Stefan Grabiński: Vörös Magda
A Tűzoltó Örsön éjféli csend honolt. A mennyezet alatti kampóra felakasztott őrlámpa legyezőszerű fénye félhomályba burkolta a négyzet alakú helyiséget. Két heverő és egy iratszekrény állt a fal mentén. A falakon tartaléksisakok lógtak felakasztva. Ketten ültek az ablak alatti asztalnál. Apró bábukat tologattak ide-oda és időnként sárga füstgomolyagot eregettek hosszúszárú meggyfa-pipájukból. Szemmel láthatólag untatta őket a játék, bizonyára csak agyon akarták ütni valamivel az időt. Lomha mozdulatokkal emelték a kezüket és halálos undor áradt virrasztástól elgyötört arcukról. Időnként valamelyikük szélesre tátott szájjal ásított egyet, kiegyenesítette a sok üléstől elgémberedett vállát és alig hallhatóan motyogott valamit. Azután ismét néma csönd lett, amelyet féltő gonddal pólyált körül a pipafüst.
Az ágyakon a két ügyeletes feküdt. Egyikük, bal felől, hangosan trombitálva hortyogott. Kollégája a szemközti oldalon, mozdulatlan tekintetét a mennyezetre szögezve hallgatagon szívta cigarettáját. Egy idő után elvette szemét a mennyezetről, eloltotta és a szoba sarkába dobta a csikket. Az egyik játékos odafordult hozzá:
– Nem tud aludni, tűzmester úr?
– Nem jön álom a szememre. Játsszatok csak tovább, én inkább gondolkodom.
Újból végigdőlt az ágyon, a feje alá tette a kezét és eltűnődve bámulta Szent Flórián jókora képmását. Igencsak szomorú dolgokon töprenghetett, mivel időről-időre sötét fellegek vonultak végig arcán és fájdalmasan ráncolta dús, fekete szemöldökét.
Szó se róla, Piotr Szponár tűzmesternek volt min tűnődnie. Immár három hete, hogy egy szem leánya, Magda, visszament a városba szolgálni, de nem illantak el a gondok és a félelmek, amelyek két esztendővel ezelőtt távoli vidékre kényszerítették a lányt, aki ezalatt hírt sem adott magáról.
Mi tagadás, furcsa szerzet volt ez a nyúlánk, vézna, sápadt arcú teremtés. Hatalmas, ébenfekete szeme szüntelenül a messzeséget fürkészte és furcsa kézmozdulataival lépten-nyomon feltűnést keltett. Képtelen volt parancsolni hófehér kezeinek, amelyek színe vetekedett arcának sápadtságával. Ráadásul hosszú, keskeny, örökké fagyos ujjai is szüntelenül remegtek vagy görcsösen rángatóztak. Dús, hollófekete haja apró csigákban bukkant elő narancssárga selyemkendője alól. Ez volt egyetlen ékessége, egyébre nem tellett ennek a szegény leányzónak.
Mert bizony szegény volt az istenadta, mint a templom egere. Márta, az anyja, aki állítólag messze földön híres szépségű cigányasszony volt, korán megtért istenhez, s nem hagyott mást a lányára, mint beteges természetét és a csillapíthatatlan vágyakozást a végtelen sztyeppék iránt. Apja féltő gonddal szerette Magdát, mégis, mintha rettegett volna tulajdon gyermekétől. Igen Piotr Szponár tartott a lányától. Félt márvány fehér arcától, keskeny, konok szájától, hosszú, gyakori tűnődéseitől. Rettegésének azonban egészen más, ennél jóval mélyebb okai is voltak.
Feleségének, amikor még a nomádok életét élte az övéi között, egyszer egy öreg cigányasszony megjósolta, hogy egy fehérbőrű, megtelepedett ember veszi nőül és egy gyermeket, azaz egy leányt fog nemzeni neki, a lángok gyermekét, akivel apjának egész életében csak vesződsége lesz.
