A Slóka-pályázat további szerzői
Csata Ernő
Ős-Budavár?
Aquincum alatt, még ma sem tudjuk, kik nyugodnak épp,
kutatóknak a csontminta nyomán feljön-e még a kép?
Képzeletemben ős Trója támad fel, mi legyőzve ég,
falóban katonákkal, mit álcáz szépen a füstös ég.
Nem sejtve cselt, de váruk, csak egy éjszaka a porba hullt,
A lángokból riadt népe eltűnt, rég feledésbe múlt?
Az ősgestánk megemlíti ős Tróját, seregek cselét,
Szikambriába, Pannonba elmenekült Firank vezért.
Ő építi Budát, ahol Aquincum alapja áll,
Atilla majd hunokat hoz ide fénykora hajnalán.
Árpád korában a romra épül a hagyomány okán
Ős-Budavár, egy újbóli, ősmagyar fejedelmi vár.
Kőmíves Kelemen újra, itt napokig falat rakott
áldozattal, a mész omlik, édes asszonya bár halott.
Sok víz lefolyt az Iszteren, évek múltak azóta már,
századra számolva, hány év is? A sok régész se tudja, kár!
Őszödi beszéd
Tűsarkú alku, minket a kormány karcsú csomagja vár,
a kifosztás rögeszméje szívükben fészket is talál.
Tessék a semmi állami, talmi, hazug, üres beszéd,
viperával maratják a kért szabadságodat beléd.
Már csámcsognak nyugodtan a nagy csonton idegenjeink,
a kormányrúd irányát el-elkúrják a vezéreink.
A szépet csak hazudják a bölcsebb elmélkedők sután,
a hazát leszarozzák a nagyságos tévedők bután.
Múljon a szégyenünk, ó, mi így nem szenvedhetünk soká,
merre vannak azon jók, a hazudókkal megyünk tovább?
Tűnjön a tolvaj, olvassza a sok vajat kobakja már,
eszményeink jövőbéli, szép reménye csalódva vár.
Milyen legyen a múzsa.net?
Mint, minden álmodott múzsa, szőkített legyen ő, ezüst,
költőket mindig ihletve, legyen egy délibáb, ne füst.
Telt idomú avagy csinos, ezerarcú legyen, derűs,
ölében nekem is hely lesz, amikor idehúz e bűn.
Az egértől sikítson, ha ablakán hirtelen letér,
szövegmezőkön ösvénye lépteimet vezesse szét.
A sötétből nekem súgja, olvasóim nemes körét,
kik lájkolnak, esetleg kik ügyködtek álnevek mögé.
Legyen egy kis szeszély is, ha vírusos, ne legyen veszély.
Mondja, ha impotens vagyok és Viagrával árthatok.
Mikor nem is vagyok férfi, akkor ne mondja szép fiú.
Parnasszusra vigyen, csúcsra, legyek hát végre férfiú.
Akarom látni esztelen és vécén ülve meztelen.
Legyen ő meglepő, céda, ruhában lenge, bűvölő.
Legyen ő feleség, kurva, szerető, de elérhető.
Egy ne legyen könyörgöm, ja, pápaszemes, kötözködő.
Hegyi Zoltán Imre
Rossz csillagzat alatt
Vízvert, ébred éje vizén, vesző szívvel dobált halál,
arra ébred, rámegy, amíg éjbe zakatolást figyel,
mintha figyelmét levező, marcangoló, nyugtát evő
nem az élte részesete, mintha dobbanná a túlnant –
milyen minőséget liheg, sajduló szív, magány milyet:
aki halni ébredezik, halálával magában áll,
várna dobogása alól hiteiből enyhűletet,
még egy órát, még egy napot, Istenem adj ha egy hetet!
Mintha paták: négy ló dobog melle csontja, határ mögül,
apokalipszis éhe szűr zajból fölé felhőpaplant,
vízvert ébred éje vizén, dobogja az ítélt igét,
milyen apró, fúlni tanult percek eső vad ősze nőtt,
hulló levél élese, jaj, tüdejébe milyen sivár
hervadást fűz mérge, a füst, milyen vad őszt milyen telét –
arra ébred, rámegy, ez van, ez a perc lesz, ez itt, ez itt,
vízvert, ébred éje vizén, milyen a víz, milyen ladik,
de hiszen él. Éje vizén a halálon csodálkozik.
