Virágh László: Dialógus
L: Mi bajod?
V: Semmi.
L: Ne beszélj nekem! Akkor mitől vagy ilyen rosszkedvű?
V: Egyedül vagyok.
L: Most, amikor velem beszélgetsz?
V: Igen. Sőt!
L: Mi az, hogy sőt? Számodra én senki vagyok? Vagy netán valamiféle negatívum?
V: Ugyan, ne játszd meg magad! Nagyon jól tudod, miről beszélek.
L: Miről?
V: Arról, hogy te nem vagy te. Te is én vagyok.
L: Jó, jó, tudom, de azért nem kellett volna rögtön a szememre hánynod!
V: Te kényszerítettél rá.
L: Fenét! Persze, kérdezhetnék valamit…
V: Csak nyugodtan.
L: Akkor miért beszélsz hozzám második személyben?
V: Mert így érdekesebb. Valamelyes illúziót nyújt.
L: Ne magázódjunk esetleg?
V: Túlzás: Mindent túlzásba viszel. Sosem tudod, mikor elég.
L: Te sem.
V: Igen, ebben egyformák vagyunk.
L: Mi az, hogy ebben? Mindenben.
V: Persze, de ez nem újság számunkra. Szóval, mi bajod?
L: Ezt én kérdeztem tőled.
V: Teljesen mindegy.
L: Egyáltalán nem. Tartsuk be a játékszabályokat! Különben is, ha megmondod, mi bajod, már azt is tudni fogod, hogy nekem mi bajom van.
V: Igaz. De már megmondtam.
L: Ja igen. Szóval, egyedül vagy.
V: Igen. Mintha valami effélét mondtam volna.
L: És miért baj ez,
V: Mert az ember, társas lény.
L: Azt akarod mondani, hogy te is társas lény vagy?
V: Igen.
L: Akkor miért lógtál ki eddig még minden társaságból?
V: Kilógtam?
L: Talán tagadod?
V: Nem. Mondjuk úgy, hogy szükségem van egy társaságra, amelyből kilóghatok.
L: Aha! Szóval azért járunk társaságba, mert ott könnyebben viseljük el az egyedüllétet. Ezek szerint mindenki egyedül van?
V: Többé vagy kevésbé.
L: Nem egyformán?
V: Tulajdonképpen igen, csak van, aki jobban érzi, van, aki kevésbé.
L: Szerintem, mindenki csak annyira van egyedül, amennyire érzi.
V: Tévedsz. Egyszer, legalább egyszer mindenki rájön, hogy egyedül van, és akkor arra is rájön, hogy mindig is egyedül volt.
L: Te mikor jöttél rá?
V: Nem tudnám megmondani. Azt hiszem, én mindig tudtam.
L: Szerintem ez túlzás.
V: Nem túlzás. Néha, persze, megfeledkeztem róla. Volt úgy, hogy elég hosszú időre.
L: Ez mikor volt?
V: Amikor azt hittem, hogy találtam valakit, aki megért.
L: Megértés! Ez afféle közhely! Meg érzelgés.
V: Lehet. Mindenesetre a közhelyek, mielőtt közhellyé váltak volna, nagy igazságok voltak. Másrészt nem nevezném közhelynek azt a tényt, hogy valaki egy szükségletét ki akarja elégíteni. Mert az, hogy megértsenek bennünket, mindnyájunknak elemi szükségletünk, nem valami egyéni különlegesség.
L: Ezt gyönyörű szépen elmondtad. Meg biztosan még jogunk is van hozzá, hogy megértsenek bennünket. Mert amire nagy szükségünk van, ahhoz jogunk is van. Ez már csak afféle emberi logika.
V: Ismersz az emberin kívül valami másfajta logikát?
L: Nem… illetve igen. A természet logikáját, ami persze, mintául szolgált az előbbihez.
V: És szerinted híven követtük a mintát.
L: Nagyjából igen, különben már rég kihaltunk volna.
V: Ez igaz. De eléggé eltértünk a tárgytól.
L: Valóban, de ez nem olyan nagy baj. Mindenesetre, hogy visszatérjünk hozzá: szerinted egyáltalán lehetséges ez a… megértés? Mert én erősen kétlem.
