Kodranszkaja, Natalja Vlagyimirovna: Boldogtalan Mária
Marija Mironovna Veliszkaja emlékének
A polocki kolostorhoz minden évben, Szent Jefroszinya napján, fogadalmi zarándokútra indultak a parasztasszonyok. Noviko falutól ötvenöt versztát kellett megtenniük. Hajnali öt órától este kilenc óráig csak mentek: tavasszal ez hosszú napnak számít. Sztrunyja faluba, az utolsó állomáshelyre mindenfelől összegyűltek a zarándokló asszonyok. Mindegyik izba nyitva állt ilyenkor előttük. Sohasem volt elutasításban részük; sőt, a helybéliek megtiszteltetésnek tekintették, ha az asszonyok náluk töltötték az éjszakát. Alighogy megérkeznek a faluba, az öregek közül valaki már szalajtja is a gyerekeket szalmáért, s a zarándokok a padlóra vetett szalmán álomra hajtják fejüket.
Még alig pillantják meg a hajnalt, s máris úton vannak, hogy idejében érkezhessenek. Porosak, a sietségtől kihevültek – hiszen egész Polockon át kellett vánszorogniuk, ugyanis a kolostor a város túlsó végében áll. Az asszonyok úgy, ahogy éppen voltak, hátukon tarisznyájukkal, egyenesen a templomba mentek. Pénzükből csak a gyertyára tellett, másutt semmire nem költhettek. A legfontosabbat, a kenyeret, magukkal hozták.
A kolostor melletti templomban, amelyet Szent Jefroszinya építtetett, ezen a napon teljes pompájával zajlott az istentisztelet.
A nagy fehér ereklyetartóban – pontosan az oltár előtt – nyugodott Szent Jefroszinya kisujja.
Kerek egész esztendőben keményen dolgozik a falusi asszony, miközben fogadalmat tesz: elmegy a kolostorba az Úrhoz buzgó imával forduló Szent Jefroszinyához. Idáig az asszonynak egy nap a járás, a kolostorban marad, az két nap, s vissza egy nap. És amikor hazatér, mintha más ember lenne – lelke is jobbá vált, s minden rossz is eltűnik, amit a nehéz élet rászabott.
A gyalogosok a jekatyerini országúton mentek. Az olyan széles, hogy egyik oldalról nem látod, ki jár a másikon. Mentek, mintha utol akarnák érni azokat a vándorokat, a világos kérgű, magas nyírfákat, ott, az út mentén. Az úton meg sóska nőtt, akárcsak a bojtorján. Az asszonyok scsit főztek belőle. Aztán még sokféle gomba is termett az úton – azokat beledobálták a scsibe.
Az asszonyok nagyritkán ha találkoztak valakivel útközben. A kocsikon csak falubeliek utaztak, azok is ritkán, az idegenek pedig a rövidebb, nemrég befejezett műutat választották. Úgyhogy mindenütt csak csönd és békesség, a madár dalol, itt-ott nyúl fut keresztbe az úton.
Mennek az asszonyok, csapatban mennek, az egyik öregember egyedül vánszorog, botjára támaszkodik. Oly csöndes az út, hogy hallani, amint az övén lógó bádogbögre meg-megzörren. S bár vak, érzi, az isteni boldogság öleli körül.
Hatalmas, gyönyörű a mi országunk, sehol másutt nem olyan széles az égbolt, olyan tág a tér, olyan illatosak a mezei virágok, mint Oroszországban!