A jóslat, különös módon pontról-pontra beteljesedett. Amikor a gyermek ötéves lett, anyja örökre elhagyta őt. Piotr remegve várta, hogy beteljesedjék a jóslat számára még homályos része is. De aztán elérkezett az idő, amikor a látnok titokzatos szavai valódi értelmet nyertek. Magda Szponár ekkor töltötte be tizenötödik életévét és a városban dolgozott, a Dohánygyárban, ott, ahol az első tűzeset történt. Kideríthetetlen okból kigyulladtak a cigarettapapírt tartalmazó bálák és a lángok néhány perc leforgása alatt átterjedtek az egész épületre. A kár ezrekre rúgott, de nem sikerült kideríteni, ki volt a vétkes. Miután eloltották a tüzet, ott találták a középső teremben a padlón elnyúlva a mély álomba merült Magda Szponár munkáslányt, aki a csodával határos módon ép bőrrel megúszta az egészet. Valószínűleg ebben a helyzetben vészelte át az egészet és csak kétórányi eszméletlenség után nyitotta ki álomtól elnehezült szemhéját. Mindörökre talány maradt, hogyan tudott egy teljes órán keresztül ott tartózkodni a bezárt helyiségben, amelyet mindenfelől nyaldostak a lángok, anélkül, hogy megfulladt volna a terjengő füsttől, s egyáltalán, hogyan maradhatott épségben az egész helyiség a lángoló épület kellős-közepén?
Ezt követően állandó vándorlás lett Magda élete. Hol szobalányként szolgált egy módosabb családnál, hol ruhatárosként dolgozott valamelyik előkelő kávéházban vagy éppen elárusító kisasszonyként próbálta megkeresni a kenyerét. De furcsa módon, mihelyt elszegődött valahová, hamarosan tűz ütött ki, éppen ott, ahol szolgált. Az okot sohasem sikerült kideríteni, az emberek már csak a kész tényekkel találták szemben magukat.
Eleinte senki sem gyanakodott Magdalena Szponárównára. A lány kifogástalanul és feddhetetlenül viselkedett mindenütt és senki sem gondolt rá. Végül különös szóbeszéd kelt szárnyra a városi munkásság egyes rétegeinek soraiban az utóbbi idők gyakori szerencsétlenségeivel kapcsolatban. A dolog most már odáig fajult, hogy gyakran hetente kétszer-háromszor is tűz ütötte fel a fejét a városban, és csodák csodája, egy helyen többször is, mintha a „Vörös Kakas” előnyben részesített volna bizonyos kerületeket, mi több, egyes házakat és „meghitt jó barátként” vissza-visszalátogatott hozzájuk. A levendówkai szörnyű tűzvész után, amelynek során kis híján porig égett a városi szindikátus újonnan emelt épülete, honnan, honnan nem, hirtelen szárnyra kelt a mendemonda, hogy a számtalan csapás előidézője nem lehet más, csakis Magda Szponárówna, Doleżanék szolgálója. A felbőszült csőcselék rátámadt a védtelen lányra a piactér kellős közepén és ott helyben felkoncolták volna, ha nem lép közbe apja, a közjavak mindenki által szeretett és megbecsült védelmezője, és a csendőrség, akiknek végül sikerült kimenteniük a lányt a habzó szájú tömeg karmai közül.
