Magén István: Totya király királysága
Kihajtanak néhány férfit, a falu üres marad. A férfiak meghalni mennek. A legfontosabb, hogy az alkalom ünnepélyes legyen. A természet szépsége lepedőbe csavarja a tájat, de a táj nem menti meg az embereket.
Mindent sorban el fogok mondani kettőezer tizennyolcig.
Amikor megjelentem a színen, tavasz volt, és jól látszottak a természetes következmények. A kiskutya behúzza a nyakát, a testtartása jelzi, fázik. Barna fülű kiskutya, és teljességgel igénybe veszi a király teherbíró képességét. Szaladgál, eszik, pisil. Személyre szóló működésről van szó.
*
Akik fényképeznek, nem tesznek egyebet, mint elhelyezkednek a sötétségben, és fél vállukat az ajtónak vetik. Asszonyok is vannak köztük. Utakat vájnak, járatokat piszkálnak a földbe. A föld aggódik, hiszen ez az otthonról szól. A férfiak lökdösik, taszigálják egymást a bűnbe. A fényképezőgépek megbízhatatlanok. A siker kincseket rabol, mert túlságosan közelről szemléli a jelent.
A király kiadja a parancsot, hogy a foglyokat akasszák fel. A foglyok véreznek, arcukra borítják a maszkot. Valami vigasztalót mondanának, valami ostobaságot, olyat, ami éppen az eszükbe jut. Például azt, hogy védekezni kellene, kapaszkodni és számolni. Fokozni a lehetőségeket, mert hamarosan világossá válik, hogy ők, a foglyok, tele vannak alázattal.
Az akasztófa alatt vidáman pattog a tűz, és az elítéltek fürdőköpenyben borotválkoznak. Nők is vannak közöttük, frakkot viselnek, mint a hegedűművészek.
Ezek a nők erősek, szótlanok és kilátástalanok. Persze nem teljesen, mert az arcukra időnként ráfeszült egy-egy érzés. Álltak a hegycsúcsok meg a holdak között, és a tér egészéhez képest lehetségesnek, élőnek tűntek. A hegycsúcsok délutánonként szépnek látszottak, énekeltek, és énekeik magyarázatra szorultak, kanyarogtak. Mintha olyasmit csinálnának, amit nem szabad, rohantak toronyiránt, veszélyt méregették hunyorogva, mint a képességeik hétköznapi természetét.
A férfiak ezzel szemben kivizeltek az ablakon, ami egyáltalán nem tűnt udvariasnak. Butaság lenne azt állítani, hogy ha nem lenne pusztulás, meg nevetés, és ha nem lennének ismétlődések, meg láthatatlan, követhetetlen dolgok, és a falakról nem csúsznának le az emberek, mint a holtak, és az anyák nem védenék a gyermekeiket jajveszékelve, akkor nem lenne érdemes élni.
Totya király besétált a távlattalan világba. A legtöbb ablakból csak egy virágokkal teleültetett akasztófa látszott. Az elítélteket nem érdekelte a látvány módszertani sajátossága.
A nők a férfiaknak telefonálgattak. Egyetértettek abban, hogy a bitón lógó testnek minden moccanása saját találmány. Egy reggel, mikor a felkelő nap sugarai simogatni kezdtek, a férfiak és a nők kifejezték egymás iránti vágyukat, küszködtek, és az arcok izomtónusokba rándultak. Csúnyán, kiabálva, zokogva mutogatták egymásnak a szájukat és a seggüket. Aztán egyszerre csak arra ébredtek, hogy kötélen lógnak.
Elnémultak.
Az emberiség közös dolgait emlegették. Természetessé vált számukra az is, ami nem az: a nyakcsigolyák száma és a város házai. A lakónegyed átépítésre szorult.
„Menjünk!”, mondta az egyik. Még korán volt, és a többiek azt gondolták, igaza van. Hogy csak a közös intelmet akarja elmondani, a kopottat, a trágya szagút. Egyébként elragadó. A kötélen himbálódzók egymás zsebében kotorásztak, és közben a szerelmet is gyakorolták, meg azt, hogy a térben minden lehetséges. Saját testükön érezték a végtelenséget, a vizet, a fát, meg a húst. Nyers mozdulatokkal kaszaboltak, egy húzás és a derűsek elkedvetlenedtek, még egy húzás és az öregek megfiatalodtak. A nők lustán és idegenül tekergették lábaikat.
A legmélyebb álmából riad fel Totya király. Lazít magán, sok rajta a gönc. Udvaroncai a csontkemény faágakat beforgatják a kedélytelen valóságba. Az ítéletvégrehajtó felszeleteli a húst és a tojást. Vág, nyes, nyisszant, anélkül, hogy a tenyerét mozdítaná.
A király kitünteti az ítéletvégrehajtót.
„Mi a neved?”, kérdezi. „Zsuzsának hívnak.”
