Radmila Markovity: A kőkecske titka
Hároméves elmúltam, amikor Kishegyesre kerültem az anyámmal. Belgrádban éltünk. Én magyarul nem tudtam egy kukkot sem. Nem sok idő kellett, hiszen ebben a korban tanulnak meg a gyerekek leghamarabb nyelveket, így én is. Az utcán játszadozva, odahaza a nagymamámmal, és a tőlem nyolc évvel idősebb nagynénémmel, Gizával csak magyarul beszéltünk.
Abban az időben a lányok-fiúk összejöttek prelóra, az asszonyok, férfiak bandázni jártak egymáshoz. Az összejöveteleket mindég másik családnál tartották. Én azt szerettem, amikor nagymamámra került a sor, akkor nem a mécses égett, hanem a petróleumlámpa, a férfiak dióba kártyáztak, a nők kötöttek, stoppolták az elszakadt harisnyákat (nekem is volt olyan), és a főtt kukorica kötelezően ott volt az asztalon. Ilyenkor jóízűen falatoztunk belőle.
Az anyám szerint nekem kilenc órakor az ágyban volt a helyem, hogy ne maradjak egyedül, Giza nagy durcásan otthon vigyázott rám. Szeretett ijesztgetni boszorkányokkal, akik besurrannak macska képében, és ha rájuk nézek, megbetegszem tőlük.
Egy este olyan mézes-mázas hangon megkérdezte tőlem:
–Szeretnéd, ha mesélnék ma este neked alvás előtt?
Boldogan rávágtam, hogy igen.
– Most elmesélem neked a kőkecske titkát.
– Kőkecske? Nekünk nem kőből van a kecskénk, és nagymamám feji, mert te nem tudsz semmit sem.
–Olyan buta vagy, mint a kecskénk, amit anya fej. Ezt a kecskét, amiről mesélek, egy nagy kőből vésték ki.
–Nincs is kő a faluban, csak por. Úgy száll, hogy megfulladsz tőle.
–Befogod végre a szádat? Vettek követ, és lett kőkecske.
–Befogtam a számat. Mesélj már!
–Egy szót se szólj, amíg mesélek! Volt a faluban egy nagyon gazdag ember. Összegyűjtött rengeteg pénzt. Azt kivitte a földjére, elásta egy teli láda arannyal, meg rengeteg pénzzel.
–Mért nem vett rajta cukrot?
–Azért, hogy az ilyen maflák, mint te, csodálkozzanak rajta. Ha még egy szót szólsz, itt hagylak, én is elmegyek bandázni, nem maradok itthon vigyázni rád, te kis vakarcs. Most folytatom a mesémet. Azért kellett a kőkecske, mert azt oda tette, ahol elásta a vagyonát.
–A kőkecske vigyázott a vagyonára.
–Vigyázott a fejed búbjára! Azért tette oda, nehogy elfelejtse, hova ásta a kincset. Voltál már a határban. Olyan egyenes, egyforma minden felé, biztos nem találta volna meg a kincset a kőkecske nélkül.
–Ez neked mese?
–Várd ki a végét. Isten bizony, szájon váglak, ha még egyszer megszólalsz. Nincs még vége. Elutazott a gazdag ember a feleségével nyaralni. Szántás ideje volt. A szomszéd föld gazdája megörült, amikor meglátta a kőkecskét, rátette nyomtatónak az ekére, így jó mélyen szánthatott. Ezt tették mások is. Amikor a gazda hazajött, első dolga volt kimenni a földjére. Lett aztán nagy meglepetése! Alig találta meg a kőkecskét. Visszahúzatta a lovakkal, és kereste a helyét, de bizony a kincs sehogyan sem került elő.
Látták az emberek, hogyan ás rendületlenül mély lyukakat a gazdag ember, erre rájöttek, hogy kincset keres. Nosza, nekiestek ők is a keresésnek. A faluból sokan mentek, ástak, de hiába keresték a kincset, azt bizony senki sem találta meg.
Egy nap eltűnt a kőkecske. Hiába keresték a falubeliek, nem lelték sehol sem. Most figyelj! Minden lyukból pontban éjfélkor lidérc bújt ki. Fénylettek, kócos hajuk égnek állt, csúfak voltak, de jöttek ám a falu felé.
–Különösen az ilyen kislányokat szeretik elvinni, mint amilyen te vagy – mondta Giza suttogva. – Felkapják, és fénylő ruhájuk alá dugják őket. Elviszik. Senki sem tudja, hova tűnnek el, de a gyerekek sem kerülnek elő. Egyedül azokat a gyerekeket nem tudják elvinni, akik a kuckóban feküdtek. Azt ajánlom, ered a kuckóba. Ott biztonságban leszel. Alhatsz ott is a pokrócon. Nem fogsz fázni. Melegít a kemence.
–Én itt szeretek aludni, ezen a szalmazsákon. Nálunk nem szalma van az ágyban, hanem kukorica susnya.
–Ez az ágy nem susog, csak Te.
–A kukoricacsövektől leszedik a védőréteget, az a susnya. Nem láttál még?
–Nem, de gyere te is a kuckóba, elférünk mind a ketten.
–Eredj csak magad, de ha nekem adod holnap estére a kolbászból a részed, nem is kell a kuckóban aludnod.
–Odaadom, de még a szalonnát is!
–Azt edd meg magad. Azt nem kérem. Hallgass csak: valami fényt láttam, meg zörejt hallottam. Csukd be a szemed és imádkozz.
Remegve becsuktam a szemem. Igaz, imádkozni nem tudtam, csak annyit: Oče naš, koji si u nebesima… Ezt hajtogatva elaludtam.
Másnap mondom az anyámnak.
–Taníts meg engem imádkozni, mert elvisznek a kőkecske lidércei.
–Giza, ha még egyszer ijesztgeted ezt a kislányt, egész hónapban te söprögetsz mindenhol.
–Én csak meséltem neki.
–Te ne mesélj neki többet, majd én mesélek.
Ezentúl nem maradtunk egyedül Gizával, de a lidérceket nem felejtettem el. Az volt a szerencsém, hogy a rémségüket anyám meséinek derűje gyorsan ellensúlyozta.
Radmila Markovity a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Cimkék: cédrus, próza, voltjelen