S mikor az emberek megérkeztek Szosznyica faluba, huszonöt versztára Polocktól, gyakran fogadalmat tettek, hogy átgázolnak az Obol-folyón. Elég széles és helyenként mély volt az Obol-folyó. A zarándokok általában kompra szálltak, ami egy kopejkáért a túlsó partra szállította őket. Akik azonban fogadalmat tettek – gyalog gázoltak át a folyón. Az asszonyok felhúzták szoknyájukat, még a térdük is kibukkant, de voltak az öregebbek között olyanok, akik nem röstellték, s szoknyájukat hogy víz ne érje, fejükre kapták, s már neki is feküdtek a víznek. Ni, gondolják, akik a kompról figyelik őket, még majd megfulladnak ott, a mélyebb vízben, vagy a gyengébbeket magával ragadja az örvénylő víz. De nem, egymást segítik, a legöregebbeket kezüknél fogva megragadják, és vizesen, zilálva, a hidegtől elkékült arccal, de boldogan úsznak ki a partra: teljesítették fogadalmukat.
Kapaszkodva másszák meg a meredek partot, s tovább mennek a fenyvesen keresztül. Gyönyörű, isteni szépségű a fenyves és sötét. Csendes, és oly tiszta, mintha csak egyetlen fenyőág heverne benne, mintha sima nemez-szőtte alom terítené a talajt.
Egy kislány is az asszonyokhoz szegődött, ki tudja, hogyan: a Boldogtalan Mária. Még nyolcesztendős sem volt.
– Hová igyekszel, kicsim? – kérdezik tőle. – Nem bírod odáig az utat!
– Bírom én, nénikéim, Isten segedelmével kibírom odáig – válaszolt magabiztosan Mária.
S közben szeme csillagként ragyogott. Életében talán soha még annyi szó el nem hagyta a száját. Oly félénk volt, szavát nem lehetett venni. Félt az felnőttől, gyerektől. Igaz, kishúgának rongybabákat csinált, szintén hallgatagon és komoran, de ő maga sohasem játszott velük. Legtöbbször a házfal tövében kuporgott, lógatta mezítelen lábát, elfoglalta magát, s úgy elmerült gondolataiban, hogy valahányszor a háziak szóltak hozzá, ijedten pattant föl. Tekintete különös volt, olyan élettelen. Sötét, egész tompa, merev, mintha semmit sem látna. Napbarnította arcán a mosoly pedig erőltetett, kényszeredett. Sajnálta, aki ránézett. A faluban úgy is hívták – Boldogtalan.
Korán reggel a zarándokok útra keltek. A vörös felhőben izzó Nap, úgy tűnt, gyorsan kúszik fel az égre. Mária soha életében még nem látta ilyen magasnak az égboltot. A falu fölött általában alacsonyan függött az ég, különösen esténként, amikor csillagjait szerteszórta. Hihetted, ha felmászhatnál a harangtoronyba, kézzel elérhetnéd őket. Itt pedig oly sok az ég, amerre csak nézel, hosszú az út, a fák meg olyan hatalmasak, hogy borzalom, s Mária hol az egyik, hol a másik néni szoknyájába kapaszkodik.
És nagyon aprókának látja magát, nem nagyobbnak az úton futkosó bogárnál.
Még a magas, sovány asszony, Agrafena néni is, akinek hétrét kell görnyednie az ajtóban, ha az izbába be akar jutni, itt mint egy gomba, olyan picinynek látszik – gondolja Mária.
– Néni – kérdezi, de nem tudja, nem tudhatja pontosan kifejezni magát –, hogy lehet az égig eljutni? Nevetnek az asszonyok– sehogy, s kábul a hőségtől Mária feje.
– Nagy a Te birodalmad, Uram – hangos sóhajtással szól az egyik öregasszony, Szelihejevna.
S minden fordulóban egy új világ tárul fel. Itt egy türkiz-mező, ott vörhenyes kazlak még tavalyról – mind mintha nyitott ház lenne. Árnyékban felbuzgó vízmosásban sűrű fűként nőtt seprővirágba gabalyodtak a sárga, magas virágok, s a mélyből arany gyertyácskákként csillannak ki. Mária pedig lelkesedik mindenért, hiszen lelke mindeddig semmi mást nem tett, csak unatkozott.
– De hol van itt Isten? – gondolja magában Mária, és néz mindenfelé.
