Kellei György: Útitárs az útvesztőben
– Beszélgetés a Veszprémben élő Búzás Huba költővel –
A város legelegánsabb lakóparkjában, a Takács-kertben, egy csodálatosan berendezett lakásban írja verseit Búzás Huba. Felesége, Edit asszony korábban Budapesten, televíziós látványtervezőként dolgozott, de kiváló lakberendező és stylist is, így érthetően méltó körülményeket teremtett férjének az alkotáshoz.
Búzás Huba 83 éves, Keszthelyen érettségizett, majd jogi diplomát szerzett a pécsi egyetemen. Tizennégy éves bírói gyakorlat után a Veszprém Megyei Tanács osztályvezetője lett, majd évtizedek múlva visszatért a városi bíróságra. Középiskolás korában egy nyáron át versenyszerűen úszott a Budapesti Előre csapatában. Rajki Béla „emelte” ki a Balatonból, és mellúszásban Európa bajnokot akart nevelni belőle, ám szülei nem engedélyezték a fővárosba költözését. Később a ringben kötött ki. Édesapja rábeszélésére, aki ökölvívó edző volt, az egyetemi évek alatt nagyváltósúlyban élvonalbeli bunyós lett belőle a Pécsi Bányászban. Idővel búcsút intett a sportnak, a líra végzetesen elcsábította, a folyóiratok sorra közölték verseit. Idén jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában, Kallai Sándor festőművész illusztrációival az Égi kupolánk című lírai eposza. Búzás Huba megírta élete – József Attila-díjra esélyes – főművét. Beszélgetésünknek a hetedik, legfrissebb kötete adta apropóját. Pályafutásának sikereit, buktatóit sem kerüljük meg.
Az eredményes, ismertséget szerző költői indulást 1972-ben 23 éven át tartó hallgatás követte. Utána viszont sorjáztak a kötetei: Kávéillat – korán ébredőknek (2000); Napranéző (2003); Hajnali tótágasok (2006); Tépd le a napot (2008); Amerre a szél fúj (2010); Kúszmászva Európa zsámolyán (2015). Imponáló termékenység. Miért tartja fontosnak a költészetet az életünkben?
A költészet, mióta világ a világ, mesemondás az emberről. Szerb Antal vallotta: „Az irodalom a lélek válasza a sorsra.” Ennek módja, formái, eszközei az idők folyamán a körülményekkel változtak. Valaha egy volt még az epika, dráma, líra. E műfajok között ma sincsenek áthidalhatatlan távolságok. Gondoljunk csak T. S. Eliot A költészet három hangja című értekezésében kifejtettekre. Kezdetben talán tűzhelyeik mellett, „a kétszáz lovat áldozó dombokon”, vagy a Yucatán-félsziget áldozókútjai magasában – kezdetleges zeneszerszámaikat pengetve vagy azokon dobolva – dalolták, mondták, jajongták évezredeken át az ember sorsáról (létéről, hiteiről, félelmeiről, vágyairól, reményeiről) történeteiket, vízióikat, imáikat, meséiket a táltosok, sámánok, varázslók, papok, mágusok, igricek, költők. És ez talán az emberiség legigazabb története, mert a lélek legmélyéből lövellt föl, akár a forró vizű gejzírek. Holnap, holnapután is mesélni fogják az emberek történeteiket, beszélnek szenvedélyeikről, indulataikról, örömeikről, szerelmeikről, viszontagságaikról, háborúikról (halottaikat siratják), szentjeikről, isteneikről.
Az irodalmat, különösen a lírát kedvelők körében feltűnést keltett és elismerést váltott ki versművészete, az újszerű költői hang. Az országos média érdeklődését azonban még válogatott verseket tartalmazó kötete, a Tépd le a napot se csigázta fel. Mi erről a véleménye?
