A gurítónál – Bognár Antal új kötete
A szerző tizedik könyve összegzés: ötven év rövidprózáit fűzi fel benne születés és halál két titokzatos várószobája köré épített meditatív keretre. Első része (Breviárium) válogatás az 1968 és 1995 között született novellákból. Az egy híján húsz éve kiadott legutóbbi elbeszélésgyűjtemény óta keletkezett új termés kapott helyet a második részben (Voucher). A kötetbe felvett interjúk, esszék és a novellisztikus kompozíciós betétek jelzésszerűen utalnak három kiadott és egy kéziratos regényére is. Ezekkel együtt kerekedik ki újítás és tradíció különleges ötvözete, az álom és valóság, egyéni és közösségi létezés, múlt és jövendő, profán és profetikus szokványos szembeállítását felforgató, rokontalan prózaopus.
Bognár Antal A guritónál című új könyve az ünnepi könyvhétre jelenik meg a Napkút Kiadónál. A mustrául itt olvasható novella a kötet befejező opusa.
* * *
Bognár Antal
Vidoniné megbékél
Oly sok év, és annyi vendég, hívatlan is… A petúniákkal díszlő Velencébe most bejelentkezőnek mégsem tud mit válaszolni Vidoniné, aki 33 éve özvegy már. Abból is látni, ereje teljében hagyta itt András, akinek az oldalán Innsbruckból ide került, hogy ez a professzor éppoly idős korában – nekibátorodott a gyerekcsinálásnak. (Vagy nekiengesztelődött…)
Lányfővel vacillált ő is eleget: a Melvingerek családi védernyője alatt hajómérnöki karrier várt rá, volt nőbarátja – minek férjhez menni?! Aztán meg le, egészen délre… Venedig! Ahol (volt bankvezető) magyar apósának majd derogál a felkínált portáskodás a Bauer-hotelben; a két saját mellé a pótgyerek Alegra, aki most Svájcban űzheti skót férje mellett a szelektív szemétgyűjtést. (Csak hallaná ezt András, a béketűrés apostola! Azt mondaná: bárhogy is van, Isten akarata volt veled.)
Ma már egyet sem tétovázik, repülőre száll, ha Lyonban baj van a másik unokájával az iskolában. Vagy ha itt a fitneszező amerikai menye és (kissé duci?) leánykája közötti legújabb súrlódást kell elsimítania. (Anne csak neki merte bevallani, a Dei Frariban megejtett első áldozása után, milyen – khm! – papírízűnek érezte az ostyát…)
Mikor Sterzingből Innsbruckba adták Ingeborgot, a tiroli vadócot, muskátliktól vált meg (ki gondolhatta, hogy egyszer örökre petúniákra lesznek cserélve!), amilyeneket Kmetz úr akar otthagyni Budapesten pár hónapra (macskástul). A kislányával készül eljönni. Egy hóbortos parenzói artistanő szülte neki, aki a fogkrémtubus kupakját sem csavarja soha vissza. (Mit is jelent az, hogy folyton „tollászkodik”?) Egy félévre, hadd szokja a kisiskolás az anyai ági olaszt is.
Négynyelvű szimultán hajóépítési szakfordítás közben még magyarul is kifogástalanul megtanult András mellett Inge; com’ è vero Dio, oké, szívesen fogadnám őket, zsörtölődik, miközben felküzdi magát a lépcsőkön a harmadik emeletre; és nem csak a megpendített német vérségi kötelék miatt – de olyan fontos ez? Legyen az ember az, amivé valahogyan lett! Ciao, tiroli muskátlik! Alegrában, aki a Franchettiektől bújt őhozzá, nem kubai vér folyik-e, és Svájcban a gyerekei nem skótok-e mégis? Azok a népek persze arra messze, a Tiszán is túl, mikor már akad svájci sajt, óra és kés, svájci edény is, no meg persze frank, azt gondolják, egyszer majd mindenük svájci lesz, csakis nekik (aki bírja, marja!), svájciak lesznek ők is mindenestül – és mások svájciságát akkortól ők felügyelik, ki más…
Özvegysége legelején sokat vívódott rajta Ingeborg, bukfencet vetett-e vele a sors, vagy ő választotta magának. Nyüszíteni tudott volna, mikor magára maradt. Miért is hitette el vele András, oly kiváló pajtása a stúdiumokon, hogy Isten is neki teremtette? Merthogy nála meg az ő neve lett kidalolva… És miért hitte el?
