Latzkó Andor: Der Verräter
Ígéretünkhöz hűen folytatjuk a Latzkó Andor-pályázat nyertes műfordításainak közlését.
*
Az áruló (Mohai Szilvia fordítása)
A fentről beömlő, vakító, izzó napfény keskeny csíkokban ragyogta be az oltár előtt álló arany gyertyatartókat, és szemtelenül kiűzte a szenteket a sötétség rejtekéből: azok úgy álltak ott, mint kipingált arcú színészek, gyámoltalanul és félszegen, mintha csak restellnék bazári tarkaságukat. Amire a fal mellett sorakozó ágyak és a templom közepén, az oszlopok alatt álló szalmásládák sem voltak képesek, egyetlen egy gránát megoldotta: sikeresen megfosztotta ünnepélyességétől az ódon templomot. A hatalmas terem úgy ásítozott meztelenül, akár egy kiürített raktár; mintha minden, amit a jámbor keresztények évszázadok alatt idehoztak, és féltő reménnyel, a rájuk nehezedő bűntudattól sújtottan, suttogva az oltárok elé helyeztek, kiszökött volna a fal sebeiként tátongó ablaküregeken. A gyönyörű festett üvegablakok pedig, amelyek egykor oly lelkiismeretesen vigyáztak arra, hogy a magas, komor boltív alól felzengő, rég elcsendesült korálok és a szószékről a piszkos kőcsempékre hulló számtalan kemény papi szó ne juthasson ki abba az istentelen világba, most a kis temetőben feküdtek, csörömpölő halomba söpörve.
Két álmos francia szanitéc piszkálgatta a törmeléket a botjával: időnként rábukkantak egy-egy felirattöredékre; a szentképek darabjaiból groteszk figurákat raktak össze, közben disznó vicceket meséltek egymásnak és röhögtek. Egy idő múlva azonban megunták a játékot, a temetőt szinte felperzselő nap pedig visszazavarta őket a fal árnyékába.
Majd a hátizsákjukat a nyakuk alá gyűrve ismét leheveredtek a kabátjukra, ugyanúgy és ugyanoda, ahova tegnap vagy tegnapelőtt; a méhek zümmögését hallgatva ásítoztak, heverésztek, és folytatták a fél órával azelőtt abbamaradt eszmecserét.
— Hát nem őrültség? – dörmögte a magasabbik, egy széles vállú, tagbaszakadt vallon bozontos, szőke szakállal. – Ott űzik őket kint, mintha nyulakra vadásznának, aztán úgy szétmarcangolják, hogy a végítélet napján azt sem tudják, melyik tagjuk hova való – nekünk meg itt kell őrködnünk hátul, hogy a boche urak békésen elhalálozhassanak a templomban. Igazam lesz! Nem történik itt már semmi. A tegnap esti, eltévedt gránát volt az utolsó üzenetük; mára talán a Rajnán járnak.
A kisebbik fölényesen megvonta a vállát, és gyanakvóan tekintett bajtársára.
— Félsz a gránátjaiktól? Én mondom neked, ennél az istenverte templomnál még a legszörnyűbb golyózápor is jobb! Ott fekszenek némán, mint a halak; csak bámulnak ránk, aztán meghalnak. Hát az lenne a katonák dolga, hogy arra várjanak, mikor akad megint valami, amit el kell ásni? A pokolba is! Úgy ülünk itt, mint két dögre leső holló.
A szőke hangos, nyers nevetéssel felelt:
— Istenemre, nem rossz hasonlat! Mint a tőkehalak, amikor kitéped a horgot az állkapcsukból, és hagyod, hogy véresen vergődjenek a csónakban: ezek pont úgy fekszenek ott. Bár, végül is mit mondhatnának? A nővér épp annyira nem tud németül, mint mi. Tulajdonképpen hányan vannak még?
A kisebbiknek kezdett az idegeire menni ez a hangos, örömködő beszéd. Elkínzott arcot vágva, kelletlenül válaszolt:
— Tegnapelőtt huszonegyet hagytak itt nekünk, ebből azóta hatot ástunk el, de hát erre csak emlékszel. Napi kettő. Ha így folytatódik, még egy hétig sírásók maradunk.
Köpött egyet, majd elhallgatott. Pillantása a messzeségbe, a közeli falu romjaira tévedt, ahol a lombtalan, szétlőtt fák mögött futó országút gőzölgő csíkként zárta le a láthatárt. Éjjel-nappal autók dübörögtek végig rajta. Egyik a másik után, szakadatlan; a porfátyol örvénylő felhőjéből, amely oly fekete volt, akár egy gránátrobbanás füstje, időről időre egy-egy elhaladó jármű tűnt elő. A katona vágyakozva felsóhajtott, és ökölbe szorított kezét keserűen a hátizsákjára ejtve, összeszorított foggal megismételte:
— Mint a hollók. Istenem!
Ám a várt helyeslés elmaradt. Bajtársa immár tátott szájjal feküdt mellette – elaludt. A kisebbik elmerengve bámulta a rideg, kifejezéstelen arcot és a tátongó garatot; eszébe jutott a számtalan holttest, amelyet az elmúlt néhány nap során szedtek össze, és már-már egy erős bordán bökéssel felébresztette szendergő társát. Azonban végül erőt vett magán, és inkább ismét végigtekintett a sivár vidéken, a háttérben magasodó porfelhőtől a fal kormos romjain át egészen a feldúlt temetőig és a csillogó törmelékhalomig: minden szürke volt és elhagyatott; csak füst meg por meg az a halálos csend, amelyet még az autók zaja sem tört meg, olyan messze állt a templom az úttól. „Mint egy lakatlan sziget az óceán közepén!” – gondolta a katona, majd mérgesen sorstársa mellé vetette magát, és hamarosan versenyt horkoltak egymással.
Marie nővér a legfelső lépcsőn, a nyitott kapu előtt ült. Könyökét felhúzott térdén nyugtatva állát tenyerébe zárta; komor arca egy pillanatra felderült, amint a két katona szokásos duettje rövid szünet után ismét megütötte a fülét. Mulatságosnak találta, hogy éjjel-nappal bármikor képesek elaludni; ő maga háromszor huszonnégy órája le sem hunyta a szemét, és égő talpára már ráállni is alig tudott; vörösre duzzadt szemhéja alól kábán bámult a templom előtt terpeszkedő, vakítóan ragyogó tér felé.
Egyszerűen nem tudott már mit kitalálni! Legalább tucatszor kiküldte a katonákat az úthoz azzal a megbízatással, hogy átadjanak egy sürgős üzenetet az arra járó kocsisoknak, kerékpárosoknak és lovas futároknak. Vajon az emberek nem találtak el az egészségügyi állomáshoz ebben a nagy felfordulásban, vagy egyszerűen megfeledkeztek az ígéretükről? Mindenesetre nem lett volna értelme ismét felébreszteni őket, és tizenharmadszorra is megkísérelni ugyanazt. Bizonyára ismét csak vonakodnának megtenni – hiszen a kisebbik egyszer már összeszedte magát, hogy megállítson egy parancsnoki autót, és, ahogy beszámolt róla, a felháborodott őrnagy hajszál híján lelőtte, mert nem volt képes felfogni, hogyan veheti bárki a bátorságot ahhoz, hogy miközben épp a győztes előrenyomulás közepette robog vissza a parancsnokságra a csodás hírekkel, feltartóztassa a szűkös gyógyszerkészletről szóló hosszú litániáival, mintha holmi patikus lenne. Nem; ezektől, akiknek ilyen sietős a dolga, nem számíthatott segítségre! Sem azoktól, akik a szanaszét heverő hullák felől érkeztek, és el kellett haladniuk a hamuszürke testek halmai meg a sérültek mellett, akik szétlőtt lábbal, botladozva vonszolták végig magukat az országút mentén, és hatalmas, könyörgő szemekkel bámultak minden távolodó autó után. Most forduljanak vissza, ismét el a már látott rengeteg borzalom előtt, észben tartva a kis templom szűkölködő betegeinek unalmas históriáját?
De mi más adhatott volna még okot a reményre? Képtelen volt tovább várni arra, hogy rátaláljon a szerencse. A kötéseket ki kellett cserélni, mert átitatta őket a vér, és kidörzsölték a hegedő sebeket; az a szűkös készlet pedig, amit a menekülő németek a sekrestyében hagytak, már rég elfogyott; csupán a telefonkészülék álldogált ott csúfolódva: szakadt zsinórja gúnyosan lengedezett az ablak előtt.
Az ápolónő szeme megtelt könnyel. Hát nyugodtan végig kellene néznie, amint elüszkösödnek a sebeik, az egyiké a másik után, és mind belepusztulnak? Egész teste remegett a felháborodástól mindazok lelkiismeretlenségére gondolva, akik ide rendelték, majd egyszerűen megfeledkeztek róla. Három napon keresztül minden egyes alkalommal felderült az arca, amikor egy kocsi végigrobogott az országúton; szeme a felszálló porfelhőre tapadt, mintha csak a pillantásával eltéríthetné az elhaladó autót, hogy ráterelje a templom felé vezető mellékútra. Mára átkozta önnön hiszékenységét, és nem tudta nem szégyellni magát, amiért ő is hibás volt saját balszerencséjéért. Hiszen maga is látta, micsoda fejetlenség tört ki, amikor egyszer csak mentőautók jelentek meg a templomnál, és valaki az összes termen végigszaladva kiadta a parancsot: „Pakolni! Indulunk tovább. A németek menekülnek. Győzelem, győzelem!” A katonai kórház teljes személyzete őrült rohanásba kezdett; őt pedig… a maga hatvan éve ellenére hát nem ugyanúgy megrészegítette e szó: „győzelem”? Ám már három nap is eltelt azóta, és csak nem mozdultak!
Már egy teljes éve, az előőrs első ütközete óta műtősnővérként dolgozott a fronton. Gyakran érezte úgy, hogy elég volt már ebből; például a csatanapok után, amikor végeláthatatlan sorokban érkeztek az autók a tábori kórházakba, és a folyosók véres hordágyakkal teltek meg. Az orvosok úgy izzadtak, mintha csak egy gépházban robotoltak volna, és magas rangú tisztnek vagy protekciósnak kellett lenned ahhoz, hogy már a beszállítás napján megoperáljanak vagy bekötözzenek. Nemcsak az ellenséges oldal sebesültjeire, de még saját honfitársaikra, a szegény, nyögdécselő francia gyalogos katonákra, a poilukra is ráförmedtek, amikor azok az újrakötözés kínjai közepette kegyelemért könyörögtek; és gyűlölködve visszalökték őket, ha véres csonkjaikat az elkínzott doktor orra alá dugták, aki a vérszagban, kutya hőségben és kloroformgőzben ledolgozott tizenkét kemény óra után csupán saját kimerült önmaga iránt tudott kegyelmet tanúsítani. Hát nem volt egyértelmű, nem kellett volna előre látnia, hogy a tábori orvos a győztes előrenyomulás izgalma közepette ígérete ellenére bizonyára megfeledkezik majd a templomról, benne a húsz német sebesülttel?
Egyedül saját magát hibáztathatta! Az ő bűne volt, hogy a húsz fiatal, erős férfinak, akikért otthon feleségek és édesanyák aggódtak, nyomorultul el kell pusztulnia!
Ökölbe szorított kézzel, hangtalan zokogástól rázkódó, lehajtott fejjel Marie nővér egyre inkább magába roskadt. Miután apácaként nagy tapasztalatra tett szert a bűnbánat terén, szinte gyóntatópapként csikarta ki magából a vallomást, miszerint ha francia sebesültek feküdnének a templomban, valószínűleg… nem, biztosan… sőt, egész biztosan megérkezett volna már a segítség, és nem játszadoznának ily felelőtlenül honfitársaik életével. Jézus nővéreként szenvedő embertársait barátokra és ellenségekre osztotta; épp úgy, mint a tábori orvos, aki a felszabadított francia sebesülteket autóval visszaszállíttatta, míg a németeknek, amelyikük csak képes volt talpra állni, gyalog kellett megtenniük a legközelebbi katonai kórházhoz vezető, tizenkét kilométeres utat. Hogyan lehetséges, hogy mégis megőrizte a hitét, és ezt a vigasztalan menetelést végignézve továbbra is türelmesen várakozott? Mintha még most is magán érezte volna a sápadt, sovány német pillantását, aki a durva parancsszó felharsantával, formátlanra dagadt lábát egy botra támasztva, szemében a szenvedő teremtmény minden gyámoltalanságával és rettegésével, bicegve megkezdte kálváriáját. És most? Ez, akin nem tudott segíteni, végül megmenekült – megműtötték, tiszta kötést kapott, és úton volt vissza a katonai kórházba; míg a többi, akit „megmentett”, gennyes sebekkel, sebláztól gyötörve feküdt bent a templomban, a biztos halál prédájaként!
Egyszer valóban meg kell majd fizetnie a bűnéért… a lelkükért?
Nem!
Karjával a térdére támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott, majd a fal mentén haladva fáradtan odabotorkált a katonákhoz. Kétségbeesett szónoklatot intézett hozzájuk a betegeket fenyegető veszélyről… könyörgött… fenyegetőzött; végül bevallotta, hogy már az alsóneműjét is csíkokra vágta kötszernek – és aszott, ezer ránctól barázdált arca, amelyet a katonák csak „rendezőpályaudvarnak” csúfoltak, lányos zavarában elsötétült a férfiszemek tüzében, amelyek egyenruhája alatt immár meztelen testét vizslathatták.
Ám a vallon kérlelhetetlen maradt. A kisebbik késznek mutatkozott még egy lépést tenni az országút felé, azonban azt a szemtelenséget, hogy ő maga szerezzen segítséget, felháborodottan kikérte magának. A tábori csendőrök kövér pókokként ólálkodnak mindenhol, mesélte; és ha egy felettesének írásbeli parancsa nélkül a hadtápterület felé igyekvő katonát elkapnak, annak annyi.
Miután a hasonló veszélyekről szóló történetekkel sem sikerült elnémítaniuk az ápolónőt, a magasabbik szanitéc elveszítette a türelmét. Pusztító átkokat szórt a „dicső honleányra”, aki képes lett volna derék francia gyalogosokat a biztos halálba küldeni néhány boche miatt, akik már egyébként is két lábbal a sírban vannak. Társát mérgesen maga után vonva közölte, hogy a kisujját sem fogja megmozdítani emiatt a nőszemély meg az ő ördögi temploma miatt!
A nővér krétafehér arccal vonszolta vissza magát a helyére; reszketve bámult be a templom kapuján, mintha az ördög valóban ott rejtőzne, és vigyorogva várakozna a tizenöt lélekre. Nem tehetett mást, mint ölbe tett kézzel várni, amíg valaki megint le nem hunyja a szemét. Remegő térddel nekidőlt egy oszlopnak; nem volt mersze végigsétálni az egyik ágytól a másikig. Délelőtt néhányan már villogó szemmel, fenyegetőzve, orvost követelve lázadoztak; mások összegabalyodott nyelvvel próbálták meg franciára ültetni kívánságaikat – és a remény felvillanását sápadt arcukon, akárhányszor sikerült kimondaniuk egy-egy szót, még türelmetlen perlekedésüknél is nehezebb volt elviselnie. Egyre-másra hangos kiáltás harsant; egy-egy rövid eszmecsere a visszhangos templomban. Ezek egyenesen fülsértőnek tetszettek a nővér számára, aki minden szó mögött átkozódást vélt felfedezni – és az átkokat jogosnak is találta. Bocsánatot kellene kérnie? Elmondania az igazságot? De hát… azzal minden reményt elvenne a szerencsétlenektől, és a halál karjába vetné őket…
Azonban egyszer csak visszatért az ereje: felemelte a fejét, és hálás pillantást vetett az égre. Már tudta, mit kell tennie! Készen állt arra, hogy magára vegye mindazt a gyűlöletet, ami a betegágyak felől áradt, hogy legalább a szegény halálra ítéltek hitét életben tarthassa: az orvosi segítség meg fog érkezni, és mindent helyrehoznak, ami az ápolónő közönye miatt tönkrement.
Nemezpapucsában halkan besurrant a templomba, és anélkül, hogy jobbra-balra tekintett volna, riadtan beszaladt középre, ahhoz az ágyhoz, amely az egység lakrészében heverő szalmazsákok között, a szószék előtt árválkodott. Miután odaért, már biztonságban érezte magát; olyannyira együtt érzett a fiatal tiszttel, aki a hasán egy súlyos lőtt sebbel már tíz napja a halállal küzdött. Ez a beteg valahogy más volt, mint a bajtársai. Őt anélkül tudta ápolni, hogy hatalmába kerítette volna a gyűlöletes érzés: egy ellenséges katonához ér hozzá – olyasvalakihez, akinek Isten tudja, hány bátor francia élete szárad a lelkén. Bár a többiek esetében is nagyon igyekezett nem gondolni erre; a legelső napon az összes idegen egyenruhát a templom legtávolabbi sarkába hordta, hogy a sebesültekben csakis a szenvedő embert lássa, semmi mást. De hiába! Csak nemrég, a templom előtt álló két katona locsogását hallva tudatosult benne, mi az, ami újra és újra falként tornyosul ő maga és a betegek közé, kiölve belőle minden részvétet. „Ott fekszenek némán, mint a halak” – a mondat szíven ütötte. Hát ez az! A megannyi francia, akiket ellátott és bekötözött, látott szenvedni és meghalni – azok nyögdécseltek, vonyítottak, siránkoztak; gyenge, gyámoltalan gyermekek voltak, akiket bárki képes lett volna anélkül csitítgatni és sajnálni, hogy arra gondolna, dühtől elsápadt énjük egykor érző embereket döfött le gyilkos fegyverével. Az ellenséges oldal sebesültjei azonban, akik itt feküdtek a templomban, egyáltalán nem tűntek beteg gyerekeknek: összeszorított szájjal, panasz nélkül tűrték a kínt; katonák maradtak az utolsó lélegzetvételükig, mintha véres kötésük alatt, meztelen, meggyötört testükön még mindig egyenruhát viselnének. Szemükből dacos büszkeség áradt, amely gőgösen elutasított minden részvétet, és nem hagyta kialudni a gyanakvást: vajon milyen ridegek, könyörtelenek és kegyetlenül szigorúak tudtak lenni egymással, hát még az ellenséggel szemben, ha saját testüknek sem kegyelmeznek, és önnön szenvedésük iránt is ekkora közönnyel viseltetnek!
Egyedül a magányosan árválkodó ágyban fekvő, kölyökképű fiúcska szemében fedezett fel valami mást: saját sebesültjeire emlékeztette annak ellenére, hogy ő még bajtársainál is kevésbé tudott franciául; szép kerek betűkkel az ágy fölé kanyarított neve, az Egas von Krülow zászlós pedig módfelett idegenül csengett. Marie nővér még a rendfokozatát sem tudta kisilabizálni, ahogyan a többi tiszt esetében, akiket legalább hadnagynak vagy őrnagynak szólíthatott. Velük ellentétben ez a fiú egy kicsit hagyta magát sajnálni: hálásan a nővér szemébe nézett, amikor az pár vigasztaló szót intézett hozzá, és időnként hangosan fel-felnyögött a fájdalomtól.
A nővér meleg együttérzéstől hajtva a katona ágya fölé hajolt, és gyengéden végigsimított a férfi tüzelő homlokán.
Az már félálomban volt: forró mámorban lebegett, amelyből buborékokként szálltak fel az emlékek, mintha csak újra fel kellene gombolyítani az élet fonalát, mielőtt az végleg elszakadna. Ujjaival tovasikló alakok felé kapdosott, ajkait monoton motyogás hagyta el, düh és öröm futott át váltakozva elsárgult arcán, amely vénné és ráncossá változott, mintha sebtiben elszállt volna az az ötven év, amely ifjú kora jogán még előtte állt volna. Csupán a teste maradt mozdulatlan; összetöpörödve feküdt ott, mintha megolvadt volna a forró láztól a pokróc alatt.