Kocsis Gábor
Házi szerzők
Költészet napja volt éppen – eltelt azóta legalább
tíz év –, s történt, hogy ábrándos lakónk megállt az ismerős
ajtó előtt, jelét adni tiszteletének egy szerény
alkalmi verssel a hóna alatt, szomszédja híveként.
Aztán, hogy mégse üssön ki balul a tiszteletadás,
visszafogta magát végül az ihletett lakószemély,
miként a jó modor kérte, és mellőzve a csengetést,
ünnepi szerzeményét a levélszekrénybe tette hát.
Így kezdődött a házbéli, különös levelezgetés,
mert aznap kelt a válasz is, érzelmes köszönettel, úgy,
ahogy szomszédok egymásnak írnak a könyvek ünnepén,
kivált ha írni, olvasni imádó könyvbarátok ők.
Így nyert formát, s kies fészket egy eszmecsere száz unott
házügyet elhanyagolva megbeszélni az alkotás,
költészet dolgait sorra, s az ábrándos közellakó,
szomszédság ürügyén így lelt egyúttal mesterére ott.
Folyt a levelezés, élt a párbeszéd kettejük között,
írt, alkotott a szomszéd, ki erre biztatta csüggedő
tanoncát is, miként lelkes, érdemes mesterek teszik
kezdő költőkkel, írókkal, bármily kései indulók.
Hatásos volt a szomszédi buzdítás, hitre biztatás,
és az ábrándos alkalmi szerző, levelező tanonc,
levélben küldte aprócska verseit, s cserében kritikát kapott
minden művére, pártatlan, elvszerű véleményezést.
Nem történt semmi látványos, így folyt a munka két lakó
között, kiket a jó sorsuk épp időben közös fedél
alá hozott, s akiknek a lépcsőházi találkozás
költői fórum is egyben, irodalmi találka már.
Szomszédja verseit rendre elolvasta a kishitű
tanonc, mert kölcsönös volt az érdeklődés, a tisztelés
és persze híres író a szomszéd, s érdemes alkotó.
Ám nemcsak olvasott, írt is a tanonc és titokban azt
határozta, hogy egynémely irományával önmagát
megméretteti nyilvános alkalmakon, s örülne tán
a jó szomszéd is efféle bátorságnak a hallatán.
Költészet napja lett újra, s mint tíz évvel korábban, ott
állt a tanonc a szomszédos ajtó előtt tudatni hű
mesterével a hírt, hogy kis pályaművei jó nevű
lapban olvashatók lesznek és hogy szomszédja híveként
ismét lerója szívélyes üdvözletét az alkotó
előtt. Nem állt üres kézzel, alkalmi verset írt megint
az ábrándos lakó, mára már sikeres tanonc.
S mert megszokta az írásos üzengetést, a hódoló
művet ezúttal is gyorsan a postaláda néma, mély
ölébe tette. Bízott a címzettben, s neki szánta ezt
a költeményt, a szomszédnak, a Zalán Tibor úrnak itt.
Budapest, 2018. április 11.
Kurucz Bernadett
Át
Lila köd és fehér pára borul a tájra, elvakít
a holdsugár. Milyen régen elmúlt melletted életünk!
Széttörnek a határok, s ott fekszel egyedül, hol él
és zúg és bong ezer dallam, ahol messzire tűnik és
szétszakadna a hajnal, de vékony hártyát borít a táj
fölé a holdsugár; mit ma messze érzel, az eltalál
a csendben, a beton-tiszta rendben éled az élet. Át
a fény-sötét lepel színes éle, széle fölött, s át
a tengelyeken, és tenger árral, fellegeken, magas
hegyek fölött időzik s majd éled sorsunk. Az ébredő
szelek süvítenek. Szétvet éltünk csendmartaléka. Fáj.
L. Horváth Zsuzsa
Körforgás
Immár tavasz erőlködik, álmatag most szelíd tavunk,
futó vízzé, gyors patakká olvadozik fehér havunk.
Télutó vagy tavaszelő, márciusom, te hullatod
jégolvasztó napsugarad, míg szíveden kibontanák
ékes, lila szirmaikat illatozó, kis orgonák.