Akárhogy is, András nem félt a haláltól, bár biztosan gondolt vele a szíve miatt. Jof volt ő a rajongott Bergman-filmből, A hetedik pecsét-ből, melyben a halállal sakkozó keresztes lovag, Antonius Bock a kaszásnak, mikor az odaveti: „Nekem nincsenek titkaim”, így vág vissza: „Szóval nem tudsz semmit”; s csak Jof látja, hogy a lovag – időnyerésül – feldönti a bábukat! Ő látja legvégül az elmenők haláltáncát is, jómaga asszonyával-kisgyerekével együtt megkímélten. Mia szelíden feddi is: „Ezek csak a te látomásaid…”
Tíz évébe telt elfogadni a buta sorskalickát, kíváncsian, mi sülhet ki belőle – Isten akaratából… Svájci német karmester vendége (kár, hogy András, aki úgy odavolt a komolyzenéért – egy szimfonikus zenekar az ő szemében Európa kvintesszenciája! – nem ismerhette meg) firkantott neki a kartonlapra (ott lóg ma is az előszobában) egy krokodilust: ez a „bajzúzó”, a Sorgenfresser. (Mert ugye, khm, mindig szarik az ördög valamit…) Más támaszra pedig Ingeborg már nem tart igényt, professzor úr…
Andrásból, akinek fát lehetett volna vágni a hátán, öregkorára sem lett volna vén trotli… Kellett legyen a Vidoniak vérében nyughatatlanság, ha egyszer Giovanni Vidoni vándor kőfaragó mester 130 éve elment Debrecenbe, és szalámigyártásba fogott ott, ahol akkoriban csak szalonnát sóztak be télire. „Salamini, salamucci!” – a bécsi Práterben már ismerték a keményített fehér inges, kissé lesajnált taljánokat, de merész húzás volt ily messze Artegnától vállalkozást kiépíteni. Alkalmi munkásokat vittek Friuliból aratás utántól március idusáig (vászonkendőbe kötött polentával keltek útra), helybeliek csak később léptek be (a szegedi szalámikötözők munkásszállása a nyolcórás munkaidő harmincas évekbeli bevezetése után is megmaradt). Világmárka lett a Vidoni-szalámi, több országban fióküzemekkel, míg csak ’40-ben a szalámit élvezeti cikké nem nyilvánították; de még ’41-ben is hadiüzemi státusa volt a gyárnak, ’45 tavaszáig a szovjet hadsereg rendelkezésére állva üzemelt. Államosították, majd megszűnt, s a Vidoniak elhagyták az országot.
Ausztriától eltérően a magyar emigránsokkal Olaszországban nem sokat törődtek – András mégis, kamaszfővel, nekiállt visszatanulni az olaszságba. Olasz újságokat olvasott Bécsben, olaszul beszélő filmeken lógott. (Ingéből meg közben, aki osztrák lenne, vagy mi a szösz, félig-meddig magyart csinált szépen…) És Velencének vették az irányt.
A Vila Rosába eleinte csak északról jöttek vendégek, németek és „undok” osztrákok, utána jugoszlávok is; magyar turista csak később. „Erdő, erdő, erdő…” – lakott náluk vendég több mint tizenkettő. Nekik lett kitalálva a pirítós. Velencében nem tudják, mi a velős csont, olcsón felvásárolták – nyolcvan adagra valót kellett egyszerre hazacipelni! Velős pirítós megborsozva – Velencében…
Csak hát a vendégház bérletét, mikor András meghalt, Ingeborggal már nem voltak hajlandók megújítani. Maradt a szakfordítás.
Özvegy Vidoniné 83 éves. Kell az neki, hogy itt heteljen valami távoli retyerutyája? Miben sántikál? Most is nála húzta meg magát pár napra egy Genfben szolgáló volt afgán diplomata a kicsivel meg az asszonnyal (aki riadtan szabadkozik a kézfogástól) – ők vissza a kilátástalanságba, mondják is, már sose mennek, akármi lesz. Jönnek román, moldáv, magyar nők gondozónak. Teng-leng sok afrikai – őrajtuk melyik rendszer fog majd: az amerikai, amelyikben bármikor bárkit, Péter fia tudja jól, szó nélkül lapátra tehetnek, vagy amelyikkel a jugók dicsekedtek el anno: nekik odahaza nem fizethetnek oly keveset, amennyire a munkát ne tudnák elbliccelni?
