Pálinkás Mihály: A kínai autó
Nem tudom, a statisztikusok milyen ismérvek alapján állapították meg a szegénységet azokban az időkben, amelyekben gyerekkorom, ifjúságom eltelt. Csak arra emlékszem, hogy én mindig szegénynek tudtam magunkat gyermekkoromban. A házunkat jórészt apám építette a két kezével, összefogva a rokonsággal, ahogyan akkoriban ez általános volt a faluban. Ruháinkat keresztapám, keresztanyám varrta, megmaradt anyagokból. Megelégedtünk a szalonnával, kolbásszal, paprikás krumplival, a vasárnapi csirkepörkölttel.
Apám nem lázadozott a szegénység ellen. Talán nem is bántotta őt ez az állapot. Emlékszem egy fényképre: aratás idején készült a határban. Apám áll a fülke nélküli kombájnon, porosan, koszosan – elképzelhető mennyit izzadt, és mennyi szúrós szalmaport nyelt ezen a nyitott gépen –, a kombájn magasba emeli vágólapját és motolláját, ő büszkén mosolyog a gépen, mint egy állatidomár a jól sikerült mutatvány alatt. Az aratás akkor nagyon fontos munka volt, az aratókra figyelt az egész falu, de a fehéringesek akkoriban is több pénzt kerestek. Anyám a szereteten túl tisztelte is apámat, mert egy kalapáccsal és néhány fogóval mindent meg tudott javítani a ház körül, még az elgörbült szögeket sem dobta el: akkurátusan kiegyengette őket, s eltette rosszabb időkre.
Az ajándékozás igen egyszerű volt a mi családunkban. Anyám zoknit, inget, sapkát adott apámnak, mikor mi kellett. Apám viszont nem vett ajándékot anyámnak. Nem volt zsebpénze, mindig fillérre hazaadta a fizetését. Legfeljebb egy-egy szelet finomabb csokit tett le anyám elé. Azt is csak addig, míg egyszer valami jutalomosztó nagygyűlésről késő éjjel, eléggé elázottan keveredett haza, s borbugyborékos szavakkal kedveskedve adott át anyámnak egy köteg táblacsokit, mire anyám dühös káromkodással kivágta a csokit az udvarra. Azután gyorsan lefeküdt aludni. A hálószoba hamar elsötétedett, apám pedig még hosszan ült a konyhaasztalnál, nézett maga elé, s a csupasz izzójú mennyezeti lámpa élesen metszette ki a konyhai berendezések közül meggörnyedt alakját, borostás arcát. Gyermekként nem tudom, hogyan beszélték meg ezt a helyzetet, megbeszélték-e egyáltalán, de ettől kezdve anyám nem kapott ajándékot apámtól.
Engem persze kényeztettek. Általában megkaptam azt, amire vágytam. Igaz, kissé mindig másmilyenre sikeredett az ajándék, mint amilyennek elképzeltem vágyakozásomban. A nagy hintaló, amelyre rá lehet ülni, például csak egy kerekes faló volt, kicsi, de tolni lehetett, szépen fel volt szerszámozva piros műbőr lószerszámokkal, és kócos farka is volt. A kisvasútból bizony csak egy nagyobb méretű magányos fasorompó lett, szép zöld talppal, de úgy volt festve az a sorompó, hogy egészen olyan volt, mint az igazi, s le-föl lehetett emelgetni egy tekerőkarral, ahogyan az igazi sorompókat. Autóversenypályám is lett, két lemezautóval, persze az autókat kulccsal felhúzható rugó működtette, pedig én akkoriban már láttam elemmel működőket is. Kisbiciklim is került, büszkén tolta át apám a szomszédból, mert a szomszéd fiú másikat kapott. Annak fel lehetett pumpálni a kerekeit, míg az enyémnek tömör virsligumijai voltak. Haragudtam is emiatt erre e kis jószágra – nem tartottam igazi biciklinek. Kerekezni azért lehetett rajta. Amikorra szükségét éreztem, megkaptam a táskarádiót – ekkor már tizenkét éves voltam, s emlékszem, milyen boldogan tettem meg a tőlünk a nagymamámhoz vezető mintegy kilométernyi utat gyalog, hallgatva a fülemre tapasztott rádiót; nem is a műsor kissé recsegős hangjaira figyeltem, hanem a rádiótok friss bőrillatát szagolgattam nagy élvezettel. Szovjet gyártmány volt, Sokol márkájú (jelentése: sólyom), s eléggé átható illata volt. Magnót is kaptam, no, nem valami márkásat, hanem az akkor igen elterjedt magyar gyártmányt, egy MK 21-est.