A szigorú és alapos nyomozás nem találta vétkesnek a gyanúsítottat. A vizsgálóbíró, mindenki őszinte megdöbbenésére, a tanúk és a gyanúsított vallomása alapján csupán annyit állapított meg, hogy egy év leforgása alatt közel száz tűzeset fordult elő a városban, mindig ott, ahol a lány éppen szolgált. Igaz, találtak egyéb furcsaságot is azzal kapcsolatban, ahogy Szponárówna ilyenkor viselkedett. Nos tehát, a száz eset közül ötvennél, a tűz eloltása után eszméletlen, majdhogynem tetszhalottszerű állapotban akadtak a lányra, rendszerint abban a házban, amelyet a csapás ért. Ez minden. A vádlók nem tudtak cáfolhatatlan bizonyítékokat felhozni a lány bűnösségét illetően. Soha, senki nem érte őt tetten. A gyújtogatást, mint kiváltó okot, szintén el kellett vetni, mivel a szemtanúk és a kárvallottak vallomása szerint a lány a tűz kitörésének pillanatától egészen a tűz eloltásáig egyfajta révületbe került és tapodtat sem mozdult a helyéről. Ráadásul a tűz sohasem ott tört ki, ahol a lány éppen tartózkodott, hanem rendszerint távolabb, a második vagy a harmadik szobában.
Néhány orvos szakértő is élénk érdeklődést tanúsított a történtek iránt. Tüzetes vizsgálatnak vetették alá Magdát és megállapították, hogy nem mindennapi emberről van szó, akinél túlsúlyban vannak a tudatalatti erők és hajlamos a katalepsziára, sőt, az alvajárásra is.
Végül mégiscsak felmentő ítélet született, a bíróság tagjai azonban négyszemközt azt tanácsolták a tűzmesternek, hogy tekintettel a felbolydult közvéleményre, amely egyértelműen Magda ellen volt, tartsa otthon a lányát. A felmentés ellenére ettől kezdve Vörös Magdának csúfolták Szponárównát, veszedelmes gyújtogatónak és boszorkánynak tartották. Mindenki félre állt az útjából és senki sem merte beengedni őt a házába.
Az elgyötört apa távoli vidékre küldte lányát falusi rokonaihoz, abban bízva, hogy nyomban hazatérhet, mihelyt az emberek elfeledkeznek a tragédiákról és Vörös Magdáról.
A lány két évig tengődött rokonainál, de közben nem adott életjelt magáról. Aztán három héttel ezelőtt váratlanul felbukkant. Sápadtabb volt, mint valaha, arca beesett, véreres szemében könnyek csillogtak. Ha kérdeztek tőle valamit, kelletlenül, kényszeredetten válaszolt és folyton arról ábrándozott, hogy újból szolgálatba áll, mivel nem akart apja terhére lenni. Apja végül engedett a rimánkodásnak és nehéz szívvel bár, de elhelyezte lányát Duchnicánál, a módos kereskedőnél a Młynarska utcában. A lány nyomban el is szegődött és szívvel-lélekkel végezte dolgát immár egy hete.
Vörös Magda újbóli feltűnése nem keltett figyelmet és senki sem törődött vele. Piotr Szponárnak azonban nem volt se éjjele, se nappala, és egyre csak várta a „rossz” híreket. A felmentő ítélet és Magda határozott tagadása ellenére nem hitt lánya ártatlanságában. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy mindaz, amit az emberek Magdáról beszélnek, rettenetes ugyan, de igaz. Ő, az apa és tűzoltó egy személyben, ő igazán tudott volna mit mondani. Ott volt minden tűzesetnél, amelyet az emberek titokban az ő Magdájával hoztak összefüggésbe és gyakran az életét tette kockára, amikor megpróbálta megfékezni a lángokat. Már volt ideje feltérképezni és alaposan áttanulmányozni mindent. Nem hiába érdemelte ki a tűzmesteri címet és tartották elsőrangú tűzoltónak. Messziről megérezte, ha Magda keze volt a dologban és csalhatatlan érzékkel meg tudta különböztetni ezeket az eseteket más, „rendes” tüzektől, amelyek természete szintén a kisujjában volt. Ha gyóntatója megkérdezte volna tőle: Mondd csak, Piotr Szponár, bűnös-e a lányod? – Magda lelkiismeretét és önérzetét illetően tagadólag rázta volna a fejét. Ha viszont arról faggatták volna, hisz-e lánya ártatlanságában, ugyancsak hevesen tiltakozott volna.