Szelíd mosoly suhant át az ajkán, megköszönve a hűs kéz érintését, amely oly nagy szeretettel simogatta. Most már minden rendben volt! Épp, mint akkor, amikor a lángok először fenyegették az ágyát; az ő kicsi, fehérre mázolt, magas ráccsal kerített ágyát. Órák óta azon törte a fejét, vajon honnan jönnek azok a karcsú lángnyelvek, amelyek nemsokára régi ismerősökként melengették, és mérgesen fellobbanva egyre közelebbről és közelebbről csapdosták – forrón bekúsztak a szemhéja alá, és folyékony lávacseppekként hullottak a szerencsétlen agyvelejébe, amely hamarosan ugyancsak égni kezdett. Hogy miféle vad álmai voltak? Otthon feküdt – hála Istennek – kedves kis szobájában, nem pedig egy hatalmas, hideg templomban, ahova a nyomában loholó ördög elől kellett bemenekülnie; egy fekete, bozontos ördög üldözte, akivel szintúgy nem most találkozott először! Határozottan emlékezett arra a hegyes, háromágú villára, amelyet a szörnyeteg egyre mélyebben mártott a gyomrába, akárhányszor csak a kezébe került; azonban, mint ő maga, azóta a villa is megnőtt.
De nem! Az ördög nem csak álom volt. Valóban ott állt az ablaknál, és bezúzta az üveget dühében, amiért áldozatának sikerült elmenekülnie. Vagy… talán még mindig az az új Mikulásfigura volt az, amely a játékok között álldogált a polcon vörös posztóból készült hosszú nyelvével, fekete csuháján épp ilyen lángokkal? Aztán tüstént megérkezett az apja is a fűzfavesszővel, amely mindig olyan perzselő sávokat húzott: az anyját félrelökve kirántotta őt az ágyából… és csak ütötte és ütötte! Hangos, rettegéssel teli kiáltás töltötte meg a templomot, mire az összes beteg felriadt, és rémülten bámult Krülow zászlósra, aki úgy fetrengett az ágyában, mint aki elveszítette az eszét. Többé nem hagyhatta, hogy megverjék – hiszen már felnőtt volt –: teljes erejével ellenállt a hallatlan igazságtalanságnak, hogy újra megbüntessék egy olyan vétségért, amelyért már rég meglakolt. Nem tudta elfelejteni, ahogyan azon az éjszakán belevésték az agyába: egy fiúnak nem szabad félnie! Minden kiválasztottnak, aki magára ölthette a császári egyenruhát, tizenhét éves kis kölyökként már fogát összeszorítva készen kellett állnia, hogy inkább belepusztuljon a félelembe, mintsem gyáván az édesanyjáért kiáltson! Ó, azóta bőven megtanulta, mit jelent a veréstől és a gúnyos szavaktól rettegve mindent magába fojtania! Olyannyira megtanulta, hogy a bűntudata, amely immáron üvöltve hangoztatta, többé nem fogja fegyelmezni magát, még most is a rettegés izzadtságcseppjeivel borította a homlokát.
Vajon hallotta őt bárki is? Lopva kinyitotta a szemét, majd egy sóhaj kíséretében ismét összeszorította, ahogyan a szinte folyékonnyá vált napfény az ablakon átcsordogálva az agyvelejébe hatolt. Tehát mégis csak a templomban volt! Az ablaktáblák tényleg összetörtek, és a fogazott villa újra a zsigereibe mélyedt; csak az anyja nem állt többé mellette, és nem űzte el árnyékával a karcsú, piros lángnyelveket. Egyedül az ő látogatását álmodta! A menekülés a templomba, a kínok: ez mind valóság volt. Csak a hűvös, finom kezet kereste hiába.
Akkor tényleg meghalt? Hát nem hazudtak! Meghalt, neki pedig senkije sem maradt, akinek kiönthetné a szívét; senki, akihez gyengéd lehetne? Úgy érezte, mindjárt kitör belőle a sírás; fogát mélyen az alsó ajkába vájta, és halálos félelmében minden izmát megfeszítette. Ekkor megpillantotta a kadétiskola parancsnokát az íróasztala mögött ülve, a távirattal a kezében, és már mindent értett! Többé nem volt képes olyan keménynek mutatkozni, mint a fivérei… egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcán… ekkor minden tiszt megkapta az utasítást, hogy tanítson neki egy kis önuralmat, így ismét ő lett az iskola pofonzsákja.
Nem! Nem fogják megint puhánynak nevezni, megverni, kigúnyolni, megalázni! Szívesebben ment volna az édesanyja után, mint hogy még egyszer átélje ezeket a pokoli éveket! Mellette nem kellett megjátszania magát; ő vele együtt lázadt fel bajtársai kegyetlensége ellen, és akkor sem vetette meg, amikor a nyári szünet végén keservesen zokogva a karjaiba bújt, és könyörögve kérte, ne küldje vissza az iskolába! Miért nincs hát most itt mellette? Miért nem veszi a védelmébe, amikor oly nagy szüksége lenne rá? Kutatóan tapogatta végig a homlokát; legszívesebben érte kiáltott volna, hangosan, mint azelőtt; egyszerűen nem tudott nagyobb boldogságot elképzelni annál, mint hogy betegen fekszik, és az anyja ápolgatja. Féktelen vágy tombolt benne, hogy megsimogassák, dédelgessék és sajnálják; nem sejtette, hogy fékezhetetlen ajkai minden egyes gondolatot, amely forró agyvelején átsuhan, üvöltve a visszhangzó templomba vetnek.
Marie nővér imádkozva térdepelt az oltár előtt; riadtan pattant fel, amikor a haldokló monoton motyogását hirtelen velőtrázó sikoly szakította meg: a segélykiáltás aztán szemrehányó, vádló jajongássá csendesült. Aggódva hajolt le a katonához, gyengéden megszorította a kezét, és franciául odasúgta neki:
— Nagyon fáj? Türelem! Mindjárt jobb lesz!
Egas von Krülow nem értette, mit mond. Csak a hűvös kezet érezte; a hang pedig, az a hőn áhított hang, amelyet az édesanyja halála óta nem hallott, hullámként kapott alá. Igazi zene volt! Az oly régóta vágyott szavak harmóniája! A puha, lágy melegség ellazította merev tagjait; feloldódott a görcs – mintha testének minden egyes pórusa megnyílt volna, hogy magába fogadhassa a dallamot, amelyet őneki sosem szabadott énekelnie. Arca üdvözülten felragyogott; átszellemült mosollyal a magasba emelte a karját, magához vonva az imádott hangot – elpanaszolta neki a szenvedését, és ismét síró, rettegő gyermekké zsugorodva ifjú életének oltalmáért könyörgött.
A nővér vérvörös arccal húzódott vissza; erei oly hangosan lüktettek, mintha hatvanéves szívének minden egyes berozsdásodott fiókja hirtelen kipattant volna e férfikarok előtt, amelyek oly kétségbeesetten nyúltak felé! Lopva visszapillantott… szemérmesen… majd egy halk sikoly hagyta el a száját a katona furcsa arcát látva, amely kőszoborként tornyosult előtte.
A fal melletti, szomszédos ágyban fekvő tiszt óriási erőfeszítést tanúsítva felült, és mérgesen felvillanó, hatalmas szemekkel bosszúsan a zászlósra meredt, aki meglehetősen ijesztő látványt nyújtott fehér ajkaival és bozontos bajuszával, amely a rózsás orcák között szőkén és csinosan terpeszkedve, sárga szalmaszálként meredt ki a hullasápadt, fájdalomtól eltorzult arcból. Felháborodva, jócskán előre dőlve kihajolt az ágyából, és ráförmedt:
— Ember, fogja már be a száját! Hát mindannyiunkat le akar járatni ezzel az átkozott óbégatással?
A nővér megdöbbent a keményen pattogó mondatok hallatán – látta, amint a betegek fejüket a párnájukról felküzdve dühös pillantások kereszttüzébe vonják a magányosan álló ágyat; a felé záporozó, helyeslő szavak tónusából pedig arra következtetett, valamiféle rejtélyes okból az egész templom kikelt a haldokló ellen. Tanácstalanul pásztázta végig a haragos arcokat.
Egas von Krülow is előrehajolt, és dühtől eltorzult arccal, ziháló mellkassal felült. Jobb kezét ökölbe szorítva messze kinyúlt az ürességbe; ajkai úgy mozogtak, mint egy üresjáratban kattogó gép; tehetetlenül próbáltak szavakat formálni, amelyek aztán tomboló rohammal, szökőárként robbantak ki belőle. A láz elvakította a szemét: már nem tudta kivenni a szomszédos ágyat, így a rá meredő, elsárgult arcot sem; csupán körvonalakat látott, amelyeket a féktelen gyűlöletét rá ontó szellem töltött meg. És e szavak nem csak egyetlen ember szájából ömlöttek felé! Maga a sárkány volt az, a Minótaurosz, aki felfalta egész gyermek- és ifjúkorát; az ellenség, akitől soha semmi gyengédséget, egyetlen kedves szót sem kapott! Ekkor az egyik sarokban összegombolyodott az egész horda, akik valaha csak megkínozták, kigúnyolták és üldözték – akik kiirtottak az életéből mindent, ami után vágyódott!
Most végre a kezei közé kaphatta; végre megvolt! A mellkasa kitágult, a szája szélesre nyílt, és minden gyalázatosan elnyomott büszkesége felágaskodott: pattanásig feszült idegekkel nézett szembe a gonosszal, aki még egyszer utoljára kiállt ellene. Azonban ezt a legutolsó lehetőséget is elszalasztotta, hogy elégtételt vehessen! Az ár csak az ajkaiig emelkedett; ott elveszítette erejét – és a számtalan mázsás szó helyett, amelyeket izzó kövekként szeretett volna kivetni magából, csak egy sűrű, sötét vérsugár tört ki a szájából. Tágra nyílt, riadt szemmel, segítséget remélve még egyszer körültekintett – majd lassan visszaomlott a nővér karjaiba; súlytalanul, mint egy földre zuhant madár.
*
* *
A templomra hűvös, rideg csend ereszkedett, amikor nem sokkal napnyugta előtt a két katona eljött a holttestért. Hordágy nélkül, mindössze véres kabátjába burkolva cipelték végig bajtársai előtt, akik távolságtartóan, mozdulatlanul meredtek a mennyezetre; majd odakint a csupasz földre, épp a csillogó törmelékhalom mellé fektették.
Vegyél róla méretet! – morrantotta oda a magasabbik egy gúnyos vállrándítás közepette. Társa némán szót fogadott; az ásóval két hosszú vonalat húzott a holttest feje és lába mentén, mire a vallon vállon veregette:
— Nézzenek oda, micsoda kezecskék! Mint egy kis hercegnő. Szerintem nem volt túl boldog, hogy meg kell halnia. Csak tartogatott még neki valamit az élet!
A kisebbik mérgesen legorombította:
— Badarság! Senki sem akar meghalni. Legyen akár szegény, akár gazdag – felelte, majd, mint aki attól fél, hogy a másik folytatni akarja, sietősen belevetette magát a munkába: kihúzta az ásót a földből, majd dühösen belevágta, mintha csak az volna a legádázabb ellensége.
A magasabbik továbbra is elgondolkozva állt ott, elmerülve a holttest látványában:
— Ha az anyja most látná! – kiáltott fel csúfondáros mosollyal. – Biztosan épp békésen üldögél a kényelmes, epedás plüssfoteljében, és egy finom selyemsálat kötöget, nehogy a fiacskájának megfázzon a torka.
Mint egy korcs, vakkantott oda neki a kisebbik, fejével mérgesen a másik ásóra bökve:
— Elég a fecsegésből! Áss!
A másik morcosan odavonszolta magát, körülményesen feltűrte a kabátujját, fintorogva szemügyre vette a szerszámot, még egy pillantást vetett a lenyugvó napra, majd nehéz sóhajjal végre munkához látott.
Az utolsó sugarak átragyogtak az országút porfátyolán, mintha csak füstbe burkolóznának. A csendet csupán a két sírásó hangos fújtatása és az ásók csikorgása törte meg, amint belemélyedtek a kemény, kavicsos földbe.
*
Az áruló (Szalai Virág fordítása)
Fentről vékony, vakító sávokban zúdult be a napfény, forrón végigömlött az oltár előtti arany gyertyatartókon, szemtelenül kikergette a szenteket a félhomályból, akik olyanok lettek tőle, mint a kimázolt színészek, és tehetetlenül, megfélemlítve álltak ott, mintha szégyellnék bazári megjelenésüket. Egyetlen gránát megfosztotta az öreg templomot magasztosságától, pedig ezt korábban sem a fal mellett sorakozó ágyak, sem a középen heverő szalmazsákok nem tudták elérni. A széles tér lecsupaszítva ásított, mint egy kiürített raktár. Mintha minden elszivárgott volna a felszakadt sebként tátongó ablaknyílásokon keresztül, amit a jámbor keresztények az évszázadok során behordtak, szorongó reménykedéssel az oltár elé fektettek, lelkiismeretükön könnyítve elsuttogtak. A szép ólomüvegablakok, amelyek oly lelkiismeretesen őrizték a sötét boltívek alatt rég elhalt énekeket, a szószékről a kopott kövekre vetett kemény papi szólamokat, nehogy kikerüljenek az istentelen világba – most csörömpölő kupacba söpörve hevertek a kis temetőben.
Két álmos francia szanitéc az üvegszilánkok között botjával matatva betűzgette egy-egy felirat töredékét, a szent képek darabkáiból groteszk figurákat raktak ki, és nevetve trágár vicceket meséltek hozzá. Idővel aztán megunták a játékot, ahogy a fedetlen temetőre tűző perzselő nap visszaűzte őket az árnyékba.
Most újra lehevertek a kabátjukra, zsákjukat a fejük alá tették, ugyanabban a testhelyzetben és pontosan ugyanazon a helyen, ahol már az előző, és az azt megelőző napon is; hallgatták a méhek zümmögését; ásítoztak, nyújtózkodtak, és ugyanott folytatták az okoskodást, ahol fél órával korábban abbahagyták.
– Hát nem őrültség? – dörmögte a nagyobbik, egy tagbaszakadt, széles vállú vallon bozontos, szőke szakállal. – Ott elöl nyulakként hajtják, ízekre tépik őket, hogy a végítélet napján tudni sem lehet majd, melyik végtag kié; itt hátul meg azon kell őrködnünk, hogy a német uraságok zavartalanul halhassanak meg a templomban. Nekem csak jó! Itt semmi bajunk nem eshet. A tegnap esti eltévedt gránát volt a búcsú, most már talán a Rajnánál járnak.
A kisebbik megvetően vállat vont, és bizalmatlan pillantást vetett társa arcára.
– A gránátjaiktól félsz? Szerintem pedig a legszörnyűbb sortűz is jobb lenne ennél az átkozott templomnál!… Csak hevernek ott bent, némán, mint a halak, csak bámulnak, aztán meghalnak. Hát katonának való ez, arra várni, hogy kit lehet megint elkapálni? Fúj, undorító! Úgy ülünk itt, mint két holló, ami a döghúst lesi!
– Az istenit, találó a hasonlat! – nevetett fel harsogón, durván a szőke. – Igaz, teljesen úgy fekszenek ott bent, mint a tőkehalak, miután az ember kitépte a kopoltyújukból a horgot, aztán ott vergődnek véresen a csónak fenekén, semmi különbség! De hát mit is mondadának? A nővér ugyanúgy alig tud németül, mint mi. Hányan is vannak még?
A kisebbiket bosszantotta a harsány élcelődés. Szenvedő arcot vágott, és kelletlenül felelte:
– Tegnapelőtt huszonegyet hagytak itt nekünk, azóta hatot már elföldeltünk, ennyire csak emlékszel még? Naponta kettőt. Ha így megy tovább, még egy teljes hétig játszhatjuk itt a sírásót.
Kiköpött, aztán hallgatott. Pillantása a távolba veszett, a közeli falu romjain túl, ahol lombjukat vesztett, szétlőtt fák füstölgő csíkja zárta le a látóhatárt, és ahol éjjel-nappal jártak a teherautók, végeérhetetlenül követték egymást a járművek. A szürke porfátyolból időről időre gránátcsapásként felfelé örvénylő felhő jelezte a mellettük elszáguldó személyautókat. A katona vágyakozva sóhajtott, ökölbe szorított kezét hagyta visszahullni a hátizsákjára, és fogcsikorgatva ismételte:
– Mint a hollók, az istenit!
Csak a várt helyeslés maradt el. Bajtársa már tátott szájjal aludt fektében. A kisebbik tűnődve vizsgálta a merev, kifejezéstelen arcot, a tátott szájat, és eszébe jutott az utóbbi napok során összeszedett rengeteg holttest. Közel állt hozzá, hogy az alvót gorombán oldalba taszítva felébressze. Mégis erőt vett magán; még egyszer végigtekintett a teljes, vigasztalan képen a háttérben emelkedő porfaltól a szétlőtt faltörmeléken át vissza a feltúrt temetőig, benne a csillogó szilánkhalommal: minden szürke, elhagyatott, füst és pára fedi, és halálos csendbe süpped. Még csak a járművek berregése sem törte meg a csöndet, olyan messze feküdt a templom az úttól. „Mintha egy lakatlan szigeten lennék az óceán közepén” – gondolta a katona; komoran ledobta magát a bajtársa mellé, és hamarosan versenyt horkoltak egymással.
Marie nővér a kitárt kapu előtti legfelső lépcsőfokon ült könyökét felhúzott térdére, állát a tenyerébe támasztva, és szenvedő arca egy pillanatra felvidult, amint a páros megszokott duettje rövid szünet után újra a fülébe csengett. Egyszerűen elképesztő volt ez a határtalan alvóképesség a nap és az éjszaka bármelyik időszakában. Ő maga már háromszor huszonnégy órája nem hunyta le a szemét, már alig tudott megállni égő talpain; vörös, duzzadt szemhéja alól zsibbadtan meredt a templom előtti vakítóan világos térre.
Fogalma sem volt, mit tegyen. Legalább tucatszor küldte ki a katonákat az útra sürgős üzenetekkel az arra járó kocsisoknak, kerékpárosoknak, lovasfutároknak. Lehet, hogy a többiek nem találták meg az ispotályt a nagy felfordulásban? Vagy odaérve egyszerűen sutba vágták az ígéretüket?… Mindenesetre semmi értelme ezt a kettőt itt megint felkelteni, és tizenharmadszor is megpróbálni ugyanazt. Biztosan nem is fogják megtenni – hiszen a kisebbik már arra is rászánta magát, hogy megállítson egy vezérkari autót, de a feldühödött őrnagy hajszál híján a rakásra lövette elképedésében, amiért valaki képes ilyen a pimaszságra vetemedni, hogy gyógyszerhiány miatti hosszú fejtegetésekkel tartsa fel őt győzedelmes vonulásában, mint valami patikáriust, amikor pedig ragyogó hírekkel száguld vissza a parancsnokságára! Nem, ezektől a rohanóktól semmiféle segítségre nem számíthat! Elölről jönnek, ahol halomban hevernek a holttestek, hamuszürke embercsoportok, sebesültek mellett haladtak el, akik szétlőtt lábbal, keservesen bicegve botorkálnak az úton, és kerek, könyörgő szemekkel bámulnak minden jármű után. Majd pont egy kis templom nélkülöző sebesültjeinek a banális gondjára emlékeznének ennyi, őket is meggyötrő kegyetlenség közül visszatérve?
Mégis, miben reménykedhet még? Nem várhat tovább a jó szerencsére! A kötéseket most már muszáj kicserélni, merevek a vértől, dörzsölik a bevarasodott sebeket, és a menekülő németek sekrestyében hátrahagyott szűkös készletei is rég elfogytak már, csak a telefonkészülék áll még most is ott, szinte felszólításként, hogy tegyen már valamit! A kitépett vezeték gúnyosan lengett az ablak előtt.
