Levélfa

június 17th, 2018 |

0

Németh Péter Mikola: Néhány gondolat a főbűnökről (Levélfa, 22.)

Suhai Pálnak

TAMÁS

Már nem igazak ezek a szavak:
Bűn és bűnhődés
TE
a kereszthez háttal simuló alak
az ötödik stigmát szíved alatt
hitetlenségemmel én ejtém?

Valamikor a ma ismeretes Hét főbűn közé sorolták nyolcadikként a hazugságot, de ennek a parancsolatnak mintha teljesen kialudt, elveszett volna az értelme abban a „szent káoszban”, amiben élni kényszerülünk évszázadok óta. Talán helyesebb lenne élethazugságnak nevezni. Én mindenesetre így tekintek rá. Mint egyfajta tompaságra, érzéketlenségre az élet lehetőségével ajándékba kapott isteni kegyelem forrásával szemben. Nevezhetném a lelkiismeret hiányának is, az átvilágítottság hiányának. A lelkünkbe lerakódott sötét anyag, a salak színjátékának, fekete szivárványának. A hét főbűn nyolcadikként elénk álló színeváltozásának és színjátékának. Amikor a kevélység lustaságot, a harag félénkséget, a fösvénység irigységet játszik. Íme, a főbűnök kvintesszenciája: amikor a bűnt már nem képes követni a bűntudat…

Főbe(n)járó üzenet címmel, 1986-ban, Rózsa Endre szerkesztésében a Göncöl Csillagászati és Planetológiai Társaság gondozásában megjelent első verseskönyvemben foglalkoztam mélyebben a bűn és bűnhődés összefüggéseivel, persze már jóval előtte is F. M. Dosztojevszkijt olvasva. És akkor többek között az eredendő bűn fogalmával is szembesültem, amelyről addig teológiai és filozófiai összefüggésekben nem sokat tudtam, többek között arról sem sokat, hogy Boldogságos Szűz Mária, a Názáreti Jézus édesanyja az írások szerint mentes az eredendő bűntől. Így még véletlenül sem lehetett Mária az első felmagasztalt kurva, ahogy a beat nemzedék nagyhangú és nagyszavú íróitól hallottam, s akik, szó se róla, az Óceánon át elementáris erővel hatottak a Ratkó korosztály gyermekeire, „arctalan nemzedékünkre”.  Így értettem meg végre, hogy miért is viselheti Mária a Szent Szűz jelzőt, mint életminőséget jelentő előnevet.  Erről a kételyek nélküli lelki tisztaságról, a csurom-fehérségről, az evangéliumokból jól ismert női alakok egyikénél se beszélhetünk, az apostoli küldetésüket teljesítő tanítványok, férfiak esetében meg úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. Itt van például Tamás apostol alakja, akit a fenti versemben említek, a kételkedő. Ha lelki szemeinkkel csurom-fehér papi ornátusba öltöztetjük, akkor sem lesz a bűntől mentes, mert emberi természete okán már eleve kételkedett a feltámadás tényében: Krisztus sebeiben vájkált. Pedig, ahogy (felirat) című versemben írom, Krisztusnak:

Csak
mosolya
változott
és a
virágok illata
nem
a szögek
a seb helye
a bezárt ajtók előtt.

Bár az is lehet, hogy Tamás apostolnak tudomása volt a Krisztus feltámadása körüli olyan eseményekről, amelyekről a többiek mit sem tudhattak. Ám mégis, ennek ellenére, vagy éppen evvel együtt válhatott világossá számomra az is, hogy az eredendő bűntől való mentesség elfogadása, a szűzi tisztaság megértése hitbéli meggyőződésen alapszik, miként a Megváltó feltámadásának bizonyossága is azon. Et resurrexit tertia die!