Azt tudja, hogy otthon, az izbában, az első sarokban, fekete ruhában él. De itt hogy találja meg? S fejébe mindenféle gondolatok fészkelik be magukat
A hazugság a legszörnyűbb bűn – így tanítja Szelihejevna keresztmama. Majd hirtelen ezt gondolja: „Itt, az úton akar most mindnyájunkat megbüntetni az Úr?” Agrafena nénit, az öreg Szelihejevnát és a testes Akszinyját, aki olyan jóízűen nyaldossa mindig húsos, telt ajkát. És az Úr ezeket az öregasszonyokat szép nagy galócákká változtatja útközben. Ahogyan itt mennek, úgy állítja sorba őket. Őt meg, a legkisebbet – mint egy kis fekete tücsköt, bedugja egy sípba, és egész úton ugráltatja majd. Hát nem jobb lenne visszafordulni, otthon nem kell így rettegni.
De az asszonyok gyorsan haladnak, s napégette, forró, mezítelen lábuk finom port ver, ő pedig a rettegés elmúltával futni kezd, hogy utolérje őket.
És bármerre tekint is Mária, vége-hossza nincs a földnek, s már kételkedni kezd, hogyvajon odaérnek-e valaha is a kolostorhoz.
Fáradt lábait mintha tűz járná át, sarka ég. Kicsit leülni út közben, és pihenni, aludni egy keveset. Szeme a kimerültségtől le-lecsukódik. De fél, hogy amíg ő alszik, a sok néni megfeledkezik róla, s otthagyja. És Mária képzeletben már látja magát egyedül a világban. Hiszen még az utat sem ismeri, hogy hazamehessen, itt pedig mindjárt sötét lesz. S szörnyen sajnálja magát.
Szürke farkát behúzva nagy házőrző kutya fut a kocsi után, hosszú nyelvével liheg a forróságtól. Mária úgy látja, farkas az, s mindjárt megeszi őt. Álmában felkiált – félálomban haladt eddig.
Az asszonyok nevetve nézik.
– Mondtam, kicsi vagy te még, most aztán bírj magaddal! – már-már haragosan szól rá Akszinyja néni, s kézen fogja.
És ahogy ez a forró, széles kéz megérinti Máriát, olyan jó érzés tölti el, és úgy megnyugszik a lelke, mintha nem is ment volna el otthonról, a falujából. Hogy lépteit a néniéhez igazítsa, gyorsabban tipeg, már vidám, s érdeklődéssel nézeget körbe.
– Néném, hallgasd csak, hogy énekel az a madár! – Kezét Akszinyja felé nyújtja, s csöndesen beszél, nehogy elijessze az éneklőt.
– És szerinted, kislányom, mifelénk nincs ilyen szépen daloló madár? Mindig csak dolgozol, és semmit sem hallasz – mondja Akszinyja néni, s közben, mint a kacsa, fejét ingatja.
Az öreg Szelihejevna valami miatt nagyot sóhajt, ajka imát mormol. Megy, csak megy, nem is néz oldalra, fél, hogy megáll, mivel tudja, ha csak egy percre is megáll, nem fog többé elindulni, annyira kimerült. Botladozva, fáradtságtól elnehezedett lábaival gereblyézve a homokot, tovább vonszolja magát.
A zarándokok végre eljutottak Sztrunyja faluig. Egy éjszakát ott aludtak, s reggel már meg is érkeztek a polockiji kolostorba.
Mária hol Szent Jefroszinya vékony, kettétört viaszgyertyára emlékeztető kisujját, hol a saját, napbarnított élő ujjait nézte, amiket azután igyekezett a háta mögé rejteni, attól való félelmében, hogy, az ő ujjai is ugyanolyan sárga gyertyácskákká válnak, mint Szent Jefroszinya ujja.
A relikvia, no meg saját koszos körmének hosszú szemlélése, az ének, a sekrestyés soha véget érni nem akaró utolsó fejhangja kimerítette Máriát.