Az ápolónő szeme könnybe lábadt. Nézze végig türelmesen, ahogy egyik a másik után üszkösödni kezd, aztán belepusztul? … Egész teste remegett a felháborodástól azok lelkiismeretlensége miatt, akik idehelyezték, aztán egyszerűen itt felejtették őt! Három napon át pattant fel boldogan, akárhányszor egy autó végighaladt az úton, szemével a repülő porfelhőre tapadt, mintha azzal le tudná húzni az útról, és rákanyarítani a templomhoz vezető kőútra. Most már dühítette saját hiszékenysége, kénytelen volt magának is szemrehányást tenni vétkessége miatt a bajban. Hát nem látta-e a kitörő fejetlenséget, amikor hirtelen előálltak a mentőautók, és valaki minden terembe beordította a parancsot: „Összepakolni! Előremegyünk, a németek menekülnek! Győzelem, győzelem!…” Az egész katonai kórház felbolydult, és ő maga is… hatvan éve ellenére … ő talán nem részegült meg a „Győzelem!” szótól? Most meg már három napot hagyott elveszni anélkül, hogy bármit is tett volna!
Már egy éve dolgozott ápolónőként a harctéren, az előőrs első ütközetének napja óta; nem egyszer tapasztalta meg, mi folyik az ütközetek utáni napokban a katonai kórházakban, amikor végeérhetetlen sorban érkeznek a teherautók, és minden folyosó véres hordágyakkal van tele. Az orvosok izzadtan dolgoztak, mintha gépházban lennének, és magas rangú tisztnek vagy protekciós csemetének kellett lenni ahhoz, hogy valakit még bekerülése napján megoperáljanak vagy bekötözzenek. Nem csak az ellenségre, hanem honfitársaikra, szegény, nyöszörgő frontkatonákra is ráförmedtek, akik mint valami kegyért könyörögtek az átkötözés gyötrelméért; az elkínzott orvosok gyűlölködve taszították el a vérző csonkjukat az orruk alá toló sebesülteket, miután a tizenkét órája vérszagban, kánikulában, kloroformgőzben megállás nélkül végzett munka után már csak a saját kimerültségük iránt maradt bennük sajnálat. Hát nem volt nyilvánvaló, nem kellett volna előre látnia, hogy a győzedelmes menetelés felajzottságában a vezérkari orvos minden ígérete ellenére elfeledkezik majd a templomról és annak húsz német sebesültjéről?
Egyedül ő a hibás! Az ő bűne, ha húsz erős, fiatal embernek nyomorultul el kell pusztulnia, akiket otthon asszonyok, anyák várnak!…
Marie nővér keze ökölbe szorult, feje előrebukott, a hangtalan zokogástól rázva egyre jobban magába süppedt. Apácaként kellő gyakorlata volt már bűnei önkínzó kiszínezésében, így most gyóntatóként kényszerítette magát a beismerésre, hogy ha francia sebesültek feküdnének a templomban, akkor valószínűleg … nem, biztosan… sőt egészen biztosan már korábban segítségért küldött volna, honfitársai életét nem tette volna ilyen könnyedén kockára. Hiába Jézus menyasszonya, szenvedő embertársait mégis barátokra és ellenségekre osztotta, éppúgy, mint a vezérkari orvos, aki a felszabadított francia sebesülteket autóval visszaszállíttatta, miközben a németeknek, ha valamennyire is járóképesek voltak, gyalog kellett megtenniük a tizenkét kilométert a legközelebbi katonakórházig. Hogy is bízhatott ezek után, hogyan várhatott türelmesen, amikor látta, ahogy ezt a szánalmas menetet elhajtják előtte? Még mindig az arcában vélte érezni annak a sápadt, vézna németnek a pillantását, amelyet az elkínzott teremtmény a parancs csattanása után vetett rá, szemében minden tehetetlen félelmével, s aztán formátlanra puffadt, husánghoz kötözött lábával sántikálva nekiindult a kálváriájának. És most?… Most ez az egy, akit könyörgése ellenére továbbhajtottak, megmenekült – mostanra megoperálták, tiszta kötést kapott a kórházban, miközben a többiek, akiket „megmentett”, sebláztól kínozva, elgennyesedett sebekkel fekszenek a templomban, a biztos halálnak kiszolgáltatva!
Valóban vezekelnie kell majd egy napon a lelkének… ezért a bűnért?
Nem!
Kezével a térdére támaszkodva keservesen feltápászkodott, és a fáradtságtól szédelegve a fal mentén odament a katonákhoz. Kétségbeesett ékesszólással magyarázta nekik, milyen veszélyben lebegnek a betegek – könyörgött; fenyegetőzött; végül bevallotta, hogy már a saját alsóneműjét is csíkokra hasította, és aszott, ezer ránctól barázdált arca, amelyet a katonák „rendezőpályaudvarnak” csúfoltak, lányos zavarában vörösre színeződött a férfiszemek előtt, amelyek most már tudnak formaruhája alatti meztelen testéről.
A vallon kérlelhetetlen maradt. A kisebbik késznek mutatkozott még egyszer kimenni az útra, de az alantas feladatot, hogy saját maga kajtasson segítség után, ő is felháborodva utasította vissza. A tábori csendőrök áldozatra lesve futkosnak fel-alá az utakon, ahogy kövér pókok a légyre, magyarázta; minden katonának befellegzett, akit a vonulási övezetben írásos felsőbb parancs nélkül elkapnak.
Miután az ápolónőt e veszélyek ecsetelése sem hallgattatta el, a nagydarabból kirobbant a türelmetlenség. Vad káromkodással támadt a „szép kis honleányra”, aki kész derék francia veteránokat a biztos halálba küldeni egy maroknyi németért, akik már amúgy is mindkét lábukkal a sírban vannak. Dühösen húzta maga után a bajtársát, kijelentve, hogy többé egyetlen ujját sem mozdítja ezért a nőszemélyért és ördögszállta templomáért!
A nővér krétafehéren vonszolta vissza magát a helyére, ahonnan borzongva bámult be a templomba a nyitott kapun át, mintha valóban az ördög ólálkodna bent, és vigyorogva várná a tizenöt lelket. Most már nem tehet mást, mint hogy ölbe tett kézzel várja, amíg a következő is lehunyja a szemét… Reszkető térddel dőlt neki egy oszlopnak, nem lelt magában erőt, hogy végigjárja az ágyakat. Délelőtt néhányan már tiltakoztak, fenyegetőzve orvost követeltek; mások nyelvüket törve próbálták franciára fordítani a kérésüket; nehezebb volt elviselni a remény villanását fakó arcukban, miután sikerült egy szót kimondaniuk, mint a türelmetlenek méltatlankodását. A visszhangos templomban most is fel-felhangzott néhány hangosabb hívás, pár mondat, amit a minden szó mögött neki címzett átkot sejtő nővér iszonyú hangosnak érzett. Nem kellene bocsánatot kérnie? … Elmondania az igazságot? … De… azzal minden reményt elvenne a szerencsétlenektől, a halált festené elébük…
Egy csapásra újra erősnek érezte magát, és az ég felé hálás pillantást vetve felemelte a fejét. Talált magának feladatot! Készen állt magára venni a minden ágyból rá irányuló gyűlöletet, hogy legalább a hitük megmaradjon ezeknek a szegény halálra ítélteknek: úton van az orvosi segítség, ami az ápolónő minden hanyagságát jóvá teszi majd.
Filctalpú cipőjében halkan besuhant a templomba, majd félve, se jobbra, se balra nem nézve középre, a szószék előtti ágyhoz tartott, amely egyedüliként állt a legénységi szalmazsákok között. Ott már védett helyen érezte magát, annyira rokonszenvezett a fiatal tiszttel, aki súlyos altesti lövéssel idestova tíz napja birkózott a halállal. Ő valahogy különbözött a bajtársaitól. Amikor őt ápolta, nem támadt fel benne az undok érzés, hogy ellenséget érint, akinek ki tudja hány derék francia halála szárad a lelkén. A többieknél is becsületesen megpróbálta kerülni az ilyesfajta gondolatokat; már az első nap az utolsó darabig a templom legtávolabbi sarkába vitette az idegen egyenruhákat, hogy pusztán szenvedő embertársainak lássa őket, semmi másnak, mégsem sikerült! Csak az imént, a két katona templom előtti vitája nyomán vált hirtelen világossá előtte, mitől támad újra és újra fal közötte és a sebesültek között, mitől lohad le benne az együttérzés. Szinte kőként találta el a mondat: „Csak hevernek ott bent, némán, mint a halak”. Erről van szó!… A rengeteg francia, akiket ápolt és bekötözött, akiket szenvedni és meghalni látott, nyögdécselt, jajgatott, panaszkodott, gyenge, tehetetlen gyerekként viselkedett, őket lehetett sajnálni és vigasztalni, és nem kellett arra gondolna, hogy a hideg dühvel érző embereket döftek át gyilkos fegyvereikkel. Ezek a templomban fekvő idegenek viszont egyáltalán nem olyanok voltak, mint a beteg gyerekek; ők panasz nélkül, összepréselt szájjal tűrték a szenvedéseiket, az utolsó lélegzetvételig katonák maradtak, mintha véres kötéseik alatt még mindig egyenruhát viseltek volna meztelen, meggyötört testükön. Dacos büszkeség sugárzott a szemükből, tekintetük mintha minden részvétet dölyfösen visszautasított volna, így lehetetlenség volt elhallgattatni a szorongató kérdést: milyen kemények, milyen könyörtelenek, milyen kegyetlenül szigorúak lehettek másokkal, különösen az ellenséggel szemben, ha saját testük iránt sem enyhülnek meg, és ilyen érzéketlenül hagyják szenvedni!
Csak a többitől különálló ágyban fekvő gyerekarcú kis legény tekintete különbözött az övéktől; a sebesült honfitársakéra emlékeztetett, hiába tudott rosszabbul franciául a bajtársainál, és szép kerek betűkkel az ágya fölé írt neve,
Fähnrich Egas von Krülow,
hiába hangzott szinte kiejthetetlenül idegennek.
Marie nővér még a rangját sem tudta megállapítani, mint a többi tisztnél, akiket legalább hadnagynak vagy őrnagynak tudott szólítani. Ő azonban legalább egy kicsit hagyta magát sajnálni, hálásan nézett rá, amikor néhány vigasztaló szót mondott neki, és néha hangosan felnyögött a fájdalomtól.
Az ápolónő szerető részvéttel hajolt az ágya fölé, és kezével gyengéden végigsimította égő homlokát. A fiatalember forró delíriumban szendergett, amelyből buborékként szálltak fel az emlékek, mintha még egyszer vissza kellene tekerni az élet fonalát, mielőtt örökre megszakad. Ujjai tovasikló alakok után kaptak, ajkai egyenletesen mozogtak a folyamatos mormolástól, düh és öröm kergették egymást elsárgult, megöregedett és megráncosodott arcán, mintha az ötven évet, amelyre ifjúsága okán még igényt tarthatott, gyorsan leélte volna. Csak apró teste maradt mozdulatlan; szinte mintha egy törpe hevert volna a takaró alatt, mintha a láz tüze elolvasztotta volna.
Éppen finom mosoly suhant át ajkain, a homlokát szeretetteljesen érintő hűs kezet köszöntve. Most minden rendben; mint annak idején, amikor első ízben fenyegették a lángok a fekhelyét: kis, fehérre lakkozott, magas rácsokkal körbevett ágyát. Órák óta törte már a fejét, honnan eredhettek a vékony lángnyelvek, amelyek hamarosan régi ismerősként melengették, aztán dühödt lánggal egyre közelebb csapdostak, perzselve nyaldosták a szemhéja alatt, folyékony lávaként csöpögtek szegény agyába, hogy az is lángra lobbant. Micsoda vad álmok ezek? … Hiszen, hála Istennek, otthon fekszik, kedves kis szobájában, nem pedig abban az óriási, hideg templomban, ahová az ördög, egy őt üldöző, fekete, szőrös ördög elől kellett bemenekülnie, akivel egészen biztosan már korábban is találkozott! Világosan emlékezett rá, hogy valamikor maga is kezében tartotta azt az éles, háromágú villát, amelyet a szörnyeteg újra és újra mélyen az altestébe döfött, csakhogy a villa azóta nagyot nőtt, ahogy ő is.
Nem, az ördögöt nem álmodta, az valóban bezúzta az ablakot haragjában, amiért áldozatai szerencsésen elmenekültek előle. Vagy mégsem?… Nem csak a régi Mikulás volt az, az egyik játék a polcáról, a hosszú, vörös rongynyelvű, hasonló vörös lángnyelvekkel a fekete köpenyén? Akkor biztos Apa is jön mindjárt a fűzfavesszővel, ami égő hurkákat hagy rajta, anyát félretolja, őt kirángatja az ágyából, és üti – – – üti! –
Hangos, rémült kiáltás hasított végig a templomon, mire minden beteg felemelkedett, és döbbenten bámult az ágyában önkívületben tekergő Fähnrich von Krülow felé. Nem fogja eltűrni a verést, hiszen már felnőtt! Minden erejével védekezett hát a hallatlan igazságtalanság ellen, hogy újra megbüntessék egy vétek miatt, amelyért már rég megbűnhődött. Akkor éjjel örökre beléverték, hogy egy fiú nem félhet! Hogy az a kiváltságos, aki majd a császár egyenruháját hordja, már tizenhét éves vakarcsként is inkább összeszorított foggal belepusztul a félelembe, mint hogy gyáván az anyja után kiáltson! Ó, nagyon is jól megtanulta azóta, hogy a veréstől és a megvetéstől rettegve mindent magába fojtson! Olyan alaposan megtanulta, hogy lelkifurdalásában újra gyöngyözni kezdett a homloka a félelemtől, amiért most mégis hangosan felkiáltott, amiért már megint nem tudott uralkodni magán.
Vajon meghallották?… Lopva kinyitotta a szemét, de felnyögve gyorsan újra összekuporodott, mert újra agyába hatolt az ablakon becsöpögő égő parázs, mintha elfolyósodott volna a nap. Szóval mégis a templomban van! Az ablaktáblák tényleg összetörtek, és a kampós villa is újra forog a zsigereiben, csak anyja nem áll már mellette, árnyékával nem hárítja el a keskeny, vörös lángnyelveket. Az ittlétét is csak álmodta! A menekülés a templomba, a kín mind igaz. Csak a hűs, jóságos kezet kereste hiába.
Akkor hát az anyja is halott már?… Nem hazudtak neki! Halott; nincs már senki, akinek kiöntheti a szívét, akihez gyengéd lehet? Érezte, ahogy torkába tolul a zokogás, halálos félelmében fogát mélyen alsó ajkába vájta, minden izmát megfeszítette. Aztán látta a kadétiskola parancsnokát, ahogy alattomosan az íróasztala mögött ül, kezében a távirat, és tudta, mi forog kockán! Ha most sem sikerül bátran uralkodnia magán, mint a bátyjainak, ha csak egyetlen könnycseppet is elhullajt… akkor minden tisztnek utasításba adják, hogy nagyobb önuralomra kell őt tanítani, akkor megint mindenki őt fogja verni az egész intézetben.
Nem! Nem akarta, hogy ismét „puhánynak” nevezzék, hogy kínozzák, gúnyolják, megvessék! Inkább rögtön az anyja után megy, mint hogy még egyszer végigszenvedje ezeket a pokoli éveket! Előtte nem kellett színlelnie, ő vele együtt háborodott fel a társai durvaságán; még csak meg sem vetette, amiért a nyári szünet végén keserűen zokogva temetkezett a karjába, és jajgatva könyörgött hozzá, hogy ne küldje vissza oda! Miért nincs most itt mellette? Miért nem védi meg, amikor pedig olyan nagy szüksége lenne rá?… Keze után kutatva végigtapogatta a homlokát; szívesen hívta volna hangosan, mint régen, amikor nem ismert nagyobb boldogságot a betegségnél, anyja gondoskodásánál. Fékezhetetlen vágy támadt benne, hogy simogassák, vigasztalják, sajnálják; fogalma sem volt róla, hogy már nem ura ajkainak, és hogy perzselő agyán átcikázó minden gondolatát hangosan kiáltja bele a visszhangzó templomba.
Az oltár előtt térdelve imádkozó Marie nővér rémülten rezzent össze, amikor a haldokló monoton mormogása után hirtelen hangosabb kiáltás tört fel belőle, egy segélykiáltás, amely szemrehányásnak hangzó panasszá halkult. Aggódva hajolt le hozzá újra, és kezét finoman megszorítva suttogta neki:
– Vous souffrez? … Patience! Ça ira mieux.
Egas von Krülow nem értette a szavakat, csak a hűs kezet érezte, és a hang, a forrón vágyott, anyja halála óta nélkülözött hang hullámként emelte fel. Zene!… Ezernyi régóta nélkülözött szó összecsengése!… Puha, gyengéd melegség, amelyben merev tagjai ellazultak, a görcs feloldódott, és teste minden pórusa megnyílt, hogy befogadja a dallamot, amelyet ő maga soha nem énekelhetett volna. Átszellemült mosollyal, a boldogságtól ragyogva nyújtotta magasba a karját, húzta le magához a szeretett hangot – újra sírós, szorongó kisgyerekként panaszolta el neki szenvedéseit, kért tőle védelmet fiatal életének.
Az ápolónő égő arccal hőkölt vissza, vére olyan hangosan dübörgött, mintha hirtelen hatvanéves szívének minden elrozsdásodott fiókja kivágódott volna a követelőzőn utána kapó férfikaroktól. Ijedten – szégyenlősen – nézett körül, és halkan felsikoltott a közvetlen közelében emelkedő, szinte kőből faragott idegen arc láttán.
A szomszédos, fal melletti ágyban fekvő tiszt volt az, aki emberfeletti erőfeszítéssel feltolta magát, és ádázul, kimeresztett, dühödten villogó szemekkel meredt Fähnrich irányába. Hátborzongatóan nézett ki fehér ajkaival, borzas oldalszakállával, amely rózsás orcákon csinosan szőkéllik, a kísértetiesen sápadt, fájdalomtól eltorzult arcon azonban sárga szalmaként meredezett. Bőszülten hajolt ki messze az ágyából, úgy kiáltotta:
– Szorítsa már össze a fogát, ember! Mindannyiunkra szégyent akar hozni ezzel az átkozott jajveszékelésével?
Az ápolónő a döbbenettől dermedten hallgatta a kemény, ropogó hangot – látta a betegek fejét párnájukról felemelkedni; a mindenfelől egyetértően hulló szavak hangütéséből kitalálta, hogy valamilyen rejtélyes ok miatt az egész templom szembefordult a haldoklóval. Pillantása tanácstalanul vándorolt végig a dühös arcokon.
Egas von Krülow is fellökte magát, a haragtól eltorzulva, ziháló mellkassal, egyenesen ült. Jobbja messze előre nyúlva a semmibe markolt, ökle összeszorult; ajkai mint üresjáratban lévő gép, erőtlenül mozogtak, hogy megformálják a szavakat, amelyek a tavaszi áradat szédítő sebességével készültek kitörni. Nem vette észre a rá meredő sárga arcot; láztól vak szeme nem látott el a szomszéd ágyig. Csak körvonalakat látott, ezeket töltötte meg a szellemmel, melyet fékezhetetlen gyűlölete vetített elé. Nem egy embertől származtak e szemrehányó szavak, hanem a szörnytől, a Minótaurosztól, amely felzabálta egész gyermekkorát és fiatalságát, az ellenségtől, amely soha egyetlen gyengéd gesztust, soha egyetlen halk szót nem engedett neki! A sarokban összekuporodva ott hevert az őt kínzó, megvető, zaklató egész falka, amely mindent elűzött az életéből, ami után csak vágyott!