Valójában ugyanerről, a feltámadás hitéről, a bűn és bűnhődés, a bűn és vezeklés, a bűn és bűnbocsánat ok és okozati összefüggéseiről elmélkedtünk éveken át, Hubay Miklóssal is, nem sokkal halála előtt, az Ipoly Eurorégiós Szabadegyetemi kurzusainkon Palócországot járva. Nógrád megye (Neogradiensis) magyarországi és szlovákiai oldalán: hol Csesztvén, hol meg Alsósztregován (Dolná Strehová) a Madáchok ősi földjén, termálfürdőhelyén évente, októberenként eltöltve néhány napot. Miklós bácsi mindezt a későbbiekben meg is írta Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára címmel, amit  a Napkút Kiadó közölt még életében, azt ti., hogy Az ember tragédiája első színének második megszólalásában azt olvashatjuk Madáchtól, halljuk is az Úr hangján, hogy „Be van fejezve a nagy mű, igen / A gép forog, az alkotó pihen”. Mintha a teremtett világ a legnagyobb rendben lenne. Mintha az ember… Á, dehogyis! Már miért is lenne rendben? Az eredendő bűnnel a nyakában? Többek között erről  eszmélődöm A hetedik nap végén című, Lautréamont Maldoror énekei ihletére írt ezópusi mesémben, de ugyanerre  reflektált határozottan Hubay is, a drámaíró és dramaturg. Mert hiszen „az egész Tragédia arról szól majd, hogy valami hiba történt a teremtésben, homok, vagy kavics került a gépezetbe. Ettől az, újra, meg újra felforrósodik, begerjed…” Az áteredő bűn miatt nem tökéletes tehát a teremtett világ. Ráadásul mindezek után a Teremtő eltűnik a történelmi színekből. De mitévő lesz aközben, amíg a világtörténelem kereke recsegve-ropogva bár, de kör-körbe jár? – kérdez rá jogosan Hubay. Majd így válaszol:  „Pascal szerint elbújik; Szkhárosi Horváth szerint: elalszik, így nem lát; Nietzsche szerint: meghal; Vörösmarty szerint: megőszül; Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágon. A Biblia szerint a Mindenható bánkódik, megbánja, hogy embert teremtett.”  De mégis miért? Meglehet azért, mert Ádám, mikor a bűnt elkövette, nem érzett semmiféle megrázkódtatást, bűnbánatot. A bűn és bűnhődés erkölcsi parancsa számára ismeretlen, mert meggyőződése szerint nem bűnt követett el, hanem természetes emberi módon lázadt az isteni tiltás ellen. Ahogy az első emberpár a Tudás fájának gyümölcsét megízlelte, a Halhatatlanság fája közelébe se férkőzhetett, mert az Arkangyal útjukat állta, s tüzes pallosával kitessékelte őket a Paradicsomból. Madách szerint maga az ember lépett ki a Paradicsomból. Ezért beszélteti így Ádámot: „El innen, hölgyem bárhová, el, el! / Idegen már ez a hely.”  Vagyis Ádám és Éva önszántukból hagyják el a Paradicsomot, ha valaki tartóztatná őket, akkor se maradnának. Itt válik érzékelhetővé, olvashatjuk Pilinszkynél, hogy „a modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.”  Valójában ugyanerről, pontosabban a bűn és bűnhődés, a bűn és vezeklés, a bűn és bűnbocsánat ok és okozati összefüggéseiről elmélkedett Hubay Miklós, s vele együtt, azóta én is. Hubay továbbá azt írja Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára[1], idézem: „A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen. A teremtett világ, amely nemrégen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott. Persze a mindenség működik azért tovább, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek. Kérdés az, nem volna-e jobb leállni az egésszel. Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, és minél tökéletesebbnek látszanak törvényei, – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány, hogy mire való ez a felhajtás?”  Ma úgy érzékelni tehát, hogy a harmadig évezred küszöbén átbukdácsolva, a huszonegyedik század narthexében téblábolva, ugyanez a drámai dilemma még inkább felerősödik, elhatalmasodik rajtunk. Lucifer provokatív kérdése így talál totálisan célba, így talál el újra meg újra bennünket: „Aztán mi végre az egész teremtés?”  Ádám se tudja, de a Tragédiában a Mindenható se képes egyértelmű választ adni erre a gyötrő kérdésre, állapítja meg Hubay. Mindettől függetlenül, vagy mindezzel együtt Ádám útját minden nemzedéknek végig kell járnia. Ezt, a 20. század hajlékában Horváth Károlytól tanulhattuk meg, Később Kerényi Ferenctől – a minden időkre szóló parancsolat (Parancsolat című versemben) így hangzik:

Legyen meg a Te aratod
a kilakoltatott lélekben.

Legyen meg a te akaratod
a kilakoltatott fejekben is.
Azonképpen házkutatást tartass,
úgymond önkéntes revíziót,
hogy visszasejtesedjen,
hogy visszasejtesíthesd
mi benned mennyei:  –

azonképpen itt a Földön is,
életre „tévedt” egyszeriséged.