– És hol van a többi része? – bökte meg Agrafena nénit.
– Kinek a többi része? – kérdezi a néni, s körbenéz.
– Hát Szent Jefroszinyáé – mondja most már hangosabban Mária.
– Kijevben, a Lávra kolostorban nyugszanak a csontjai – magyarázza Agrafena néni. Azután, amikor felhangzik a „nyugodj békében a szentek között”, gyorsan térdre ereszkedik, letérdelteti Máriát is maga mellé. A Boldogtalan Mária hét esztendeig anya nélkül élt, s szívében csak a rettegést őrzi. A rettegés minden más érzést kiölt belőle. Sötétedéskor kishúgával bement az izbába, és semmiért onnan az udvarra ki nem ment volna, még az apai verést is szívesebben elviselte. R
Egy gondolatba hirtelen belereszket: talán váratlanul találkozik most megboldogult édesanyjával!…
Majd csak később, tizenkét éves korában érzékeli, mily nehéz anya nélkül élni, eltöpreng ezen, s elönti az irigység. Mindenkinek van édesanyja, aki dédelgeti, s minden édesanya büszkélkedik a lányával. Csak Mária van egyedül, mint valami idegen a faluban. S ha nincs anyukád, senki úgy igazán nem is törődik veled. Marad az az öröm, hogy évente elzarándokolhatsz Szent Jefroszinyához. No meg elmehetsz a templomba. Nagyon tetszett neki, milyen ünnepélyesek a templomban az asszonyok meg a muzsikok, mintha más emberek lennének. És attól, hogy suttognak, meg lábujjhegyen járnak, csak még titokzatosabbá válik a szertartás.
Mária szerette nézni, hogyan égnek tartóikban a magas viaszgyertyák, melyek arany nyelvecskékként világítják meg a szentek arcát. Az ikonosztáz megrémisztette Máriát, ahová csak Mihail atya mert belépni, s ahol a mindenki számára láthatatlan Isten lakozott. Az oltáron arany vázában papírszirmokkal szorosan átkötözött ízléses fehér rózsacsokor állt. Ezek a szép, nem e világból származó virágok nyugtalanították Máriát, és olyan hőstettekről kezdett álmodozni, amelyeket majd ő visz véghez, melyek vele történnek meg. Attól pedig, hogy olyan tisztára vikszolták a padlót, jólesett a térdelés.
A kék ablakokon távoli napfény szüremlett át, künn szél táncoltatta a meggyfaágakat. Mária egyetlen egyszer próbált egy szemet leszakítani, olyan kesernyés ízűt. Azután bevallotta apjának, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, annyira csábították a meggyszemek az ablakon át. Sokáig imádkozott bűnbocsánatért.
Otthon, az izbájukban, kicsorbult görbe tükör függött a falon, nagyon magasan, nehogy a gyerekek összetörjék. Máriának csak lábujjhegyre kellett állnia, s megláthatta benne az orra hegyét, ami olyan nagynak tűnt, hogy szinte a szeméig ért; ettől gyermekkorában nevetségesnek érezte magát. Igazából még nagyobb korában sem nézett a tükörbe, esetleg talán csak futtában, ünnepnapokon, hogy megigazítsa fején a kendőcskét, amikor a templomba indult. A tükörbe nézve nem látta képmását, ilyenkor elgondolkodott, csöndben sóhajtott, hogy fejét még mindig nem takarja apácafátyol, s még azt sem tudta, milyen szép, sötét szemöldök húzódik napbarnította, keskeny homlokán, milyen aranyos a szomorúságtól parázsló fekete szeme.
Tizenhárom éves korában úgy öltözött, mint egy öreganyó, éveken át ugyanazt a termetre szabott szürke kartonruhát hordta, télen meg csak ritkán vette le magáról anyja öreg irhabundáját, melyben elveszett vékonyka kis teste.
