Szentmártoni Szabó Géza Napút-díjas
A Napút-díj (Napút-levél és -érem) 2018. évi kitüntetettje Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész. Tóth Sándor érem- és Mészáros Róza festőművész alkotását tizenkettedik alkalommal ítéli oda a folyóiratműhely: szellemiségéhez közel álló szerzőnek több évtizedes irodalmi vagy tudományos életművéért. Az ünnepi eseményre szeptember 27-én került sor a Nádor Teremben. Laudációt Csörsz Rumen István mondott.
Éles és nem goromba elmével
Szentmártoni Szabó Géza köszöntése
Elhangzott a Napút-díj átadása alkalmából
2018. szeptember 27-én
1992-ben léptem be a Bölcsészkar kapuján (még a Pesti Barnabás utcában), s nyomban a III. emelet felé vettem az utat, ott működött akkoriban a magyar szak. Nem volt kétséges, hogy a proszemináriumot kinél akarom felvenni. Szabó Géza nevét jól ismertem – ma már bevallhatom: jobban, mint bárkiét a szóba jöhető tanárok közül. Hat éve birtokomban volt ugyanis egy legendás verseskötet, a „piros Balassi”, amelyet Kőszeghy Péter és Szabó Géza rendezett sajtó alá, s a Szépirodalmi Kiadó adta ki 1986-ban. Nemcsak szép kiállítású kötet, csinos reneszánsz metszetekkel és nyomdadíszekkel, hanem kották is ékesítik: a Balassi-versek biztosan vagy hipotetikusan rekonstruálható dallamai. Mint ifjú régizenész (aki csakis azért akartam irodalmár lenni, hogy egy másik tudomány hátterét is felhasználhassam a muzsikához) már megjelenése óta forgattam és kedvenceim közt tartottam a könyvet, s amikor lantozni kezdtem 1987 végén, ebből énekelgettem először. Oda, ahol csak egy versszakot nyomtattak a következő vagy az előző lapra, kézzel beírogattam, hogy ne kelljen annyit lapozni. Nemrég becserkésztem egy hibátlan antikvár példányt, hogy Anna lányomat megajándékozzam vele. Úgy érzem, nagy becsben tartja.
Akkor még nem tudtam, hogy e kottákért – amelyek maguktól értetődőnek tűntek – Szabó Géza hány csatát vívott a kiadóval és a „daloskönyv” hangulatát komolytalannak érző irodalmárokkal. Azóta is neki köszönhető, ha bekerül néhány kotta a kritikai kiadásokba. Legutóbb a Régi Magyar Költők Tára XVI. századi sorozatában Bogáti Fazakas Miklós históriáihoz állított össze zenetörténészhez méltó dallamfüggeléket.
Azon a szeptemberi napon teljesen biztos voltam abban, hogy Szabó Géza lesz az én emberem. Valaki, akit nem szabad elszalasztani az egyetemen. Késve értem oda az első proszemináriumra a Múzeum körútról, s az óra már elkezdődött. Igyekeztem észrevétlenül belopózni, ami nem sikerült, ugyanis a tanár úr ez alatt az öt perc alatt már érezhetően közösséggé formálta a körben ülő diákokat. Szinte zavarba jöttem, hogy még én is oda akarok férkőzni. Sose felejtem el: aznap mindenkinek a keresztnevéről és a családnevéről kellett valamit mondania, tudja-e az eredetét egyiknek vagy másiknak, viselt-e már a családban ilyen nevet valaki. Akkor mesélt nekünk először a Szentmártoni Szabó névről, meg arról, hogy a középkorban nem létezett Géza keresztnév: a hajdan a mongoloktól vagy a türköktől átvett, ’fény’ jelentésű, talán tisztséget is jelölő Gyevicsát olvasták annak tévesen, a Nyugaton tisztelt Giso püspökök és főurak nevének mintájára.
Aznap megpecsételődött a sorsom, s kezdetét vette hosszú, közös történetünk, amely remélhetőleg még nagyon sokáig tart. Szabó Géza ugyanis nemcsak proszemináriumot tartott nekünk, hanem régi magyar szemináriumot is – erre hárman jártunk összesen, tehát kiválóan lehetett dolgozni. Ráadásul utána már nem volt óránk, így mindig utolsóként, jókora túlórával hagytuk el a Bölcsészkar jórészt koromsötét és bezárt épületét, egyszer már a zseblámpás őrző-védő és a farkaskutya is szembejött a folyosón. Azóta eltelt egy bő negyedszázad, de ahányszor tanítani hívnak valahová, mindig ez jut eszembe. Hogy kell egy tanár, aki nem az óráját nézi. Aki kíváncsi a nevedre és a sorsodra, az ötleteidre és akár a tévedéseidre is, mert ezek jó és értő megbeszélésével valamennyien tanulunk. Nem letanítani kell az órát, hanem tanítani kell – méghozzá személyesen – a diákokat. Nem káposztafejeket, nem Neptun-kódokat, hanem embereket, értelmiségieket, akik akárhová vetődnek később, valamit közvetíteni fognak abból, amit ma jól adunk át nekik.