Azt hiszem, többféle magyarázata lehet. Bizonyára szerepet játszik az a kárhozatos tény, hogy a múlt politikai rendszerben, 1972-1995 között, mint költő, a hallgatást választottam. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy egy-egy írói életmű kibontakozásához, pláne elismertetéséhez legalább két-három évtized kell. Épp annyi idő ez, amennyi időn át költőként elnémultam. Az okok között említhetjük, hogy versesköteteim mindössze 3-400 példányszámban láttak napvilágot, azaz szélesebb körű olvasóközönséghez eleve el sem juthattak köteteim. Ehhez járul, hogy Magyarországon az ésszerű könyvterjesztés nem megoldott. A kisebb kiadók nem foglalkoznak terjesztéssel, a könyvkereskedő cégek pedig szintén haszonelvűek. Ismertség hiányában (ami üzleti kockázatot jelent) át sem veszik „a nevesincs szerző” műveit eladásra, neve legföljebb folyóiratokban válhat idővel ismertté. Emiatt még kevés példányszámú kötetem is kiadóm raktárában porosodik, mielőtt a zúzdába kerül. Az „újszerűnek” mondott költői hang szintén szerepet játszhat az érdektelenségben, noha szó sincs a versekben ún. „költői félhomályról”. Versbeszédemben nagyon is érvényesül a pontos mondatszerkesztés követelménye, noha textusaimat antigrammatikálisan választott szavak teszik ki; a mondatnak (a költői képnek) mindenkor latens, emocionális tartalma is van: képzettársítások hordozzák a költemény lappangó affektusait. Mi tehát az újdonság? Önálló szóalkotások, archaikus fordulatok, hangulatfestő kifejezések, nyelvi sziporkák, megkomponált verszene. Új strófa-szerkezeteim, a pentagrammának elnevezett új versforma saját kreáció, megfelel személyes vérmérsékletemnek, ugyanakkor megközelíti a már unt szonettforma hajlékonyságát.
Költői értékrendemről elmondhatom, hogy az nem merev, de szigorú. A versformák közül nem vetem el például a szabadversek változó ritmusú variációit se. A legfontosabb viszont, hogy a mű a költő látomásokat hordozó indulatait fejezze ki. Elengedhetetlennek vélem a szemlélet eredetiségét (egyediségét), azaz a mű konkrét, személyes érzéseket fejezzen ki improvizatív eszközökkel, újszerű szemléleti formában.
Mivel a mű esztétikai vitalitása mindenkor az erőteljes nyelvtől függ, meghatározó, hogy az irodalmi alkotást a nyelv eleven egyedisége jellemezze. Az erőteljes nyelv képek elképzelésére kényszerít, újszerű hangulatokat teremt; a szikrázó, szokatlan szó-kapcsolások, szó-kreációk „új borzongásokat keltenek” – mondták a régiek. Csiklandozzák a tunya szelleműek tudatának még a hónalját is – mondom én. A líra nem-ábrázolható érzésekről szól, így azok hangulattartalma csak hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel, azaz képekkel érzékeltethető.
Mindeddig elkerülték az irodalmi díjak. Mi ennek az oka? G. B. Show mondta, hogy díjat nem illik visszautasítani, úgy kell élni, hogy ne kapjunk.
A Mozgó Világ nívódíján kívül csakugyan nem kaptam irodalmi kitüntetéseket, díjakat. Ez azonban ne hangozzék keserűen! Nem a kitüntetéseket, díjakat tartom irodalmi rangjelzéseknek, hanem a magas esztétikai nívót, magát a kiváló művet, amit elismerni kell, illik, ha az csakugyan egyetemes érvényű, újszerű és egyedi műalkotás. A díj legföljebb az ismertséget mozdítja elő, hogy a díjazott munkája eladható legyen, műve eljuthasson a minél szélesebb olvasóközönséghez. Ennél is nagyobb baj az olvasóközönség helyes esztétikai ítélőképességének deformációja. Amit a díjak téves odaítélése, vagy éppen oda nem ítélése okozhat. Ítélőképességünk mindkét esetben károsodást szenved a megtévesztő gyakorlattal, mert ferdül az irodalmi ízlés, értékítéletünk elbizonytalanodik, hajlik a silányabb minőség elfogadására.
Minek tulajdonítsuk, hogy a 2010-ben megjelent, kevés figyelmet kapott Amerre a szél fúj című verseskötetét csak öt év múlva, 2015-ben követte a Kúszmászva Európa zsámolyán című, valamivel nagyobb érdeklődést kiváltó kötet? Kedvét szegte a visszhangtalanság?
