Dippold Pál: Önszócikk
Írni, ahogy a sas repül
Az irodalom minden utak legrosszabbika: mindenhova visz. Dippold Pál életét és szép irodalmi működését már akkor meghatározta ez a mondat, amikor még meg sem született. A szürrealista kiáltvány, ahonnan a mondat beidéződött, ugyanis jóval korábbi. Lexikon-leltár helyett – bár azt is tud írni – valami mást rak oda az olvasóknak. Annak a vázlatát, hogy az úgynevezett szépirodalom művelése miért a világ legmagányosabb munkája. Minden történet egyedi, és megismételhetetlen, akár az emberi élet. Eleje és vége kell legyen, a történetben szereplők, a történetek eseményei valahogy meg kell fogják az olvasót. Egy történetnek éppen úgy kell működnie, mint a normális ember életének, tolakodás nélkül, tapintatosan, ám hosszan tartó hatással kell megélednie és élnie a többi emberben.
Dippold Pál ötéves kora óta író. Egy különös esethez kötődik íróvá, azaz történetmondóvá válása. Apja, aki anyjához hasonlóan orvos volt, magával vitte egy vizitre. Falun laktak, a szomszédos tanyaközpontból küldtek értük hintót. Az ötvenes évek végén történt mindez. A kocsikerekek kattogva pörögtek, a lovak egykedvűen ügettek át a sárréti tájon. Az író apja egyszer csak felpattant a kocsiülésről kezében ott csillogott TT pisztolya, és lőni kezdett, közben azt kiabálta, hogy sas, sas, sas. Az úton túl, igen messze, valóban gubbasztott egy nagy madár a földön, rétisas volt, és cseppet sem érdekelte a lövöldözés. Miután a tölténytár kiürült, a doktor úr visszaült a helyére, és azt mondta, látod, apád nagyon szereti a sasokat. Dippold Pál későbbi életét az elmulasztott kérdés határozta meg: Akkor miért lőttél rá a sasra? Minden írása erre keresi a választ. A sas látványa okozta öröm, röptének siettetése, a hatalmas madár tisztelete késztette apját a lövöldözésre? Ötven évvel később az író Végh Attila barátjával elment a téli Hortobágyra, ahol a leeresztett halastavak alján sok-sok rétisas ült. Gázpisztolyukkal több tár töltényt eldurrogtattak, közben azt kiabálták, hogy sas, sas, sas. A madarak felszálltak, és fenségesen köröztek fölöttük. Az írók lelkében valami különleges, furcsa nyugalom ült meg. És azóta is ott van. Dippold Pálban ekkor tudatosult az, amit addig lényegében ösztönösen művelt: úgy kell írni, ahogy a sas repül. Méltósággal, magasról minden apró rezdülést meglátva, állandó készültségben, és olyan szépen, hogy azt mindenki értse.
Az író általános és középiskolai tanulmányai ideje alatt lényegében semmi mást nem csinált, csak olvasott. A családi könyvtárban ott voltak a magyar és a világirodalom klasszikusai. A középiskolát a pannonhalmi bencés gimnáziumban kezdte, ahonnan az apjára nehezedő politikai nyomás miatt egy év után kivették, és beíratták a tatai Eötvös József Gimnáziumba. Végül itt érettségizett. Közben apja és anyja is meghalt, magukra maradtak testvéreivel. Két húgával és öccsével. A biztonságos jólétből mindannyian a testi-lelki kisemmizettségbe zuhantak. Az író csak azért nem lett –testvéreihez hasonlóan – állami gondozott, mert apja halála után néhány hónappal betöltötte tizennyolcadik évét. Mindenféle alkalmi munkából élt. Nagyon rossz költeményeket írt, melyek közül néhány azonban alkalmas volt rock-dal szövegnek. Egyetlen ilyennek a halvány emléke maradt meg, a tatai XII. Ramses zenekar Fattyúdala, amelyet néhány évvel bemutatója után lelkesen énekeltek a balatonfenyvesi strandon keletnémet fiatalok. A költői pályától aztán végül Orbán Ottó tanácsolta el kedvesen, de roppan határozottan. Írjon prózát, mondta, ahhoz van tehetsége.