Mégiscsak a saját életünkkel kell mindig, a saját életünkkel mégiscsak mindig kezdeni kell valamit, mondogatta András, a többi jön magától. Sokszor mintha őt hallaná Inge, miközben déli harangszókor unokát pesztrál a piazza San Jacopón.
Ő vegyen a szárnyai alá egy lánygyereket 83 évesen?! És tudja egyáltalán az a professzor, hova készül?
András unokaöccsétől, aki bejáratos a questurára, meg is lehetne kérdezni mindjárt, mi dolog, hogy adesso benyomakodhat a lagúnába, 13 fedélzetéről a legfelsőre rajzó ezernyi bámészkodóval az MSC Musica tengerjáró sétahajó, csak mert elegen, eleget fizettek érte, hogy ki-ki szelfizhessen a dózsepalotánál! „No navy grandi!” – semmi foganatja a városvédő falfirkáknak! A hajóról nem is látni, ember lakik-e egy-egy velencei lakást, avagy tört ablakán s a megbontott tetőn évek óta már csak sirályok járnak belé szabadon telepiszkítani a padlóját, mint szemközt is – Ingeborgtól odalátni. (Velencében az ingatlanmaffia is a mindennapok része lett: felhajtott távoli rokonok nevében ügyvédeket fogadnak, hogy az idős tulajdonost öregotthonba dughassák és rátegyék a kezüket lepusztult lakására.)
Csak abban a rendíthetetlen hűségben lehet biztos a professzor, ahogyan Salu, a skót terrier fel tud nézni az emberre. Már ha összebarátkoznak. Hisz neki macskája van… És Salu azért kissé kiszámíthatatlan.
Lehet, szót értenének Andrással, ha élne. (Olyan még nem volt, somolygott néha a fiziológiát is felfüggesztő artisztikumon, hogy koncert közben egy zenész kikéredzkedjen kisdolgára…)
Délelőtt egy aperol? Kora este Monteverdi a Grimani-palotában?
***
Mégis, ki ez az ürge, aki saját gondolkodófoteljában úgy hever el fákra néző erkélyablakánál, mint aki (MMS-en ez nem rögzül) nem is idevalósi? Pedig a legjobb óra ez: a kelő nap nem küld már szivárványmuslicákat a himbálózva lassan pörgő üvegprizmán át a macskának, játszani velük, az tehát most az ő szíve tájékát dagasztja dorombolva, mielőtt az ablakba rántaná madaras „cicatévéje”, és hagyná az ő bogaraival bíbelődni doktor Kmetzet. Még a nyelv is, anyanyelve, melynek tudora, bölcs vigasztalással a mulandóságra azt plántálja szemléletünkbe, hogy az idő „telik” velünk, vagyis, miközben fogy, lepereg, megy – telítődik is, teljesül és teljesebb lesz, úgy telik-múlik, Kmetz Jónás professzor homlokát mégis beárnyékolja egy borongó érzés. Hogy a szolgálat kitelik lassan. És halálra unt témáival amúgy is eltelt már. Megcsömörlött.
Semmilyen ítélethez nincs többé mérce, minta. Halálpontosak a házi mérőszalagjaink és a vécépapírtekercs-vágó ipari hengerek, a reklámmásodpercek, a faltól falig lézer és a génszekvenciák szikéje – mégis humbug az egész! Mert nemtörődömségre szoktat a játszi biztonság, miközben a jó iránytól viszont egy szögmásodperc eltérés – amit félvállról veszünk – tévútra visz! Mindent feltártunk, és nem tudunk semmit. Lélekben csak tévelygünk.
Találgatja közben doktor Kmetz Jónás, hogyan készíthetik Velencében a káposztás cvekedlit: cukrozzák-e, avagy megborsozzák? Hát Vidoniné, az oda csak honosult jövevény? Milyet szeretett a férjeura, aki ráadásul magyar is volt; és milyet kaphat a vendég? Ki milyet kér?
Iskolatársak lehettek, úgy lelkendezett egymásnak a szünidőben a 19-es villamoson összebotló két lány. A bőbeszédűbb elújságolta, tíz napra „lepasszolta” Bécsbe eredeti szóhasználattal „ős-Ancinak” mondott anyukája, egy rémséges szipirtyóhoz, „bakker”, úgy „parázott” tőle, hogy mikor elébe tálalta a káposztás kockát – és, hiába volt „kajás”, a „hami” első falatja majdnem kifordult a szájából, mert meg volt cukrozva (cukrozva, „vágod”?!), majdnem „behányt” tőle –, azért csak „tolta” tovább.
