Néhány szó a főbűnökről (Levélfa, 21.)
Bokor Levente, Suhai Pál és… levélváltása
2018. január 30.
Kedves Pali! Mint Vas utcait szólítalak meg. Ott a Bartis család tanyája is. Kezembe került egy Bartis Attila-interjú, és ez eszembe juttatta apja, Bartis Ferenc sorsát. Bizonyára ismerted. Mindig kétkedéssel fogadtam, amit utóbb híreszteltek besúgó múltjáról. Nem is a tényt, hanem a beállítást. Szilágyi Domokosról (és sokakról) is hasonló derült ki. Aki pl. ismeri Szilágyi verseit, az utólagos értesülés fényében fölismeri bennük a poklot, amibe keveredett, és Hervay Gizella végzetes depressziója a ráadás. Bartisról kifejezetten karaktergyilkosi, felületes, fölényes, és megbélyegző szövegekkel találkoztam. Nem hagy nyugodni, hogy tényleg túl naiv, vagy túl elnéző-e a véleményem? Én 1956-tól kezdve majdnem minden évben jártam Erdélyben akár kétszer is a rendszerváltásig. Volt alkalmam megismerni a különböző magyar, túlélési életstratégiákat.
Ha ismerted Bartis Ferencet, milyen véleményed alakult ki róla?
Bocsásd meg ezt a rendhagyó kérést.
Barátsággal:
Levente
U.i.:
1./ Csak illusztrációként: Bartis utóélete eszembe juttatta magam előtt is gyanús, de mégis föltolakodó „életérzésemet” 1970-ből:
Jaj ez a város
itthoni külföld!
Itt nemzett engem a telepes
– van-e valahol anyaország?
Átnéz rajtam a bennszülött
kinek az joga hogy röntgenez
és óriásmolekula-magányát tenyészti
ki várost vetvén újra csak paraszt.
(POP-TANÁCS-ÜLÉS-SZAK)
2./A Levélfa száradásnak indult?
2018. február 1.
Kedves Levente! Hova gondolsz! Épp most leveleztetjük. A Vas utcáról pedig ennyit: többet tudok a teljesen érdektelen harmadik szomszédomról, mint a számomra nagyon is érdekes Bartis Ferencről. Utóbbival személyesen soha nem találkoztam. A „karaktergyilkos” véleményekkel viszont annál inkább. Pártsemlegesek, a középkorban az ilyenek a főbűnök közé tartoztak Ira (Harag) vagy Invidia (Irigység) név alatt. Keveset tehetünk ellenük, létüket gátlástalan természetünkkel magyarázom (melynek egyetlen gátja a kultúra gátlása vala). Mit is mondhatnék még? Nemcsak Szilágyi Domokos, de Sütő András is pellengérre került. Hogy magam hogy’ viszonyulok ezekhez a kérdésekhez (s hogy csatolt versedre rímekkel is rímeljek), mutatja mellékelt, eredetileg ’84-es kötetemben megjelent versem, melynek ajánlását mindenféle szóbeszéddel szemben sem voltam (s vagyok) hajlandó levenni. Az ismeretelméletileg is igazolhatóan korrekt igazságról persze nagyon keveset tudhatunk. Itt van pl., hogy visszakanyarodjam diskurzusunk elejére, a Kádár-rendszer titkosszolgálatainak kérdése. A napokban hallhattam a Karc Rádióban a Nemzeti Emlékezet Bizottság egyik történészének, Ötvös Istvánnak Papp Endrével folytatott beszélgetését e témáról: több mint kétszáz iratcsomó 2042-ig szóló titkosításának ez évi feloldásáról. A kutató szavaiból elég világosan kiderült, hogy a nemzetbiztonságnak s a mindenkori titkosszolgálatoknak vannak (kérdésed nyomán engem most csak ez érdekel) kurzustól független teendői is. Működésükről szólván adott esetben nehéz szétszálazni, hogy társadalomellenes (nemzetellenes) vagy éppen nemzetvédelmi (hazafias!) cselekedetet hajtottak-e végre. Föltéve, de meg nem engedve, hogy Bartis Ferencet „behálózták”, az előbbi kérdés még mindig megválaszolásra vár. Különösen egy olyan személy esetében, aki súlyos börtönévek után úgy költözött Magyarországra, hogy 1984-ben megvonták tőle a román állampolgárságot is. A megfigyelés fölöttébb indokolt voltát ebben az esetben utólag sem könnyű megkérdőjelezni. Hátrább tehát az agarakkal s félre (szavaidat idézem!) a „felületes, fölényes és megbélyegző szövegekkel”! Utóbbiakhoz manapság bizony még csak politikai múlt sem szükségeltetik, elég egyesek (vagy kettesek) sértett önérzete (hiúsága, kevélysége – főbűn ez is: Superbia a becsületes neve). Csak hármat említettem a középkor által divatba hozott hét főbűn (Ira, Invidia, Superbia, Avaritia, Luxuria, Gula, Acedia) közül, de nekem már ennyi is elég. Már ők is éppen elég kárt tudnak okozni. Bajainkat pedig a kibeszéletlenség még tovább szaporítja – a kommunikációs deficit. Ne az elmúlt éra beszervezetteire gondolj csupán, Leventém, legalább ennyire beszervezőikre is, akik ki tudja milyen zsarolással, mézzel és korbáccsal félemlítették meg cinkosaikat és áldozataikat. Mert nemcsak a besúgottak lehettek áldozatok. Besúgóik is. S hogy személy szerint ki kicsoda-micsoda (volt, van), erről nincs és talán nem is lehet Wer ist wer lexikonunk. Mert nincs recept jól haladni a korral. S ki választhatja utólag széjjel, mit rakott annak idején Isten (!) a jobb és a