Mindent jól csinált, egész nap a háztartással foglalkozott, minden rá várt mint legidősebb lányra, este csak nehezen tudta kiegyenesíteni a hátát a nehéz, nem kislánynak való munka után. Vacsora végeztével leszedte a terítéket az asztalról, s gyorsan lefeküdt, de gyakran színlelte az alvást, hogy zavartalanul gondolkodhassék a saját fontos, de még nem teljesen kitisztult tervein.
Ahogy idősödött, Mária egyre többet gondolt arra, hogy kolostorba vonul. Csak ott érezte jól magát. Ünnepélyes, megvilágosult arccal járt. Először a zarándok asszonyokkal beszélgetett megállás nélkül, mintha be akarná hozni az elfecsérelt időt, melyet otthon hallgatással, egyedül töltött. Mindig vonzották a szent őrültek, a nyomorékok, akikkel különösen gyöngéden bánt, és akik szerették őt.
És amikor a zarándoklatból hazatért, derűs hangulata komorrá vált. Mindinkább magába szállt, s mindent, ami nem az Istent idéző álmodozásához kapcsolódott, üresnek és feleslegesnek érzett.
Mária sok mindent hallott a zarándokoktól és a vándoroktól, akik az ő falujában is megfordultak, a szergijevi remetelakról, Geraszim atyáról, akit „Gondviselő” néven emlegettek, és arról, hogy mindenkit, aki megfordul nála, addig soha nem érzett öröm tölt el.
És lelkében Mária elhatározta, elmegy a szentéletű agg remetéhez, hogy áldását kérje Isten szolgálatához.
Unokafivérével, a kis Kosztyával, elment tehát a szergijevi remetéhez.
Nem ilyennek képzelte Geraszim atyát. Kistermetű volt, sovány, olyannyira, hogyha nem lett volna szakálla, serdülő fiúnak is beillett volna. Arcát, mint finom pókháló, ritkás kis szakáll övezte, szeme és arca olyan aranyszínű volt, akár a rozs. A kis fekete süveg szinte hozzánőtt kopasz fejéhez. Halántékán pedig kék sebhelyekként futottak az erek.
Kis széken ült, csukott szemmel, gondolataiba merülve, úgy tűnt, várta, hogy Mária szólaljon meg elsőként. Mária azonban képtelen volt szavakká formálni mindazt, ami mondandót összegyűjtött, amikor elindult Geraszim atyához. És az agg szerzetes külseje is megzavarta.
Az öreg pedig csak hallgatott, és olyan sokáig hallgatott, hogy Mária nyugtalankodni kezdett – az agg szerzetes talán már meg is feledkezett róla. Még lélegezni is elfelejtett, nehogy megzavarja. Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul állt, térdei is zsibbadni kezdtek.
Az öreg hirtelen ráemelte tekintetét, és olyan mélyen nézett Mária szemébe, hogy a kislány úgy érezte, az atya kiemelte testéből a lelkét, és a tenyerébe vette.
Lassú, széles mozdulattal keresztet vetett rá, majd visszahúzta kezét, amelyet Mária ismét meg akart csókolni, s végre megszólalt, de olyan csöndesen, hogy hallani lehetett, amint egy légy nekiütközik az ablaknak.
– Sok Istennek tetsző dolgot lehet csinálni odakint is a világban – mondta Máriának a Gondviselő.
Mária kővé meredt. És látván, hogy továbbra is csak hallgat, az öreg szerzetes így szólt hozzá, keményen:
– Cselekedd a jót, s közelebb kerülsz az Úrhoz, és a szívedbe zárod őt. Könnyű a kolostorban megmenteni a lelkünket, de próbáld meg künn, a világban, ahol sok a kísértés. De ne félj tőlem, lányom! – Hirtelen hangnemet váltott, s már hagyta, Mária hadd csókolja még a kezét, miközben ő folytatta: – És még túl fiatal is vagy hozzá, hogy kolostorba vonulj – mondta, gyöngéd pillantást vetve az elutasítástól elszomorult arcra, s felállt a székről.