Most végre megragadhatja, most végre itt áll előtte!… Mellkasa megfeszült, szája kinyílt, egész, gyalázatosan elnyomott büszkesége kiegyenesedett, minden érzéke megfeszítésével készült a gonosz lerohanására, amivel most még egyszer utoljára szembekerült. De még ezt az elégtételt sem kaphatta meg. Az áradat csak az ajkáig emelkedett – ott elhagyta az erő… és a sok mázsás szó helyett, amelyet izzó sziklaként akart közéjük köpni, csak vastag, sötét vérsugár tört elő a szájából. Kitágult, megrettent szemekkel még egyszer körülnézett, segítséget keresve – – – aztán lassan, súlytalanul, alábucskázó madárként hullott az ápolónő karjába.
*
**
Hideg, elutasító hallgatás töltötte be a templomot, amikor a két katona röviddel naplemente előtt kivitte a holttestet. Hordágy nélkül, pusztán a véres takaróba burkolva cipelték végig társai előtt, akik közömbösen, mozdulatlanul meredtek a takarójukra. Kint durván letették a puszta földre, a csillogó szilánkhalom mellé.
– Vegyél mértéket! – dörmögte a nagyobbik cinikus vállrándítással.
A másik némán engedelmeskedett; két hosszú csíkot húzott az ásóval a holttest feje és talpa mentén. A vallon a vállára csapott:
– Nézd a kacsóit! Mint egy hercegkisasszony! Nem hiszem, hogy szívesen halt volna meg. Még biztos igényt tartott volna néhány évre az életéből!
A kisebbik bosszúsan rázta le magáról.
– Baromság! Senki sem hal meg szívesen, se a gazdag, se a szegény.
Gyorsan nekilátott a sírnak, mintegy további megjegyzésektől tartva; fogta az ásót és bőszen a földbe vágta, mintha a legnagyobb ellenségének szánná a döfést.
A tagbaszakadt még mindig elgondolkodva, tekintetét a holttestre szögezve állt ott.
– Ha így látná az anyja! – kiáltott fel undok vigyorral. – Az most biztos valami drága, puha plüssfotelben ül, és finom selyemsálat köt, nehogy megfázzon a fiacskája torka.
A kicsi úgy vakkantott rá, mint valami kutya, fejével dühösen a másik ásó felé intve:
– Elég a fecsegésből! … Állj neki!
A másik dörmögve készült neki, körülményesen feltűrte az ingujját, orrát ráncolva ellenőrizte a szerszámát, vetett még egy végső pillantást a lenyugvó napra, és csak aztán állt neki nagy sóhajjal a munkának.
Az utolsó sugarak mintha füstbe burkolózva lángoltak volna az út porfátylán keresztül. Csak a két sírásó lihegése, csak a kemény, köves földben meg-megcsikorduló ásó törte meg a csendet.
*
Az áruló (Szalai Lajos fordítása)
A napfény keskeny csíkokban, vakítón és forrón hullt alá odafentről, elárasztotta az oltár előtt álló arany gyertyatartót, majd izgágáskodva kiugrasztotta sötét vackukból a szenteket, s azok ettől úgy festettek, mint valami kisminkelt színészek, akik tétován és gyámoltalanul akárha saját olcsó tarkaságukat szégyellenék. Ami a fal mentén sorakozó ágyaknak és középen, az oszlopsorban elhelyezett szalmafekhelyeknek nem sikerült, azt megtette egyetlen gránát, amely megfosztotta a vén templomot a szentségétől. Lemeztelenedve és holmi kiürített raktárhoz hasonlatosan a tágas helyiség úgy ásított, mintha mindaz, amit jámbor keresztény emberek évszázadok óta ide magukkal behoztak, tétova reménységgel az oltárok elé raktak és suttogó hangon lelkiismeretükről levetkőztek, most mind elillant volna a falakban feltépett sebek gyanánt tátongó ablaknyílásokon keresztül. Mert hát az ablakok szépséges üvegfestményei, amelyek mindvégig gondosan vigyáztak rá, hogy a magasban megbúvó sötét boltozatok alatt réges-rég elhalványult hangú korálok, meg persze a papok által megszámlálhatatlan alkalommal a szószékről a tompán süket kőpadozatra alázúdított kemény szavak ne törhessenek maguknak utat az istentelen világba, immár csörömpölő halmazba söpörve hevertek odalent az aprócska temetőkertben.
Két francia katona, két álmos szanitéc bottal turkált az üvegcserepek között. Olykor-olykor sikerült kisilabizálniuk némely képfelirattöredéket, groteszk figurákat raktak ki a szentképek maradványaiból, dévajkodtak és nevettek. Idővel azonban ráuntak erre a játékra, mivel a nap perzselőn sütött a szabad ég alatt fekvő temetőkertre és visszaűzte őket a templomudvart övező kerítésfal árnyékába.
Most aztán – a tarkójuk alá tolt hátizsákjaikkal – megint csak hevertek a köpönyegeiken, ugyanabban a pozitúrában és pont ugyanazon a helyen, ahol előző nap és azt megelőzően – hallgatták a méhek zümmögését – ásítoztak – nyújtózkodtak, majd ott folytatták a diskurálást, ahol félórával korábban abbahagyták.
– Hát nem esztelen dolog ez az egész? – mordult fel a magasabb termetű, egy robusztus, szélesvállú vallon, aki bozontos szőke szakállat viselt. – A többiek ott elől úgy űzik őket, mintha nyulak lennének, úgy cafattá lövik őket, hogy az utolsó ítélet napján majd csereberélhetik a tagjaikat – mi meg itt hátul kényszerűségből azt vigyázzuk, hogy a sváb urak zavartalanul halhassanak meg a templomban. Nekem aztán mindegy! Itt semmi bajunk se eshet. Az a tegnap esti eltévedt gránát az utolsó beköszönésük volt; ma már alighanem a Rajnánál járnak.
Az alacsonyabb termetű katona megvetően megvonta a vállát, s közben gyanakvóan a társa arcába fúrta a tekintetét. – Talán félsz a gránátjaiktól? Én mondom neked, a legkomiszabb pergőtűz inkább a kedvem szerint való lenne, mint ez az átokverte templom! … Úgy fekszenek némán odabent, mint a halak, meresztik ránk a szemüket, aztán meghalnak. Vajon katonához illő dolog pusztán arra várni, mikor lehet megint elhantolni valakit? A pokolba is! Úgy ülünk itt, mint két dögre leső holló.
A szőkeszakállas megeresztett egy hangos, durva nevetést: – Istenemre mondom, jó a hasonlat. Mint amikor az ember kirántja a horgot a sügérek pofájából, majd hagyja, hogy véresen vergődjenek a csónakban – szavamra, pont úgy hevernek odabent. De mit is mondhatnának? A nővér ugyanúgy nem tud németül, mint mi ketten. Tulajdonképpen hányan vannak még?
A zömöknek az idegeire ment a hangos, jókedvű fecsegés. Szenvedő arcot vágott, majd kelletlenül válaszolt: – Tegnapelőtt huszonegyet sóztak ránk, azokból hatot már elföldeltünk, vagy nem emlékszel? Naponta kettőt. Ha ez továbbra is így megy, még egy teljes hétig sírásóskodhatunk.
Köpött egyet és elhallgatott. Tekintete a közeli falu romjai felett a távolba siklott, ahol lelombozott, szétlőtt fák mögött gőzölgő vonalnak látszott a horizontot lezáró országút. Szekerek vonultak ott éjjel és nappal. Egyik a másik után, kiapadhatatlanul; amikor időnként – mintha gránát csapódott volna be – sötéten kavargó felhő szökött a magasba a szürke porfátyolból, sejteni lehetett, hogy épp egy autó húz el arrafelé. A katona vágyakozva felsóhajtott, öklével elkeseredetten lesújtott a hátizsákjára, majd a fogát csikorgatva megismételte: – Mint a hollók. Istenemre mondom!
Ám a helyeslés, amelyre számított, elmaradt. A bajtársa már tágra tátott szájjal feküdt a helyén és aludt. A zömöktermetű katona elgondolkodva méregette a merev, kifejezéstelen arcot, a feltárulkozó torkot, felidézte magában a sok holttestet, amelyeket az utóbbi napokban összeszedtek, s nem sok hiányzott hozzá, hogy fel ne ébressze az alvót egy vaskos oldalba rúgással. De aztán úrrá lett önmagán – még egyszer körbe futtatta a tekintetét a vigasztalan látványon: a háttérben emelkedő porfaltól a kormos épületmaradványokon át vissza a feltúrt talajú temetőig s a mellettük csillámló üvegcseréphalomig: minden szürke volt és kihalt, sehol egy ember, a halálos csendbe ágyazott táj fölé füst- és gőzboltozat borult. A csendet még az autók zakatolása sem törte meg, annyira messze volt a templom az országúttól. „Mintha csak egy lakatlan szigeten lennénk az óceán közepén!”, gondolta a katona; nekimérgedve ledobta magát a sorstársa mellé, aztán hamarosan úgy elkezdtek mindketten horkolni, mintha versenyre akartak volna kelni egymással.
Marie nővér a nyitott bejárati ajtóhoz felvezető lépcső legfelső fokán ült, felhúzott térdeire támasztotta két könyökét, miközben az állát a tenyerei közé ágyazta, és komor arca felderült egy pillanatra, amikor rövid kihagyás után ismét megütötte a fülét a két katona jólismert duettje. Egyszerűen felfoghatatlan – gondolta – ez a vége nélküli aluszékonyság a nap vagy az éjszaka bármely órájában! Ő maga háromszor huszonnégy órája nem hunyta le a szemét, s immár felegyenesedni is alig tudott, annyira lángolt a talpa; vörösre duzzadt szemhéjai alól kábán meredt a templom előtt elterülő, vakítóan világos térre.
Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen! Már vagy egy tucatnyi alkalommal kiküldte a katonákat az útra, hogy bízzák rá sürgős üzeneteit az arra elhaladó kocsisokra, kerékpárosokra és lovas futárokra. S aztán azok az emberek a nagy zűrzavarban vagy nem találták meg az elsősegélyhelyet, vagy a szállásra érve egyszerűen megfeledkeztek az ígéretükről…, ki tudja? Mindenesetre már semmi értelme sem lenne, hogy megint csak felrázza álmából a két férfit és tetessen velük egy újabb, tizenharmadik kísérletet. Alighanem ellen is szegülnének neki, hiszen az a zömök egyszer már odáig elment, hogy megállítson egy vezérkari autót, amikor – ahogy elmondta –, hajszál híján szitává lőtte a felháborodott őrnagy, akinek sehogy se fért a fejébe, miként vetemedhet valaki olyan arcátlanságra, hogy őt, mint valami patikust, holmi gyógyszerhiányról szóló hosszú történetekkel tartóztassa fel, miközben a győzedelmes előre nyomulás közben ragyogó hírekkel száguld vissza a parancsnokságra. Nem, ezektől a sietősöktől nem remélhet segítséget! Azok mind onnan, az elejéről jönnek, ahol a hullák halmokban hevernek, aztán az országúton hamuszürke embercsoportok és szétlőtt lábszárcsontú, kínkeservesen bicegő-vánszorgó és minden egyes szekérnek nagy, rimánkodó szemekkel utánanéző sebesültek mellett húznak tova. S akkor, miután megtapasztaltak minden borzalmat, s mikor már visszatérőben vannak, pont ezt az aprócska templomot őrizzék meg az emlékezetükben az odabent szükséget szenvedő betegekről szóló unalmas mesével egyetemben?
Vajon mi másban reménykedhet még? Hisz nem várakozhat tovább, pusztán a vakszerencsére bízva magát. A kötéseket feltétlenül ki kell cserélni, mert már megkeményedtek a vértől és feldörzsölik a behegesedett sebeket, a tartalékok pedig, amelyeket a menekülő németek hagytak hátra a sekrestyében, már rég elfogytak, s csak a telefonkészülék állt még mindig a helyén kihívásképpen. Az eltépett drót gúnyosan himbálózott az ablak előtt.
Az ápolónő szeme megtelt könnyel. Hát nem tehet mást, mint hogy nézze, ahogyan sorra elüszkösödnek a sebeik, majd egymás után elpusztulnak?… Egész teste megremegett azoknak az embereknek a lelkiismeretlensége okán érzett felháborodástól, akik idehozták, majd egyszerűen itt felejtették őket! Három napon át kitörő örömmel pattant fel, valahányszor autó közeledett az országúton; szemét a szálló porfelhőbe akasztotta, mintha a puszta tekintetével képes lenne a járművet lerángatni az útról, majd pedig ráterelni arra a mellékcsapásra, amely a templom felé vezet. Ma már bosszankodott a saját hiszékenységén, s nem győzte korholni magát, hogy őt magát is vétek terheli a szerencsétlenség miatt. Mert hisz maga is tanúja volt a fejetlenségnek, amely kitört, amikor hirtelen előálltak a betegszállító szekerek s valaki végigszáguldott az összes termen a paranccsal: „Csomagolni… Indulunk. A németek menekülnek. Győzelem… Győzelem!” Őrülten össze-vissza rohangált az egész katonai kórház; s ő maga is… vajon nem volt ő maga is – a hatvan éve dacára – szinte megrészegült a „győzelem” szó hallatán? S aztán mégis elvesztegetett három napot, anélkül, hogy mozdult volna!…
Az első elővédharcok napja óta, vagyis már kerek egy éve szolgált a fronton műtősnővérként; gyakran és bőségesen kijutott neki a munkából, amikor egy-egy ütközetet követően végeláthatatlan sorokban érkeztek a szekerek a kórházakba, s az összes folyosó megtelt véres hordágyakkal. Az orvosok – mint valami gépházban – verejtékezve dolgoztak, és meglehetősen magasrangú tiszt vagy valamilyen protekciós egyén kellett hogy legyen az ember, hogy már a beszállítás napján megoperálják vagy bekötözzék. S ez nem csak az ellenséges sebesültekre vonatkozott, hanem a szegény nyögdécselő francia bakákra is, akik úgy könyörögtek egy friss átkötözés gyötrelmeiért, mint valamilyen kegyért, s lehordták vagy gorombán félrelökdösték őket, csak mert véráztatta kapcájukat odadugták az elcsigázott orvos orra alá, aki viszont tizenkét órányi, vérszagban, rekkenő hőségben és kloroformgőzökben szusszanásnyi szünet nélkül letudott munka után már csak saját magával, csak a maga kimerültségével volt képes törődni. Vajon nem természetes dolog, és nem kellett volna magának is előre látnia, hogy a főorvos a győzedelmes előretörés izgalmai közepette minden ígérgetése dacára meg fog feledkezni a templomról, benne a húsz német sebesülttel? – – –
Egyedül ő a vétkes, ő, a nővér! Az ő lelkén szárad, ha húsz fiatal, életerős férfinak, akikért otthon feleségek és anyák aggódnak, nyomorúságosan el kell pusztulnia!…
Marie nővér lehorgasztott fejjel s a kezét ökölbe szorítva egyre jobban magába roskadt, miközben hangtalan zokogás rázta a testét. Lévén egy apácarend tagja, igen gazdag tapasztalatokkal rendelkezett a saját vétkeinek önsanyargató kiszínezésében, s így most szinte önnön gyóntatóatyjaként csikarta ki magából a beismerést, hogy, ha francia sebesültek feküdtek volna a templomban, alighanem… ó dehogy, bizonyára… sőt, minden bizonnyal már korábban segítségért küldött volna, s nem kockáztatta volna ilyen könnyelműen a honfitársai életét. Jézus apácája létére barátként és ellenségként sorolta be szenvedő embertársait, ugyanúgy mint a főorvos, aki a kiszabadított francia sebesülteket autókon szállíttatta vissza, míg a németeknek, még ha már csak csipetnyi is volt bennük a jártányi erő, tizenkét kilométert gyalogolniuk kellett, hogy elérjék a legközelebbi tábori kórházat. Hogy is bízhatott, s hogy volt képes türelmesen várni, miután látta elhaladni azt a vigasztalan menetet? Szinte mintha még mindig ott érezne az arcán egy bizonyos tekintetet – annak a sápadt, sovány németnek éppen akkor őfeléje vetülő tekintetét, amikor felcsattant a kemény parancsszó, s a fogoly, formátlanra dagadt lábát egy mankó köré csavarva s egy agyongyötört teremtmény összes gyámoltalan félelmével a szemében, megtette golgotáján az első bicegő lépéseket. És most?… Most ez az ember, akinek annakidején az ő összes rimánkodása ellenére tovább kellett vonulnia, az egyetlen, aki megmenekült – megoperálták, s takarosan bekötözve pihen valahol távolabb egy tábori kórházban, míg a többiek, akiket sikerült „kimenekítenie”, sebláztól gyötörve, elgennyedt sebekkel fekszenek idebent a templomban, kiszolgáltatottan a biztos halálnak!
Tényleg ő lesz a vétkes… az ő lelkének kell majd egyszer meglakolnia?…
Nem!
Kezét a térdének nyomva nehézkesen felegyenesedett, majd a fal mentén fáradtan áttámolygott a katonákhoz. Kétségbeesett ékesszólással ecsetelni kezdte nekik a betegekre leselkedő veszélyt – kért – fenyegetőzött – végül azt is bevallotta, hogy már az alsóneműjéből is sebkötöző csíkokat vágott – – – miközben cserzett, ezernyi ránctól barázdált arca – a katonák csak úgy emlegették: „rendező pályaudvar”– kislányosan szégyenkezve elpirult, hisz ott érezte magán a két férfi szemét, akik immár tudhatták, hogy az apácaruha alatt teljesen meztelen.
A vallon kérlelhetetlen maradt. A zömökebbik ráállt, hogy még egyszer kimenjen az országútra, ám magából kikelve ő is elutasította még a gondolatát is annak, hogy maga hozzon segítséget. A tábori csendőrök, magyarázta, kövér pókok módjára leselkednek úton-útfélen; s ha egy katonát a hadtápos övezet felé mentében az elöljárója írásos parancsa nélkül csípnek nyakon, az búcsút mondhat az életének.
A magasabbik végképp kijött a béketűrésből, amikor az ápolónő még az ilyenféle veszélyek hallatán sem hagyott fel a könyörgéssel. A katona bőszen szitkozódva nekiesett a „furán hazafias nőszemély”-nek, mondván, az apáca hajlandó volt derék francia bakákat a biztos halálba küldeni egy maréknyi sváb kedvéért, akik fél lábbal már amúgy is a sírban vannak. Miközben dühödten magával vonszolta a bajtársát, kijelentette, hogy a kisujját se mozdítja többé ezért a némberért és az ördögtől való egyházáért!
A nővér holtsápadtan visszavonszolta magát a helyére s oly elborzadva meresztette a szemét a templom belseje felé, mintha odabent tényleg maga az ördög leselkedne vigyorogva a tizenöt lélek birtoklásának reményével. Nem tehet mást, mint hogy ölbe tett kézzel várja, mikor kell újból lezárni a szemét valakinek!… Reszkető térddel egy oszlophoz támaszkodva állt, s nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy körbejárja az ágyakat. Délelőtt egyik-másik sebesült már lázongott, lángként repdeső tekintettel, fenyegetőzve orvost követelt; mások szinte kitörték a nyelvüket, hogy lefordítsák franciára, mit is szeretnének, ám az alkalmasint sikeresen megformált némely szó nyomán a sápadt arcokban felvillanó reménysugár még nehezebben volt elviselhető, mint a türelmetlenkedők pörlekedése. Időről-időre most is hallani lehetett, ahogy szólongatják egymást, vagy ahogy átröppen a visszhangzó templomon egy kurta beszélgetés, s mindez hátborzongató neszezésként nyomult kifelé, a nővér irányába, aki minden egyes szó mögött valamilyen neki magának címzett szitkot gyanított. Talán szabadkozzon?… Mondja meg nekik az igazat?… De hát… hiszen azzal végképp megfosztaná a szerencsétleneket minden reményüktől, szembesítené őket a halállal…
Aztán hirtelen újból erősnek érezte magát, és hálatelt szívvel nézett fel az égre. Felismerte a feladatát! Mostantól készen áll rá, hogy magára vállalja az ágyakból rázúduló összes gyűlöletet, csak azért, hogy ezeknek a szegény halálra ítélteknek legalább a hite megmaradjon, amelynek értelmében jön még orvosi segítség, s az majd kijavítja mindazt, amit az ápolónő nemtörődömsége elrontott rajtuk.