Totya király megpróbálta visszapörgetni az eseményeket. Arányosan szortírozta a helyeket, virágokat, folyosókat. Megpróbálta összezavarni az érdekszférákat. Az egyik oldalon visszavetette a fejlődést, a másik oldalon megakadályozta az önállóságot. Új szisztémát dolgozott ki. Elbátortalanította a gondolkodást. Tudta, hogy mit akar, és ez eltávolította őt saját embereitől, egy tükörben figyelte önmaga szemét, miközben beszélt.
Totya királynak feltett szándékában állt megszegni a törvényeket. Ezek a törvények szigorúan ellenőrzöttek voltak. Átugrott az egyik fára, onnan egy másikra, majd egy harmadikra. A föld remegett. Seregei elindultak. Csapkodtak és káromkodtak, és nyers lótrágya szaga terjengett a levegőben. A tomboló katonák lőttek. „Hány éves vagy?”, kérdezték, és lőttek. Úgy küzdöttek, mint a majmok. Ölelésbe fonódva fetrengtek a mezőn. Jól ismerték a halál árnyalatait.
A királynőt óva intették a tapasztalatai. Ha megbolondította a helyzet, élvezettel szúrta ki alattvalóinak a szemét. Volt ebben valami őszinte és tiszta, mintha rózsabimbók pattannának. Ácsokat hívott, akik kalapáltak, meg kőműveseket, akik vakoltak. A mesterek kétszínűek és mocskosak, gondolta a királynő, folyik az orruk és pocsolya marad utánuk a földön, gondolta. A teljes tudatlanságban létező nép viszont úgy érezte, hogy jó nyomon van. Fiatal férfiak integetve és kiabálva, vigyorral az arcukon, csőre töltött fegyverrel rohamoztak. A királynő testőrei kórusban ordították, hogy végre, és hogy lehetséges, és hogy mindenkinek van egy története. Szilvia királynő állt a palota egymásba nyíló termeiben. Totya király álmokat látott. A láthatatlan világból előbukkantak a hősök. Undorral és megvetéssel öltek. Simán, és veszélyesen döfték át áldozataik hasát. A nyak fölött elvágták az eret. Az egész egy pillanat műve volt.
„Én, Totya király, egyetlen szót sem szólok hozzátok a köszönésen kívül”, dörmögte a király. Fegyverropogás közeledett. Páran a tetőkön ültek, mások a parkok füvén. Lágyan omlott a testük, mint a sivatagi homok. „Ha ezek fellázadnak”, gondolta Totya, „és minden kapcsolatot megszakítanak, és megkínoznak engem, a királyt féltékenységből…” gondolta. „Nos, ha mindez megtörténik, és a tanácsadóim gondolkodó tekintettel néznek, és térdre esnek, és könyörögnek, hogy halasszuk el a dolgot…”
A király elmondta különleges beszédét. „Titkok között billegő nyavalyás rablók! Tekintélyesek vagytok, de szenvedni fogtok ezen a reggelen. Úgy fogjátok érezni, mintha a halál lakna a szomszéd lakosztályban, mintha a természet szép rendje csupán működési zavar lenne. Mintha prolik és hajléktalanok foglalnák el az égboltot, és nem maga az Isten…”
Kár volna még egyszer elmondani, ami történt. A cselekvésre beállított lények szétkürtölték, hogy a királyság eszméi és ígéretei kirepültek a nyitott ajtón, és még hallani lehet a szárnysuhogásukat. Nyers mozdulatokkal jelezték, hogy Totya király bolond. Pedig nem volt az, még akkor sem, ha úgy tett. Azon törte a fejét, hogy ha isten ments, görcsbe rándulna a lába, ha valami említésre méltó történne vele, például elesne, vagy elaludna, vagy elvesztené az egyensúlyát, vagy a fejét, vagy a péniszét, akkor ebből a sajátos távlatból nézve felismernék-e őt, hogy ő az? „Mikor lesz a nagy könyörgés, a kollektív jajgatás? Amikor mindannyian bepisilünk?” – kérdezte a király. – „És mikor lesz folytatás? Amikor bele is halunk?” Ezen gondolkodott, meg azon, megjelölje-e a fák ágait, melyekbe görcsösen kapaszkodott.
*
Totya király bőre úgy jött le a testéről, ahogy a hámsejtek szoktak, ha nagy ívet leírva kavarognak. A személyes szándékból szanaszét fröccsenő hámsejtek összepréselődtek, majd legyező irányban szerteszét spricceltek. Akik látták, parancsnak vélték. Mintha bűvészkedne. Festményeket nyúzott le a testéről. Közben meglepő mozdulatokat tett, például oldalra nézve átnyúlt a füle fölött, a könyöke már a feje magasságában volt. Bárki, bármilyen rossz, becsmérlő megjegyzéssel is illette ezt a gyakorlatot, újra és újra bemutatta. A könyöke szétnyílt, kibukkantak az ízületek és a csontok, az erek pedig lógtak, mint a kötél. Akik elmentek mellette, jelszavakat skandáltak költött rigmusokban, mert azt hitték, hogy kitört a világháború. Zöld maradt az arcuk a csodálkozástól. Azt kiáltozták, hogy „Egységet!”, meg azt, hogy „Legyél más!”, vagy „A különnemű elemek szintézisét követeljük!”, meg „Fiktív történetek terjesztése sajátos problémákat vet fel!”, meg azt, hogy „Dögölj meg!” Totya király ilyenkor megigazította a fején a koronát, mely hol balra csúszott, hol jobbra, aztán középre állította, és sírt. Bocsánatot kért a halottaktól.