Szabó Géza egy reggel váratlanul előkapott a táskájából tizenöt, gondosan (és abszolút korhű módon) összehajtott reneszánsz fénymásolatot. „Levelük érkezett” – mondta mosolyogva, s látta, hogy a társaság zöme ki se tudja hirtelen nyitni, nemhogy elolvasni. Szerintem egész este ezeket hajtogatta, hogy mindkét csoportjának jusson belőlük. Én most is őrzöm, gondosan visszahajtva, mert így az igazi.
Általa, sőt az ő kedvéért tanultuk meg örökre a régiek hangos olvasását, a naptárreformokat, a protestáns s-es ejtés rímformáló erejét és a hosszú a’ szerepét az időmértékben, a „régi sirénnek szavát” és a Petőfi-dagerrotípiát. Szemléletes és szellemes volt, felszabadultunk, miközben olyan fogalomjegyzéket osztott ki (talán a könyvtár szakosoké volt), hogy a fülünk is kettéállt. Félgőzzel azonban semmit sem érdemes csinálni, a langyosakat pedig az Úr is kiköpi, szokták mondani. Szabó Géza református lelkész őseihez méltó, szenvedélyes előadó volt, világos, szép zengésű beszéddel, érthető retorikával. Gólra játszotta a focit, s nem azt sugallta, hogy „ezt a sok mindent ti, zsenge ifjak, soha az életben nem fogjátok megtanulni”. Épp ellenkezőleg: rávezetett, hogy a teljes művelődéstörténetet kell átlátnunk, ha érteni és élvezni akarjuk a szűken ránk maradt magyar irodalmi, netán zenei forrásanyagot. Ez a látásmód nagyon rokonszenves volt, mert eredetileg régész és képzőművész akartam lenni, úgyhogy egy hiányos mozaiknál nem volt izgalmasabb dolog a számomra. Szabó Géza jócskán tehet róla, hogy végül filológus, ha tetszik: kontextusvadász lettem a régebbi s valamivel újabb magyar irodalom világában. Még a későbbi doktori témám is ott született, az éjszakába nyúló szemináriumon: az ungaresca-forma, amelynek Balassi egyik verse volt a kiváltó oka, no meg kedves tanárunk biztatása. Ezt a habitust érdemes tőle eltanulni, ahogy sok minden mást is.
A tudomány egyik nagy csapdája, ha csak ötletekből áll. Ez gyakran az áltudomány melegágya lesz, amiből ma jókora választék kapható a délibábos nyelvészettől az összeesküvés-elméletekig, a barguzini Petőfitől a rohonci kódexig és vissza. A szigorúbb tudományosság gyakran úgy válaszol erre, hogy az ötletek terén aszkézist kényszerít magára. Az önuralom többnyire valóban előre visz. Néha azonban igenis szükség van a szó művészi értelmében vett ötletre, a gondosan összerakott tények fölötti apró felvillanásra, amitől szervessé és értelmezhetővé válik az adathalmaz. Szabó Géza kivételes egyensúlyt tart a kétféle szempont között, s irodalomtörténészként vállalja kísérletező, ötletekből is gazdálkodó szakmai programját, amellyel nyilván sok vitát kiváltott már – ez az egyik kedvenc elfoglaltsága –, de rengeteg mindent megoldott. A legékesebb példa erre, hogy felfedezte a Janus Pannonius-életmű elveszettnek hitt darabját, az Anjou Renéről írt panegyricust (ezer kalandon át), s műfordításban is közzétette, épp a Napkút Kiadónál. Ezzel és a költő arcrekonstrukciójáról szóló írásával elsőként vívta ki szakmánkból, hogy érettségi tétel legyen – szövegértelmezési feladatként. Alig várjuk, hogy tanulmányaiból új kötetet rendezzen össze, s így többen megismerhessék munkásságát.