Nem cáfolom, hogy az Amerre a szél fúj várakozásom ellenére még annyi elismerést se kapott, mint a Tépd le a napot; a Kúszmászva Európa zsámolyán fogadtatása pedig ismét valamivel többet. A veszprémi (teltházas) bemutatókon kívül az Amerre a szél fúj csupán egy halványra sikeredett könyvbemutatón szerepelhetett az Írószövetség könyvtárában. A Kúszmászva Európa zsámolyán nemcsak Veszprémben, de Egerben is közönségsikert aratott, eljutott a Libri könyvkereskedés-hálózatba, könyvtárakba, valamint Szakolczay Lajos, a neves kritikus írt róla elismerő méltatást. Mindemellett kortárs írók, költők, kritikusok, zeneszerzők, festők tisztelték meg köteteimet véleményeikkel, lelkendezéseikkel, melyeket a kötetek belső borítóin fülszövegekként (blurbökként) szerepeltetek. Az Amerre a szél fúj egyébként – olvasóim visszajelzései szerint – semmivel sem színvonaltalanabb líra előző vagy későbbi köteteimhez képest. Ellenkezőleg, számosan efféle sorait dicsérgetik: „úgy éltem nyüzsgeteg piactereken, akár / gyümölcsök halmain – lakcímem a szélben – / kis pottyadékevő nagy madarak közt, / egy csellengő csuri, csöppnyi veréb / a nőkre fölcsiripolva…” (Öreg csavargó éjdala)
A feltett kérdésre válaszolva kijelenthetem, hogy magasabb évjáratom folytán ihletem aszúsodik, „termékenységem” nem lankad. Az Amerre a szél fúj után ugyanis 2012-ben újabb kötettel jelentkezhettem volna a könyvpiacon: a Félrevert harangjaim című verseskötet azonban nem jutott el az olvasókig. Oka: kiadóm – akkor a pesti Hungarovox – eredménytelenül pályázott a kézirattal a Nemzeti Kulturális Alapnál; az alap nem finanszírozta a kötet kiadását. Mellékesen megjegyzem: előzőleg léptem ki az Írószövetségből alapszabály ellenes politikai nyilatkozatuk miatt, amit a közgyűlés tudta nélkül adott ki az elnökség „a magyar írók nevében”. Fájlaltam, mert kötetem versvilága „közéletibb” líra az előzőknél, kifejezetten háborúellenes sugallatú opuszokat tartalmaz. A kézirat a későbbiekben is háttérbe szorult – a mai napig asztalfiókom titkai között hever –, mert utóbb már fontosabbnak éreztem a Kúszmászva Európa zsámolyán kiadását, amelynek finanszírozását végül a NAPKÚT Kiadó Cédrus Alapítványa vállalta magára.
Térjünk vissza a csaknem negyedszázados költői némasághoz. Mi váltotta ki ezt a nyilván gyötrelemmel, érzelmi elfojtással járó állapotot?
Újkori irodalomtörténetünkben visszatérő kérdés, hogy létezett-e 1968-1989 között akár nyílt, akár burkolt cenzúra, és létezik-e ma is? Nyílt cenzúra az említett időszakban nem volt; burkolt cenzúra annál inkább, és emiatt a szintén gyilkos öncenzúra el-eltaposta sokat ígérő irodalmi kezdeményeinket. Ma teljes a gondolat- és véleményszabadság. A sajtószabadság terének beszűkítése következtében azonban mindezeket erősen korlátozza a regnáló hatalom. Érvényesülnek ma is a csoport- és pártérdekek, a szerkesztőségi klikkek. Ezek olykor gúzsba kötik, öncenzúrára kényszerítik az alkotókat. Huszonhárom évi hallgatásom? Kiváltó okát sokáig magamban is megkérdőjeleztem. Végül 2011-ben olvasóimnak is bevallottam: igen, a gyötrő öncenzúra hallgattatott el 1972-től kezdődően. Domokos Mátyás irodalomtörténész 1993-ban Az olvasó fényűzése című művében már a mai írástudók árulásáról beszélt. Megállapításait máig érvényesnek, igaznak érzem: „… az írástudók árulása napjainkban kezd olyan méreteket ölteni, hogy az igazi szellemi kötelesség hagyományainkba írt kőtábláinak a kisajátítása is a szemünk láttára zajlik, akik erre az örökségre való lármás hivatkozással igyekeznek megteremteni árulásuk szellemi legitimizációját és az erkölcsi folytonosság illúzióját… életünkön mindinkább a nemzeti, faji és üzleti öncélúság az úr…” Vallom: az írás szabadságának csakis az írás adhat értelmet. Babits Mihály eredeti szavaival: „az írástudóhoz a világítótorony heroizmusa illik, amely híven mutatja az irányt”. Egyébként pedig szenvedek a honi irodalmi élet töredezettségétől, a klikkesedéstől, provinciális szemléletétől, amely a fővárosban élő írók java részére is vonatkozik. Egykor tehát a totalitárius hatalommal szembeni függetlenségem megőrzése (önkínzó öncenzúrám) késztetett az elnémulásra; 1995-től sem gondolom másként: a mindenfajta politikai függőségtől mentes értékrendet képviselem.