Rügyek ringnak ághegyeken, kiolvadtak, talán szedünk
barackot hamvas nyárvégen, mit a fagy meghagyott nekünk.
Böjti vihar téphet még zöld lombkoronát, a fák alatt
letördelt ágak hullanak, vad haraggal süvölt a szél
tépett szirmokat sodorva, jeges eső között zenél.
Tavaszunk se hagyja magát, színpompája kacér, vidám,
teli szórja a kerteket, felragyog sok kinyílt virág,
szélzenére víg táncot jár bársonyukon a napsugár.
Napunk fénye erősödő, jön majd a nyár, az érlelő,
hol van már a dermesztő tél, elfeledtük fagyát, jegét.
Fényarany álmokat ringat búzamezők felett a szél,
pipacsok vöröse lángol, köztük búzavirág, a kék,
szirmaik libegő felhők, mint mikor földre száll az ég.
Nyarat váltva jön az őszünk, ért gyümölcsöt begyűjthetünk,
roskadoznak majd a polcok, hordó telik, mi volt üres,
szőlőskertek királynője borrá forró tüzes nedű,
koccintunk majd új évünkre, vele várjuk hideg telünk.
Egész évnyi munka után ránk is férhet a pilledés,
bár szőjük új terveinket, most tetteink gyümölcse vár.
Hó fehér paplana alá minden aludni tér, mi él,
és várja majd az új tavaszt, ha végül visszatér a fény.
Álomország
Mikor végre rá találtam, virágzó gesztenyék alatt,
lustán nyújtózkodott a ház, s a szívem rögtön ott maradt.
Kéken izzott a levegő, forró nyári nap égetett,
rét ontott virágillatot, s szellő söpört a rét felett.
Füzek alatt nyújtózkodott egy tavacska, a sás alatt
csillogott tiszta víztükör, elringatta szelíd napunk,
s nádak sejtelmes fényrácsa vetett árnyat füvek köré.
Életem értelme lett e folyó ölelte tarka rét,
hol szabad csikóként nyargalt a szél, és lelkem oly vidám
volt, és gondtalan, mint soha, és boldog lett a létezés.
Munka is akadt bőviben, rendet vágni az elvadult,
dúsan burjánzó növények közt, szépet lelni, és a jót,
mi hasznos lehet, gyógyíthat talán, a számtalan virág,
s hajladozó fűzfák alatt hűs vízzel gyöngyöző kis ér,
ami fárasztó kaszálás után a szomjat oltaná.
Égre törő nyárfák lombján csillan fénylőn a napsugár
nyári záporok cseppjei megülnek mogyorók során,
ringatnak nagy szemű meggyet, édes almát a fák, rigó
dalol a lomb között, szállnak szitakötők a tó felett,
békák kórusa harsan fel, s szertefoszlik a csendes est.
S ha kalászérlelő nyarunk majd véget ér, taláros ősz
veszi birtokba a rétet, sárgára festve, azt mi zöld.
Gyors lábon ér ide a vén ősz, mindenre ködöt borít,
elnyíló virágok, lehullt, arany avar marad nyomán,
majd vércsevijjogással a tél ideér, a hó szitál,
s rétet, tavat beburkolnak kavargó, hófehér pihék.
Szomorú volt ébredésem, rám köszönt a való világ
nem enyém már álomország, másoké lett a rét, s virág.
Jégszellem lebeg csak némán, csendbe burkolt terek felett,
nyugodni tér a természet, az égen ragyogó a Hold,
vesztett csodákról álmodom, mi elmúlt, újra feltör, és
láthatom a belém égett, mindig jelen levő valót.
Arcom mindig könnyek mossák, ha lábam arra visz netán,
hisz a vén gesztenyéken most is izzik sok fehér virág.
Lajtos Nóra
Évszakok
Megbújhatsz még: a tél kontya alatt ha látsz havas fenyőt,
mint a fürj, ha bebújhatna: földbe épít kis fészek-űrt;
minden, ami kisebb, mint a réten nyíló pipacsfejek,
áldott legyen a természet, hogy megmutatja ezt neked.
Ajkaidon havas réteg, fagyott mosoly, kemény kenet,
Elnémul a varjúnóta; téli holdszáj: fehér keret.
