áldozatnak, Neptun torkának szánt keresztelő, irodalmi pezsgőspalack ilyen ízekkel köszönti a Betűtenger valódi Urát, az olvasót: beharangozóban és utószóban. Idéznem kellett, hiszen alapjában rangot ad, ha a mű lejegyzőjét olyan alkotókkal hozzák összefüggésbe, mint Homérosz vagy Dante, mint Madách, avagy teszem hozzá: mint Juhász Ferenc.
…és férfiak és nők, gyerekek, kutyák útszélre állva mámorosan – de meg-
juhászodón – magasba merednek ím’ a csillagokra- honnan e lét, csodák? –
borul föléjük éj sötétjén katedrál égi kupolájuk,
messzi napok milliárdja izzik, drágakövek ragyogása húny ki…
Van abban valami elemi bátorság, ha valaki így teremt lírai eposzt – tényleg a tudatfolyam-szövegek nyomdokán, saját szájíz szerint alakított antik jellegű forma, egyfajta duplázott alkaioszi strófa deklamálásával. Elemi igény: a kiválasztott forma repítse a gondolatot, legyen önként alásimuló ágya a tartalomnak… Valahol Babics Imre ugyanígy használja a hexametert a maga látomásában, a Gnózisban, mint egy saját magára szabott nyelv-formát, mélyen anyanyelvi szinten. Búzás Huba egy interjúban elmesélte, gyermekkorában a második világháború alatt az édesanyja (hogy csekély jövedelmük kiegészítse), kölcsönkönyvtárt nyitott – attól fogva az élete csaknem szakadatlanul könyvek közt telt, szellemi gazdagság vette körül. A korán megismert latin költészet rakta a fülébe az antik formavilágot – de szerintem a hosszú költői csend, a hallgatás segítette hozzá azután a saját, csak rá jellemző forma megleléséhez. Mindaddig sikertelen voltam, amíg nem váltam formaművésszé fogalmaz az interjúban – az írói hallgatás huszonhárom esztendeje után ezzel az összetéveszthetetlen hanggal is mélységeiben azonosult.
A lírai eposz evidensen nem a történet fonalán mesél – s a tudatfolyam-szerűség arra is egyfajta garancia, hogy az idővel is meglehetősen sajátosan bánjon a szerző. Megigéző a szöveg alapállása – amely a megélt, a mélyen megélt pillanaté. Mégpedig nem a fennkölt pillanaté, hanem a lehető legprofánabb helyzeté, ami egy ilyen csoportos, éjszakai autózáskor csak előfordulhat: amikor a társaság közös akarattal megáll, hogy ki-ki elvégezhesse a dolgát. Az idegenben, ahol várhat benzinkút, s távolabb a szállás kényelme – de van, ami nem várhat, testünk kényszerei, kisebb és nagyobb ügyeink. Alkalom ez, hogy a kasztniba zárt kutyák és gyerekek is kicsit kiszabaduljanak a folyamatos fegyelemből, alkalom a lábak és karok kinyújtóztatására – s a hölgyek igényeit jogosan tekintetbe vevő lámpafény-hiányban, lekapcsolt reflektorok sötétjében egyszer csak kibomlik a test szükségétől kötözött lélek felett az ég, az Égi kupolánk.
de férfiak és nők, gyerekek, kutyák szerény méltósággal vizelünk az út
puhány padkáin holteleven valónk pöffeszkedő csalánja közé; susongsz:
hová? herákolom: tekints föl, terített csillagabroszunkon
tört poharad az Io, Lyráját pengeti fönn, vigadoz a Vega,
híg Androméda-ködben a Pegazus poroszkál, holdfüvet legelészik, ládd,
s a Gemma tündököl, mutatom, amott, ahol a Corona Boreális ing
az északfény fején, s vetkőzve e cárnő üstököst hajít le…
Így térünk vissza az élménybe a már idézett kezdetekhez hasonlóan (a fentebb, először idézett második szak után) a második fejezet nyitányaképp, a huszonnyolcadik versszakban is. Mert amúgy ez a sajátos helyzet, ez a kényszerű megállás a lekapcsolt reflektorok teremtette sötétben egyszer csak a világba való teljes megérkezés érzésével ajándékoz. Egyszer csak ott állsz, jobbára saját fényeidtől vakult városi ember az ég alatt, amihez alkatodnál fogva közöd van. Hogyne mérnéd fel magát ezt az alkatot, a közösséget a mindenséggel – s persze ugyanekkora erővel a saját gyújtott fényeket! Mindazt, ami a világ teljességét részekre bomolva takarja – hiszen egyszerre érzed ebben a jelenlétben a súlyát: honnan jöttél ide, mint ember, mint emberiség, mint individuum és mint egy nagyobb egész szinte jelentéktelen epizódja. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, az egyszerre ég-fedett, s végtelenül profán percekért, amikor egy érzésben átszalad az emberen, amit aztán 11000 verssorban lehet csak elmesélni, a maga ellentmondásos, teljes látványában.
