Száva Csanád: ¼-es kórterem
Szinte lerogyott az utolsó lépcsőfoknál. Máskor jóformán ki sem kellett fújja magát. Hazafelé megevett egy almát. Most undor fogta el, ha az almába harapás érzése eszébe jutott. Leült egy kicsit, valami furcsa kábulatot érzett a fejében.
Ketten néztek egyszerre a tükörbe: az anyu és ő. Már nem emlékszik ki vette észre először. Szinte egyszerre kiáltottak fel. A szemgolyó sárga színe elborzasztotta, anyja arcán is meghökkentség feszült. Ez az lesz. Elkapta. Hepatitisz. Sárgaság, ahogy mindenki nevezi.
Semmiképp sem szabadott volna megedd azt az almát. Nem éreztél valami furcsa kábulatot? Olyan sárga a szemed, mint egy eltúlzott illusztráción, valami orvosi könyvben, megsárgult lapokkal. Az orvosnő becsapta az elgyötört borítójú nagy füzetet. A Fertőzőbe, azonnal.
Hirtelen úgy érezte, attól fél, hogy ezután egy darabig egy másik gyerek életét kell élje. Pizsamás, szobafogságra ítélt gyereké. Az ágya otthonossá lett vagy két nap múlva, ebben sokat segített a frissen festett fűtőtest: állandó festékszagot árasztott. Szinte mindig fűtöttek, és az ágya közvetlen a csövek mellett helyezkedett el. A tévé a kórterem másik végében volt, de így is jól látta a focimeccseket, amelyekre egy hét alatt rákapott, pedig még a szabályokat se ismerte rendesen. Régebb teljesen hidegen hagyta a futball. Meg azok a filmek. Például a tegnap esti, arról a fickóról aki legyet csinált végül magából. Kezdte otthonosan érezni magát a kórházban, sőt élvezni a helyzetet.
Egy éjszaka felébredt, és úgy érezte képtelen visszaaludni. Kiment a folyosóra, teljesen üresnek látott mindent. Az egyik sarkon befordulva megpillantotta hátulról Editet, akiről az orvosnő egyszer azt mondta, hogy k betűs intézmény. Edit épp az egyik ablaknál cigarettázott. Selyempizsamája ráfeszült testére. Megfordult, valami erőltetett mosollyal, majd elkomorodott. Nyilván másvalakit várt. Kérdezett valamit.
Ekkor már úgy hallotta, mintha egy másik épületből beszélnének hozzá. Pedig csak Edit volt az. Valamit nyekegett a nőnek a cigarettáról, válaszként. Tenyere leizzadt. Torka kiszáradt. Aztán arra gondolt, ami megmagyarázhatatlanul nyugtalanította: ki is vagyok én? Nem sokra jutott, csak annyira, hogy rémisztő ebbe belegondolni.
Pizsamáját nézte, tapogatta. Már tépte. Fuldoklást érzett, arra gondolt, mi lenne, ha tovább nem bírna lélegezni. Ettől képtelen volt nyelni, annyira eltöltötte a rémület. Mi történik velem? Valami fura erőt érzett. Papucsába bujtatott zokni nélküli lába izzadt volt, de jéghideg. Elindult egy irányba. A kórtermek számozását nézte, ez elfoglalta egy darabig. 25-ös, 14-es, 7-es, stb. Végigment az alagsori folyosón. Itt korábban még csak egyszer járt. A folyosó vége nem látszott, a lámpák ott kiégtek. Egy lépcső szakította meg a folyosót.
Az utolsó lépcsőfokról lelépve teljesen úrrá lett rajta az a fura érzés. Megpillantotta a dupla ajtót a folyosó végében. Üvegezett ajtó volt, nikkel rácsfélékkel, két nikkelezett nagy, otromba kilincsfélével. Az ajtó fölött felirat: ¼. A kórterem száma. A furcsa kábulattól egy pillanatig úgy érezte, mindjárt összerogy. Leguggolt. Tenyerét a legalsó lépcsőfokra tette, érezte az anyag hidegségét és száraz tapintását. Mégis úgy tűnt, mintha vizes lenne. Hidegnek és keménynek érezte, megremegett, amikor a nagy tömb súlyára gondolt. Ahogy meginogott, a lépcső mozdulatlansága nemhogy megnyugtatta volna, hanem megriadt, elkapta kezét. A dupla-ajtó felé nézett. Az ablakon át semmit sem látott, csak a sötétség, a folyosó kusza tükörképe.
Hirtelen eszébe villant amit az orvos mondott, hogy nem szabad fizikailag erőlködnie. Ha visszagondol az előző hétre, bizony volt megerőltetés. Amikor felmászott a mosdóban az elválasztófalra, hogy meglesse Editet. Vagy amikor abban a kényelmetlen pózban nézte azt a hülye filmet arról a játékról, amelyikben húsból készült fegyverekkel öldökölték egymást. Mi van akkor hogyha most már súlyosbodtam? Mi van akkor ha én már fekete vagyok? Az az ember, a szemben lévő ágyból mondta ezt. Ha valaki már annyira besárgul, hogy nagyon akkor az már nem sárgaságos, hanem fekete sárgaságos. Azért fekete, mert akkor meghalsz. Mi van akkor ha én már fekete vagyok?
A sötét folyosón ült, a hideg lépcsőn, torkában almacsutkát érzett. Nem mert mozdulni. Ha visszamegyek, kiderül, hogy már fekete vagyok. Egy bogár jelent meg. Egy olyan vöröses-fekete, amelynek hieroglifaszerű mintázat van a hátán. Épp csak kivehető volt a hieroglifa.
Ott állt a bogár a lépcső kövén. Mintha érzékelné, hogy ketten vannak. A legyeket, a bogarakat lecsapják, megtapossák. Felemelkedett, papucsát kissé megemelte. A bogár nem mozdult. Hirtelen nagy, hatalmas tömbnek érezte a lába alatti betonpadlót, a lépcsőket. Egy pillanatig úgy érezte, a lépcsők elcsúszhatnak egymáson, lepuffanhatnak a lába elé. Vagy akár a lábára. Az egész testét szétnyomhatnák. Akár ő a bogarat. A betonpadlót súlyosnak érezte, mintha felfele is zuhanhatna, arrafelé ahol ő áll most. Ha ezt a bogarat szétlapítja, akkor akár én is szétlapulhatok.
Az ajtó. Bármikor kinyílhat. Itt sosem jár senki. Sem azok akik k betűs intézményekkel bujkálnak (nekik ott van a második emeleten az a számozás nélküli kórterem, amelynek az ajtaja előtt régi ágyak vannak egymásra rakva), sem a véresek, sem a soványok (így nevezik a kórházban lakók a vérhasban és az AIDS-ben szenvedőket). Ez a bogár lehet az egészben a turpisság. Ha lecsapom, kinyílik az ajtó, és akkor majd kiderül, hogy én egy pont vagyok, ahhoz képest ami ott bent van. Arra gondolt, hogy a térfogatok metatérfogatot alkothatnak, ahogy a pontok egyeneseket. De micsodák lehetnek azok, amik a pontot alkotják? Micsodák alkotnak engem? Csápjaim érzékelnek valamit az ¼-es kórterem ajtaja mögött. Hátamon érzem a hieroglifákat.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