Legjobban az gyötörte, hogy éppen a saját lányáról, vérszerinti gyermekéről van szó. Volt ebben valami fájdalmas fintor: úgy rémlett, hogy Magda testéből árad ez a pusztító erő, amely ellen, ő, az apja, annyi éve harcol már. Időnként furcsa gondolata támadt: hátha éppen ezért a makacsságért bünteti őt a sors, hátha így áll rajta bosszút a vérszomjas „Vörös Kakas”? Ki tudja. Szponár állandóan kétségek között vergődött és kimondhatatlanul szenvedett.
Még ezen az éjféli órán sem hagyták nyugton a mardosó gondolatok és gonosz kísértetként lengték körül.
Nehézkesen föltápászkodott az ágyról, megpróbálta elűzni ezt a lidércnyomást és elkezdte böngészni a falon függő szabályzatot. Egy idő után azonban elege lett belőle, bágyadtan odament ahhoz a táblához, amelyre az utasításokat szokták firkantani és mindenféle kriksz-krakszot rajzolt rá a krétával.
Váratlanul megszólalt a csengő. Mintha három éles, átható tőrdöfés hasította volna föl a csendet és működésbe léptek a tűzjelzők.
Hirtelen mozgolódás támadt. Elmosódott alakok rohangáltak lélekszakadva az ablakok alatt. Szponár zakatoló szívvel nézte a jelzőké-szüléket. Egyre újabb és újabb részletekkel szolgáltak számára a mutatók, s a percekből lassanként másodpercek lettek. Szponár rámeredt a csillogó platinatárcsára és nyomban lehunyta a szemét, mint egy minden hájjal megkent zsugás, aki még nem tudja, milyen lapot tart a kezében és sokáig melengeti a tenyere alatt, mielőtt felfordítaná. Ő is így várta a kedvező pillanatot, mivel félt szembe nézni az igazsággal. Végül mégiscsak engednie kellett, és mohó tekintettel meredt a készülékre, amely már könyörtelenül hirdette a valóságot:
– Garbarze, IX. kerület, Młynarska Nosza!
Szponár megtántorodott és elsápadt. Elő-érzete, sajnos beigazolódott. Igen – ott a baj – holt biztos! Hol is máshol? Csakis Duchnicáék lehetnek pácban! Újra kezdetét vette hát ez a pokoli kálvária. Pedig még csak alig három hete, hogy a lány elszegődött! Egy pillanatra belé-hasított a fájdalom és hatalmába kerítette a lázadás szelleme, úgyhogy kis híján földig görnyedt kínjában. De hamarosan erőt vett magán. Nem volt idő a töprengésre. Cselekedni kellett, parancsokat osztogatni, hadrendbe állítani a csapatot.
Tra-ta-ta-ta-ta! – harsogta a trombita, riadóztatva az őrséget. A szivattyúkezelők, akik az imént még békésen szunyókáltak, sietve felcsatolták a karabinert, fejükre tették sisakjukat és átvetették vállukon a mentőkötelek tekercseit.
A tűzmester kirohant az udvarra. Mindenhol lázas készülődés folyt. Egymás után vitték ki a tömlőket a raktár szélesre tárt kapuján, kigördült a szerkocsi, s utána másik két jármű, amelyeken a személyzet utazott. A reflektorok fényében csillogtak-villogtak a fémsisakok, hidegen szikráztak a csákányok.
Szponár már összeszedte magát, és hideg vérrel osztogatta a parancsokat. Erőteljes, férfias hangja végigzúgott az udvaron.
– A szelepek? – harsogta határozottan.
Fürge kezek ragadták meg a fecskendőket és elvégezték a próbát.
– Tűzmester úrnak alázatosan jelentem, a szelepek rendben vannak – mondta katonásan az egyik szivattyúkezelő.
– Uccu neki, fiúk! – kiáltotta Szponár, és elfoglalta helyét az egyik kocsin. – Aki korán kel, aranyat lel! Isten segedelmével, induljunk!