V: Szerintem igen. Mert ha egy magatartást utánozni lehet, akkor kell, hogy ez a magatartás létezzék is.
L: Fejtsd ki bővebben!
V: Amikor azt hittem, hogy találtam valakit, aki megért, évek múlva rájöttem, hogy nem értett meg, csak úgy tett, mintha megértett volna.
L: És miért tett úgy?
V: Mert szüksége volt rám.
L: És miért volt szüksége rád?
V: Hm! Talán azért, hogy megértsem őt.
L: És te megértetted?
V: Azt hiszem, igen. Éppen ez volt a baj.
L: Persze, nő volt az illető!
V: Persze nő volt. De lehetett volna férfi is.
L: Nana! Kezdesz gyanús lenni nekem. Sohasem rokonszenveztem a szexuális eltévelyedésekkel.
V: Most mit hülyéskedsz? Barátság is létezik a világon.
L: Jó, jó, persze, csak hülyéskedtem.
V: Szóval, ez a nő, tudva, hogy mire van szükségem, meg hogy kire, eljátszotta nekem mindezt. Nagyon tehetségesen, valószínűleg őszintén is, mert úgy is lehet, maga sem tudta, hogy játszik. Később azonban kiderült, hogy erősen különbözik attól, akit alakítania kellett. Egyszer aztán belefáradt. Azt remélte ugyanis, hogy összeházasodunk, és akkor megpihenhet. Miután ez, az én ösztönös gyanakvásom miatt nagyon távolinak látszott, még ötéves közös múlt után is, nem bírta tovább. Egyre több hibát követett el.
L: De végül is meg kellett értenie, ha el tudta játszani azt, amire szükséged volt.
V: Na persze. De a megértés itt azért nem egyszerűen csak értelmi folyamatot jelent, hanem többet annál. Azonosulni tudást. Természetesen csak akkor azonosulhatunk valakivel, ha egyébként is hasonlók vagyunk hozzá. Ha egyéniségünk feladása árán akarjuk ezt megvalósítani, annak nem lehet jó vége.
L: Azt el tudom képzelni. Végül is, azt hiszem, kölcsönös megértésre kell törekedni.
V: Ez természetes, hiszen csak úgy tudod megítélni, hogy képes-e a másik megérteni, ha megérted őt. Viszont, csak akkor érthetitek meg egymást, ha hasonlóak vagytok.
L: Similis simile gaudet, mint a művelt török mondja.
V: Miért mondja ezt a művelt török?
L: Mert tud latinul. Attól művelt. Különben csak törökül mondaná ugyanezt, és az nem hangzik olyan szépen. Meg mi sem értenénk, mert nem tudunk törökül.
V: Na, ebből elég!
L: Jól van, beszélhetünk komolyan is. Tehát: szerintem szerelem, barátság, társaság mind arra szolgál, hogy az egyén (egyed) fenntartsa kommunikációját a társadalommal.
V: Egyetértek, de nem kell ilyen csúnya szavakat használni, csak mert divatosak.
L: Ez nem változtat a lényegen. Az ember nem érintkezhet állandóan az egész társadalommal. Ehelyett van barátja, társasága, kedvese, rosszabb esetben felesége, (lehetőleg ezek mind) akin keresztül fenntartja a kapcsolatot a társadalommal, vagy, hogy biológiai kategóriát használjak, a fajjal. Amit az elején mondtam, vagyis, hogy az ember társas lény, szó szerint értendő. Ugyanúgy, ahogy nincs egy hangya, csak hangyaboly, nincs egyes ember sem, csak társadalom, még akkor is, ha Robinson egyedül él szigetén.
V: És akinek egyik sincs?
L: Ez lennél te?
V: Hát nem?
L: Annak meglazulnak, elsorvadnak a kapcsolatai a társadalommal. Véleményem szerint ez az állapot nem tartható fenn hosszabb ideig károsodás nélkül.
Illusztráció: Virágh László (Szőke Margit fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Zatyko-Zana Annamária: Aylides (részlet) →
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
