Suhai Pál: A stílus zavarairól és az írói respublikáról (Levélfa, 25.)
avagy ki mer kiállani
Kedves Tasi! Köszönöm írásodat. Visszaigazolásul minden sorát idéznem kellene. Mégis egy korábbi levelemet mellékelem, melyre a címzett akkoriban (s a mai napig) elfelejtett [!] válaszolni. Most, anonimre véve a figurát, azt remélem, hogy „kenyéradó gazdánk”, Szondi Gyuri elfogadja – s Te is – fölvetéseidre adott feleletnek. Barátsággal: Pali
Levél egy Névtelennek
2017. október 18.
Kedves Barátom! Engedd meg, kérlek, hogy pár mondat erejéig visszatérjek kedvenc témánkra. Zavarosság, zagyvaság. Nem mintha ebben különösebb örömömet lelhetném – fájó téma ez nekem, és mégis. Nem gondolom magam mazochistának, de öröm, hogy legalább egy rövid kis elmélkedés erejéig még előcibálhatom (előcitálhatom). Különösen most, hogy kezembe került Fehér Géza kiváló (és legalább ennyire szép) albuma: Török miniatúrák a magyarországi hódoltság korából (Magyar Helikon – Corvina, 1978). Ebben olvasom a következőket – egy török krónikásnak (kivételesen a török sereg kudarcát megörökítő) beszámolóját Belgrád 1456-os ostromáról. Többé-kevésbé igaz előadás, de milyen nyelven?: „A boldogult Mohammed szultán gházi egy ízben arra gondolván, hogy Belgiradot elfoglalja, az igazhivő sereggel és ágyúkkal ellene ment és erősen hozzálátott a víváshoz. Azonban mikor a falát ágyúkkal több helyen rombolva sikeresen fáradozott, az átkozott és tévhitben élő magyar király [Hunyadi János] a Tuna és Száva vizén levő hajóit jól megrakta az ördöngös feslett erkölcsűek csoportjával, maga pedig páncélba burkolódzva, a szárazon jött a várba a pokolra való hitetlenek óriási seregével, magával hozván számtalan ágyút és hadi eszközt… Mihelyt a negyedik pokol lakóinak sokasága miatt a győzelem menyasszonyának arca láthatóvá lőn az elhalasztás tükrében [!]: az igazhivők szultánja emez erős vár hadjáratának gyeplőjét a visszatérő út felé fordította a hit hadseregével.” Figyelemre méltó teljesítmény. S ezt nemcsak a szultánra, krónikaírójára is értem. Ha megtehette volna, nyilván egyszerűbben és érthetőbben fogalmaz. De mit tudunk mi az ottani viszonyokról: a fenyegettetések és csábítások labirintusáról, amelyben eligazodnia kellett a szerencsétlen flótásnak (e kivételezettnek). A stílus labirintusában is. Nem sok választása lehetett a túléléshez. Már Jurij Tinyanov művében (Az irodalmi tény, Gondolat, 1981) olvashattam a társadalmi viszonyok műfajt meghatározó szerepéről. Rövid kardomat most megtoldom egy lépéssel – hasonló összefüggés lehet a mindenkori kondíciók és a stílus mikéntje között is. A stílus ezek szerint (nemcsak az ember maga, hanem) a kor is. E régi elbeszélőnek a szép miniatúrák okán hajlamos vagyok innen (mégis?, vagy éppen ezért?) menlevelet kiállítani. (Utólag már könnyű.) Hanem a „mi” levélírónk… Róla pontosan tudom (ez neked is újdonság lesz, barátom), hogy választotta rejtjelező beszédmódját. (Esetemben csupán alkalmazta – de erről most ne többet.) Hogy választotta, erre álljon itt alábbi levélrészlete: „Tüskés egyszer azt mondta, nem muszáj úgy írni, hogy minden mondatod egy idézet legyen egy füveskönyvből, ne aforizmákat írj. Hanem írj úgy, mint Szerb: lazán s nem muszáj, hogy igazad legyen, de legyél érdekes, színes, neked ez áll jól.” Kiragadott mondat, lehet önkényes is (a kiragadás). De hogy lásd, valójában miről beszél, Szerző enyhe rosszallásomra (Babits-idézetemre: „Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet!”) – eme idézetemre a következő válasszal élt: „legközelebbi mesterem, Babits írja és kolosszális, amit mond: »A szellem világában minden és az ellenkezője is bebizonyítható«.” Babitscsal hadakozik Babits ellenében – s nem veszi észre. (Sem a maga értékelméleti relativizmusa hitványságát.) Nem is folytatom, e kedélyes párbeszéd húzása talán ennyiből is kitetszik. Viszonyainkra és korunkra vall, hogy ilyen értekezői „ismeretelmélettel” és „ars poeticával” sikereket lehet elérni. Sőt. Talán még sőtebb is. El kellett még gondolkoznom egyebekről is: az idézett személynél mégis csak ismertebbek karrierjén. Szép számmal akadtak (akadnak?), de ezt is már fantáziádra bízom. Viszont még egy idézettől nem tudlak megkímélni. Jut eszembe a Conversations-lexikoni pör. Bajza. Belegondoltál, hogy manapság mennyire aktuális? Mennyire kívánatos? Lenne? Vigyázz, kegyelemdöfés: „Megtanultam igenis a társasági élet viszonyait tisztelni; tudom, hogy ott herceg és gróf, báró és nemes, polgár és paraszt van; mivel tartozom mindeniknek, egyenként és együtt, értem, de értem viszont azt is, igen jól, hogy ezen tartozás, ezen kötelék csak a polgári kör határáig nyúlnak, s ott, hol az írói respublika kezdődik, hol a tudomány országába lépünk, hol a társalkodási konvencióknak vége, ezek is megszakadnak. Itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget, s én ezeknek szoktam, ezeknek tudok térdet és fejet hajtani, nem semmi auktoritásnak, nem semmi grófi méltóságnak.” Vajon e kívánalom minket mikor ér utol? S ki mer manapság, ki mer kiállani? Te mernél? (Magamtól kérdezem.) Tőled baráti intésekkel (integetésekkel!) búcsúzom.
Suhai Pál
Illusztráció: Suhai Pál
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