Mária szíve összeszorult. Sírhatnékja támadt, szeretett volna térdre borulni az öreg előtt, s elmesélni neki mindazt, ami egész eddigi élete során a szívében felgyülemlett. Szerette volna elmondani, hogy halt meg a mamája, hogy apja betegesen szomorú, és hogy milyen magányosnak, idegennek érzi magát a többi ember között. De amikor Geraszim atya elsötétülő arcára, sötét egérlyukra emlékeztető cellájára, s benne a most esetlenül meredező székre nézett, megint megrettent, s zavarodottan távozott, és úgy érezte, valamilyen bűne miatt (rosszul csinált valamit?) nem kapta meg az öreg szerzetestől kolostorba vonuláshoz az áldást.
– Na, mi történt? – kérdezte Kosztya, a kisfiú, aki már türelmetlenül várta az udvaron. – Megáldott Geraszim atya?
Mária szívében harag gyúlt Geraszim atya ellen. „Ha rögtön a Jefroszinyei kolostorba megyek, biztosan felvettek volna” – gondolta, s nem felelt az öccsének. Hiszen épp most tavasszal vették fel két hasonló korú társnőjét vezekelésre, pedig ők nem is zarándokoltak minden évben, mint ő, s nem jártak a templomi ünnepekre sem. És tessék, őt nem áldotta meg Geraszim atya, hogy szolgálhassa az Urat.
Ezután kisöccsével elment még a tyihonovi remetelakba is. Egy-két napot ott töltöttek, hazafelé menet pedig, épp Áldozócsütörtökön, még egyszer visszamentek a szergijevi kolostorba.
Az esti ájtatosságot ekkor éppen Geraszim atya vezette, mellette még nyolc szerzetes vett részt a szertartásban; egyik öregebb volt, mint a másik. Mintha nem is lett volna testük a bő, fekete palást alatt, a mellükhöz simuló nehéz, arany stólákban. Aszott fejükről a süveg minduntalan lecsúszott a fülükre. Kísértetiesnek tűnt a kezük, amikor keresztet vetettek. És Mária úgy láttat, hogy mind a nyolcnak egyforma az arca, olyan, mint a templom falára festett szenteké. E halotti arcokat a templomi gyertyák és mécsesek fénye világította be.
És Máriát megdöbbentette az aggok vénsége, légiessé vált lénye, ami mindörökre bevésődött az emlékezetébe, csakúgy, mint az egész esti szertartás, ami közben az ég és a föld egymásba olvadni látszott.
Geraszim atya minden szót olyan megindítóan ejtett ki, s olyan magasztos és üdvözült volt intő szava, amikor Istenhez fordult, hogy Mária úgy érezte, életében először hall templomban igazi istentiszteletet. Amikor pedig az imaszóra a Mária számára láthatatlan kórusból az énekesek hangja válaszolt, az olyan gyönyörű volt, mintha nem is kívánt volna a földön maradni , hanem egyenesen az égbe szállna.
És minél tovább hallgatta Mária Geraszim atya hangját, amellyel oly jól és egyszerűen imádkozott s beszélt Istennel, annál világosabbá vált számára, hogy ő soha ilyen közel nem kerülhet Istenhez, soha nem imádkozhat úgy, mint Geraszim atya. És egyre inkább elöntötte szívét a Gondviselőbe és az általa mondottakba vetett hit, vagyis hogy ebben a világban kell élnie, s viselnie kell a maga keresztjét.
A zarándoklatból hazatérve a többi hasonló korú lánnyal a városba ment, hogy munkát keressen.