Sorkatonai szolgálatát 1975-77 között teljesítette. Az első hónapokban kötelességszerűen rosszul érezte magát a nagykanizsai Dózsa György laktanyában, aztán a következő időkben jól elvolt, mert a kaszárnyának hatalmas könyvtárában is azt csinálhatta, amit gyerekkorában, különböző fortélyok segítségével reggeltől estig olvashatott.
A honvédségtől felvételizett az egri Ho Si Minh Főiskola magyar-történelem szakára, amelyet aztán 1981-ben jeles eredménnyel be is fejezett. Egerben kötött házasságot Németh Gabriellával, ez a kötelék ma is fennáll, eredménye két lány és két fiú gyerek, továbbá növekvő létszámban különböző unokák. Az egri tanárképzőn, annak ellenére, hogy a nyelvészetet sokkal jobban szerette, mint az irodalommagyarázatokat, mégis az a régi magyar irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni. Kapcsolatba került a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének nagyjaival, Klaniczay Tibor ösztöndíjat adott neki. Az Énekek Éneke első magyar fordítója, Bogáti Fazakas Miklós életművének kutatása még az ószövetségi héber nyelv elsajátítását is magával hozta. A tudós rabbi, Scheiber Sándor is segítette diplomamunkája elkészítését.
A főiskola utolsó éveiben jelentek meg első komolyabbnak számító írásai a Mozgó Világ című folyóiratban. Itt szerzett kapcsolatai révén került aztán a tanári pályát elhagyva a Hitel című laphoz olvasószerkesztőnek. A valódi találkozás a magyar irodalommal ebben a közegben következhetett be, szoros munkakapcsolatban állt Csoóri Sándorral, Csurka Istvánnal, Csengey Dénessel, Lezsák Sándorral, Kiss Gy. Csabával és Für Lajossal. A lap főszerkesztőjéhez, Bíró Zoltánhoz azóta folyamatos, szoros, barátinak mondható viszony köti. Írói munkájára a felsoroltak közül senki nem volt akkora hatással, mint Nagy Gáspár. Ezekben az időkben már készült a majd csak 1991-ben, a Kalligram kiadónál megjelent Schwarzenegger el volt utazva című valódi avantgárd, álposztmodern regény. Az inkább elismerő, mint lehúzó szakmai fogadtatás ellenére az író megunta az irodalmat, mármint azt a fajta szóbűvészetet, amelyet a közepes tehetségű elméletgyártók kánonná tettek. A különféle újságokban közzétett cikkek elkészítése mellett nekiállt a Falu, ahol élek című később mozaikregénnyé szerkesztett írásainak megágyazásához. 1998 és 2002 között a Lyukasóra című irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Ekkorra már tudatosult benne, hogy sem kevesebbet, sem többet nem akar elérni az irodalomban, mint Ágh István, Lázár Ervin, Gabriel Garcia Marquez és Günter Grass. Aztán hogy ez mennyire sikerült, azt úgyis az örök bíró, az idő méri meg. Az úgynevezett irodalmi közéletet rendkívüli módon utálja, abban egyáltalán nem vesz részt, a hivatalos díjak és kitüntetések ezért nem érdeklik, ám ennek ellenére 1987-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, 1999-ben József Attila-díjat, 2000-ben Kölcsey-díjat adtak neki.
1988 óta folyamatosan a magyar sajtóban dolgozik, szerkesztőként, újságíróként a Hitel, az Élet és Irodalom, az Új Magyarország, a Szabad Föld, a Magyar Nemzet, az Új Ember és a Magyar Hírlap munkatársa volt. Mindent ír: híreket, tudósításokat, riportokat, interjúkat, az utóbbi években nagyobb ismeretterjesztő cikkeket is.
Könyvszerkesztőként Kiss. Gy. Csaba esszékötetét, Balogh János akadémikus önéletrajzi könyvét és három dokumentum-összeállítást készítette el.
Polgárinak mondható viszonyrendszerben él Zsámbékon, világnézete folyamatos.
Dippold (Schwarzenegger) Pál
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