Acélos riadót fújt az Asz-trombita, és valósággal belereszketett tőle a levegő. Kivágódott a kapu két szárnya, és a kísérteties menet a lobogó fáklyák véres fényében nekivágott a csendes utcáknak. Élükön robogott őrült tempóban a szerkocsi, ezt követte a másik jármű, kisebb-nagyobb lajtorjákkal, ágaskodó vasvillákkal, középen a hatalmas víztartállyal, mögötte haladt a két „Matador”, rajta a kezelőszemélyzettel, végül a személykocsi zárta a sort az osztag parancsnokával, a tűzmesterrel…
Három óra volt, süket, novemberi éjszaka. Viharos szél tört elő az utcák mélyéről és a sikátorokból, és marokszámra hintette a port, a homokot és az apró szemű kavicsot a felvértezett bajnokok szemébe. A kertekből tölcsérszerűen összecsavarodott, fonnyadt őszi levelek peregtek alá, és száraz zörgéssel görögtek végig a járdák kőlapjain.
Elhagyták a Fasort, és befordultak a Świętojanska utcába. A távolból már oda-látszottak a Plébániatemplom tornyai fölött csapdosó lángok. Rémült arcok tűntek fel a házak ablakaiban, álmos házmesterek ácsorogtak a kapualjakban, és egyre nagyobb nyüzsgés támadt a környező tereken.
Harsány hangok csattantak fel a lámpák karóival teletűzdelt utcákon, s közben fáradhatatlanul mennydörgött az Asz-trombita.
– Előre! Előre!
Kiértek a Szentlélek Térre. Véres tűznyalábok törtek az ég felé a favázakon álló bérházak fölött, ijesztő, fekete füst tekergőzött mindenütt. Égett szag áradt szét a levegőben, és egyre erősödött a fejvesztett kiabálás…
Elhagyták a teret, szélsebesen megkerülték a posta épületét, és viharos gyorsasággal robogtak a Młynarska utca torkolata felé. Az utca mélyén, bal kéz felől, hirtelen szemükbe szökött a tűzvész rettenetes látványa. Duchnica kereskedő háromemeletes háza lángokban állt. A tüzet, amely az első emelet magasságában ütött ki, szünet nélkül táplálta a tomboló őszi szél. Fertályóra leforgása alatt a lángok átterjedtek a felsőbb szintekre is, és a véres lángnyelvek már a földszintet is nyaldosták. Jóllehet még éjszaka volt, mégis körös-körül nappali világosságba borult minden. A tűzoltók éktelen lárma, perzselő forróság közepette értek a ház előtti terebélyes parkba. Pokoli szikraeső, fejvesztett kiabálás és szívet tépő jajgatás fogadta őket. A ház körül már halomban álltak a sebtében kidobált tárgyak. Szétszakadt bőröndök, rapityára tört szekrények, megperzselődött szőnyegek dirib-darabjai hevertek szanaszét.
A tűz oly váratlanul ütött ki, és annyira gyorsan terjedt tova, hogy sokan egy szál alsóneműben menekültek ki az égő pokolból. A többiek útját elvágták az alulról felcsapó lángok. Ők odabent rekedtek az égő házban, és a miatyánkot mormolva várták a tűzoltókat. Percenként feltűnt az ablakokban egy-egy elgyötört arc, de hiába fohászkodtak, a segítség csak nem akart megérkezni. Egy asszony már nem bírta tovább a hiábavaló várakozást, kivetette magát a második emeletről, és azon nyomban szörnyet halt. Ekkor értek oda a tűzoltók. Egy szempillantás alatt eltávolították az utcáról a bámészkodókat, és a tömlőket szélvész gyorsasággal elvezették a háztól a szomszédos folyó partjáig. Miután elegendő vizet pumpáltak a tartályba, működésbe léptek a hatalmas oltóberendezések. A kézi hidroforok által szorgalmasan táplált derék Rese-ből és Matadorok-ból széles sugárban áradt a víz egyenesen a tűz fészkébe: az első emeletre és a földszintre. Ezalatt a többiek kis híján fél tucat teleszkópos létrát és két kisebb tartályt állítottak a fal mellé. Jobb kezével magasra tartva a tömlő fejét, elsőként Szponár tűzmester kapaszkodott felfelé.