Csillagvirág nyit álmodban, kivarrod a sötét eget,
Szeretet-fürt, nap-éj tánca, emlék-balzsam…amint lehet.
Libbenő nyár kalapján a napraforgó tekintget, ám
hosszú nappalok sóhajtnak: az éjszaka csak egyre vár.
Vihar előtti csönd támad, félelem-kő, szivárványok
hídfőjénél lilás színben lélekkapu: kinyitva most.
Mustos hajnal, kalászszárak, őszi kendő suhanva száll,
Nincs múltja a falevélnek, avarboglyák kupaca áll.
Csőrében az idő elvisz mindent, amit talál, s halál
torkán akadt vigasz-ének, madár keblén hazatalál.
Pszichiátria
Kórházparkba kiült lélek: lét és semmi között lebeg.
Lepkebársony sóhajával mélységesen meg is remeg.
Sötétségben fehér bánat ül a szívén; rivaldafény
minden vigasz, amíg rá hat, nem tűnik el a szép remény.
Kézfejbe szúrt branül-titkok, falat öklelő dühroham,
pirulahegy, fehér köpeny, lázlap-leltár…„Segíts, Uram!”
Ájulások piruettje, szorongó lét, beteg virág
kihajt hajnalban, ha hisszük, hogy nem kegyetlen éle rág.
Sokkoló stáb, gumis fejpánt, elektróda az agyra hat,
infúzió tekervénye, altatógáz elaltathat.
Egy belső hang kimért léttel… „Hat ló vágtat…”, sörénye nő
az időnek, elvágtat ha: emberszíve felszisszenő.
Kalászszínű aranyhajból koszorút fon a múlt s jövő,
rigófüttyös kalitkában gyorsulva telik az idő.
Hamvas hite meginoghat, félelmében kitárul ő:
Angyalszárnya a kórházból égi szirten ellibbenő…
A szavak hangján
(alkotáslélektan két tételben)
1
A szómagok kicsíráznak: versültetvény a gondolat,
verskerteknek virágjai virulnak, míg a hangulat
s ihlet perce elillanhat; de a holnap üres papír,
költeménybe szabott tegnap, Múzsák csókja sebekre ír:
versvigaszod legyen veled! Csillagösvény, kivert utak,
csónakján a mindenségnek: megjárván már a Tejutat.
Minden ima illatpázsit, szóágakon csücsülve sok
rím-s rímtelen sor és metszet, csüngve csüngnek a ritmusok.
2
Hímzett dallam elágazva, szól a zene: kalácsfonat,
fúga-futam rohanna ha az andante nem kér utat.
Keringőknek, szonátáknak tételei aranylanak,
Kottafejek zenészfüllel mély magányban megtartanak.
Chopin-etűd keresztjének sincs kérdése: a sorsa vall.
Összhangzattan, hamis akkord, rondó forma, ütemvonal.
Rengő-ringó ritmusképlet: kis-triola, szinkópa-jaj:
Feloldójel kerestetik, dallam íve kis csóka-raj.
Németh Erzsébet
Úton…
– Bölcs tanítók meséjében igazságok találhatók –
Élt egyszer egy tanítvány, ki haragudott szülőire,
zsarnokságot gondolt róluk, érvényesülni – vélte ő –
miattuk nem tud, de mégse mert nyíltan szembeszállni,bár
tengerek hánykolódása lett fejében a láthatár.
Nagy elkeseredésében hosszú utat határozott,
veszélyeket fölvállalva: hegyen-völgyön bolygott tovább.
Kárörvendőn nevették ki sziklák, egek amint jajong,
s összerogy elcsigázódva amikorra megérkezik.
– Kedves láma, segíts, kérlek: mostanában elmémet csak
félelem és harag bántja, ha ez így megy, mi lesz velem?
– Annak tudatosítása kell, mi zajlik elméd körül…
Csak utána lehetséges leküzdeni veszélyedet.
Elmondom én a módját is, jól figyelj rám: indulj el most
egy hegyi patakocskához, gyűjts össze húsz kavicskövet,
két tálkát is szerezzél be, fekete és fehér legyen.
Tedd balra a fehér tálat, jobbra pedig a gyászosat,
leülve szemedet zárd be, gondolataidat figyeld:
minor egy negatív tűnik elő, akkor dobjál be egy
kavicsot a sötét tálba, ha pozitív, fehérbe vesd!