A városban, ahol mindenki saját maga gazdája – míg a faluban minden Istentől van, s mindenkinek ugyanaz a sorsa – , Máriának nehéz volt megszoknia, s keserű volt az idegenek kenyere. Isten most szigorúbbnak és távolabbinak tűnt számára, mint a faluban, ahol mindig kérhettek tőle valamit, s nap mint nap kapcsolatba léphettek vele. Gyakran eszébe jutott a tisztelendő úr, Mihael atya,színevesztett miseruhájában, amúgy háziasan, álmosan, amitől még kedvesebb volt most a szívének, aki aszály idején megszentelte a mezőket, mert a muzsikok nem kérték, hanem követelték az esőt Istentől, és Isten oly közel volt hozzájuk, ott, a mező fölött. A városban a nagy házak mögött szinte nem is volt égbolt, és Isten elhagyta Máriát, és egyre magasabbra távolodott a felhők fölé. De azért minden este ugyanúgy imádkozott. Fejét a paplanba fúrta, hogy ne hallja, amint a többiek ájtatosságát kinevetik, és gyakran imája közben elaludt.
A templomban elvakította az éles fény, a miseruhák pompája, a rengeteg ikon, de mégsem volt képes az imára figyelni, figyelme gyakran másfelé terelődött, zavartan nézegetett mindenfelé, s szomorúan állapította meg, hogy az imádkozók között egyetlen ismerős arcot sem lát. És amikor ezeket a jóllakott, szép cipőket viselő embereket nézte, visszaemlékezett a falusiak keserű sorsára, ami őt is arra kényszerítette, hogy a városban dolgozzék. És így, kétségek között hányódva, már azon tűnődött, hogy vajon mindenki egyenlő-e Isten előtt, hiszen a városban gyakran hallotta azt a mondást, hogy Isten csak a gazdagokat szolgálja. Bűnös gondolatai miatt bűnbánattól gyötörve szenvedélyes imába fogott, kérte a Szent Atyát, szánja meg őt, védje meg a bűnre csábító gonosz lélektől. De bármennyire igyekezett is Isten házában elhessegetni bűnös gondolatait, valahányszor belépett a templomba, máris mindenféle ocsmány dolog fészkelte be magát a fejébe.
És ahelyett, hogy végtelen szeretetet érzett volna Isten iránt, szívébe rémület költözött, és ez a rémület fokozatosan eltávolította őt az Úrtól.
S amikor hallotta, amint a pap a Szent Evangéliumból Máté igéjét hirdeti: „Kérjetek, és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak néktek. Mert aki kér, adatik annak, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak”, képtelen volt könnyeit visszatartani, mert e szavak hallatán megérezte erőtlenségét és rútságát az Úr előtt.
Nem mert imádkozni, félénken és bűnös lélekkel keresztet vetett, a szentek ábrázatára nézett, s szívében nem volt nyugalom. Könnyektől elhomályosult szemével viaszrózsa-csokrot látott az oltárasztalon, hasonlót ahhoz, ami falujuk templomában volt, s ez a csokor lassan nagy, fehér felhővé vált, ránehezedett a mellére, s többé már nem remélt csodát.
A városban tartózkodásának második évében egyszer épp Geraszim atyához készült, amikor értesült az atya hirtelen haláláról. A kereszt, melyet az atya parancsolata alapján egész életében viselnie kellett, hirtelen mérhetetlenül nehéz lett.
Mária csak három év múlva látogatott haza a falujába. Érett és még inkább magába forduló nő lett belőle. Húga, egy szép, testes lány, igyekezett nem egyedül maradni vele, félt Máriától, ettől az idegentől, aki már nem tartozott hozzá. Apja, aki időközben még görnyedtebb lett, kapkodva igyekezett a ház körüli teendőket ellátni. De sohasem fejezett be semmit, félbehagyta minden munkáját. Zavarta a lánya viselkedése, modora.