Halk filctalpain beosont a templomba, nem pillantva se jobbra, se balra, félénken elment a terem közepéig, majd azt az ágyat vette célba, amely a legénységi szakasz szalmazsákjai között egymagában állt a szószék előtt, s amikor odaért, olyan érzés töltötte el, mintha valamilyen biztonságos helyre került volna, annyira szimpatikus volt neki az ifjú tiszt, aki súlyos, alhasi lőtt sebbel immár tizedik napja dacolt a halállal. Ez a férfi valahogy másmilyen volt, mint a bajtársai. Amikor őt ápolta, nem környékezte meg az a csúf érzés, hogy a keze egy ellenséget érint, vagyis egy olyan embert, akinek isten tudja hány derék francia halála szárad a lelkén. Nem mintha a többi sebesültnél ne tanúsított volna dicséretes igyekezet: mindjárt az első nap a templom legtávolabbi zugába vitette az összes idegen egyenruhadarabot, hogy ne lásson mást, mint szenvedő embereket. És a dolog mégse működött! Hallgatva a templomot őrző két katona fecsegését, épp csak az imént világosodott meg előtte hirtelen, ami újra és újra falként furakodik be közéje és a sebesültek közé, s ami megfagyasztja az együttérzését. Az a mondat, hogy „Úgy fekszenek némán odabent, mint a halak”, olyan érzést keltett benne, mintha kővel dobták volna meg. Hát ez az!… A temérdek francia, akiket ápolt és kötözött, s akiknek látta a szenvedését és a halálát, mind nyögött, nyüszített, panaszkodott, mindegyikük gyenge, tehetetlen gyereknek látszott, akit vigasztalni és sajnálni lehet, s közben eszébe se jut az embernek, hogy azok dühtől sápadt ábrázattal érző testeket döftek át gyilkos fegyvereikkel. Az idegenek viszont, akik most itt fekszenek a templomban, nem hasonlítanak beteg gyerekekre, jajveszékelés nélkül, összeszorított ajkakkal viselik a kínokat, katonák maradnak az utolsó leheletükig, mintha a véres kötéseik alatt megbúvó csupasz, meggyötört testükön még mindig viselnék az egyenruhát. Szemükből dacos büszkeség sugárzik, amely minden sajnálkozást gőgösen elhárít, s amely nem engedi elnémulni az aggodalmaskodó kérdést: vajon milyen kemények, milyen kérlelhetetlenek, milyen dühödten szigorúak lehettek ezek az emberek másokkal s még inkább az ellenségükkel szemben, ha még a saját testük kedvéért sem lágyulnak meg, s ennyire érzéketlenek maradnak saját szenvedésük iránt!
Csak annak az apró termetű, kisfiús arcú tisztnek volt másmilyen a szeme abban a magányos ágyban: Marie-t a francia sebesültekre emlékeztette, jóllehet még a bajtársainál is kevésbé beszélt franciául, szép kerek betűkkel az ágya fölé felírt neve pedig kimondhatatlanul idegennek hatott:
Egas von Krülow zászlós.
Marie nővér még a rangját se tudta kibetűzni, mint más tisztek esetében, akiket jobb híján hadnagynak vagy őrnagynak szólíthatott. Ugyanakkor a zászlós hagyta egy kicsit, hogy sajnálja, hálásan nézett a szemébe, ha mondott neki egy-két vigasztaló szót, s olykor-olykor hangosan nyögött a fájdalomtól.
Az ápolónő meleg együttérzéstől sarkallva lehajolt az ágy fölé és a tenyerével gyengéden megsimogatta az izzó homlokot.
A sebesült már nekiindult az alkonyatnak, hajtotta valamilyen forró mámor, amelyből buborékszerűen szálldostak fel az emlékek, mintha az élet fonalának a visszagombolyítása lett volna a cél, még mielőtt az örökre elszakad. Ujjai tovalibbenő árnyalakok után kapkodtak, ajkait egyenletes mormolás tartotta mozgásban, gyors egymásutánban harag és öröm száguldott át kifakult arcán, amely mostanra öreg lett és ráncos, mintha sietősen máris leélte volna azt az ötven évet, amelyre fiatal kora még joggal igényt formálhatott. Csak a teste maradt mozdulatlan: törpeszerűn kicsivé válva, a láz hevétől szinte szétolvadva feküdt a takaró alatt.
Most épp átsuhant az ajkán egy gyengéd mosoly, üdvözletként küldve annak a hűvös kéznek, amely oly szeretetteljesen simogatta meg a homlokát. Immár minden a helyére került! Pont így történt akkor is, amikor a lángok első ízben fenyegették az ágyát, az ő fehérre lakkozott, rácsos ágyacskáját. Már órák óta az a kérdés motoszkált a fejében, vajon honnan jönnek a keskeny tűznyelvek, amelyek hol régi ismerősként melegítik az embert, hol pedig dühösen fel-fellobbanva egyre közelebb csapnak le, perzselően a szemhéjait nyaldossák, folyékony láva gyanánt belecsepegnek szegény agyvelejébe, amely már szintén lángra kapott. Milyen rettenetes dolgokat álmodott ő itt össze?… Hisz, istennek hála, otthon van, a kedves kis szobájában fekszik, s nem egy nagy, sivár templomban, ahová kénytelen volt bemenekülni, mivel egy ördög loholt a sarkában, egy fekete, lompos ördög, amellyel kétségtelenül találkozott is már egyszer! Egészen tisztán emlékszik rá, hogy valamikor régen ő maga is a kezében tartotta azt a hegyes, háromágú villát, amelyet a szörny újra és újra mélyen beleszúrt az altestébe; csakhogy a villa – akárcsak ő maga – erősen megnőtt azóta.
Nem! Az ördögöt nem álmodta. Az tényleg betörte az ablakokat, mert dühítette, hogy az áldozatának sikerült elmenekülnie. Vagy mégsem?… Talán ez még mindig az az új krampusz, amelyik ott áll a polcon a játékok között, vörös posztóból készült hosszú nyelvvel és a fekete csuklyáján lobogó ugyanolyan lángokkal? Akkor most nyilván apa is jön azonnal a fűzfavesszővel, amely annyira égő csíkokat húz, anyát nyilván félretolja, őt pedig kirántja az ágyból és veri – – – veri! – –
Hangos, rémült kiáltás süvített át a templomon, úgyhogy minden beteg felriadt és ijedten bámult von Krülow zászlós irányába, aki szinte magánkívüli állapotban vonaglott az ágyában. Többé nem akarta eltűrni, hogy megfenyítsék – – végtére is felnőtt már – – teste minden erejével próbálta elhárítani azt a hallatlan igazságtalanságot, hogy újból megbüntessék egy olyan vétségért, amelyért már rég megszenvedett. Mert hisz egyszer s mindenkorra az eszébe vésődött azon az éjszakán, hogy egy fiú nem félhet! Mint ahogy az is, hogy annak, akit a császári uniformis viselésére kiszemeltek, már tizenhétéves vakarcsként is össze kell szorítani a fogait, s inkább halálra kell válnia a félelemtől, semmint hogy gyáván az anyját szólítsa! Ó, megtanulta ő már időközben, mit jelent az, hogy a veréstől és a gúnyolódástól való félelmében minden lenyeljen! Oly alaposan megtanulta, hogy az iménti hangos felordítás és az újbóli önuralomhiány miatt érzett bűntudata megint csak kiültette a homlokára a félelem verejtékcseppjeit.
Vajon meghallották?… Lopva kinyitotta a szemét, ám felnyögve be is csukta nyomban, amikor az agyába nyilallt az ablakon át fénylőn becsepegő tűz, mintha a nap megolvadt volna. Tehát mégiscsak a templomban van! Az ablaküvegek valóban ki vannak törve, s az a háromágú villa is ott motoz megint a zsigereiben; csak anya nem áll mellette, s nem téríti el többé az árnyékával a keskeny, vörös tűznyelveket. Látogatása pusztán csak álom volt! A menekülés a templomba, a kínok, s minden más viszont valóság. Csak azt a hűvös, jóságos kezet keresi hiábavalóan.
Anya tehát mégis meghalt?… Nem volt hazugság a hír! Meghalt, s nincs többé senki, akinek kiönthetné a szívét, s nincs más ember, akihez gyengéd lehet? Érezte, ahogy a torkába hatol a zokogás, fogait az alsó ajkába mélyesztette, s halálos félelemben megfeszítette minden izmát. Mert meglátta, ahogy a kadétiskola parancsnoka lesben ül az íróasztala mögött, kezében a távirattal, s nyomban tudta, mi forog kockán! Ha megint nem sikerül neki, hogy olyan feszes vigyázban álljon mint a fivérei, ha csak egyetlen könny is kibuggyan a szeméből – – – akkor a tisztek azt a parancsot kapják, hogy neveljék nagyobb önuralomra, vagyis megint ő lesz az egész intézet pofozógépe.
Nem! Nem akarja, hogy ismételten ő legyen a „puhány”, hogy kínozzák, gúnyolják, megvessék! Mielőtt még egyszer elszenvedné ezeket a pokoli éveket, inkább anyját követné! Őelőtte nem kellett alakoskodnia, anyja vele együtt háborogott a bajtársai durvasága miatt; még azért sem vetette meg, hogy a nyári vakáció végén keservesen sírva a karjaiba veti magát és jajveszékelve arra kéri, hogy ne küldje vissza az intézetbe! Ugyan mért nincs most itt vele? Mért nem veszi védelmébe, most, amikor oly nagy szüksége lenne rá?… Keresgélve megtapogatta a homlokát; szerette volna hívni, hangosan hívni mint régen, amikor még nem ismert nagyobb üdvöt annál, mint hogy beteg lehessen, és anyja ápolja. Bensőjében csillapíthatatlan vágy munkált arra, hogy simogassák, vigasztalják és sajnálják; és nem is sejtette, hogy azok a hebehurgya ajkak hangosan kilökik a templom kongó terébe az összes gondolatot, alighogy azok felvillannak felforrósodott agyvelejében.
Marie nővér imádkozva az oltár előtt térdepelt és rémülten felugrott, amikor a haldokló férfi monoton gagyogásából hirtelen egy hangos ordítás szakadt elő, egy segélykiáltás, amely kifulladtában szemrehányón panaszos nyüszítésbe ment át. Félénken föléje hajolt, csendesen megszorította a kezét és suttogva kérdezte: – Vous souffrez?… Patience! Ça ira mieux.
Egas von Krülow nem értette a szavakat. Csak a hűvös kezet érezte, a hang pedig, az a hőn áhított hang, amelyet anyja halála óta nem hallott többé, magasra emelte, mint egy hullám. Valóságos zene volt az a hang! – – Ezernyi rég hiányolt szó egymásba csengése! – – Puha, gyengéd melegség, amely felolvasztotta dermedt tagjait, s feloldotta a görcsöt, úgyszólván megnyitva teste pórusait, hogy beeresszék a dallamot, amelyet ő maga sohase énekelhetett. Átszellemült mosollyal és a boldogságtól ragyogva fellökte mindkét karját a magasba, s lehúzta magához a szeretett hangot – elpanaszolta neki a kínjait, és mint egy megrettent kisgyerek kérte síránkozva, hogy védje meg ifjú életét.
Az ápolónőnek arcába szökött a vér, visszahőkölt, a pulzusa pedig olyan hangosan kalapált, mintha hatvanéves szívének összes berozsdált rekesze hirtelen feltárult volna ezektől a férfikaroktól, amelyek oly követelőn nyúltak utána! Félénken körülnézett – – szégyenkezve – – aztán halkan felkiáltott az ismeretlen arc láttán, amely – mintha kőből metszették volna –a közvetlen közelben felágaskodott előtte.
A fal melletti szomszédos ágyon fekvő tiszt volt az, aki rendkívüli erőfeszítés árán felült, s bősz, haragosan villámló szemmel a zászlós felé kémlelt. Ijesztően festett a fehér ajkaival és a borzas bajuszával, amely egy pirospozsgás arcban szőke és csinos lehetett, a kísértetiesen sápadt, fájdalomtól eltorzult ábrázatban viszont sárga szalmaként meredezett. Felháborodásában messzire előrehajolt az ágyából és azt kiáltotta: – Hé, maga, szorítsa össze végre a fogait! Mindannyiunkat blamálni akar ezzel az átkozott nyavalygásával?
Az ápolónő a csodálkozástól szinte megkövülve hallgatta ezt a kemény, pattogó hangot – látta, ahogy a betegek feje elválik a párnától, mint ahogy azt is, hogy dühös pillantások veszik kereszttűz alá a magányosan álló ágyat; a minden oldalról egyetértőleg záporozó szavak hanglejtéséből rájött, hogy valamilyen titokzatos ok az egész templomot a haldokló ellen hangolta. Tekintete tanácstalanul tévelygett a haragos arcok között.
Egas von Krülow is ülő helyzetbe küzdötte fel magát, arca eltorzult a dühtől, a melle zihált. Messze előrenyújtott jobb keze a semmibe markolt, aztán ökölbe szorult; az ajkai olyan hangot hallattak, mint egy gép üresjáratban, s képtelenek voltak megformálni a szavakat, amelyek veszett hevületükben szökőárként igyekeztek előtörni a szabadba. A zászlós nem látta a rámeredő sárga arcot, láztól vakult szemének tekintete nem jutott el a szomszédos ágyig. Csak kontúrokat látott, s azokat egy kísértettel töltötte ki, amely féktelen gyűlölete nyomán öltött testet. Azokat a szavakat nem egy ember kiáltotta oda neki! Sokkal inkább a sárkány, a Minotaurus, aki egész gyermekkorát, egész ifjúságát felzabálta, az ellenség, aki soha nem hagyta, hogy egy kis becézéshez, egy-egy szelíd szóhoz jusson! Az az egy sarokban tömörülő teljes horda volt az, amely kínozta, gúnyolta, üldözte – kigyomlálva az életéből mindent, ami után csak sóvárgott!
Most végre megragadhatja, már itt van a kezében!… A melle kitágult, a szája nagyra tátva állt, összes, eddig gyalázatosan elnyomott büszkesége felágaskodott, megfeszítette az inait, hogy ráugorjon a gonoszra, amely most még egyszer, utoljára megjelent előtte. Ám úgy volt megírva, hogy ne juthasson ki neki ez az egyetlen elégtétel sem! Az özönvíz csak az ajkáig csapott fel benne – ott kudarcot vallott az ereje … s a sok, mázsás súlyú szó helyett, amelyeket izzó sziklatömbök gyanánt akart hajigálni magából, csak egy sűrű, sötét vérsugár tört elő a száján. Segélykérőn még egyszer körbetekintett, nagy, rémült szemekkel – – – aztán lassan visszahanyatlott, vissza, az ápolónő karjaiba, súlytalanul, mint egy elhullt madár.
*
* *
Hideg, elutasító csend uralta a templomot, amikor a két katona röviddel naplemente előtt bejött a holttestért. Hordágy nélkül, csak a véres köpennyel letakarva vitték el a bajtársai mellett, akik megközelíthetetlen részvétlenséggel a plafont bámulták; odakint durván ledobták a csupasz földre a csillámló üvegcseréphalom mellé.
– Végy róla mértéket! – mordult fel cinikus vállrándítással a magasabbik. A másik szótlanul engedelmeskedett; a holttestet bekerítve, fejtől és lábtól húzott az ásóval két hosszú vonalat. A vallon megkocogtatta a vállát:
– Most nézd meg ezeket a kacsókat! Mint valami hercegkisasszony. Meghiszem azt, hogy nem szívesen halt meg. Még kezdhetett volna valamit az életével!
Az alacsonyabbik bosszúsan letorkolta. – Esztelenség! Meghalni senki se akar. Mindegy, hogy gazdag-e vagy szegény. – Aztán sietősen, mintha további megjegyzésektől tartana, belefogott az ásásba, rátaposott az ásóra és oly bőszen nyomta a talajba, mintha a legádázabb ellenségének szánná a döfést.
A magasabbik még mindig csak állt elgondolkodva és a holttest látványába merülve. – Ha az anyja most így láthatná! – kiáltott fel rút vigyorral az arcán. – Az most nyilván egy kényelmesen rugózó plüssfotelben ül és finom selyemsálat köt, nehogy a fiacskájának meghűljön a torka.
Az alacsonyabbik rácsaholt, akár egy korcs kutya, és fejével dühösen a másik ásó felé bökött: – Hagy a fecsegést!… Csináld.
A másik morgolódva csatlakozott, körülményesen felhajtogatta a kabátujját, fintorogva megvizsgálta a szerszámot, vetett még egy pillantást a lemenő napra, aztán nagy sóhajtással végre nekilátott a munkának.
Az országút füstburoknak tetsző porfüggönyén át fellángoltak az utolsó napsugarak. Csak a két sírásó súlyos lélegzése törte meg a csendet, valamint az ásók csikorgása a kemény, kavicsos talajban.
*
Az áruló (Gromon András fordítása)
Keskeny csíkokban esett be fölülről a napfény, vakítón és forrón, ráömlött az oltár előtt álló arany kandeláberre, arcátlanul kiűzve homályukból a szenteket, úgyhogy azok sminkelt színészeknek tűntek, gyámoltalannak és megfélemlítettnek, mintha szégyellték volna olcsó tarkaságukat. Amit a fal melletti ágyak és a középen, az oszlopok alatti, szalmával borított fekhelyek nem tudtak elérni, azt egyetlen gránátnak sikerült: megfosztani szentségétől az öreg templomot. Mezítelenül, akárcsak egy kiürített raktár, ásítozott a tágas tér, mintha mindaz, amit jámbor keresztények évszázadokon át bevittek – aggódó reménykedéssel az oltárok elé helyezve, suttogó hangon könnyítve lelkiismeretükön –, elszökött volna az ablaküregeken át, amelyek feltépett sebekként tátongtak a falban. Mert a szép üvegfestmények, amelyek oly lelkiismeretesen őrködtek azon, hogy a magasban, a sötét boltívek alatt rég elszállt zsoltárdallamok és a szószékről a kopott kőlapokra hajított kemény papi szavak ne találják meg az istentelen világba kivezető utat, most a kis temetőben feküdtek, csörömpölő halommá söpörve.
Két álmos francia szanitéc a botjával turkált a törmelékek között, hébe-hóba kisilabizáltak egy feliratrészletet, groteszk alakokká rakták össze a szentképek töredékeit, disznólkodtak és nevettek. Idővel azonban elegük lett a játékból, mert a nap égetően tűzött le a szabadon álló temetőre, és a kerítés árnyékába űzte vissza őket.
Most hát ismét a köpenyükön feküdtek, hátizsákjukkal a tarkójuk alatt, ugyanabban a pozitúrában és pontosan azon a helyen, ahol már tegnap és tegnapelőtt is – hallgatták a méhek zümmögését – ásítoztak – nyújtózkodtak, és ott folytatták az okoskodást, ahol fél órája abbahagyták.
„Nem őrültség ez?”, dörmögött a nagyobbik, egy robusztus, széles vállú, bozontos szőke szakállú vallon. „Mint a nyulakat, úgy kergetik őket ott elöl, s darabokra szaggatják, úgyhogy az utolsó ítéleten össze fogják keverni a tagjaikat, itt hátul meg őrködnünk kell, hogy a német urak zavartalanul halhassanak meg a templomban. Felőlem… Itt legalább nem történhet velünk semmi. A tegnap esti eltévedt gránát volt az utolsó üdvözletük; most már talán a Rajnánál járnak.”
A kicsi megvetően megvonta a vállát, és bizalmatlanul nézett bajtársa arcába. „Félsz a gránátjaiktól? Mondom neked, a legvadabb pergőtűz is jobb lenne nekem, mint ez az átkozott templom! … Némán fekszenek benn, mint a halak, ránk merednek, aztán meghalnak. Katonának való munka így várakozni, amíg megint akad valami elföldelni való? Pfúj! Mint két dögöt leső holló, úgy ülünk itt.”