Felhős lelkén reménysávok gyulladoztak, csodálkozás
labdájaként gurult álma, és odadobta zálogát – – –
Otthon aztán kipróbáltam, hogyan mondta a bölcs öreg.
De valami miatt mégis háborgásai győzelmét
kellett szenvedni, mert mintha gúzsba kötődve égne szét.
Hullt a kavics sötét tálba, ő kérdezte: Uram, miért?
A hetedik napon, délben, furcsa gondolat döfte át:
midőn öreg szülőanyja és apja mosolyát a fény
rátükrözte homlokára, – az megnyitotta zárt hitét.
„Köszönöm nektek, hogy élek, egészséget kaptam hozzá,
fejem fölött tető véd meg, mint oltalom borul reám…
Fölsejlik az utam, célom, mért gyötrődöm akkor tovább?
Öreg láma, de jól mondta: Nem a világ a fő bajunk,
de a válasz problémánkra, ha negatív, az rág embert –
Gyorsan át a fehér tálba! Kavicsaim repüljetek!
Mi örök?
Mint falevél, elszáll múltam, lehet, hogy pocsolyába hull…
Kérlek, Uram, ne szunnyadj el, a Hold-sarló kiélezett.
Napod aranykacsintása még tenyeremre hull sután,
messzi harang kongásában el-elszunnyad a délután.
Ajkamon susogó nádas lett a szó,, mondd: ki hallja még?
Ronggyá foszló valóságom ki álmodta? Nevezd nevén!
Gond folyóján ringó gálya, ha vihar jön: vonyít, zihál –
Remegése mivé válhat? Robban, repül sok száz szilánk.
Iszapba le, föl égkékbe – őshiányba vesző jelét -,
amit idő meg nem fejthet, leejti a kozmosz elé.
Nem szívem a világóra? És csókom se varázs-oltár?
Holt emberek vaktérképe akárcsak az elszállt madár.
Nyoma eltűnt, hiányát se tudnák lemérni, nincs mivel,
csak a bűn, mi tovább rágja, árva semmiben újra él…
Visszájára fordult léte csak képzelet, nem végveszély.
Akármilyen bizonyságra hol szereznél tanút, miként?
Eskütétel komoly játszma. Hazugságra adná hitét,
aki akar tovább élni, s fejtegetni látomást?
Egy örök van csupán, más se, hogy változik a változás!
Pataki Anett
Vasmadárban álmodom
Hatalmas vasmadár berreg, már forognak a turbinák,
besétálunk a gyomrába, kezünkben kóka művirág.
Gázolunk az epés lében, mohón isszuk gyomorsavát,
nektár az nekem, nem méreg, melenget, mint a jó kabát.
Hol csend van, meleg és béke, megleli ott az otthonát,
aki már többre nem vágyik, mint mit adhat kicsiny szobád.
Annyi sok éve nem láttam, még álmodom az ablakát,
repedő fakeretben az üvegen turcsi orr nyomát.
Lecsókolom nyomát onnan, eltűnik, de belém fagyott,
körötte jégvirág támad, hol hő és hűs találkozott.
Az a nyom szelep volt nékem, szelep a külvilág felé,
mert fejem nyomja vágyálmom, mi belőled szorult belé.
Nő a nyomás is, vagy csökken, nem tudom, de lehull a maszk,
kicsiny szobád plafonjára terem egy oxigénpalack.
Baj van, sok villogó lámpa, sárga maszkok, fejszámolás,
rám üvölt a sztyuárdeszem – Nem lesz finom a landolás! –
Vállat vonok, nem érdekli, becsatol, lélegeztet ő,
csak álmaimba kísérget, de keze lágy, melengető.
Vele otthon vagyok bárhol, ketten belakjuk a szobád,
nem hiánylom az ablakba ragadt orrod fitos nyomát.
Lásd ő itt van velem most is, hogy lenyelt néma vasmadár,
jött utánam dalolván egy dalt, kezében ezüst pohár.
Abba teszem virágom, ha elkezdünk majd zuhanni ó!
vasmadárnak savát inni mézédes, üde passió.