– Utánam, fiúk! – buzdította mennydörgő hangon társait.
Példáját követve fél tucat tűzoltó kezdett fölfelé lépdelni a létrákon a fenyegetett emelet felé, maguk után húzva az elvezető tömlőket, amelyeket mászás közben kapcsokkal erősítettek a gerendákhoz és a létrák fokaihoz. Az első emelet szintjét elérve Szponár nagy nyomású vízsugarat irányított a szemközi lakásba, ahonnan sűrű füst tódult kifelé. A fortyogó, tüzes örvény egy pillanatra visszahőkölt, és eltakarta a félig megkopaszított szoba belsejét.
– Innen már sikerült kereket oldaniuk – vonta le a gyors következtetést Szponár, és két társára bízta az első emeletet, akik időközben utolérték őt.
A létra már nem ért feljebb, ezért karabinerét derékmagasságban ráerősítette az utolsó előtti fokra, két kézzel megragadta a kampós létrát, amelyet társa nyújtott fel neki, magasan a feje fölé emelte, és villámgyorsan ráakasztotta a második emelet egyik ablakpárkányára. A bámulatra méltó ügyességgel és fürgeséggel végrehajtott mozdulat után elővette szekercéjét, jobb kezébe fogta, és megindult felfelé.
A két alsó szint már úgy festett, mint valami lecsupaszított csontváz. A lángok véres sörénye már elérte a harmadik emeletet, hosszú, tüzes nyelve az erkélyeket és a második emelet folyosóit nyaldosta, vörös fullánkjaival keresztülfúrta magát az ajtókon és az ablakokon. A megrepedezett ablaküvegek csörömpölése összekeveredett a rémült kiabálással.
Az egyik erkélyen tucatnyi ember verődött össze, és kezükkel próbálták védeni magukat a perzselő hőségtől.
A tűzmester ekkor ért a második emeleti pihenőre. Mozdulata gyors volt, mint a sebesen szárnyaló gondolat. A hozzá legközelebb álló borzas hajú nő felé nyúlt, könnyedén átemelte az erkély korlátja felett, leadta alatta álló társának, aki ölében tartva vitte le az elalélt teremtést.
– A mentőponyvát! – harsogta Szponár, miután látta, hogy egyre többen tolonganak az erkélyen, és a tűz már behatolt a helyiségek belsejébe.
Hasonló módon szabadított ki még néhány bajbajutottat. A többieket társaira bízta, a legnehezebb feladatot pedig megtartotta magának, és megindult a lángoló épület belseje felé. Megigazította fején a védőcsuklyát és kiakasztotta a karabinert. A létra utolsó fokára lépve az ablakon keresztül beugrott az egyik szobába, és azon nyomban perzselő lángok vették körül.
Hősies küzdelem kezdődött. Mint egy búvár, aki igazgyöngy után kutat a tenger fenekén, úgy vetette magát Szponár a lángok közé. Lázasan keresgélt, körbefutotta a szobákat, tüzetesen átvizsgálta a fényűzően berendezett, meghitt budoárokat, lélekszakadva kutatta át az üres hálótermeket, ahol a dunyhák még őrizték a test melegét. Egyszer csak belebotlott valamibe. Lehajolt, fölemelte és a fojtogató füstben megindult vele az ablak felé, ahol szerencséjére összetalálkozott az egyik szivattyúkezelővel, és átadta neki terhét: egy gyönyörű, tízéves forma kislányt.
– Mentőzsákokat a két utolsó emelethez! – kiáltotta búcsúzóul a tűzmester, és egymaga tért vissza a lángok közé.