A szőke fölnevetett, a maga hangos, nyers nevetésével: „Istenemre, jó a hasonlat! Mint a halak, amikor kitépik a szájukból a horgot, és hagyják, hogy véresen vergődjenek a csónakban, nem másképp, szavamra, úgy fekszenek benn. Mit is mondanának? A nővér éppoly keveset tud németül, mint mi ketten. Tulajdonképpen mennyien vannak még?”
A kicsinek az idegeire ment a hangos, jókedvű fecsegés. Fájdalmas pofát vágott, és kelletlenül felelt: „Huszonegyet hagytak itt nekünk tegnapelőtt, azóta hatot hantoltunk el. Ennyire csak emlékszel még!? Naponta kettő. Ha így megy tovább, még egy teljes héten át sírásót játszhatunk.”
Kiköpött, és hallgatott. Tekintete a közeli faluromok fölött a távolba futott, ahol a lombjukvesztett, szétlőtt fák mögött az országút gőzölgő vonalként zárta le a horizontot. Éjjel-nappal dübörögtek ott a járművek. Kocsi kocsi után, kifogyhatatlanul; időnként egy-egy felporzó, a szürke porlepelből sötét gránátbecsapódásként a magasba lobbanó felhő árulkodott egy elrobogó autóról. A katona sóvárogva sóhajtott, ökölbe szorított kezét elkeseredetten ejtette hátizsákjára, és fogcsikorgatva megismételte: „Mint a hollók. Istenemre!”
Csak a várt helyeslés maradt el. Bajtársa már tágra nyílt szájjal feküdt ott, és aludt. A kicsi eltöprengve szemlélte a merev, kifejezéstelen arcot, a nagyra nyílt torkot, visszaemlékezett arra a sok hullára, amelyet összeszedtek az utóbbi napokban, és közel állt ahhoz, hogy durva oldalba vágással fölébressze az alvót. De erőt vett magán – még egyszer végigpásztázta az egész vigasztalan képet, a háttérbeli porfaltól az elkormosodott falmaradványon át vissza a feltúrt temető csillogó törmelékhalmához: minden szürke, néptelen, minden füsttel és párával borítva, halálos hallgatásba ágyazva. Még az automobilok zakatolása sem törte meg a csendet, annyival arrébb feküdt a templom az országúttól. „Mint egy elhagyatott szigeten, az óceán közepén”, gondolta a katona; dühösen sorstársa mellé vetette magát, és hamarosan egymással versengve horkoltak.
Marie nővér a legfölső lépcsőfokon ült, a nyitott portál előtt, magasra húzott térdére támaszkodott a könyökével, álla a tenyerében, komor arca csak akkor derült föl néhány másodpercre, amikor az alvók megszokott duettje rövid megszakítás után ismét a fülébe hatolt. Túlságosan mókás volt számára ez a korlátlan alvóképesség, akár nappal, akár éjnek idején! Ő maga háromszor huszonnégy órája nem hunyta le a szemét, alig tudott már megállni izzó talpain; vörösre duzzadt szemhéja alól bódultan meredt a templom előtti fényes térre.
Egyszerűen tanácstalan volt! Legalább tucatszor küldte már előre a katonákat az úthoz azzal a feladattal, hogy sürgős üzenettel bízzák meg az elhaladó kocsisokat, kerékpárosokat és lovas hírvivőket. Hogy aztán az emberek a nagy összevisszaságban nem találták meg a segélyhelyet, vagy ígéretüket egyszerűen szélnek eresztették a szálláson? … Mindenesetre nem volt értelme annak, hogy ismét fölrázza az alvókat, és tizenharmadszor is megismételje a kísérletet. Alighanem vonakodnának is – hiszen a kicsi egyszer már rászánta magát arra, hogy megállítson egy vezérkari autót, és amint mesélte, a fölháborodott őrnagy legszívesebben lepuffantotta volna, mert nem tudta fölfogni, hogy a győzelmes előrenyomulás közepette, amikor ő ragyogó hírekkel száguld vissza a parancsnokságra, valaki olyan arcátlan legyen, hogy hiányzó gyógyszerekről szóló hosszú történetekkel tartsa fel, mintha ő patikus lenne. Nem, ezektől a rohanóktól nem remélhetett semmilyen segítséget! Ezek elölről jöttek, ahol a hullák tömegesen hevertek szanaszét, hamuszürke embercsoportok mellett haladtak el, olyan sebesültek mellett, akik szétlőtt lábbal, fáradságosan botorkálva vonszolták magukat az országúton, és nagy, könyörgő szemmel néztek minden jármű után. És visszaérkezve, minden őket ért szörnyűség után pont a kis templom ínséget szenvedő betegeiről szóló, unalmas elbeszélést tartották volna meg emlékezetükben?
De mi más reménye maradt? Mégsem tudott tovább várni a jó szerencsére. A kötéseket feltétlenül ki kellett cserélni, már merevek voltak a vértől, feldörzsölték a behegedőben lévő sebeket, a szűkös tartalékokat viszont, amelyeket a menekülő németek hátrahagytak a sekrestyében, régen elhasználták; csak a telefonkészülék állt még mindig ott, mint valami kihívás. A leszakadt huzal gúnyosan hintázott az ablak előtt.
Az ápolónő szeme megtelt könnyel. Nézze végig türelmesen, amint egyiknek a másik után üszkösödnek el a sebei, és elpusztulnak? … Egész testében remegett a felháborodástól, feldúlva azoknak az embereknek a lelkiismeretlenségétől, akik ide helyezték őt, s aztán egyszerűen elfelejtették! Három napon át örömmel ugrott fel, valahányszor autó gördült el az országúton; szemével belekapaszkodott a szálló porfelhőbe, mintha tekintetével el tudná húzni a kocsit az országútról, és a templomhoz vezető mellékútra tudná terelni. Most bosszankodott hiszékenysége miatt, és nem tudta elhessegetni magától a szemrehányást, hogy bűnrészes a sorscsapásban. Nem volt-e tanúja annak a fejetlenségnek, amely kitört, amikor hirtelen előálltak a mentőkocsik, és valaki minden termen átszáguldott a paranccsal: „Csomagolni! … Mi előremegyünk. A németek futnak. Győzelem! … Győzelem!” Az egész kórház össze-vissza szaladgált, mintha mind megbolondultak volna; és ő maga is … – hatvan éve ellenére – nem mámorosodott-e meg a „Győzelem” szótól? És most hagyott eltelni három napot anélkül, hogy megmozdult volna! …
Egy teljes éve, az első előcsatározás napja óta műtősnőként a fronton volt; épp elégszer volt részese annak, hogyan zajlottak a dolgok a kórházakban az ütközetek utáni napokon, amikor végtelen sorban jöttek a kocsik, és minden folyosót megtöltöttek véres hordágyakkal. Izzadva, mint valami gépházban dolgoztak az orvosok, és magasabb tisztnek vagy valamiképp protekciósnak kellett lennie az embernek, hogy még ugyanazon a napon, amikor beszállították, megoperálják vagy bekötözzék. Nem csupán az ellenségre, hanem a saját embereikre is – a szegény, sóhajtozó francia gyalogosokra, akik mint valami kegyért könyörögtek a friss bekötözés kínjáért – ráförmedtek, gyűlölködve visszalökték őket, mivel véres harisnyájukat a meggyötört doktor orra alá dugták, akiben a tizenkét órás, vérszagban, kánikulában és kloroformgőzben végzett szakadatlan munka után már csak önmaga, saját kimerültsége iránt maradt részvét. Nem volt-e magától értetődő, nem kellett volna-e előre látnia, hogy a győzelmes előrenyomulás izgatottságában a törzsorvos minden ígéret dacára meg fog feledkezni a templomról, benne a húsz német sebesülttel?
Egyedül ő a felelős! Az ő bűne, ha húsz fiatal, erős férfinak, akiért feleség és anya aggódik otthon, nyomorultul el kell pusztulnia! …
Ökölbe szorult kézzel, előreesett fejjel, hangtalan zokogástól rázva, Marie nővér egyre inkább magába roskadt. Azzal a gyakorlattal, amelyet apácaként bűnei önkínzó felékesítésével szerzett, mint valami gyóntató, kipréselte magából a beismerő vallomást, hogy ha francia sebesültek feküdnének a templomban, akkor valószínűleg … nem, biztosan … sőt egészen biztosan már korábban segítségért küldött volna, s nem tette volna ilyen könnyelműen kockára honfitársai életét. Jézus nővéreként barátra és ellenségre osztotta föl embertársait, pontosan úgy, ahogyan a törzsorvos, aki a kiszabadult francia sebesülteket automobilon vitette vissza, miközben a németeknek, ha egyáltalán menetképesek voltak, gyalog kellett megtenniük a tizenkét kilométer hosszú utat a legközelebbi katonai kórházig. Honnan volt még bizalma ahhoz, hogy türelmesen várni tudjon, miután látta, hogyan vonul el előtte ez a vigasztalan menet? Úgy tűnt számára, mintha még az arcán érezné azt a tekintetet, amelyet a sápadt, sovány német vetett rá, amikor keményen felhangzott a parancsszó, és az, egy husáng köré fonva formátlanná duzzadt lábát, sántikálva rálépett szenvedései útjára – mintha még mindig látná az egész tehetetlen szorongást a megkínzott teremtmény szemében. És most? … Most épp ez, akit nem tudott jobb belátásra bírni, ez volt az egyetlen, aki megmenekült – megoperálták, tisztán bekötözték a front mögötti katonai kórházban; viszont a többiek, akiket „megóvott”, sebláztól kínozva, elgennyesedett sebekkel fekszenek benn a templomban, kiszolgáltatva a biztos halálnak!
Valóban az ő lelkének kell-e egykor … mindezért a bűnért vezekelnie? …
Nem!
Kezeivel a térdére támaszkodva nagy nehezen föltápászkodott, s a fáradságtól támolyogva, a fal mentén átment a katonákhoz. Kétségbeesett ékesszólással elmagyarázta mindkettőjüknek, milyen veszélyben forognak a betegek – kérte őket – fenyegetőzött – végül bevallotta, hogy már csíkokra vágta a fehérneműjét is – – – és kiszáradt, ezer ránctól szabdalt arca, amelyet a katonák „rendezőpályaudvarnak” neveztek, kislányos szégyenében sötétre színeződött e férfitekintetek előtt, amelyek immár meztelen testét látták a szerzetesi ruha alatt.
A vallon kérlelhetetlen maradt. A kicsi késznek mutatkozott még egyszer előremenni az országúthoz, de azt a követelést, hogy maga hozzon segítséget, ő is felháborodottan visszautasította. Azt mondta, a tábori csendőrök kövér pókokként leselkednek minden úton; és elveszett az a katona, akit az elöljárója írásos parancsa nélkül ezek elkapnak útközben a hadtápzóna felé.
A nagynak elfogyott a türelme, amikor az ilyen veszélyek ecsetelése sem némította el az ápolónőt. Féktelen átkokkal támadt a „kitűnő hazafira”, aki kész volt derék francia gyalogosokat a biztos halálba küldeni egy maroknyi németért, akik már különben is két lábbal a sírban álltak. Dühödten húzta arrébb a bajtársát, kijelentve, hogy egy ujját sem mozdítja többé ezért a nőszemélyért és ördögi egyházáért!
A nővér krétafehéren vánszorgott vissza a helyére, a nyitott portálon keresztül borzongva bámult be a templomba, mintha valóban az ördög leselkedne ott benn, vigyorogva várva a tizenöt lelket. Semmit sem tudott már tenni, csak ölébe tette a kezét, és várt, amíg valakinek ismét le kell fogni a szemét. … Remegő térddel támaszkodott neki az egyik oszlopnak, és nem tudta rászánni magát, hogy ágytól ágyig menjen. Délelőtt néhányan már lázadoztak, villogó tekintettel és fenyegetőzve orvost követeltek; mások erőlködve és döcögősen megpróbálták franciául elmondani a kívánságukat, és a remény felvillanását fakó arcukon, valahányszor sikerült egy szót megtalálniuk, nehezebb volt elviselni, mint a türelmetlenek civódását. Olykor most is átszállt a visszhangos templomon egy-egy hangos kiáltás, egy rövid beszélgetés, borzongatóan hangosan hallatszott ki a nővérhez, aki minden szó mögött neki szóló átkot szimatolt. … Mentegetőzzön? … Mondja el az igazságot? … De … hiszen ez azt jelentené a szerencsétlenek számára, hogy minden reménytől megfosztja, s a halállal szembesíti őket…
Egyszeriben megint erősnek érezte magát, fölemelte a fejét, hálás pillantást vetett fölfelé. Feladatot látott maga előtt! Kész volt arra, hogy magára vegye a minden ágyból feléje áradó gyűlöletet, hogy e szegény elítéltek számára legalább megmaradjon a hit: jön még orvosi segítség, és mindent jóvátesz, amit az ápolónő nemtörődömsége tönkretett rajtuk.
Nemeztalpán halkan a templomba suhant, s anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna, félénken középre ment, ahhoz az ágyhoz, amely a legénységi részleg szalmazsákjai között egyedül állt a szószék előtt, és mintegy biztonságban érezte magát, amikor elérte, oly nagy volt rokonszenve a fiatal tiszt iránt, aki súlyos lövéssel az altestében, tíz napja már a halállal küzdött. Ő valahogy más volt, mint a bajtársai. Anélkül tudta ápolni, hogy odalopakodott volna hozzá a rút érzés: ellenséget érint meg – olyan valakit, akinek ki tudja, hány derék francia élete terheli a lelkiismeretét. A többiek esetében is őszintén fáradozott azon, hogy ne gondoljon erre; rögtön az első napon minden idegen uniformisdarabot a templom legtávolabbi sarkába vitetett, hogy semmi mást ne lásson, csak szenvedő embereket. És mégsem ment! A templomon kívüli két katona fecsegéséből csak nemrég vált teljesen hirtelen világossá számára az, ami újból és újból falként tolult közéje és e sebesültek közé, és lehűtötte részvétét. A „Némán fekszenek benn, mint a halak!” mondat kődobásként érte. Ez volt az! … A sok francia, akit ápolt és bekötözött – akit látott szenvedni és meghalni –, sóhajtozott, nyöszörgött, panaszkodott; gyenge, tehetetlen gyerekekhez hasonlók voltak, akiket az ember meg tudott sajnálni, és vigasztalni tudott anélkül, hogy arra gondolt volna: ezek, dühtől sápadtan, érző embereket döftek keresztül gyilkos fegyvereikkel. Az idegenek azonban, akik itt feküdtek a templomban, nem hasonlítottak beteg gyerekekre; panasz nélkül viselték kínjaikat, összeszorított ajkakkal; katonák maradtak utolsó leheletükig, mintha a véres kötések alatt, meztelen, meggyötört testükön még mindig az egyenruhát viselték volna. Dacos büszkeség sugárzott a szemükből, mintha gőgösen elutasítottak volna minden sajnálkozást, és ez nem hagyta elnémulni az aggódó kérdést, vajon milyen keményen, milyen kérlelhetetlenül, milyen bősz szigorral járhattak el másokkal, és pláne az ellenséggel szemben, ha saját testükkel szemben sem lágyulnak el, ha ilyen szenvtelenül okoznak szenvedést maguknak!
Csak ennek az egyedül álló ágyban fekvő, fiús arcú kicsinek volt más szeme; a francia sebesültekre emlékeztetett, jóllehet kevésbé beszélt franciául, mint a bajtársai, és szép kerek írással az ágya fölé kitett neve,
Egas von Krülow zászlós,
teljesen kimondhatatlan idegenséggel csengett. Marie nővér még a rangját sem tudta megfejteni, mint más tisztek esetében, akiket főhadnagyként vagy őrnagyként legalább meg tudott szólítani. De ez mégiscsak sajnáltatta magát egy kicsit, és hálásan nézett a nővér szemébe, ha néhány vigasztaló szót szólt hozzá – és olykor hangosan nyögött a fájdalomtól.
Az ápolónő, meleg együttérzéstől hajtva, az ágya fölé hajolt, és kezével gyengéden megsimogatta izzó homlokát.
Már elszenderülőben volt, forró bódulatban, amelyből buborékokhoz hasonlóan szálltak föl az emlékek, mintha még egyszer vissza kellene gombolyítania az életfonalat, mielőtt az örökre elszakad. Ujjai tovasikló figurák után kapdostak, ajkait egyenletes mormogás mozgatta, gyors váltakozásban düh és öröm száguldott át színét vesztett arcán, amely öreg és ráncos lett, mintha még gyorsan leélte volna azt az ötven évet, amelyre ifjúságának joga volt. Csak a teste maradt mozdulatlan; törpeszerűen kicsiként feküdt a takaró alatt, mintha elolvadt volna a láz tüzében.
Éppen az imént gyengéd mosoly suhant az ajkaira, köszöntés a hűs kéznek, amely oly szeretetteljesen érintette. Most minden teljesen rendben volt! Így volt ez akkor is, amikor a lángok először fenyegették az ágyát; kicsi, fehérre lakkozott, magas rácsokkal ellátott ágyát. Órák óta törte a fejét azon a kérdésen, honnan jöttek a keskeny lángnyelvek, amelyek hol régi ismerősökként melengették, hol haragosan föllobogva egyre közelebbről csaptak rá, perzselve nyaldosták a szemhéját, és folyékony lávaként csöpögtek bele szegény agyába, amely már szintén égni kezdett. Micsoda vad dolgokat álmodott? … Hiszen, hálisten, otthon feküdt, kedves szobácskájában, nem pedig egy nagy, kopár templomban, amelybe be kellett menekülnie, mivel egy ördög loholt a sarkában, egy fekete, bozontos ördög, akivel egészen biztosan találkozott már valamikor! Egész biztosan emlékezett rá, hogy az éles, háromágú vasvillát, amelyet a szörnyeteg újból és újból mélyen belemerített az altestébe, valamikor ő maga tartotta a kezében; csak az erősen megnőtt azóta, akárcsak ő.
Nem! Az ördögöt nem álmodta. Az valóban beverte az ablakot, áldozatának szerencsés menekülése miatti dühében. Vagy? … Vagy ez még mindig az új Nikolo volt, aki az állványon a játékszerek között állt, vörös szövetből készült hosszú nyelvvel és ugyanilyen lángokkal hosszú kámzsáján? Akkor most rögtön jönnie kell az apjának is a fűzfavesszővel, amely oly égő csíkokat húzott, és félre kell tolnia az anyját, ki kell rángatnia őt az ágyból, és ütnie kell – – – ütnie! –
Hangos, félelemmel teli kiáltás süvített át a templomon, erre minden beteg felriadt, és rémülten meredt Krülow zászlós felé, aki mintegy eszét vesztve fordult meg ágyában. Nem akarta, hogy megint ütlegeljék – – hisz most ébredt föl – –, minden erejével védekezett a hallatlan jogtalanság ellen, hogy még egyszer megbüntessék olyan vétségért, amelyért már régen meglakolt. Hiszen felejthetetlenül beleverték azon az éjszakán, hogy egy fiúnak nem szabad félnie. Hogy akit katonáskodásra szemeltek ki, annak már tizenhét éves vakarcsként össze kell szorítania a fogát, és inkább bele kell pusztulnia, mintsem gyáván az anyját hívnia! Óh, azóta megtanulta, mit jelent a veréstől és a kicsúfolástól való félelmében mindent magába fojtani! Olyan alaposan megtanulta, hogy a bűntudattól még most is kiverte homlokát a hideg veríték, mivel mégis hangosan fölkiáltott, és nem tudott uralkodni magán.