Szabó Julianna
Az amatőr költő és a slóka-pályázat
Magasra feldobott labda, ezt elkapnom hiú remény.
Attól tartok, a végére megszégyenülve sírok én.
Mert megtalált e pályázat. Próbálkozni mit árt? Muszáj.
Bár avítt amatőrségre még dícséret se, díj se jár…
Tehetségem, ha volt: régen. Sok álnok gond lökött odább.
Kínlódtam a sekély létben; akkor voltam a legbutább.
Lehet, ezernyi vers halt el. Írogatni se volt esély.
Megélhetés: a cél, lényeg; s a munka volt kemény, serény.
Művelődni időm nincs sok. Őszöm élem, letűnt a nyár.
(Kifog rajtam nehéz slóka – erőlködik a vén szamár.)
Elmerengek ezért, félve: mi hátra van, garast se ér.
Nyaram után odáz őszöm. Ijesztőn közelít a tél.
Oly más lettem idős korra: rezignált, révedés-szavú.
Hallgatok is, ha már mérgez áldott átkom, a mélabú.
Régen fellelkesítettek komoly témák. A nagy szavak…
Nem ragad el ma már más se, gyakorta csak a pillanat.
(Tudatlanság aláz, éget, nem áll össze a rész, s egész.
Kinőttem a merészséget, öreg a test, sutább az ész.
Kis sikereket ígérget néha, mikor csaló a szó.
Kettő csap be valójában: a gyarló szó s a vélt való.)
Kevés időm – a későbbit – élhetném jól, de van, mi bánt:
sok dalom – a leíratlan – sürget; tollat, s papírt kiált.
Írás kísért örökké, de egy nagy dolog előbb való.
Át kell nézni a verstant is. Hozzáfogok, na jó. Na jó…
…Tanulok végre verst írni. Közben az is tanít, veséz.
Költő-lelkem tömény ének. Jegyezni mind – a kéz nehéz.
Tünde ihletre – fennköltre – ízem-vérem kitárva vár.
Más szférából leszállván a múzsám is tán ma rámtalál.
Slóka-sorok ha sántítva előjönnek, de jó remény!
Formálódik a pályázat, bár kurta lesz a költemény…
…Bizony, csalfa a művészet. Van, hogy sírok. Bolond varázs.
Végül boldogra bánt mégis, ha kész a vers. Vigaszt ad át.
Tuza Tibor
Tél (Slóka vers)
Süvít a szél, kacag, játszik, s kavart hótól jön arccsapás.
A fák törzsét repesztgetve félelmet kelt a pattogás.
A lejtőn szán, siléc siklik, hóembert üt a hógolyó.
Patak vize most nem csobban. Dombok árka ma vízfogó.
Havat ásnak, kapargálnak az éhező vadállatok.
Etetőkbe beröpködnek a didergő madár rajok.
Kályhák tüze duruzsolgat, melléülve egy úr pipál.
Hó vigyáz nép vetésére, s álmodik szép tavaszt a táj.
Tavasz (Slóka vers)
Fagyos télnek ma már vége, a természet időt cserél.
Zöld szín csordul a szürkébe, a széllel most tavasz zenél.
Erdőben már rigó ének és más madárdal hallható.
Réten tarka virág nyílik s körüldongja a sok bogár.
Alkonytájban vadak jönnek, vonzza őket a zsenge fű.
Vadász, ha jön, a testüknek vészjelzést ad ha cseng belül.
Derült égre ha Hold gördül, az éj sötétje mélybe tér,
s megtett bűnnek a rejtése egy teljes éjre végetér.
Nyár (Slóka vers)
Hajnal fölért a Mátrára s minden csillag aludni tért.
De valami varázslattal a rét tükröz csalóka fényt.
Ám, amint a Nap ér égre, harmat-fénynek eljő a vég.
Éget a Nap. Felhő ébred, zivatar jön s dördül az ég.
Zuhog eső, a lomb éled. Hervadt levél is újra él.
Zúdul az ár, tör életre, s élet-halál helyet cserél.
Az alkonyat szivárványt hoz. Békében már a föld az ég,
s gyümölcsöt, gabonát érlel a nyárba-szeretett határ.
Illusztráció: Illusztrált kézirat-töredék a Mahabharatából
Cimkék: pályázat, slóka, vers