Idén megjelent Égi kupolánk című verseskötetének nemzeti-irodalmi jelentőségét mutatja, hogy három bírálója is, egymástól függetlenül, Madách Az ember tragédiája című művéhez hasonlítja, méretezi az eposzt. Igaz, nem rangsorolják mellé, de összevetik vele, semmiképp nem az eposz hátrányára. Ilyen vélekedésekkel is találkoztam: európai vers, utánozhatatlan költői univerzum, kozmikus égbe tekintés, stiláris lelemény, hiteles közelítés robbanásszerűen táguló világunkhoz. Voltaképpen mi a mű tárgya, illetve mondanivalója számunkra?
Elvem ugyan, hogy a szerző sose magyarázgassa művét, a műnek kell magyaráznia önmagát, de tegyünk kivételt. A mű lényegét egy vezér-mottóba sűrítettem a kötet elején: kozmikussá nyitott tudatfolyamatok kifejezése a nyelv eszközeivel. A mű tárgya: az Ember, az Emberiség, konkrétabban a XXI. századi ember közérzete; még szűkebb értelemben: a szerző tudata. Nemzeti-irodalmi jelentősége Madách nagy művével való összevethetőségéből következik, ami megtisztelő, mégis – vagy emellett – egyetemes jelentőségű mondanivalóját kell, hogy hangsúlyozzam. Egyetemes, korszakos jelentőségét a bírálók említik ugyan, de az nem kap döntő hangsúlyt méltatásaikban. Holott a mű történeti szemléletmódja – tárgyilagosan ítélve – inkább egyetemes, mint nemzeti, hisz tárgya, ismétlem, az egész emberiség közérzete, félelmeink, olykor apokaliptikus látomásaink. Az ember félelemérzete abból a felismerésből fakad és táplálkozik, hogy e bolygó az otthonunk, lakhelyünk ugyan, itt élünk az élettelen közepette, ám se a Föld konkrétan, se általában a Világmindenség nem kompatibilis velünk: rideg, ellenséges környezet vesz körül, benne az élők léte esetleges. Emiatt populációnk megmaradására kevés az esély, különösen, ha megmaradásunkra törekvésünk egymás kiirtására, pusztítására és a környezet ártalmára korlátozódik. Ma már nem egy-egy nemzet fennmaradása a tét, hanem az emberiségé. Lássuk be: az ösztönéletű ember viselkedése történelmünk során elszomorító, nem sok jót ígér. A környezet károsítása olyan méreteket ölt, amely létünket veszélyezteti, pusztulásunkat sietteti. Az ókortól kezdve az emberek világméretű marakodását tapasztaljuk.
Természetesen sohasem az a mérvadó, miként vélekedik a munkájával szemben elfogult szerző műve értékeiről, annak remélt vagy várható hatásáról. Rendszerint az esztétika, stilisztika és verstanok mércéjével mérő kritikusok, irodalomtörténészek és nem utolsósorban az Olvasók értékítéletei döntenek műalkotásának minőségéről. Bizonyára így van rendjén.
Fenyegetettségünk, magunkra hagyottságunk pregnánsan megjelenik az eposzban, noha nem új keletű emberi félelmekről van szó. Korábban is találkoztunk „a menekülő emberrel”. Maga az érzés is eredendően régi. Ön az egész emberiség „világbavetettségére” figyelmeztet, és közeli pusztulását vizionálja, hacsak nem fordul vissza a szakadékba vezető útról. Felmerül a kérdés: mit mond az eposz a vallásokról, az istenhitről? A teremtő nem eleve garantálja fennmaradásunkat?