A diadalmas tűz most már végleg birtokba vette a második emelet bal szárnyát, és forró lávát permetezve egyre beljebb nyomult. A tűzmester egy pillanatra megfordult, és észrevette, hogy keskeny, bíborszínű lángnyelv kúszik elő az egyik alkóvból. Beleszagolt a perzselő levegőbe, és megérezte lánya hajának számára oly ismerős illatát.
Oltás közben már többször találkozott ezzel a szaggal. Amerre csak megfordult, mindenhol kakukkfű és diólevél illatát árasztották a lángok. Annak a főzetnek is szakasztott ilyen volt a szaga, amellyel Magda hosszú, fekete haját mosta.
Most már nem férhetett hozzá kétség: a lánya keze van a dologban.
Szponár őrült módjára vetette magát előre a szűk folyosón, ahonnan szívet tépő jajgatást hallott. Hirtelen fiatal lány ijesztően megnyúlt, lángoló kísértete állta útját. Legalább kétszer akkora volt, mint egy ember, visszataszítóan vigyorgott, és eszelősen hadonászott a kezében tartott tüzes sarlóval.
Szponár kinyújtott karjával megpróbálta távol tartani magától ezt a félelmetes lidércet, és egész testében remegve rekedt hangon így szólt:
– Mit akarsz tőlem?
Válasz helyett hátborzongató kacaj hullámzott végig tűzpatakként a kísértet lángoló arcán. Fölemelte tüzes sarlóját, és elállta Szponár útját.
– Félre! – kiáltotta Szponár a félelemtől és a dühtől tébolyultan. – El az útból, Magda!
Szponár megindult előre. Nem ütközött akadályba, csak ez a bíborszínű köd táncolt előtte remegve, s közben valami rettenetesen égette a kezét és a nyakát. Hangosan sziszegett a fájdalomtól, de vitézül keresztülverekedte magát.
Egy szempillantás múlva már kimentett egy öregasszonyt a lángok közül. Rátérdelt az ablakra, és leadta terhét a létráról felnyúló társának.
Időközben a többiek a ponyvák segítségével sorban leeresztették a bajba jutottakat. Azok számára, mindenek előtt a férfiakról volt szó, akik nehezebbek voltak, kötelekből és spárgából sebtében mentőszékeket eszkábáltak, a bátrabbja közül néhányan pedig habozás nélkül belevetették magukat az alattuk kifeszített pokrócokba. Már csak az utolsó emelet maradt hátra. Bármennyire is igyekeztek a tűzoltók, a lángok, hű szövetségesre találva a tomboló szélben, már birtokba vették az egész házat, és diadalmasan nyúlkáltak a tető fölé.
Szponár megkétszerezte, sőt, megháromszorozta erejét. Mindenütt ott volt. Mentő-angyalként vetette magát az égő pokolba, életére fittyet hányva egyensúlyozott a szakadékok felett, kötéltáncos módjára lebegett ég és föld között. Kis híján két tucat embert mentett ki saját kezével a lángok közül, két társa is neki köszönhette életét, és még akadtak néhányan, akiknek ő tette lehetővé a menekülést. Szüntelenül a sarkában járt a vörös kísértet, és lépten-nyomon ingerelte őt lángoló hajának jól ismert illata. Arca elő-előbukkant a füst sűrű ködéből, véres alakja elsuhant a lefelé dőlő tornác mögött, parázsló varkocsa szikraesőt permetezett.
Szponár gondolkodás nélkül, vasakaratának végső megfeszítésével hősiesen teljesítette kötelességét, mígnem elérkezett az igazi próbatétel.
A ház megmentéséről már nem lehetett szó. Recsegve-ropogva omlottak alá a felsőbb emeletek elszenesedett gerendái, tompa morajlással szakadtak be a szitává lyuggatott födémek. Kisebb csoport verődött össze az egyik ablakban a harmadik emeleti lakók közül azon a szárnyon, amelyet már félig birtokba vett a tűz: két öregember, egy magatehetetlen nyomorék és egy fiatalasszony, aki féltő gonddal szorította kebléhez a kezében tartott csecsemőt.
