Virágh László: Sándor bácsi
„Dolgozzatok, piszkos kommunisták!”, szokta volt mondogatni Sándor bácsi, miután – saját bevallása szerint – botjával megkavarta a vörös hangyabolyt (és csakis a vöröset!) erdei sétái alkalmával. Ezt az aktust soha el nem mulasztotta volna, holott nagy állatbarát volt világéletében. Állatbarát és vadász, ami az ántivilágban még remekül összefért egymással.
A Budakeszit körülvevő erdőket járta, és Máramarosra gondolt, ahol a családi birtokai voltak egykor, amíg el nem üldözték onnan a románok. Később a kommunisták is megtették a magukét az ügyben, hogy a megkisebbedett hazában se érezhesse igazán otthon magát.
Tehát Máramarosra gondolt, a havasokra, miközben időről időre megállt, és gondosan célba vett botjával egy őzbakot, vaddisznót vagy szarvast, aztán nesztelenül, kalapját szemére húzva (mert a szeme villogása is elárulja az embert, tanított) vérbeli vadászként ment tovább, óvatosan kikerülve a fűben hentergő szerelmespárokat, akiktől alig néhány méterre turkált az anyadisznó a malacaival (mert az állat tudja, ki a vadász, akkor is, ha puska helyett csak bot van nálad, mondta).
Vég nélkül tudtunk beszélgetni, miután német-, vagy zongoraórám befejeződött Margit, vagy Irma nénivel, úgy, hogy rendszerint 11 tájt szólítottak fel kedves tapintattal a távozásra. Beszélgetéseink a vadászattól a világegyetem véges, avagy végtelen voltáig terjedtek. Én 16 éves voltam, ő 6o körül járt. Minden kérdésemre kaptam választ, és amit mesélt, sohasem volt unalmas. Tőle hallottam például, hogy Erdélyben használatos volt egyfajta csomóírás, ami hasonló lehetett az inkák kipujához. Gyermekkori emlékként őrizte, hogy egyszer azt mondta apjának az öreg kondás: „Tekintetes úr, megvan az elbitangolt kan, ihol az írás, most hozták a szomszéd faluból”, és egy összecsomózott köteg madzagot mutatott fel. Vajon néprajztudósainknak van erről tudomásuk?
Természetesen világháborús élmények is előkerültek. Még az elsőből, amelyben huszártisztként harcolt. Milyen más volt akkor még a háború is! Létezett még a lovagiasság.
A rekkenő hőségben Ukrajna sztyepjein lovagoltak járőrözve. Már harmadik napja, elcsigázva. Ellenségnek se híre, se hamva. Végre víz: üdítően zöld, gyepes partok között nagyobbacska folyó kanyarog, akár ha a Tisza lenne. Ki tudna ennek ellenállni? A tízfős járőrcsapat bizonyosan nem. Hányják le magukról az átizzadt, büdös ruhát és önfeledten gázolnak a vízbe. A lovak is örülnek a frissítő fürdőnek. Hirtelen szakad vége az idillnek: porfelhő közeledik, amelyből mintegy 2o-3o főnyi kozákcsapat bontakozik ki sebes vágtában. Éppen csak arra jut idő, hogy összekapkodják a ruhát, fegyvert és átúsztassanak a túlsó partra. Amazok előbb kurjongatva végigvágtatnak a part mentén, majd amikor látják, hogy az ellenség csak annyi, amennyi ázottan kapkodja magára a vizes ruhát, ők is nekilátnak a fürdésnek. Egy tiszt azonban beugrat a vízbe, úsztat át, éppen feléjük. Valamit hoz a magasra tartott kezében. A mieink, lövésre kész fegyverrel, gyanakodva figyelik, mit akarhat a muszka. De Sándor bácsi int: nem kell lőni. A kozák kikaptat a folyóból, csizmájából csurog a víz, lova prüszköl. Tiszteleg, átnyújt Sándor bácsinak egy szárazon megőrzött vászonzacskót, éppen azt, amit a feltartott kezében hozott. Dohány van benne, meg gyufa. Hiszen látták, hogy mindenük elázott. Leülnek együtt, elszívnak egy pipát, mahorkát, eltársalognak franciául (!), aztán a magyaros bajszú kozák felpattan jól tartott pejlovára, szablyával tiszteleg és visszaúsztat az övéihez. Nem ők találták ki a háborút.
Másik helyen – már később – állóháború folyik. Beásták magukat, lövik egymást. A tüzérek – hallgatólagos megegyezéssel – oda céloznak, ahol emberben nem eshet kár. A senki földje: krumpliföld. Mindkét oldalról odajárnak főznivalóért. Folyik a barátkozás is, de a gyűjtés nem mindig megy békésen. Kemény öklözések is esnek néha, fegyverhez azonban senki nem nyúl. Azaz, volt valaki, aki egyszer megpróbálta elővenni a bajonettjét, ám ezt, mindkét fél, teljes egyetértésben lefegyverezte, és jól helyben hagyta. Hogy melyik félhez tartozott? Hát fontos ez? Minden népnek megvan a maga söpredéke.
Illusztráció: Vöröshangya (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