A mű nem nevezhető se hit- se vallásellenesnek, de bigottnak sem. Szinte valamennyi nagyobb hitfelekezet fundamentumait tárgyilagos távolságtartással, olykor empátiával jeleníti meg, kivált a költői képek „filmvetítésével”. Vonatkoztassunk el tőlem: a szerző az emberiség „égbekiáltó” kérdéseit – igaz, álmában csak – egy Mindenség-szubsztanciához intézi. Ugyanakkor a nooszféra (az emberi tevékenység által módosult bioszféra – a szerk.) szellemi védőernyőjének tekinti az istenhitet. Idézek az eposz 47-48. versszakaiból: „sehonnan nincs egyéb felelet, se hír, eh, rajtad nem segít ’valaki’, ha nincs; / azazhogy higgyetek, imádkozz, te vagy a képzelet világa, / mind, amiket kitalálsz magadnak, monda, legenda ezernyi hőse, / varázslatok, vallásalapítóid, szekták…” E sorok nem cáfolják, ellenkezőleg, bizonyítják a pajzsul felépített hit (vallások) kozmikus félelmektől felszabadító szerepét. Közömbös, hogy a hit önmagában sohasem bizonyította tények valóságát. Mindegy is tehát, mely vallásról van szó. Efféle nézőpontból hiteinknek is volt az adott történelmi helyzetben progresszivitásuk. Azaz: továbbra is vallom a fizikai, biológiai, tehát természeti, társadalmi és mentális mozgások tapasztalatilag és elméletileg igazolt jelenségének létezését, miszerint irányultságuk, egymásnak feszülésük valóság. Megkülönböztethető a fejlődés, visszafejlődés, az ismétlődés és irreverzibilis mozgásirányok, valamint a körforgások elmozdulásait előidéző progresszív és regresszív hatóerők állandó jelenléte életünk mindennapjaiban.
Az elbeszélő költemény befejezése, az emberiség pusztulását jósoló látomások ellenére, szinte idilli hangulatú. Vajon ez nem gyöngíti-e a fejezeteken végigvonuló, mélységesen komor látlelet és figyelmeztetés hitelességét?
Gondoltam erre… Úgy vélem azonban, hogy a fenyegető apokalipszis árnyékában, a pusztulás látomásának ez az erőteljessége tudatilag és érzelmileg éppen ellenkezőjébe csaphat át. Katartikus hatása nemcsak az emberben való csak azért is-hitünket! és elszántságunkat erősítheti, hanem felkínál egy magasabb rendű lét iránti célt is – vágyat. A szemléleti forma újdonsága talán ebben mutatkozik meg leginkább. Ez azonban a költeményben szintén nem előzmény nélküli, nem váratlan. A mű erős jellemzője a progresszív irányultságú történelem-szemlélet, amikor például azt mondom a műben: „ember! a történelmed – vérmaszatos ugyan, de – szabadságod röpte, magasba föl…” A mű szemléletmódja és végső kicsengése ezért életigenlően pozitív. Bizonyítja ezt az egész mű jobbat akarása, az egymás közötti megbékélés vágya, valamint a népek és az egyes emberek jogainak tiszteletben tartására, megóvására irányuló visszatekintés és a felvázolt jövőkép. A szövegelemzők szerint minduntalan visszautalások történnek erre. A történelem tapasztalt trendje reménnyel tölthet el: még megmenthet mindnyájunkat az ember társadalmának önvédelmi reflexe, amely végső soron nemcsak kikényszerítheti populációnk életben maradását, hanem további felemelkedésének irányába mozdulhat el. E bizakodó történelemszemlélet korántsem happy endes hurrá optimizmust kiált a nagyvilágba. Kozmikus veszélyeztetettségünket, kozmikus magányunkat nem lehet elmismásolni: „művészek hordozzák Goya látnoki / lidérces őslény-látomását időtlen ember-óriásról, / meztelenül aki ül egyedül végtelen űr peremén és szétnéz…”
Az eposz tudományos érdeklődésről, történelmi és művészettörténeti műveltségről árulkodik. Aki elolvassa és igényes, óhatatlanul rákényszerül, hogy Bachot hallgasson, Goethe, Flaubert és Balzac regényeit lapozgassa, utánanézzen a görög mitológiának, az európai forradalmaknak vagy a spanyol falangisták tetteinek. Az ismeretek befogadását persze nem könnyíti meg az ön kreativitása, vagyis az eposzban alkalmazott formai és esztétikai újítások. Melyek ezek?