…őrséget állunk asszonyaink fölött, csodás farukat cserje takarja épp,
s a kölykeink rakonca rikoltozók, kutyákkal kergetőznek a láposon,
miközben bámuljuk az ég sok-sokmilliárdnyi csillagát – nézd!
nézd! mielőtt hamarost tovább hajt féktelenek karavánja, nézz föl,
amott pár villanás, meteorrajok süvítnek át az éjszaka keblein,
meglebbentik lazúr köpenyét, abból – varázslat – ládd, peregnek a láthatár
alá vakító gyöngysorok és gurulnak szerte záporozva!
tán valahol becsapódhattak az üstökösök? ez a zuzalék-raj
tus, tüzijáték, fényével akár ezer – vagy kétezer – fényéve zihál feléd,
mikor emitt a római légiók taposták még Pannónia földjeit…
árad a 61.-63. szakban megint az a vers-képző alapélmény, a pillanat, amely az örökkévalósággal ér fel. Talán a Perseidák raja? Emlékszem, gyermekkorom augusztusi éjére – horgászni voltunk az álomba borult Balatonparton, unokaöcsém, nagybátyám, meg én; emlékszem, hogy állt el a szavunk az éjfél fénye-vesztett tópartja fölött kibomló színjátékot figyelve. Olyan időtlen benne-létet nyújtott át tálcán a pillanat, hogy nem tudom, mekkora vakság kellett volna hozzá, mekkora figyelmetlenség, hogy ne fogadjuk el. A tudat megpihent időtlen otthonában. S lám, az utolsó sorban látható felismeréssel mintegy megmutathatom, hogy sodorja Búzás Huba számára a tudat folyamába a tudást, hogy sodorja a tudással bele az időt. Mindazt az időt, amiről tudunk, a felfoghatatlanból azt a keveset, amit (lám) mégis ekkora terjedelemben lehet, tényleg ekkora áradással lehet a pillanatba idézni.
A versképző élmény azonban mégsem a költő alapállása a vers megírásakor – hiszen miközben folyamatosan ebből az élményből táplálkozik, a maga beszüremlő, ellenpontozó részleteivel megidéződik az út is. Kisebb-nagyobb nehézségeivel, zökkenőivel; s a tragédiával. Ami valójában elmesélhetetlen. Az útitárs halálában, a balesetben úgymond a történet mesélődik, szűkszavúan szinte, az esemény hatását szavakba sem fejtve – mert ez valójában tényleg fejthetetlen, a keresgélt szavak helyett a kihagyott szöveghely kipontozott csöndje beszél. S igen, ennyire szűkszavúan. Ennyire kevés helyet hagyva. Mert Égi kupolánk mélységes, időtlen távlatában ez (sajnos? nem sajnos?) valójában tényleg: ennyi. Nem a gyász mértéke – az akár egy következő kötet tárgya lehetne, váddal, daccal, történettel. Viszont ez itt az Égi kupolánk. Hiszen a hazaérkezésben, ahol szerintem először megfogalmazódik, a teljes élmény pár sorba szűkítve ennyi:
táncol a bátor a rettenettel
időd eme pillanatban
mértani pont se a csend kiáltoz
s ha látjuk nagy terek odvaiból őt
fölnyergel alakja e kék planétán
ellovagol hite űrhajóin
dobaját hallja-e bárki a végtelenben
Ez a mottó fejlődik eposszá: időd eme pillanatban mértani pont se… S a mű zárlata nyitja teljesre. Hiszen a hazaérkezésből tekint vissza a versképző pillanat adta teljességérzetre, amely 11087 soron át bomlik szavakba, versbe, lírai eposz egy-pillanatába. Egy érzés megragadásának vagyunk a tanúi, ahogy hagyja áradni magát tektonikus rétegektől csillagokig, földtörténeti koroktól kultúráink történetén át a lehetségesnek látszó jövőkig. Egy teljességérzetet ragad meg, egy pillanatot, amiben minden tudása és kultúrája benne van – mert ez az ember mítosza: ahogy bármelyik – adott – pillanatában benne kellene legyen az ismerhető hagyományától tudásain át a lehetőségeinek ismeretéig. Így kellene odaállni minden pillanatunkhoz – legyen akármennyire profán, legyen akár egy a hölgytagokra tekintettel sötétben megejtett, baráti társaságbéli autózás kényszerszünete, útszéli pisiszünet. Nincs olyan neglizsé-pillanatunk, amikor ne kellene teljes egészünkben ott lennünk, amikor bármi részünk ne volna teljesében jelen az adott pillanatban. Itt van az a mély rokonság, amivel Búzás Huba odaköti magát egy szemléletbe, amelynek tekintélytiszteletét (s főleg politikai nézeteit) egyébként nem osztja. És itt van a humor, amely egyszerre varázsolja az elmondott, a rögzített pillanat hitelét – és teszi idézőjelbe a rögzítés gesztusában.
Mert ehhez a humor bátorsága kell. Mert a teljesség a pátoszát és paródiáját ugyanavval a tiszta gesztussal fogadja magába. Ez a mű egyszerre a lírai eposz megvalósulása és szelíd paródiája. Mert a gúny e pozícióban szelíd, de határozott öngúny. Ez a humor hallatlanul komolyan veszi magát: mert a szavakon átsütő aggodalom mellett ott lüktet bennünk, olvasókban tőle a nem teljes tehetetlenségünkben való hit – hogy még mindig képesek vagyunk álmodott jövőkbe hatolni. Hitünk űrhajóin a végtelenbe – függetlenül attól, hallja-e bárki jövőkbe tartó vágtánk dobaját.
Illusztráció: A kötet borítóképe
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