Nem tudhatták, hogy lapuló szófürkész szedeget fel itt úton-útfélen elszórt szemeket, pelyvástul, mert a hivatástudat leszoktat minden finnyáskodásról – mint ahogy (más-más téren) az életet mentő orvosokat vagy a halálosztó katonákat leszoktatja. Kmetz Jónásban mégis kigyulladt a szitokcsősz számlálólámpája, mikor beszámolóját a lányka ama szóhoz folyamodva kerekítette le, melyet (khm-khm!) szájunkra venni utálatos.
„O’an ~ volt…” – húzta el a száját a csacska leányzó.
Annak kiderítésébe lovalta bele magát anno a professzor (bizonytalankodva), hogyan válik az eldurvulásától már nem is feszélyezett beszéden belül polgárjogot nyerve, eredeti jelentésétől távolodva az egyik leguniverzálisabb nyelvi építőkockává ez az előtte majdnem mindig szemléletesen felképlő szó, és folytatásképpen mindinkább meghasonlottság környékezte.
Fundamentum? Sacramentum? Excrementum!
Ifjúkorában az Eper és vér híres (dékáni) eperkérdése dúlta fel a lelkeket. Mára tán a „csoki vs. kaki” is csak flegma vállvonogatást generálna finnyás diákkörökben? Mert mikor témavezetői vagy konzulensi minőségében a kerti zöld padon, az orgonabokor alatt az X, Y, Z generációs növendékek blaszfémiáról, obszcenitásról, trágárságról értekeztek nagy komolyan (érintve Toulouse-Lautrec hírhedt guggolós fotóját, a Viridiana Utolsó vacsoráját Bunueltől, a szókimondásban elhasználódó Lenny Bruce ügyét; meg persze ott volt a pad alatt terjesztett ósdi „kopár sík ~ja”), minden helyénvaló hivatkozásuk ellenére a beszédaktus-elméletre, az indulati és a szociotrágárság kényes határának megvonására, a megrontó és züllesztő hatású tartalmaktól védő 1959-es OPA tilalmi szabályra, hiába támaszkodtak a konklúzióban a verbális agresszió feloldó szelep természetét cáfoló 15 pontra, mind jobban dobolt benne, hogy lépten-nyomon a csúf, a szégyenletes, az ocsmány mentegetésére sorakoztat érveket fejtegetésük. Mire fel?! Kesztyűt húznak, annyi – de hisz már egy autószerelő is eldobható gumikesztyűben szerel, vagy aki a konyhában céklát tisztogat…
És az orgonabokor ágán a szellemcsengő szavára is hiába fülelt közben…
Ganajtúrók dekázásának látta néha ezt az egész okoskodást. Inkább felfelé nézett, a lombba, ne kelljen látnia. Ott meg? „Madár kakil benne, madár kakil tizenkettő…” (Állítólag Mozart is Tourette-szindrómás volt, a legszebb dallamokra rögtönzött disznóságokat…)
A lelkeket áltestvériességhez erodáló mocskos beszéd elleni harc felkent lovagja, kezdte belátni – Antijónássá vedlett… Hümmögve asszisztál a fikakultúrához! (Akkor már lenne bátorsága álnéven értekezést írni az emberi ürülékről, mint ahogy a „penge” Swift merészelte… – Hűtlenek is lettek végül hozzá is a szavak: afázia.)
Ornamentum, firmamentum, sedimentum…
Mindent elintéző sommás ítélet a közbeszédben, hogy ~ok bele, le~om (mégpedig magasról). Egy rakás ~ (Valami? Semmi? Minden!) Tömören: ~ság. Valakit ~ban hagynak. Mert ~ ember, ~ alak, hitvány és pocsék figura. Folyik a ~keverés, ~akodás… („Szellemes” kamaszszavak záporoznak már a kislányára is a Sanjay és Craig-sorozatból.)
Cruciamentum, postamentum. Testamentum?
Szóval…
Mi a szó? Elementum, ornamentum, monumentum.
Végső soron Kmetz professzor fő kérdése ez volna.