Elsősorban az egyetemekről jöttek. A nők hangja kihallatszott a tömegből, különösen az anyáké. A férfiak energikusabbak voltak. Nehéz volt eldönteni, hogy ki kire haragszik. „A tételek megismétlését követeljük!”, kiabálták. „Pulzuscsökkentőt akarunk!”, skandálták.
A korona Totya fejéhez nőtt. A király koponyáját átfúrta néhány ponton, és bekövetkezett a lehetséges legrosszabb, a felfüggesztette a gondolkodását.
A lábujjai megnőttek, mint a kéz ujjai. A tarkója komolykodó vált, a nyaka olyan vastaggá, mint egy kémény, a felhajtott ingnyak csak félig takarta. A gégéje előre ugrott, különösen, ha sikamlós történeteket mesélt. Ilyenkor kisebb kalandokban keresett menedéket, üvöltözött, kiragadott egy-egy nőt a járókelők közül, és kapcsolatra kényszerítette. Illetve nem kényszerítette, csak simogatta itt-ott. Ezzel is bizonyította, mennyire erős benne a néppel való azonosulás szándéka. Tanácsadói figyelmeztették, hogy az utcán túl nagy a veszély, az utca embere úgy hajtogatja össze, meg szét a különböző jelmondatokat, mint a zsebkendőt. Megjelentek a fegyverek. Totya koronájának fénye felvillant az emberek arcán.
*
Valaki észrevette, hogy a korona visszatükrözi Szilvia királynő arcvonásait. Az arc jelentéseket közvetített. Szilvia kivégeztette az udvarhölgyeit, nem tudni, hogy miért, hiszen nő volt ő is, szép, domború csípővel. Bárhogyan is volt, Szilvia arra következtetett, hogy nincs pontos helye a térképen. „Hűtlen gazemberek vagytok!”, kiabálta. „Frigid kurvák!” Közben potyogtak a hajkoronás női fejek. „Eltakarjuk a szánkat, mert nem akarunk nevetni”, kiabálták vissza az udvarhölgyek. Totya király a palotájából nézte végig a jelenetet, és elhatalmasodott rajta a szomorúság.
Amikor arra jött egy széplány, aki pontosan tudta, hová kell menni, és mikorra kell odaérni, Totya megmutatta neki a szemérmét. Palotája ablakában állt, és valami szerelmi jelenetet gondolt hozzá. Hosszú, bonyolult, ágas-bogas, alfahímhez illő nemiszervét lóbálta, és a palota kertjében sétáló udvarhölgyek zavartan sikítoztak, vagy hosszú sétákra indultak a környéken. Barangoltak a kitérőkben, elbujdostak a bozótban, remélve, hogy kalandban lesz részük. Totya kimászott az ablakon, és kibontakoztatta a férfiasságát. Egy agyagbábút hagyott maga után a trónteremben, mely pontosan megfelelt érzelmi torzulásainak. Az agyagbábú írt, olvasott, beszélt, kiismerte magát a történelemben. Törvényeket és rendeleteket szerkesztett, olyanokat, melyek kerekek és megcáfolhatatlanok.
De nem mozdult, mert hiszen csak agyagbábú volt. Kinyilvánította abbéli szándékát, hogy bizonyos különbözőségek miatt nem hajlandó többé az ösztöneit visszafojtani. Kikotorászta a gyomrából a megemésztett ételt, mert nem bírta elviselni, hogy átverték. Azt ígérték neki, hogy ő lesz a király.
A szégyenérzés szerencsére csak ritkán ért el Totya király tudatáig. Mivel az agya minden ellenkező híresztelés dacára neki is agyagból volt, nehezen fogta fel a filozófiai tételt, hogy „minden hangunk, értelmünk durrogása olyan, mint egy eldugult lefolyó…”
Totya többnyire úgy tett, mintha folytatná a kísérleteket, és csak úgy, minden hamisság vagy szigorúság nélkül kapcsolatba akarna lépni a néppel. Sorompóval körülvett tudásával és nyelvével, mely törékeny volt, mint a porcelán, miközben a szellem hatalmát fitogtatta, mindenféle szájformákkal kísérletezett. Hangokat préselt ki magából a végtelenség felé, szép, ragaszkodó, formát adó hangokat. Azt kérdezte a népétől, hogy hajlandó-e…?
Alattvalói ízlelgették az ételeket. Gyöngyfehér fogaik voltak, és a szájuk közepén egy kis tó, a partján sás, nád, káka és gyékény. A felhők pedig pont olyanok, mint az angyalok. Kíváncsiságot csillapító látványt nyújtottak.
A test üressé vált, mint egy hüvely. Totya király ott állt a palota kapujában, és mesélte mindenféle irányban keveredő történeteit.
Budapest, 2018. január
Illusztráció: A szerző Illeszkedések c. grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