Szabó Gézára az Eötvös Collegium jelmondata sokszorosan igaz: „Szabadon szolgál a szellem.” Ő, akit már negyedszázada Szentmártoni Szabó Géza néven emlegetünk, szabad szellemmel és kimeríthetetlen ötlettárral segíti a régi kultúrjavak szabad áramlását. Ő rendezte sajtó alá még a nyolcvanas években Tótfalusi Kis Miklós zsebméretű Balassi–Rimay-kötetének fakszimile kiadását – ezt az „útonjáró könyvecskét” kaptam ballagási ajándékul az általános iskola végén a szüleimtől. S vajon ki járta ki 1994-ben, hogy Balassi Bálint arcmása ne csak új emléktáblákon, hanem bélyegen és telefonkártyán is megjelenjen? E közismert festmény restauráltatása, majd egy grafikus változat elkészíttetése (Meszlényi Attila munkája) szintén az ő nevéhez fűződik. A Vigadó dísztermébe ki álmodott sokórás Balassi-gálát, aztán tíz évvel később kitől eredt a Gyöngyösi Istvánnal közös sárospataki konferencia gondolata? S vajon ki találta ki, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Balassi-kiállításán úgy lehessen megpillantani Losonczy Anna alias Julia arcát, hogy útközben térdet-fejet hajtsunk neki?…
Az irodalmárokon túl a történészekkel és a muzsikusokkal is jó barátságot ápol. Nemcsak a piros, majd kék Balassi-kötet, Bogáti Fazakas Miklós zsoltárkönyve vagy a Tinódi-életrajz igazolja ezt. Oroszlánrésze volt abban, hogy a Magyar Régizenei Társaság létrehozta A Régi Magyar Vers Ünnepét, amely mindig Balassi születésnapjához, október 20-ához kapcsolódik. Ennek párja lett a naptárban a Szent Bálint-nap, amelyet a jeles társaság azért hívott életre, hogy ne csak a lufiszíves valentinozást vegyük át Nyugatról, hanem a tavaszi szerelemünnep komolyabb, reneszánsz tónusát is. Ez az ünnep ugyancsak negyedszázados, ahogy a Tinódi-emléknap, január 20. (Sebestyén napja, ami feltehetőleg közel esett a költő születésnapjához). A Magyar Kultúra Napjának így lett naptári ikerpárja a régi magyar epikus költészet emléknapja, sok éven át ilyenkor adták át a Tinódi-lantot. S ha már Kölcsey Hymnusánál tartunk, ne feledjük, hogy annak eredeti ihletőjéről és dallammintájáról, a CXXX. genfi zsoltárról épp Szabó Géza kutatott fel perdöntő összefüggéseket.
A világ nem idegen neki, sőt minden érdekli, színesnek és összefüggőnek tartja. Erről rögtön meggyőződhet, aki kirándult már vele, legutóbb Szondi György, a Napút főszerkesztője győződhetett meg erről kolozsvári útjuk során. Az intézetünk Reneszánsz Osztályának régi országos konferenciához Szabó Géza buszos kirándulásokat álmodott, felejthetetlen tájakon és utakon – persze mindig tovább tartott az út, mint az eredeti tervben állt, de a lenyűgözött embertömeg igencsak lelassul ilyenkor. E műfajra a koronát 2010-ben tette fel, amikor kora reggel Körmendről indultunk, bejártuk Vas és Zala megye határszéli műemlékeit, tettünk egy kört Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában, majd estére Körmendre jutottunk vissza. Hatszáz fotóval tértem haza az álomutazásról, közben persze Szabó Géza szuggesztív magyarázatai maradtak a fülemben.
2007-ben jelent meg az orosz nyelvű teljes Balassi-fordítás, amelynek zenés bemutatójára egy csapat magyar irodalmár utazott Moszkvába. Géza már előző nap útra kelt, s mire mi megérkeztünk, gyorsan bebarangolta a várost, hogy valamelyikünknek legyen helyismerete. Úgy mesélt róla, mintha húsz éve ott lakna – vétek lett volna elmulasztani a közös talpalást az amúgy dermesztő orosz tavaszi időben, aztán ugyanígy bejártuk Nyizsnyij-Novgorodot, ahol Géza ugyan nem járt még, de minden térkép és tudnivaló kész volt a fejében. Az ottani Kreml (vár) fokáról kipillantva aztán mindannyian felkaptuk a fejünket, mert a süvítő szélben tengernyi vizet láttunk mindenütt. Géza rögtön elmesélte, hogy a Volga és az Oka folyamok itt találkoznak, s épp a tavaszi áradások ideje volt.
Utas tehát ő, kedves tanárunk és barátunk, igazi naputas. Ha volna Nap-utazási Iroda, habozás nélkül rábízhatnánk a vezetését. A díj, amit most átvehet, e sokrétű és nemes világszépítést szeretné megköszönni. Nem vitás, hogy sokunk nevében.
Csörsz Rumen István
Illusztráció: Szentmártoni Szabó Géza és Szondi György (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