Mi a szó? A lélek, a szellem váltópénze! A léleké-e?! Vagy a szellemé?! Nevén nevezni, mindent, oké… De ki adott nevet a nevezhetőknek? Vagy ki jogosított névadásra? Szájunkban egy izomköteg műve, hangképző szerveink fiziológiája a szépen szólás képessége?
Elbírja a nyelv, mentsvárunk a meg nem hallgatottságban, a piszkosságot úgy, hogy nem lesz piszkos; és nem mocskoljuk be magunkat, ha lételemünk lesz tűrt mocskossága?
Ha sejtené reménybeli vendéglátója, hogy hazájában afféle nyelvészeti „pötzekotrásban” merül ki a doktor úr tudósi ténykedése, beteges hajlamú embernek hihetné: mi más, aki ilyesmivel foglalkozik, és még csak nem is lázong, nemhogy kikelne ellene?
Nem egészen friss keletű Kmetz Jónás fásultsága. Két „apródja” is volt, akiktől sokat várt, mikor még legalábbis a szabad útválasztás hevülete fűtötte (mert hiszen csak a rossz útja eleve elrendelt).
Egyikük felől azt dédelgette magában, tanársegédje válhatna belőle. Lányos képéről sütött az engesztelhetetlen jámborság. Vállközépig érő hajat viselt, mint valaha a hippik. Hányatott életvitel, baráti segélyek sanyarú morzsái, örökös kégligondok, mellhártyagyulladás. Hosszú, kopott bőrkabátban járt el a tüntetésekre, látni híradófelvételeken, hogy a zászló rúdjába kapaszkodva cövekel, körötte füstölög az aszfalt; később valaki szerzett neki kölcsönbe egy bocskait, bár hát az mitől is lehetne passzent rá… Hogy, hogy nem, összeszűrte a levet egy többgyerekes családanyával valahol Somogyban, teherbe ejtette. Hozzá akarta kötni a sorsát (orosz regényekben olvashatni ilyet). De hazajött a férj a sittről… És a kiebrudalt lovag – elébe gyalogolt a gyorsvonatnak…
A másik ifjonc, a „méregkeverő”, úri gyerek volt, ősparkban tanult meg járni; szétcincált család az övé is, de kinőtte: gyógyszergyári kutató, nemzetközi szaktanácskozások résztvevője, nyelvtörténeti vonatkozásban is figyelemre méltó dolgozatokkal rukkolt elő. (Futárpostával küldözgette neki még az ontológiai fejtegetéseit is.) Újra gyereket várt tőle a felesége, amikor fogta magát, kiment a Gerecsébe, és – szakszerűen – halálos injekciót adott be magának. Mire rátaláltak, kikezdték erdei állatok.
Mind a két, nem e világból való reménysége elcvikkelte szépen (még idejében…) az élete fonalát. Vajon őneki semmi része benne, hogy ilyen fiatalon ily gyászos véget értek? A saját kitartó szorgoskodásába vetett hite is megingott.
Még a kislánnyal kell jól megértetni, ha jut rá idő elegendő: talán, igen, buborék az emberélet, de elképzelni is rossz a világot „mentesen”, holdvilág viaszfényében derengő pusztaságnak – hiszen száll és viháncol, párban, a sok-sok lánybuborék-fiúbuborék (közben egy-egy hullócsillag fájón felragyog…), nem lehet betelni vele, útjuk (fel és fel!) végestelen-végig csupa kacagás!
Vajon nem lát-e át a szitán a nyelvek csereforgalmának oly avatott váltókezelője, Vidoniné? Láthatja persze Ingeborg a képeken, mennyire más ő, mikor a kislány nyalábolja össze, hogyha torzsalkodnak, kettejüket (a nyilván folyton őneki „tollászkodó”!) Manuelával, mint mikor magában borong…
Ugyanúgy hímel-hámol nála jó pontokért a távolból, amilyen köntörfalazással a kihívásoktól próbált mindig is egérutat találni. Van egy akkordos stájer citerája is, hozakodik elő (bár azon nem tud játszani…) – no és?! Eldicsekszik vele (Vidoninének!), hogy – próbaszinten, ezt-azt ellesve – valamicskét konyít a kulenkészítéshez. Hát aztán?! (Mellesleg még szőlész-borász is vált Kmetz Jónásból egy zártkert bérlőjeképpen.) Legfrissebben pedig alvófülkét eszkábál a kislánynak a cselédszobába…
Hát ugye ez a magyar gyermek is amolyan kétlaki teremtés – ami persze nem olyan nagy baj, elvégre szeretet övezi, főz is rá a professzor úr, ha nála van, felteszi a szemüvegét és levágja a körmét. De akkor, per amor di Dio, mifenének neki ez a gyámfelügyelettel felérő magáninternátus?! (Ingeborg még a muskátlis Sterzingbe sem vágyott soha vissza.)