Nem sorolom tovább: nem panaszkodhattam. Egyben még túl is tettek anyámék másokon: sok jó könyvet ajándékoztak nekem. Anyám például megrendelte az Új Magyar Lexikont. Ünnepszámba ment, ahogyan a hét kötet sorra megérkezett. Jó érzés volt a kemény hullámpapír csomagolásból előhántani a méltóságteljes könyveket; sötétkék borítójukkal, aranybetűs feliratukkal úgy néztek ki, mint a díszruhát öltött doktorok. Később csak rosszat hallottam erről a lexikonról: nem mutatja meg a valós értékeket, szócikkei leegyszerűsítő marxista szemléletet tükröznek. Haragudtam ezekre a véleményekre, úgy éreztem, anyámat gúnyolják, aki azt akarta, hogy művelt ember legyek, s leminősítenek engem is, aki e lexikon szócikkein keresztül csodálkozott rá a nagyvilágra.
Felnőttem, elkerültem otthonról. Először egyetemre jártam Debrecenben, majd tanítottam Budapesten. Az ünnepek jeles napok maradtak, de a csodák eltűntek. Többnyire könyvet kaptam ajándékba, amit én választottam ki, esetenként én vettem meg. Anyámnak, apámnak hasznos dolgokat ajándékoztam: úgy éreztem, védenem kell az egészségüket, vagy kényelmesebbé kell tennem életüket. Leginkább sálat, sapkát, meleg papucsot, táskát, kézvédő krémet, borotválkozó készletet vásároltam nekik. Ekkor már az volt izgalmas, milyen ajándékot vehetek a szeretett lánynak, s én mit kapok tőle.
Gyorsan elmúlt ez az idő. Megnősültem, lakást vettünk, megszülettek a gyerekeink. Az első két fiam egymás után, másfél év különbséggel, a harmadik pedig tőlük jócskán lemaradva. Ismét élőbbé váltak a családi kötelékek. Szüleink mindkét részről segítettek a lakásvásárlásban, és sok-sok „hazait” elhurcoltunk tőlük – ez bizony akkoriban sokat számított a megélhetésben. Mert felnőttként, családfőként sem hagyott el a szegénység.
Gyermekeink megszületésével visszaköltöztek az ünnepekbe gyermekkorom csodái. Ismét varázslatossá vált az ajándékozás. De olyan világ jött, hogy a varázslathoz egyre több fantázia kellett. Mert a játéktervezők fantáziáját nem tudtuk megfizetni. Hiába tetszettek az ötletes fajátékok, ha szemérmetlenül sokat elkértek értük. Megcsodáltam a Legó-játékokat, amiért minden alkatrészük pontosan összeillik, olyannyira, hogy az kizárólag a játékos ügyetlenségével magyarázható, ha nem sikerül valamit összeállítani belőlük. De nem vettünk Legót a gyerekeknek, mert nagyon sokba került. Maradtak a magyar építőjátékok, ruskós találkozási felületeikkel, kissé pontatlan illesztékeikkel. Kerestük a kézügyességet fejlesztő játékokat, a gondolkodtató társasjátékokat. Emlékszem a „Csonti”-ra. Egy nagy, négyzetrácsokkal felosztott keménypapír táblafelület volt, amelynek a közepére egy kutyatányért rajzoltak, egyik oldalára egy fekete foltos fehér kutyát, azzal átellenben egy barna simaszőrű tacskót. A tálkába kis négyzetekre rajzolt csontokat lehetett tenni, s a kutyák versenyeztek, melyikük éri el előbb a csontot. A kutyáktól a csontos tálig az útvonalat a játékosoknak kellett kirakniuk kis négyzet alakú lapocskákkal, amelyekre egy-egy útvonaldarabka volt fölfestve. A szerencsés és az ügyes minden négyzettel egyengette kutyája útját a csont felé, de a négyzetek kitérőket kanyarinthattak, sőt zsákutcába is torkollhattak. Olcsó játék, ügyes játék, az ilyeneket szerettük. Sajnos kevés ilyen volt.