Most megjelent művem, vélhetően, ugyanazokban a hibákban szenved, és ugyanazon erényekkel dicsekedhet, mint korábbi versesköteteim. Legföljebb műfaji jellegzetességeiben tér el az előzőektől. Az Égi kupolánk szokatlan asszociációs mezője, az alkaioszi strófa-szerkezet (eddig a világirodalomban soha elő nem fordult) megkettőzésének újdonsága egy vadonatúj műfajban, az ún. „lírai eposzban”, tudtommal olyan forma-ötleteken nyugvó innovációk, amelyek összetettségüknél fogva is említést érdemlőek. Az eposz műfajának ilyetén megújítása, a líra műfajával történt ötvözése, sőt e „lírai eposz” egyetemes szemléletű egyedi művé formálása, meghonosítása a magyar irodalomban, talán önmagában is figyelemre méltó kreatív tettek. A formai újításokkal kísérletező (modern) törekvéseket elutasító konzervatív szemlélet (amely a lírát és elbeszélést ötvöző új műfajoktól, vagy a prózába hajló lírától idegenkedik) meghátrálásra sohasem kényszerített. Ezúttal sem. Meggyőződésem vezérel: nagyobb horderejű formai újításaink közvetve jelentősen hozzájárulnak az emberről, létezésünkről szerzett, szerezhető tudásunk gyarapításához; végső soron ahhoz, hogy mindjobban felismerjük döntéseink operációs terének lehetőségeit és korlátait, megpillantsuk sorsunk ijesztő mélységeit, valamint felemelkedésünk útját, meghalljuk az emberiség egyre hangosabb jajkiáltásait, felmérjük kultúránk, civilizációnk fennmaradásának kínálkozó módját, megmentésének esélyeit.
Monumentális művének hét fejezete 298 négysoros versszakból áll. A fejezetcímeknek leleményesen a kötetet nyitó szürrealista költemény egy-egy sorát adta. Mennyi idő alatt készült el az eposszal?
Az remélhetőleg kiderült az eddig elmondottakból, hogy mi inspirált a megírására. Mindnyájan félelemmel születünk és félelemmel halunk meg. Én sem vagyok kivétel, ezért döntöttem úgy, mielőtt utolszor botlik a „csálén bicegő időm”, hogy megpróbálom az emberiség létét kifejezni, összefoglalni egy terjedelmesebb munkában. Hajnalban kelek, kávét iszom és leülök a dolgozószobámba. Papírra, golyóstollal írok. 2016 végén kezdtem el az eposzt. Már csaknem egyharmadával elkészültem, amikor 2017 áprilisában gyomorműtéten estem át. A lábadozás idején folytattam az írást. Gördülékenyen ment a munka, mintha diktálták volna a versszakokat. Május végén, június elején fejeztem be. Összességében a mű megírása, vagyis a kifejezés belső – nevezhetem szükségletnek – lélekindíttatásaimból adódott: „…amint te, ő, mi férfiak és nők, gyerekek, kutyák / száguldozunk egy távoli naplementbe, esthomálya – fuss! – ide ér hamar, / borul föléjük éj sötétjén katedrál égi kupolájuk, / szonda-szemük valahol e múltba néz, de a játszi jövőt kutatja…”
Juhász Ferenc 1985-ben jelentette meg a Halott feketerigó című, 493 oldalas eposzát. Később is hódolt a műfajnak. Ön szerint az eposz, így az Égi kupolánk is, mennyire lehet manapság modern, közkedvelt mű? Nem virágzott el a műfaj?