***
Vidoniné apránként leszűri: a vendéglátásért kunyeráló Kmetz professzor – valójában talán nem is készül tiszteletét tenni nála.
A távolléte alatti cicaetetésre, macskaalom-takarításra ugyebár senkit se talált még. Maga jelezte, Manuela aligha lenne kapható rá (kapkodva helyesbített, ki tudja…). Pedzegeti továbbá Jonathan Swifttel kapcsolatos dolgozata leadásának szoros határidejét (vagy tán az ő modorában írt röpiraton dolgozik veszettül?). Elejti, hogy a szőlő esedékes permetezését a világért se bízná másra… És legvégül: a galéria biztosan megépül, mire a kislány hazatér – no de ha saját kezűleg barkácsolja, hol fog ő tanyázni eközben?!
Mit képzel?! Csak úgy letenné nála megőrzésre a gyereket, és iszkiri?
Vagy talán, nem is, hanem – Manuelát liferálná ide a leánykával… Még a „hóbortjai” kezelését is rá akarja sózni!
Mert aztán belegondolt jobban Vidoniné… Könnyen lehet – könnyen lehet, hogy egy nagyobb játszmában, védhetetlen hadállás fölött gubbaszt ott, Budán Kmetz Jónás. Lépni kell… Csak a napok meg vannak számlálva…
Bátorság, fiacskám! Hogy a te Manuelád mindent mindig elveszít? Csitítsd (légy szíves!): se lo mano non prende, casa rende – mi házon belül kézen-közön eltűnt, ott is találtatik! Csak téged ne veszítsen el… És hogy mindent tárva-nyitva hagy a lelkem? De hogyan születhetett volna másképp gyereke tetőled, aki bezzeg mindent mindig lezárni, bezárni készülsz?! Szeleburdi voltam én is, duzzogós, mégis megfogott valakiben valami… És itt vagyok. Meg is taníthatnád még, de nem arra, amiről azt hiszed, mindig csak te tudsz jobban – csak rendesen! Őt is.
Az óramű-pontosságúnak sulykolt halál hitványabb annál, semhogy ne lenne trehány és kelekótya. Eljön?! Inkább csak odatéved! Hívásra, hívás nélkül… A szeretetnek kell a hívás! Pont, mert úgyis ott van. Készen. Kell – hogy el ne vesztegessék hiába.
Sebaj, hadd jöjjön a kislány, jöjjön csak avval a „hóbortos” Manueláddal! Lenn, a lépcsőfordulónál oda van támasztva Inge néni rollere, a harmadikon a tartóba tűzve fél tucat esernyő – mikor mi kell. Míg az ember talál magának feladatot, Isten nem hagyja el és megsegíti. Salut naponta meg kell sétáltatni.
Tudom, feledik arrafelé az emberek, mi a hála, mi a bizalom. És mi a gyász. De hogy egy déli nő ne tudná?! Hisz a rémképeid elhessenti. (Holott, hiszem, a szemébe nézve titokban szót váltott a csontkezűvel.)
Mondd meg, professzorom – ha talán mégsem találkoznánk –: te csak tudod talán ezt is, legalább abban visszatalálhat-e még egyáltalán az ember a Teremtőhöz, amennyi ragaszkodás, hála és alázat egy oktalan állatba szorult, az Ő helyettesítőjét látva bennünk? Mert ha lényének ezt az elementumát elveszíti, végül maga is minden lakot, szentélyt és közteret ürülékével – náluk maradandóbban – teleszóró, teleszórni hagyó sirállyá és bagollyá vedlik, összes szabadságával és összes tudományával. Ezt pedig nem akarhatja senki. Mert az a halál. A halálunk.
Még az én Andrásom se menne bele, a híres béketűrő. Pláne ő nem, ez borítékolható!
Illusztráció: A kötet címlapgrafikája (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Haikuest / Tájékoztató →
Napút-köszöntők (8.) →