Meghallotta valaki? … Lopva felnyitotta a szemét, majd felnyögve hirtelen ismét összezárta, mivel szinte az agyába hatolt a ragyogó tűz, amely az ablakon keresztül csöpögött be, mintha folyékonnyá vált volna a nap. Tehát mégiscsak a templomban van! Az ablakok valóban szét voltak zúzva, a háromágú villa ismét megmozdult a hasában; csak anyja nem állt már mellette, nem hárította el árnyékával a keskeny, vörös lángnyelveket. Egyedül az ő látogatását álmodta! A templomba menekülés, a kínok, mindez valóság volt. Csak a hűs, jó kezet kereste hiába.
Anyja tehát mégis meghalt? … Nem hazudtak neki! Halott; és nincs már senki, akinek kiönthetné a szívét, nincs már ember, akihez gyöngéd lehetne? Érezte, ahogy a zokogás a torkába hatol, fogát mélyen belefúrta az alsó ajkába, halálos félelmében minden izmát megfeszítette. Mert látta, amint a kadétiskola parancsnoka leselkedve ül az íróasztala mögött, távirattal a kezében, és tudta, mi forog kockán. Ha egyszer megint nem sikerült neki katonásan ott állnia, mint a testvéreinek, ha csak egyetlen könnycsepp buggyant is ki a szeméből – – – akkor minden tiszt azt az utasítást kapta, hogy tanítsák meg nagyobb önuralomra, és így ismét az egész intézet pofozógépévé vált.
Nem! Nem akarta, hogy újból „puhánynak” nevezzék, kínozzák, kicsúfolják, megvessék! Mielőtt még egyszer elviselné ezeket a pokoli éveket, inkább rögtön követné az édesanyját! Előtte nem kellett megjátszania magát, ő vele együtt fellázadt bajtársai durvasága ellen; még akkor sem vetette meg, amikor a nyári szünet végén keserves sírással a karjába vetette magát, és jajgatva kérte, hogy ne küldje vissza az intézetbe. Miért is nincs most mellette? Miért nem veszi védelmébe, amikor oly nagy szüksége lenne rá? … Keresgélve tapogatózott a homlokán; szívesen hívta volna, hangosan hívta volna, mint azelőtt, amikor még nem ismert nagyobb boldogságot, mint hogy beteg legyen, és anyja ápolja őt. Féktelen vágy fogta el arra, hogy simogassák, vigasztalják, sajnálják; és nem sejtette, hogy kontroll nélküli ajkai hangosan a visszhangos templom terébe vetnek ki minden gondolatot, amely csak átfut forrongó agyán.
Marie nővér imádkozva térdelt az oltár előtt, és megrettenve pattant föl, amikor a haldokló egyhangú gagyogásából hirtelen hangos kiáltás csapott föl, segélykiáltás, amely lecsillapodván szemrehányó, panaszos nyöszörgésbe ment át. Aggodalmasan hajolt le hozzá, csendesen megszorította a kezét, és azt suttogta: „Vous souffrez? … Patience! Ça ira mieux.”
Egas von Krülow nem értette meg a szavakat. Csak a hűs kezet érezte, és a hang, a hőn vágyott hang, amelyet anyja halála óta nem hallott többé, hullámként emelte föl. Ez muzsika volt! – – Ezer régóta nélkülözött szó egybecsengése! – – Puha, lágy melegség, amelytől felengedtek merev tagjai s feloldódtak görcsei, mintha testének minden pórusa megnyílt volna, hogy beengedje azt a dallamot, amelyet neki sosem volt szabad elénekelnie. Átszellemült mosollyal, a boldogságtól ragyogva magasba emelte karjait, lehúzta magához a szeretett hangot – elpanaszolta neki kínjait, védelmet kért ifjú életének, siránkozón, mintha ismét rémült kisgyerek lenne.
Az ápolónő vérvörös arccal visszahőkölt, és erei oly hangosan lüktettek, mintha hatvanéves szívének minden berozsdált rekesze felpattant volna e férfikarok előtt, amelyek oly vágyakozón kaptak utána! Riadtan nézett körül – szégyenlősen –, s halkan felkiáltott, amikor megpillantotta az idegen arcot, amely közvetlen közelről feltornyosult előtte, mintha kőből faragták volna ki.
A szomszédos, falmenti ágyban fekvő tiszt volt az, aki végső erőfeszítéssel felült, és nagy, haragosan villámló szemmel figyelt a zászlósra. Taszítóan hatott sápadt ajkával és bozontos bajszával, amely pirospozsgás arcon szőkének és csinosnak tűnhetett volna, e kísértetiesen sápadt és fájdalomgyötörte képen azonban sárga szalmaként ágaskodott. Felháborodásában erősen kihajolt az ágyából, és úgy kiáltotta: „Ember, hát harapja össze a fogát! Mint valami áruló, valamennyiünket meg akar szégyeníteni az átkozott jajveszékelésével?”
A csodálkozástól meredten fülelt az ápolónő a kemény, pattogó hangra – látta, hogy a betegek feje elválik párnájuktól, és dühödt tekintetek kereszttüzébe kerül az egyedül álló ágy; a mindenfelől egyetértően zuhogó szavak hanglejtéséből kitalálta, hogy valamilyen titokzatos ok az egész templomot a haldokló ellen ingerelte. Tekintete tanácstalanul bolyongott a haragos arcok fölött.
Egas von Krülow is földobta magát, egyenesen ült, dühtől eltorzultan, ziháló mellkassal. Jobbja hosszan előrenyújtva a levegőbe markolt, majd ökölbe szorult; ajkai üresen futó gépként mozogtak, képtelenül arra, hogy megformálják a szavakat, amelyek őrült sietséggel, szökőárként kívánkoztak a szabadba. Nem látta a sárga arcot, amely rámeredt; láztól elvakult tekintete még a legközelebbi ágyig sem ért el. Csak körvonalakat látott, és kitöltötte azokat azzal a kísértettel, amely féktelen gyűlöletet mutatott iránta. Nem embertől jöttek ezek a szavak! A sárkánytól, a Minótaurusztól, az ellenségtől – azoktól, akik egész gyerekkorát, egész ifjúságát tönkretették, akiktől soha egy kis cirógatás vagy vigasztalás sem adatott meg neki. A sarokba hányva ott állt az egész banda, amely állandóan kínozta, gúnyolta és üldözte, s mindattól, amire az életben mindig vágyott, megfosztotta.
Most végre megragadhatta, most itt volt előtte! … Melle kitágult, szája nagyra nyílt, egész, gyalázatosan megtört büszkesége felágaskodott, s megfeszítette minden idegszálát, hogy nekiugorjon a gonosznak, aki most utolsó alkalommal jelent meg neki. De még ezt az egyetlen elégtételt sem kaphatta meg! Az áradat csak az ajkáig emelkedett – aztán erői csődöt mondtak … és a sok mázsás szó helyett, amely izzó sziklatömbként akart kirepülni, csak egy vastag, sötét vérsugár tört elő a szájából. Még egyszer körülnézett, segítséget keresve, nagy, rémült szemekkel – – – aztán lassan visszasüllyedt, az ápolónő karjába, súlytalanul, mint egy lezuhant madár.
* * *
Hideg, elutasító hallgatás töltötte meg a templomot, amikor a két katona, röviddel naplemente előtt, elvitte a holttestet. Hordágy nélkül, csupán véres kabátjával betakarva vitték el bajtársai mellett, akik megközelíthetetlenül, mozdulatlanul meredtek a takaróra; odakinn keményen letették a meztelen földre, a csillogó törmelékhalom mellett.
„Vegyél mértéket!”, morogta cinikus vállrándítással a nagy. A másik némán engedelmeskedett; az ásóval két hosszú csíkot húzott a holttest fejénél és lábvégénél. Akkor a vallon megbökte a vállát:
„Nézd csak meg a kezecskéjét! Mint egy hercegnőé. Azt elhiszem, hogy ez nem szívesen halt meg. Még kaphatott volna valamit az élettől.”
A kicsi bosszúsan lerázta: „Ostobaság! Senki sem hal meg szívesen. Akár gazdag, akár szegény.” És sietősen, mintha félne a további megjegyzésektől, nekiveselkedett az ásásnak; fölkapta az ásót, és mérgesen belevágta a földbe, mintha legvadabb ellenségének szólna a döfés.
A nagy még mindig tűnődve állt, elmerülve a holttest látványában. „Ha így láthatná az anyja!”, kiáltotta ocsmány vigyorgással. „Az most biztosan valami előkelő plüssfotelben ül, tekercsrugókon, és finom selyemsálat köt, hogy a fiacskájának meg ne fázzon a nyaka.”
Korcskutya módjára mordult rá a kicsi, s fejével dühösen rámutatott a másik ásóra: „Hagyd a fecsegést! … Csináld!”
Morcosan látott neki a másik, körülményesen fölgyűrte az ingujját, orrát fintorgatva megvizsgálta a szerszámát, még egy pillantást vetett a hanyatló napra, s csak ezután látott munkához, súlyos sóhajtással.
Az országút porleplén, mintegy füstbe burkolva, áttűztek az utolsó fénysugarak. Csak a két sírásó nehéz lélegzése törte meg a csendet, és az ásók csikorgása a kemény, kavicsos földben.
*
Az áruló (Fodorné Simon Veronika fordítása)
A napfény keskeny nyalábokban tűzött be felülről, harsányan és forrón, végigfolyt az oltár előtti arany kandelábereken, szemtelenül kiűzte a sötétségből a szenteket, úgyhogy azok úgy néztek ki, mint kifestett színészek, gyámoltalanul és megfélemlítve, mintha szégyellnék olcsó tarkaságukat. Amit a falnál sorakozó ágyaknak, a középre és az oszlopok alá halmozott szalmának nem sikerült elérnie, az sikerült egyetlenegy gránátnak – elvenni a régi templom szentségét. A tágas helyiség kifosztott raktár módjára ásított, mintha minden, amit jámbor keresztények az évszázadok során idehordtak, és szorongó reménykedéssel lelkiismeretük hangjára az oltárok elé tettek, elillant volna az ablakokon át, amelyek feltépett sebekként tátongtak a falakon. A szép üvegablakok ugyanis, amelyek oly lelkiismeretesen őrködtek azon, hogy a magasban, a sötét boltívek alatt rég elzengett korálok és a szószékről a kövezetre hullt kemény papi szavak ne találják meg az utat az istentelen világba, most csörömpölő halomba söpörve hevertek a kis temetőben.
Két álmos francia szanitéc matatott a botjával a cserepek között, néha-néha kisilabizálták egy-egy felirat részét, a szentek képeinek darabjait groteszk alakokká rakosgatták össze, mintha azok nagyon is szentségtelen dolgokat cselekednének, és röhögtek. Idővel elegük lett a játékból, a nap ugyanis égetni kezdte a védtelen temetőt, és visszakergette őket a templomudvar falának árnyékába.
Ismét a kabátjukon feküdtek, hátizsákjukkal a tarkójuk alatt, ugyanabban a pózban és pont ugyanazon a helyen, mint tegnap és tegnapelőtt – hallgatták a méhek dünnyögését, ásítoztak, nyújtózkodtak, és ugyanott folytatták a zsörtölődést, ahol egy félórával ezelőtt abbahagyták.
“Ez tiszta őrület” – morogta a nagyobbik, egy robusztus, szélesvállú, bozontos és szőke szakállú vallon. “Ott elöl, a harcvonalban vadászunk rájuk, mint a nyulakra, úgy miszlikbe vágjuk őket, hogy ítéletnapkor sem fogják megtalálni a saját végtagjaikat, – itt a front mögött meg őrt kell állnunk, hogy a német urak a templomban zavartalanul halhassanak meg. Nekem aztán jó! Itt nem történhet velünk semmi. A tegnap esti eltévedt gránát az utolsó üdvözletük volt; most már talán a Rajnánál vannak.”
A kisebbik megvetően rántotta meg a vállát, és egy bizalmatlan pillantást vetett a társára. “Félsz a gránátjaiktól? Én mondom neked, a legádázabb pergőtűz inkább lenne a kedvemre, mint ez az átkozott templom!… Mint a halak, olyan némán feküsznek odabent, csak bámulnak ránk és meghalnak. Hát katonadolog ez, így várni, míg megint akad elkaparnivaló? Az ördögbe is! Mint két dögre leső holló, úgy ülünk itt.”
A szőke felnevetett a maga hangos, nyers nevetésével: “Istenemre, jó a hasonlat. Mint a küszök, amikor az ember kitépi a horgot az állkapcsukból, és hagyja őket véresen csapkodni a csónakban, tényleg olyan, ahogy odabent feküsznek. Mit is mondhatnának? A nővér éppoly kevéssé tud németül, mint mi ketten. Hányan vannak még tulajdonképpen?”
A kisebbiknek az idegeire ment a hangos, vidám fecsegés. Szenvedő képet vágott, és kelletlenül válaszolta: “Huszonegyet hagytak itt nekünk tegnapelőtt, hatot azóta elföldeltünk, ennyit még talán te is tudsz. Naponta kettő. Ha ez így megy tovább, még egy teljes hétig játszhatjuk a sírásót.”
Kiköpött és hallgatott. Pillantása a közeli falu romjai fölött a távolba veszett, ahol a szétlőtt, lombjuktól megfosztott fák mögött az országút gőzölgő vonalként zárta le a horizontot. Éjjel-nappal járművek haladtak rajta. Autó autó után, kiapadhatatlan folytatásban, néha-néha egy felkavart porfelhő, amely akárcsak egy gránátbecsapódás után, sötéten szállt föl a szürke porfátyolból, árulkodott arról, hogy egy autó elhúzott a többiek mellett. A katona vágyakozva sóhajtott, ökölbe szorított kezét elkeseredve ejtette vissza a hátizsákjára, és fogcsikorgatva ismételte: “Mint a hollók. Istenemre!”
Csak a várt helyeslés maradt el. Társa már tágra nyitott szájjal feküdt és aludt. A kisebbik elgondolkodva szemlélte a merev, kifejezéstelen arcot, az elétáruló gégét, és a sok holttestre gondolt, amelyet az utóbbi napokban szedtek össze; közel volt hozzá, hogy gorombán oldalba bökje és fölébressze az alvót. De uralkodott magán – még egyszer végigtekintett az egész vigasztalan képen, a háttérben húzódó porfüggönytől a kormos falmaradványokon át vissza a feldúlt temetőig a csillogó üvegcserepekkel: minden szürke, sehol egy ember, füst- és páraboltozat odafönt, halálos hallgatás itt, alant. Még az autók zaja sem törte meg a csendet, a templom annyira félreesett az úttól. “Mint egy elhagyott szigeten az óceán közepén!” – gondolta a katona; mérgesen bajtársa mellé vetette magát, és nemsokára már versenyt horkoltak.
Marie nővér a nyitott kapu előtt a legfelső lépcsőn ült, könyökét a felhúzott térdére, állát a kezeire támasztva, és elgyötört arca felderült egy pillanatra, amikor a két katona szokásos duettje rövid szünet után újra megcsapta a fülét. Ez a határtalan alvóképesség bármely napszakban és bármely éjszakai órában túl komikus volt. Ő maga már háromszor huszonnégy órája nem hunyta le a szemét, fájt a lába, alig bírt talpon maradni, vörösre duzzadt szemhéja alól kábultan meredt a templom előtti, ragyogóan világos térre.
Teljesen tanácstalan volt már! Legalább tucatszor küldte az útra a katonákat azzal a megbízással, hogy az arra járó kocsisokkal, kerékpárosokkal, lovas hírnökökkel egy sürgős üzenetet továbbítsanak. Vajon a nagy összevisszaságban nem találták meg az emberek a kórházat, vagy egyszerűen semmibe vették az ígéretüket a laktanyába érve? … Minden esetre nem volt értelme újra felverni álmából a két embert, és tizenharmadszor is megismételni a próbálkozást. Valószínűleg vonakodnának is – a fiatalabbik ugyanis már nekiveselkedett egyszer, hogy egy parancsnoki kocsit feltartson, és a felháborodott őrnagy hajszál híján főbe lőtte, nem bírta fölfogni, hogy egy győztes előrenyomulás közepette, amikor ragyogó hírekkel száguld vissza a parancsnokságra, bárki is olyan arcátlan legyen, hogy feltartja őt hiányzó gyógyszerekről szóló hosszas történetekkel, mintha holmi patikus lenne! Nem, ezektől a sietős emberektől nem remélhetett segítséget! Ezek a frontról jöttek, onnan, ahol a hullák halmokban hevertek szanaszéjjel, hamuszürke embercsoportok és sebesültek mellett haladtak el, akik szétlőtt lábbal fáradságosan sántikálva vonszolták magukat az országúton, és minden autó után nagy, esdeklő szemekkel néztek. És visszafele jövet mindabból a szörnyűségből, ami érte őket, épp a kis templomot és annak szükséget szenvedő betegeit tartsák a fejükben?
Milyen reménye maradhatott? Nem várhatott tovább a jó szerencsére. A kötéseket feltétlenül ki kellett cserélni, már kemények voltak a vértől, dörzsölték a hegesedő sebeket, és rég elfogytak a szűkös készletek, amelyet a menekülő németek hagytak hátra a sekrestyében, csak a telefon maradt még ott kihívóan. Az elszakított zsinór kajánul lengedezett az ablak előtt.
Az ápolónő szeme megtelt könnyel. Nézze végig türelmesen, ahogy sorra elüszkösödnek a sebeik és meghalnak? Egész testében reszketett a felháborodástól, amiért lelkiismeretlen emberek idehelyezték, s aztán egyszerűen megfeledkeztek róla! Három napig mindannyiszor örvendezve pattant fel, ahányszor egy autó az országúton megjelent, a szemével beleakaszkodott a szálló porfelhőbe, mintha a pillantása a főútról a templomhoz vezető mellékútra terelhetné a kocsit. Most mérgelődött saját hiszékenysége miatt, szemrehányásokat tett magának, hogy ő is hibás a szerencsétlenségben. Hát nem volt ő is tanúja a fejetlenségnek, amely akkor tört ki, amikor a mentőautók előrementek, és valaki végigviharzott a termeken a paranccsal: “Csomagolni… Előrenyomulunk. A németek futnak. Győzelem… Győzelem…!” Az egész hadikórház megbolondult, össze-vissza rohangált mindenki, és a győzelem szó hallatán – hatvan éve ellenére – ő maga is tiszta mámoros volt. És hagyott három napot tétlenül eltelni…!
Egy teljes éve, az előőrsök első harcai óta ott volt műtős nővérként a fronton; épp elégszer látta, hogyan mennek a dolgok a harcteli napok után a hadikórházakban, ha végtelen sorokban jönnek a kocsik, és minden folyosó megtelik véres hordágyakkal. Az orvosok dolgoztak és izzadtak, mintha gépházban lennének, és magasabb rangú tisztnek vagy protekciósnak kellett lenni ahhoz, hogy valakit még azon a napon megoperáljanak vagy bekötözzenek, amelyik napon beszállították. Nemcsak az ellenséges katonákra ripakodtak rá és lökték haragosan vissza őket, ha véres harisnyáikat az elkínzott orvos orra alá tartották, hanem sajátjaik, a szegény, nyögdécselő franciák is így jártak, akik úgy esdekeltek a gyors bekötözés kínjaiért, mintha kegyelemért könyörögnének. De az orvos a tizenkét órás, vérszagban, hőségben és kloroformgőzben végzett szakadatlan és kimerítő munka után már csak saját magával érzett együtt. Hát nem volt magától értetődő, nem kellett volna előre látnia, hogy a katonaorvos, minden ígérete ellenére, a győzelmes előrenyomulás izgalmában el fogja felejteni a templomot a húsz német sebesülttel?
Egyedül ő a hibás! Az ő bűne, ha húsz fiatal, erős férfi, akiért otthon feleségek és anyák aggódnak, nyomorúságosan el kell pusztuljon…!