A gyerekeink kisvasútra és kisautókra is vágytak. A két nagyobb fiú már megszokta a vágyakozást. A tanulás persze keserves volt. Emlékszem, egyszer a középső fiúval – lehetett kb. négyéves – egy játékboltban jártunk. Megragadott egy csili-vili kismozdonyt, amely olyanra volt festve, amilyenek a Vadnyugaton közlekedő mozdonyok lehettek, világítottak a lámpái, a kazánjában is sejtelmes piros fény pislákolt, fütyült, és kéményéből szenes füstillat pöfögött. Méregdrága volt, de a fiam nem akarta elengedni, szorította kis kezével, hiába mondtuk neki, hogy az más babáé, itt kell hagyni a polcon, csak sírt, hogy vigyük el, a Jézuska úgyis kifizeti. Mert jött a karácsony. Végül csak kihámoztuk a kezecskéi közül, de még a trolin, hazafelé is sírt, és amikor egy néni kedvesen odahajolt hozzá, hogy „ne sírj, kisfiú”, és a kezébe adott egy mandarint, a fiam úgy hajította el az illatos gyümölcsöt, hogy nem is tudtuk, hova repült.
Az már egy későbbi karácsony volt, amikor a feleségemmel megbeszéltük, hogy egymásnak semmit nem ajándékozunk, legfeljebb valami apróságot, de karácsonyfából nagyot veszünk, mert egyszer gyerekek a gyerekek. A két nagyobbik nem is volt már olyan kicsi, nekik lehetett okos könyvet venni, lovagokról, várakról, harci járművekről, dinoszauruszokról. Nem voltak ezek sem olcsók, de ennyi azért kitellett.
Hanem a legkisebb! Ő még kiscsoportos óvodás volt, és karácsony előtt az óvodában szokás volt, hogy a gyerekek lerajzolják, mit kérnek a Jézuskától. Az óvónénik pedig nem a szülőknek küldték el a rajzot, hanem a Jézuskának. Annyi trükk volt a dologban, hogy előtte az óvoda minden szülőtől kért egy otthonra megcímzett, bélyeggel is ellátott postai borítékot, amibe azután az óvodában a gyermek saját maga tehette bele a rajzát, az óvónéni segítségével leragasztották a borítékot, majd az egész csoport fölkerekedett, és elballagott a postára, feladni a rajzokat a „Jézuskának”.
Amikor a mi kisfiunk levelét meghozta a postás, bizony megkönnyeztük, mert egy nagyon szép versenyautó rajza volt a borítékban, lapos, áramvonalas, nagy lámpákkal és vastag, füstölgő kipufogóval. Ilyet kért a Jézuskától karácsonyra, és nyilván távirányítósat. Tíz-húszezer forintra becsültük az árát egy ilyennek. És tudtuk, a Jézuska nem hoz ilyen versenyautót a mi kisfiunknak. Nem telik a tanári fizetésből.
Azért bementem a játékboltba nézelődni, de a valóság a sejtésnél is kiábrándítóbb volt. Gyorsan napirendre is tértünk e fölött, ami nem megy, nem megy, jó iskolánk volt erre a gyerekkorunk, mert, hogy erre is kitérjek, a feleségem hozzám hasonló szegénységben nőtt fel. De mit vegyünk a kicsinek karácsonyra? Ő még hitt az olyan csodalényekben, mint a Mikulás, a Jézuska, a Nyuszi, és hát elküldte az autó rajzát a Jézuskának, azt hiszi majd, hogy a Jézuska rossz gyereknek tartja őt, ha nem hozza el neki, amit kért. Nyomasztó érzés volt, nekünk.