Ha most újra és ismét elgondolkozom ennek az 1985-ban írt versemnek a ihletettségén, akkor mindenekelőtt az az ’50-es évekbeli elképesztő családi történet jut az eszembe, amit Édesanyánk annyiszor, de annyiszor elmesélt gyerekkorunkban, hogy már szinte a  lelkünk épségére ment, az ti. hogy1952-ben, mire ő elvégezte a székesfővárosban a gyógyszerészeti egyetemet és egybekelt évfolyamtársával, Édesapánkkal, addigra, egyik-napról a másikra, Jászberényben kilakoltatták a nemes és nemzetes Újszászi Szakállosi Bartal családot, a nagyszüleimet a Kerékgyártó utcai házukból. Így, ezzel a szorongató emlékkel talál haza Parancsolat című versem első négy sora. A „Legyen meg a Te akaratod / a kilakoltatott lélekben” gondolata az ember és Isten közötti viszony sürgetően fontos tisztázására, rendezésére vonatkozik. Csonka imádságom második két sorával, ami egyértelműen a Miatyánkból forrásozik: „A legyen meg a te akaratod / a kilakoltatott fejekben is”  sorral pedig annak kívántam emléket állítani, annak óhaját kívántam társadalmasítani, hogy igenis vissza kell térni, a felnövekvő nemzedékeknek mielőbb a keresztényi alapokhoz, még akkor is, ha ezt az átkosban, éppúgy, mint ma, erősen el is vitatta a korszellem. Olyannyira el, hogy az ész hegeli cselének, sajnos a szüleink is engedtek, áldozatokká lettek. Hogy miért? Ennek kifejtése a későbbiekben külön is megér majd egy tanulmányt, egy misét. Most csak annyit írhatok, hogy életük példájával nem éppen vallásos neveltetésben részesítették gyermekeiket, így az égtől kapott békéjüket, ha volt is ilyen, márpedig születésükkor minden bizonnyal volt, nem voltak képesek átadni gyermekeiknek, lemenőiknek. Sokkal inkább a kételyt éltették bennük tovább, így bennem is, az elbizonytalanodás életérzését. Ennek az iszonyú tévedésnek lettünk kárvallottai, áldozatai mindannyian, azt hiszem. A folyamat családi békétlenségünkben épp most kulminálódik. Bár ne így volna és tévednék!

Ám az bizonyossá lett, hogy az 1970-es évekből származó versemben, a Főbenjáró üzenetben szinte megelőlegeztem, mint valami halált hozó fénybogár, a mát: „fekete szárnyakon a fehér gondolatot”, s benne mégis csak ott bolyong csendbe burkolózva az örökkéva(l)lóság. És azóta minden tragédia és drámai helyzet ellenére, amit a harmadik évezred hozott, mintha mégis a reménység lett volna úrrá mindenek felett. A vers mára, érzésem szerint, ugyanúgy érvényes, talán aktuálisabb, mint valaha. Íme:

FŐBE(n)JÁRÓ  ÜZENET

(Dr. Rusvay Tibornak és a
Tanítványoknak kötelező áthallásokkal)

A
gyermekgyilkosok
esélyével
útszéli Krisztusunk
levágott fejével
hónom alatt
zászlótlan lobogással
a Jánus-arcú félhomályban
fel- s elvonultunk immár
harmadkakas szóra
fegyverragyogással
kifosztani érettetek
a csendet.

Tehát hiába is betűzöm a hét főbűnt, az alábbiakban ismét felsorolva: —

1. kevélység (superbia),

2. fösvénység (lat. avaritia, gör. filargüria),

3. bujaság (luxuria),

4. irigység (invidia),

5. torkosság (gula),

6. harag (ira),

7. jóra való restség (acedia),

csak a nyolcadikhoz jutok.

Ha mind a hetet a nyolcadikkal együtt nem tekintjük életre szólóan megszívlelendőnek, elkerülendőnek, ha ezt képtelenek vagyunk mindennapjainkban semmissé tenni, úgy, maradjunk annyiban Palikám, „csak” betűs álmodozók maradtunk ebben a földi létben, s nem didergő költők.

Felvetésedre röviden és dióhéjban ennyit írhattam pünkösd hétfőjén.

(németh péter mikola)

Kelt: Rimaszombatban, 2018. május 21-én.

[1] Hubay Miklós: „Aztán mi végre az egész teremtés?” Bp., Napkút Kiadó, 2010.

Illusztráció: Németh Péter Mikola (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2017)

Cimkék: levélfa

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →

Hangosírás (Levélfa, 39.) →

Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →

Ady Endre – ma (Levélfa, 37.) →