Este a húga elment, hogy találkozzék a többi fiatallal, az apa pedig, lejjebb csavarva a lámpabelet, letérdelt, és imádkozni kezdett. Mária csak ledobta magáról a ruháját, bebújt az erős üröm illatot árasztó durva lepedő alá, a kemény szalmazsákra, melyen gyermekkorában aludt. A frissen megigazított lámpabél alig sercegett a piros mécsesben, gyönge fényt vetett az ikonszekrényre, vörösre festette az egész szobasarkot és imára görnyedt apját.
Mária visszaemlékezett gyermekkorára, amikor apjuk a viharos éjszakákon kiemelte őket, gyermekeit, az ágyból.
– Imádkozzatok, kicsinyeim, hogy elmúljon a vihar! – mondta, s a kunyhó közepén letérdelt.
No de a gyerekek aludni szerettek volna, nem örültek, hogy fel kellett kelniük, és megpróbáltak nem térdepelni, hanem ülni a padlón, de úgy, hogy apjuk ne vegye észre.
S még arra a hiedelemre is emlékezett Mária, melyet nem egyszer hallott gyermekkorában: ha a templomban megkondulnak a harangok vihar idején, a vihar ketté szakad: egyik felhő erre megy, a másik arra, s vége a vésznek.
Sóvárogva gondolt vissza gyermekkorára, sajnálta hogy elhagyta a szülői házat. De bármennyire próbálta is magára erőltetni az imádkozást,hol a gyermekkorától oly ismerős ikonra nézve, hol buzgón imádkozó apjára, már elhagyta régi és egyedüli öröme – kapcsolata Istennel.
– Alszol? – kérdezte suttogva az apja.
Ugyanígy suttogva, mintha rajtuk kívül még más is lenne a szobában, felelte apjának: nem, nem alszik.
Apja feljebb csavarta a lámpa fényét, az asztalhoz ült, s megkérdezte:
– Már nem imádkozol mindennap?
– Nem – felelte Mária.
Rövid hallgatás után, kitalálva apja gondolatát, még hozzátette:
– Senki sem hibás benne, hogy nem imádkozom, senki sem beszélt le róla, csak úgy belülről jött.
– No és gyónsz? – szólt ismét az apja.
– Nem, azt sem – mondta Mária.
Hosszú csönd. Az apa szemöldökét összeráncolva lesütötte szemét, és valami foltot kezdett letörölni az asztalról. Mária hirtelen fázni kezdett, s még jobban magára húzta a lepedőt. Sajnálta az apját. Kiült az ágy szélére, jól beburkolózott a lepedőbe, és így szólt:
– Nem tudom, apám, hogy mondjam el neked. Valami mintha kettétört volna bennem, mint egy tányér. Most meg kell várni, amíg újra összeragad – tette hozzá, szomorúan elmosolyodott, s visszafeküdt.
A három nap alatt, amíg Mária otthon volt, az apa többé nem hozta szóba a dolgot. Mária egyfolytában azt érezte, hogy ő itt nemcsak idegen, de jelenléte mindenkit feszélyez is, megzavarja a többiek megszokott mindennapi életét. A húga is úgy érezte, a pitvarba kell menekülnie, hogy elrejtse nővére elől fiatalos, vidám mosolyát, amivel megzavarná komor, hallgatag testvérét.
Mária pedig visszament a városba, most már örökre, hogy boldogtalanul éljen a világban.
Kun Tibor fordítása
Kodranszkaia, Natalia Vladimirovna (Besszarábia, 1901. nov. 10. – Élancourt, Yvelines megye, Franciaország, 1983. február ?) Orosz írónő. Édesapja német származású balti tábornok volt. 1919-ben Genfbe emigrált, ahol 1927-ben férjhez ment. 1940-ben New Yorkba költöztek, megkapták az amerikai állampolgárságot; nevét ekkor Natalie Codray-ra változtatta. Több emigráns folyóiratban publikált New Yorkban és Párizsban. Művei között monográfiák, levelezések, mesekönyvek, elbeszélések szerepelnek.
Kun Tibor a 2018-as Cédrus pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Ereklyetartó (bav.hu)
Cimkék: műfordítás, próza