A tűzoltók Szponár vezérletével lélekszakadva odaerősítették a mentőzsákot, hogy leeresszék a földre a bajba jutottakat.
Hirtelen velőtrázó sikoly szakadt fel az ablakban álló nő melléből. A szerencsétlen asszony egyik kezével még hevesen ölelte át a síró-rívó kisdedet, a másikkal pedig odamutatott a háta mögé, a szoba mélyére, ahonnan rémisztő gyorsasággal közeledtek feléje a lángok. A mardosó füst sárgás fodrai egy pillanatra eltakarták a halálra rémült csoportot.
A szél csakhamar föllibbentette a fojtogató ködfátylat, és ekkor vérfagyasztó látvány tárult Szponár szeme elé.
Vörös Magda tekergőzött kifelé az ablakon, és egyre csak azon mesterkedett, hogy tüzes sarlójával porrá égesse a mentőzsákot, amelyen már jókora hasadás tátongott. Sátáni mosoly játszadozott ajkán, pokoli öröm ömlött szét arcán, amelyet lángoló keretbe foglalt tüzesen lobogó haja. A mérges fullánk már-már elérte a vásznat…
– Jézus Mária! – nyögött fel Szponár. – Távozz innen, kísértet!
A levegőbe rajzolta a kereszt jelét, és szekercéjével rátámadt a lányra.
A suhintás homlokon találta Magdát. Velőtrázó sikoly, hosszú, elnyújtott üvöltés hallatszott.
A vörös kísértet villámgyorsan visszahúzódott a ház mélyére és nyomtalanul eltűnt.
A tűzmester végighúzta kezét a homlokán, és réveteg szemmel körülnézett.
Valami hirtelen összeroppant a bensejében, és jártányi ereje sem maradt. Társainak kellett felváltaniuk őt.
A tűz most mintha váratlanul kihunyt, összehúzódott, meghátrált volna. A fecskendők végre elérték a tetőt. A záporozó víz oltalma alatt most már nyugodtan leereszthették a mentőzsákot a bajba jutottak utolsó csoportjával.
Már derengett az ég alja, mire a holt fáradt, csupa füst, éltes tűzoltók lemásztak az utcára. Utolsóként Piotr Szponár tűzmester ereszkedett le imbolygó léptekkel…
Hirtelen éktelen lárma ütötte meg a fülét. A porig égett ház előtt összeverődött tömegből felcsendült a baljós gúnynév:
– Vörös Magda! Vörös Magda!
Szponár félig öntudatlanul oda rohant.
– Utat, utat! Itt jön az apja!
Engedelmesen megnyílt előtte a gyötrelmek hosszú sorfala egészen a bérház elszenesedett kapujáig.
A tűzmester, mint egy holdkóros végigment a szűk ösvényen a tekintetek rosszalló záporában, és ösztönösen a kis odú felé tartott, amely csodával határos módon épen maradt.
A sarokban, egy nyomorúságos fekhelyen, hatalmas vértócsa közepén meglátta lánya tetemét. Kettéhasított koponyájából fekete, félig már alvadt vér szivárgott.
– Magdus! Magdus, kislányom! – hörögte Szponár túlvilági hangon, és elalélva lerogyott a fal mellé.
Fordította Adamecz Kálmán
Stefan Grabiński (1887-1936), lengyel fantasztikus író. Úgy is nevezik, mint a „lengyel Poe” vagy a „lengyel Lovecraft”. Műveit a világ számos nyelvére lefordították. Magyarországon idáig két novellája jelent meg (Tengerparti villa, Kísértethistória), mindkettő Adamecz Kálmán fordításában.
Illusztráció: Stefan Grabiński
Cimkék: műfordítás, próza