Karácsony közeledtével a boltok egyre merészebb ötletekkel próbálták vásárlásra csábítani az embereket, különösen a játékboltok, hiszen a gyerekek a legjobb csalik a kereskedők számára. A hozzánk közeli bevásárlóközpontban nagy versenypályát is építettek a távirányítós autóknak, élvezet volt nézni, ahogy ezek az ügyes szerkezetek egy kézben fogható kis doboz nyomogatására gyorsultak előre-hátra, fordultak, manővereztek, világítottak.
Már csak néhány nap volt karácsonyig, amikor egy délután hazaérve a feleségem büszkén újságolta, hogy megvan az autó a kicsinek. „Mutasd!”– kértem izgatottan, és ő elővette a szatyrából. „Vadi új!”
Újnak új volt, átlátszó vékony műanyagdobozba volt csomagolva. Autónak autó volt, talán versenyautónak is elment, de… Kicsike volt, tizenöt-húsz centi csupán, igaz, puha gumikerekei voltak és szépen ki volt festve, a legnagyobb baja azonban a madzagja volt, pontosabban az a vezeték, amellyel az aprócska távirányítójával tartotta a kapcsolatot. Ez körülbelül másfél méter hosszú volt – azért tudom, mert az autót azonnal kibontottuk kipróbálásra –, és ez bizony gátat szabott a száguldásnak. Mert amúgy elég vehemensen megindult a kicsike, mihelyt beletettük a két ceruzaelemet, és megnyomtuk a távirányítón az „előre” gombot. Rajta kívül csak egy „hátra” gomb volt még, így forgásról, manőverezésről szó sem lehetett, csak előre-hátra suhant, de legalább nagy hanggal, és az első lámpái is adtak valamicske remegő fényt, gondoltam, legalább addig, amíg erősek az elemek. „Te, ez kínai!” – mondtam feleségemnek, miközben ide-oda futtattam az autócskát. „Persze, hogy kínai, a kínai boltban vettem” – mondta a feleségem – „de a másik, a húszezer forintos is az lenne.” „Azért ez kínaibb”, mondtam, de hálás voltam a feleségemnek, hogy megoldotta a problémát. Elpakoltuk, és eldugtuk az autócskát, nehogy idő előtt felfedezzék a gyerekek.
Éjszaka sehogy sem tudtam elaludni. A kisfiam rajzára gondoltam, elképzeltem, ahogy a fa alatt meglátja a kínai autót, kibontja, és sírva fakad, mert az autó nem fordul, és mindenbe beakad a vezetéke. Zúgó fejembe pördült a kerekes falovam, a sínpálya nélküli zöldtalpú sorompóm, a kulccsal felhúzható versenyautóim, sőt a tömörgumis kis bicajom is, és megmagyarázhatatlan gyűlölet támadt bennem a kínai autócska iránt. Felkeltem, papucsot sem húzva mentem át a másik szobába, ahová a kínai autót dugtuk, hogy összezúzzam, a szemetesbe hajítsam ezt az olcsó, silány játékot. Kinyitottam a szekrényajtót, megragadtam a műanyagdobozt, a kisautó zötyögött benne, forgattam, nézegettem. A kisautó kiesett a dobozból, koppant a parkettán. Rátiporhattam volna, összezúzhattam volna. Ehelyett azonban fölemeltem, nézegettem, eltört-e, valamelyik része, megkarcolódott-e a festése. Megsajnáltam az apró szerkezetet, amit ugyanúgy a gyerekek örömére készítettek, mint a húszezreseket. Szerencsére nem esett baja! Beügyeskedtem a dobozába, visszatettem a helyére, becsuktam a szekrényt, a konyhában ittam egy pohár vizet, azután a kiságyhoz mentem, néztem a kicsit. Egyenletesen szuszogott, majd cuppantott egyet, és elmosolyodott, mintha sikerült volna bekanyarodnia egy szék alá egy távirányítós autóval.
Pálinkás Mihály a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Játékautó (jatekmuzeum.blog.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