Marie nővér kezét ökölbe szorítva, fejét lógatva, hangtalan zokogással egyre inkább magába roskadt. Szerzetesnővéri tapasztalatával, amelyet saját bűneinek önkínzó kicifrázása terén szerzett, mint egy gyóntató atya csikarta ki magából a vallomást, hogy ő, ha francia sebesültek feküdnének a templomban, valószínűleg…nem, biztosan…sőt egészen biztosan már korábban segítségért küldött volna, és honfitársai életét nem tette volna könnyelműen kockára. Jézus nővéreként szenvedő embertársait barátokra és ellenségekre osztotta, pont úgy, mint a törzsorvos, aki a felszabadított francia sebesülteket autóval szállíttatta vissza, míg a németeknek, ha már épphogy mozogni tudtak, a legközelebbi kórházig vezető tizenkét kilométeres utat gyalog kellett megtenni. Hogyan bízhatott bárkiben is, hogyan várakozhatott türelmesen, miután ezt a vigasztalan menetet tovatűnni látta? Mintha még mindig érezné annak a sápadt, szikár németnek a pillantását az arcán, az elkínzott teremtmény egész gyámoltalan félelmét a szemében, aki, amikor a parancsszó felhangzott, formátlanra dagadt lábát egy bothoz rögzítve, botladozva indult el a szenvedések útján. És most? …Most ez az egy, akit nem tudott könyörgéssel visszatartani, megmenekült, megoperálva, bekötözve fekszik a hátországban egy kórházban; a többiek pedig, akiket meg akart óvni, sebláztól gyötörten, gennyedző sebekkel fekszenek a templomban, kiszolgáltatva a halálnak!
Lelkének tényleg vezekelnie kell majd ezért a bűnért? …
Nem!
Kezével a térdére támaszkodva nagy nehezen felállt, és a fáradtságtól támolyogva, a fal mentén átment a katonákhoz. Kétségbeesett beszédességgel magyarázta kettejüknek a veszélyt, amelyben a betegek voltak – kért, fenyegetett – , végül azt is bevallotta, hogy már saját fehérneműjét is csíkokra vágta – és hervadt, ezer ránctól szabdalt arca, amelyet a katonák rendező pályaudvarnak hívtak, lányos szégyentől sötétült el ezek előtt a férfiszemek előtt, akik most már tudták, hogy rendi ornátusa alatt meztelen teste van csak.
A vallon kérlelhetetlen maradt. A kisebbik hajlandónak mutatkozott, hogy még egyszer kimenjen a műútra, de a kérést, hogy maga hozzon segítséget, felháborodva visszautasította. A tábori csendőrök, magyarázta, kövér pókként minden úton lesben állnak, és az a katona, akit elöljárójának írásbeli parancsa nélkül az úton kóborolva elfognak, az elveszett.
A nagyobbiknak elfogyott a türelme, amikor az ápolónőt a veszélyek ily ecsetelése sem némította el. Durva szitkokkal esett neki a “kiváló hazafinak”, aki kész lett volna a derék franciákat néhány olyan németért a biztos halálba küldeni, akik már úgyis féllábbal a sírban állnak. Dühöngve húzta magával a társát, és kijelentette, hogy ezért a nőszemélyért és a pokolba kívánt templomáért egy ujját sem mozdítja többé.
A nővér krétafehéren vonszolta vissza magát a helyére, a nyitott kapun át borzongva meredt a templom belsejébe, mintha tényleg az ördög leselkedne odabenn, vigyorogva várakozón a tizenöt lélekre. Nem tehetett egyebet már, minthogy ölbe tett kézzel várta, kinek kell megint lefogni a szemét. … Remegő térdekkel támaszkodott neki egy oszlopnak, és nem volt bátorsága végigmenni az ágyak között. Délelőtt néhányan felhördültek, és villámló szemekkel, fenyegetőzve orvost követeltek; másoknak majdnem beletört a nyelve, hogy kívánságaikat lefordítsák franciára – és a remény felcsillanását sápadt arcukon, ahányszor csak egy szót sikerült kimondaniuk, nehezebb volt elviselni, mint a türelmetlenek civódását. Most is felröppent néha-néha egy kiáltás, egy rövid beszélgetés a kongó templomon keresztül, és borzasztó hangosan ért el a nővér füléig, aki minden szó mögött neki szóló szitkot sejtett. Bocsánatot kérjen?… Mondja meg az igazságot?… De ez azt jelentené a szerencsétleneknek, hogy elveszi tőlük a reményt, felmutatja nekik a halált.
Egyszerre újra erősnek érezte magát, felemelte a fejét, hálás pillantást vetett fölfelé. Rájött, mit kell tennie! Kész volt magára venni a minden ágyból feléje áradó gyűlöletet, hogy szegény halálraítélteknek legalább az a hit megmaradjon, hogy az orvosi segítség érkezni fog, és mindent jóvá tesz, amit az ő közönye elrontott.
Nemeztalpú cipőjében halkan surrant be a templomba, és anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna, félősen odaszaladt ahhoz az ágyhoz, amely a legénységi részleg szalmazsákjai között a szószék előtt állt; amikor elérte, megnyugodott, oly nagy volt a szimpátiája a fiatal tiszt iránt, aki súlyos lőtt sebbel az alsótestében már tíz napja viaskodott a halállal. Valahogy más volt, mint a társai. A nővér képes volt ápolni anélkül, hogy az a gyűlöletes érzés kerítette volna hatalmába, hogy ellenséghez ért hozzá – egy ellenséghez, kinek Isten tudja, hány derék francia élete szárad a lelkén. A többieknél is becsülettel fáradozott, hogy ne gondoljon erre; rögtön első nap a templom legtávolabbi sarkába hordatta az összes idegen uniformis darabjait, hogy semmi mást ne lásson, csak szenvedő embereket. És mégsem ment! Csak most lett számára a két katona templom előtti fecsegéséből egész hirtelen világos, mi volt az, ami láthatatlan falként mindig újra közéje és a sebesültek közé furakodott, és a részvétét lehűtötte. Az a mondat, hogy “Mint a halak, oly némán feküsznek odabent”, úgy fejbe kólintotta, mintha kővel dobták volna meg. Ez az!… A sok francia, akit ápolt s kötözött, szenvedni és meghalni látott, nyögött és nyöszörgött, panaszkodott, olyan volt, mint megannyi gyenge, tehetetlen gyermek, akit vigasztalni és sajnálni tudott, anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy azok dühtől sápadtan érző embereket szúrtak át gyilkos fegyvereikkel. Azok az idegenek azonban, akik itt a templomban feküdtek, nem olyanok voltak, mint a beteg gyermekek; összeszorított szájjal, zokszó nélkül szenvedtek, utolsó leheletükig katonák maradtak, mintha véres kötéseik alatt, meztelen, nyúzott testükön még mindig egyenruha lett volna. Dacos büszkeség sugárzott szemükből, mely minden részvétet gőgösen visszautasított, és nem hallgattatta el a bátortalan kérdést: milyen kemények, milyen kérlelhetetlenek, milyen kegyetlenül szigorúak lehettek másokkal, akár az ellenséggel is, ha nem lágyultak el és részvételenek maradtak a saját testi szenvedésükkel szemben.
Csak az egymagában álló ágyban fekvő kölyökképű kicsinek volt más a szeme; saját sebesültjeikre emlékeztette, holott kevésbé beszélt franciául, mint a bajtársai, és a neve, Egas von Krülow zászlós, szép, gömbölyded írással az ágya fölé írva, egészen kiejthetetlenül idegennek tűnt.Még a rangját sem tudta Marie nővér kibetűzni, mint más tiszteknél, akiket legalább hadnagynak vagy őrnagynak titulálhatott. De ez hagyta magát egy kicsit sajnálni, hálásan nézett a nővér szemébe, ha az néhány vigasztaló szót szólt hozzá, és néha hangosan nyögött fájdalmában.
A nővér együttérzéstől hajtva hajolt a beteg ágya fölé, és kezével gyöngéden végigsimította izzó homlokát.
A katona forró bódultságban szendergett, amelyből buborékok módjára szálltak föl az emlékek, mintha életének fonalát még egyszer vissza kéne gombolyítani a végső elszakítás előtt. Ujjai elsuhanó alakok után kapkodtak, ajkait egyenletes mormolás mozgatta, öröm és harag gyors egymásutánban űzte egymást a megsárgult arcon, amely öreg és ráncos lett, mintha azt az ötven évet, amelyre ifjúsága révén jogot formálhatott, gyorsítva leélte volna. Csak a teste maradt mozdulatlan; a láz parazsától összetöpörödve feküdt a takaró alatt, mint egy törpe.
Gyöngéd, futó mosolyra húzódott a szája, üdvözölve a hűs kezet, amely olyan szeretetteljesen ért hozzá. Most minden egész pontosan egybevág! Akkoriban is így volt, amikor a lángok először fenyegették az ágyát; a kicsi, fehérre lakkozott, magasan rácsozott ágyát. Órák óta azon törte a fejét, honnan jöttek a keskeny lángnyelvek, amelyek hamarosan régi ismerősként melegítették, hamarosan haragosan fellobbanva egyre közelebbre csaptak, perzselve nyaldosták a szemhéját, folyékony láva módjára szegény agyába szivárogtak, amely szintén égni kezdett. Miféle vad dolgokat álmodott? …Hisz ő, hála Istennek, otthon, kedves kis szobájában feküdt, nem pedig egy nagy, kopár templomban, amelybe be kellett menekülnie, mert egy ördög futott utána, egy fekete, bozontos ördög, amellyel már egészen biztosan találkozott! Egészen határozottan emlékezett arra, hogy a hegyes, háromágú villát, amelyet a gonosz mindig újra mélyen az altestébe döfött, valamikor ő is a kezében fogta, csak azóta a villa is megnőtt, akár csak ő.
Nem! Az ördögöt nem álmodta. Az ördög tényleg betörte az ablakot haragjában, hogy szerencsés áldozata sikeresen megmenekült. Vagy?…Vagy még mindig csak az új mikulást látja a polcon, a játékok között, melynek piros rongyból van a hosszú nyelve, és éppilyen lángnyelvek vannak a fekete kámzsáján? Akkor most mindjárt apának is jönnie kell a fűzfavesszővel, amely oly égő hurkákat hasít a bőrön, apa félretolja anyát, kikapja őt az ágyból, és veri, veri…!
Egy hangos, ijedt kiáltás harsant végig a templomon, hogy minden beteg fölemelkedett, és ijedten nézett von Krülow zászlós ágya felé, aki mintha nem volna észnél, fölült. Nem hagyja magát többé elpáholni – hiszen már felnőtt – teljes erejéből küzdött a hallatlan igazságtalanság ellen, hogy olyan vétségért még egyszer megbüntessék, amelyet már rég levezekelt. Hiszen egész életére beleverték azon az éjszakán, hogy egy fiú nem félhet! Hogy valaki, akit kiválasztottak arra, hogy a császár egyenruháját hordja, tizenhét éves tacskóként szorítsa össze a fogát, és inkább haljon meg, minthogy gyáván az anyját hívja! Ó, megtanulta ezt azóta, inkább mindent magába fojt a veréstől és gúnytól való félelmében! Olyan alaposan megtanulta, hogy most is kiverte a homlokát a hideg veríték az önvád miatt, amiért hangosan felkiáltott, és ismét nem uralkodott magán.
Vajon hallották őt a többiek? Lopva kinyitotta a szemét, majd sóhajtva gyorsan újra lehunyta, a nap mintha folyékonnyá vált volna, az ablakon át izzó parázsként csöpögött az agyába. Tehát mégis a templomban volt! Az ablaküvegek tényleg romokban, a háromágú villa újra a zsigereit kínozta; csak anyja nem állt már mellette, árnyékával nem tartotta távol a keskeny, piros lángnyelveket! Pusztán a látogatását álmodta! A menekülés a templomba, a kínok, ez mind valóság volt. Csak a hűvös, jótékony kezet kereste hiába.
Anyja tehát mégis meghalt? …. Nem hazudtak neki! Halott volt, és neki nem maradt senkije, akinek kiönthette volna a szívét, senki emberfia, akihez gyöngéd lehetett volna. Érezte, ahogy a zokogás utat tör magának a gégéje felé, fogait alsó ajkába mélyesztette, és halálos félelemben minden izmát megfeszítette. Látta ugyanis a kadétiskola parancsnokát a távirattal a kezében az íróasztala mögött lesben állni, és tudta, mi forog kockán! Most sem sikerült neki, hogy olyan keményen álljon ott, mint a pajtásai, csak egyetlenegy könnycsepp csordult ki – erre minden tiszt azt az utasítást kapta, hogy nagyobb önuralomra kell megtanítani, és újra az egész intézet balekja lett, akit büntetlenül lehetett gyötörni.
Nem! Nem akarta, hogy újra puhánynak nevezzék, kínozzák, gúnyolják, megvessék! Mielőtt még egyszer elviselné ezeket a pokoli éveket, inkább rögtön az anyja után szeretne menni. Anyja előtt nem kellett megjátszania magát, ő vele együtt háborodott föl társainak durvasága miatt, még akkor sem vetette meg, ha a nyári szünet végén keservesen sírva a karjaiba vetette magát, és jajgatva kérte, hogy ne küldje vissza az intézetbe! Akkor most miért nincs vele? Most miért nem veszi védelmébe, amikor annyira szüksége volna rá? Keresően tapogatta meg a homlokát, szívesen hívta volna, hangosan kiáltott volna érte, mint korábban, amikor nem létezett számára nagyobb boldogság, mint betegen az ő ápolását élvezni. Roppant vágy volt benne, hogy megcirógassák, megvigasztalják, sajnálják; nem sejtette, hogy irányítás alól szabadult ajkai minden gondolatot, amely csak átcikázott forró agyán, hangosan a visszhangos templomba kiáltottak.
Marie nővér imádkozva térdelt az oltár előtt, és ijedten pattant föl, amikor a haldokló egyhangú gajdolásából egy hangos kiáltás harsant föl, egy segélyhívás, amely elcsitulva szemrehányóan panaszkodó nyöszörgésbe ment át. A nővér aggódva hajolt le hozzá, csendesen megfogta a kezét, és suttogta: “Vous souffrez? … Patience! Ça ira mieux”
Egas von Krülow nem értette a szavakat. Csak a hűvös kezet érezte, és az anyja halála óta nem hallott, oly régóta forrón áhított hang, mint egy hullám, a magasba emelte. Zene volt füleinek az ezer éve hiányolt szavak egymásba csengése. Puha langymeleg, amely az ő merev tagjait felolvasztotta, a görcsöt feloldotta, mintha testének minden pórusa megnyílt volna, hogy a dallamot, amelyet ő maga sohasem énekelhetett, magába fogadja. Átszellemült mosollyal, földöntúli boldogságot sugározva nyújtotta ki a karját, és húzta le magához a szeretett hangot – elpanaszolta neki a szenvedéseit, védelmet kért fiatal életére, sírósan, mint egy félős gyerek.
Az ápolónő vérvörös arccal hátrahőkölt, a vér oly hangosan lüktetett ereiben, mintha hatvanéves szívének minden rozsdás fiókja hirtelen felpattant volna ezektől a férfikaroktól, amelyek oly vágyakozva nyúltak utána. Riadtan, szégyenlősen körülnézett, s halkan felkiáltott az idegen arc láttán, amely mintha kőből lenne kifaragva, oly szenvtelenül tornyosult föléje a közvetlen közelében. A fal melletti szomszédos ágyban fekvő tiszt volt az, aki rendkívüli erőfeszítéssel felült, és dühösen, nagy, haragos, villámló szemekkel a zászlós felé fülelt. Ijesztően nézett ki fehér ajkaival, kócos bajszával, amely szőkén és csinosan, sárga szalmaként borzolódott piros orcája előtt a kísértetiesen sápadt, fájdalomszabdalta arcon. Felháborodásában messze előre kihajolt az ágyából és ezt kiáltotta: “Ember, szorítsa már össze a fogát! Mindnyájunkat szégyenbe akar hozni az átkozott nyafogásával?”
Az ámulattól ledermedve hallgatta az ápolónő a kemény, pattogó szavakat – látta, amint a fejek felemelkednek a párnákról, és látta az egyedülálló ágy felé irányuló ádáz pillantások kereszttüzét. A minden oldalról helyeslő szavak hanglejtéséből kitalálta, hogy valamely titokzatos oknál fogva az egész templom felindult a haldokló ellen. Tekintete tanácstalanul tévedt egyik haragos arcról a másikra.
Egas von Krülow is felemelkedett, egyenesen ült, haragtól elváltozottan, ziháló mellkassal. Jobb keze messze előrenyúlt a semmibe, majd ökölbe szorult; ajkai önkívületben, mint egy üresen járó motor, formálták a szavakat, amelyek száguldó sietséggel, mint a szökőár, kívánkoztak a szabadba. Nem látta a sárga arcot, amely szembemeredt vele, láztól vak szemei nem értek el a szomszédos ágyig. Csak kontúrokat látott, és ezeket azzal a kísértettel töltötte ki, amelynek parttalan gyűlöletét érzékelte. Nem emberi lény kiáltotta oda neki ezeket a szavakat, hanem a sárkány, a minotaurusz, amely egész gyerekkorát és ifjúságát fölfalta, az ellenség, amely soha nem engedett meg neki egy kedves szót, egy kis gyengédséget sem. A sarokba húzódva az egész őt kínzó, gúnyoló, üldöző horda volt az, amely mindent kiirtott az életéből, amire csak vágyott!
Most végre elkaphatta, végre itt volt!… Mellkasa kitágult, szája nagyra nyílt, egész csúfosan elnyomott büszkesége fölhorgadt, minden ina megfeszült, hogy rávesse magát a gonoszra, amely neki még egyszer, utoljára megmutatkozott. De erről az utolsó elégtételről is le kellett mondania. Csak az ajkáig ért el az áradat, aztán elhagyta az ereje… és a sok mázsás súlyú szó helyett, amelyet izzó sziklatömbként akart kilökni magából, csak egy vastag, sötét vércsík tört elő a szájából. Nagy, ijedt szemekkel még egyszer segítséget keresve körülnézett, aztán lassan visszahanyatlott az ápolónő karjaiba, súlytalanul, mint egy lezuhant madár.
***
Hideg, elutasító hallgatás töltötte meg a templomot, amikor a két katona nem sokkal naplemente előtt eljött a holttestért. Koporsó nélkül, csak a véres kabátjával leterítve vitték el a többiek előtt, akik megközelíthetetlenül, mozdulatlanul meredtek a takaróra; kint letették a csupasz földre, épp a csillogó üvegcserepek mellé.
“Vegyél mértéket!” – dörmögte a nagyobbik cinikus vállrándítással. A másik némán engedelmeskedett; az ásóval két hosszú vonalat húzott a holttest feje és lába mellett. Ekkor a vallon megbökte a vállát: “Nézd meg a kezecskéit! Mint egy hercegnőnek. Elhiszem, hogy nem szívesen halt meg. Még sok mindent kaphatott volna az élettől!”
A kisebbik mérgesen rázta le. “Marhaság! Senki sem szeret meghalni. Függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag.”És sietősen, mintha tartana a további megjegyzésektől, nekifogott az ásásnak, fogta a szerszámot, és oly dühödten nyomta a földbe, mintha a legádázabb ellenségébe döfné.
A nagyobbik még mindig elgondolkodva, a hulla szemlélődésébe merülve állt. “Ha így láthatná az anyja!” – kiáltotta gyűlölködő vigyorral. “Az most bizonyára egy előkelő plüssfotelben ül, és finom selyemsálat köt, nehogy megfázzon a fiacskája nyaka.”
A kisebbik dühös kutyaként kaffantott rá, fejével mérgesen a második ásóra mutatva: “Hagyd a locsogást!…Csináld.”
Morcosan szánta rá magát a másik, körülményesen feltűrte az ingujját, fintorogva vizsgálgatta a szerszámot, még egy pillantást vetett a lenyugvó nap felé, és csak ezután kezdett neki egy nehéz sóhajtással a munkának.
Az utolsó sugarak a műút porfátyolában, mint valami füstben lobogtak. Csak a két sírásó nehéz légzése és az ásók csikorgó zaja törte meg a csendet, ahogy belemélyedtek a kemény, kavicsos földbe.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2017)
Cimkék: műfordítás, pályázat, próza