A műfajok nem avulhatnak, ha új tartalommal, újszerű szerkezetben és nyelvi formában, eredeti stílusban, hangon jelennek meg. A művek viszont elavulhatnak, idővel el is avulnak, még a legmodernebbek is. Egyébként a modern fogalmát ideje átértékelnünk. Nem annyira időszerűt, vagy korszerűt és aktualitást értek rajta, azaz nem kormegjelölést, hanem relatíve időtlen intellektuális minőséget, értéket. Minden modern, ha az előző idők, időszakok produktumaihoz képest progresszív, haladottabb erényeket, mentális felszabadulást, teljesebb, harmonikusabb fejlettséget képez, hordoz, mutat fel tartalmilag és formailag. A „csonthéjú” formával rendelkező művek kevésbé avulnak el, mint az eleve „puhatestűek”.
Az Égi kupolánk nem hagyományos eposz, hanem voltaképpen általam kreált önálló alfaja a kultúrhérosz történetének: ún. lírai eposz, egyben az adott (magyar) nyelvterületen a költői nyelv sajátos megújítása is. Tartalmában képzettársítás-líra, a tudat legbelsőbb szférájában lezajló indulati élet egzaltált, rapszodikus lüktetésének elbeszélése. Emiatt műfajilag inkább hasonlítható Saint-John Perse Bóják című alkotásához, semmint Dante Isteni színjátékához és mások korábbi, nagy hőskölteményeihez, vagy Madách Az ember tragédiája című drámájához. Saint-John Perse művétől viszont éppen abban különbözik, hogy – mint egy színes film – nagy léptékű kozmikus, történelmi, sőt művészettörténeti „látomás-förgeteget” vizionál.
A lírai eposz ekként a realitásnak megfelelően, azaz lazán kezeli a múló időt. Tudatunkban ugyanis az idő mindig egyidejűleg a múlt, jelen, jövő kavarodása. Az emlékező ember, illetve az elbeszélő tudatában összemosódnak a különböző időpontokban történt események, az éppen lejátszódóak vagy a történtek papírra vetésének időpontjai. Fejünkben – ennek következményeként – szinte hullámzanak, hömpölyögnek a történések, az emlékezet, a képzelet és a valóság tényei, valamint az ezeket motiváló, kísérő vágyak, szándékok, ábrándok, dühök, ezerféle érzelmek. Az átéltek a kifejezés által kapják meg jelentésüket. Az eposz többek által emlegetett „tág horizontja” talán ennek tulajdonítható. Hozzáteszem: nem didaktikus mű, nem útmutató, hanem útitárs az útvesztőben. Egyediségét és egyetemes kontextusát (valóságmezejét) szerkezeti kiteljesedésével, kompozíciójával és nyelvi megjelenítésével nyeri el. Nem tudunk róla, hogy a világirodalomban lenne előzménye vagy ismert referenciája. Mind a lektori és más vélemények, mind olvasói fogadtatása – noha kevés még a visszajelzés – azt bizonyítják, hogy az irodalom iránt érdeklődők elsődlegesen a formai elemek újdonságai nyomán fedezik fel e lírát, hogy leginkább az újító költő arca bontakozik ki számukra.
Elismerem: különös viszolygást érzek a kommersz lírával szemben. Az ízlés persze korról korra változhat. Történelem-szemléletem horizontja – háborús élményeim, a forradalomban való részvételem nyomán és a diktatúrák éveiben – kinyílt. Élettapasztalatomra épült értékrendemet, a társadalom elesettjei iránti szolidaritásomat, a hatalom jogtiprásait elítélő állásfoglalásaimat lehet manapság idejét múltnak vagy maradinak tekinteni, de ízlésem akkor is szemben áll mindennemű diktatúrával, antiszemitizmussal, rasszizmussal, közéleti és egyéb bűnözéssel. Nézetem szerint az emberség, a humánum értékrendjén alapuló írásművészetek abszolút lényege: a mindenkori hatalommal szembeni autonómia, az emberi érzésvilág árnyaltságának, sokféleségének megjelenítése, az emberi méltóság piedesztálra helyezése. Mindez önmagában persze nem újszerű. Hogy korunk idősebb magyar költőnemzedékén belül mégis úgy tartanak számon, mint újítót, nyelvújítót, vélhetően formai újításaimnak tulajdonítható.
Illusztráció: Búzás Huba (Domján Attila fényképfelvétele)
Cimkék: beszélgetés, műelemzés