bal kezével. (Látod, ide költöm Babits Jónását, de Illyést is, akitől majd még hosszasabban is kellene idéznem.) De közben meg ne feledkezzünk a beszervezőkről sem, akik intézményesen intézték mindezt! A főbűnök pedig (erről se feledkezzünk meg) nem rendszerhibák. Jóformán párt- és rendszersemlegesek. Az általad fölvetett kérdés és téma kapcsán, mint láthatod, én most ezekről beszélek elsősorban. Hogy ki hogy’ viszonyul múltunkhoz – amely ezek szerint, köszöni szépen, elég jól megvan, vígan él tovább. A természetünkön, rajta élősködő főbűneink képében. Ma, a létező demokrácia szabadabb viszonyai között talán még szabadabban is. S ha nincs benyomásod róluk, majd elmondom én: egy-egy bársonyos pozíció és valamely emberi gyöngeség találkozásából szép kis helyi diktatúrák születhetnek. Piszkosak, mocskosak és jóformán megfoghatatlanok. „Bajainkat pedig a kibeszéletlenség csak szaporítja” – a civil kurázsi hiánya. A „nem szól szám, nem fáj fejem” sunyisága. A hallgatás Berlin-fala. S hogy e mai mennyire nem csak mai és – hogy úgy mondjam – klasszikus, hadd idézzek egy valóban klasszikust a demokrácia hőskorából: Mikszáth Kálmánt. Társadalom című karcolatában (MK Összes művei, 38. kötet, Akadémiai K., 1985) nagyravágyókról és kétségbeesett váltóhamisítókról beszél s a léha főbűnösről, aki, miután kiforgatta feleségét vagyonából, bírói úton még el is ítélteti, börtönbe is juttatja a szerencsétlent, maga pedig „még ma is kedvence a jó köröknek s olyan gentleman, mint annak a rendje”. E történet csupán szemléltető példája az előre vetett írói reflexiónak a képviseleti demokrácia hivatkozási alapjáról, a „társadalomról” s ennek ingatag erkölcsi viszonyairól. „Önök minduntalan előhozzák ezt a nagy urat, a Társadalmat, aki immár annyira vitte, hogy miniszterek is őrá apellálnak, aki sujt, jutalmaz, s még a bíró is megreszket előtte a bírói székében, aki a törvénnyel majdnem egyenrangúvá tette magát, roppant terjeszkedik, nyüzsg, mindenbe beleszól és belenéz s olyan szuverén hatalom, mint maga az uralkodó. […] Ilyen a társadalom.” A képviseleti és képmutató demokrácia intézménye. Bizony, nem tökéletes, de, félreértések elkerülése végett s Churchillhez hasonlóan mindjárt hozzá kell tennem: hirtelen magam sem tudnék jobbat kitalálni. A Nyugati világban legalábbis. Mikszáth e jelenségről szólván persze a maga korát, ennek visszásságait vette górcső alá. Nekünk a magunkét kell. Jelenlegi kérdésed nyomán éppen és aktuálisan az ügyosztályok múltbéli tevékenységéhez való viszonyunkét. A suttogó propagandát jeles értelmiségijeink felelős beszédével és/vagy hallgatásával szembesítve. Mindenképpen mintaadó szerepével. A közelmúltból pedig hadd jöjjön végül és ismét néhány idézet. Hadd rakjak végül ezekből, félmúltbeli klasszikusaink intelmeiből zárókőt „épületes” levelem épületére. Illyést idézem (előbb Bartók című verséből): „növeli, ki elfödi a bajt.” Az előítéletekre pedig a megfontolás figyelmeztetését (az Óda a törvényhozóhoz című versből): „mert nincs szabadjegy / jól haladni a korral; / mert van, amikor – hány a példa! – /a néma szólal, / az iszkol, aki űz, / makulátlan a céda, / mocskos a szűz.” Illyést idéztem, bár tudom, némelyek szemében meg ő a szálka. Most már tornyot kellene építenem, kedves Levente, ha rá is idézetet keresnék. De megteszem, ha torony kell, legyen torony. Íme, Weöres Sándor korai, A teremtés dicsérete (1938) című kötetének egyik epigrammája, feltehetőleg a József Attila öngyilkosságát követő mizéria viszonyai közül. Persze később későbbi időkre célozva is elmondhatta volna ugyanezt (Illyés Gyulának!): „Hány sunyi kis csaholó a nyomodban! Mind a bokádba / marna, ha merne! Csak azt tanúsítják, bár nem akarják: / emberi-mód lépdelsz; míg ők, ahogy érdemes éppen, / hol farkat csóválnak, hol nyalnak, hol ugatnak.” Nyolcvan éves a vers és semmit sem veszített aktualitásából. Mi, esztéta lelkek (!), igazán örülhetünk neki. Neked pedig baráti integetés innen, a Vasból: Pali
Ui.: Erdélyhez nekem is van némi közöm – magam is ismerni vélem az ottani túlélési stratégiákat. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitása bizony nem idegen az ottaniaktól sem – egy kis meghunyászkodásért persze (írtam már) nekünk sem kell a szomszédba járnunk. Az ígért verset pedig (hogy ilyenekről is essék szó /!/), itt, lábjegyzetben küldöm:
Akár az üldözött
Sütő Andrásnak
Az ember is, akár a fecskék,
szájában hord sarat,
hogy sorsát megtapassza.
Virága gyom, de rátapad
a szélben úszó földdarabra.
Füvek lándzsái is ledöfnék,
mint zord fenyők a kék eget,
egyedül olyan védhetetlen.
Kardot végül ezért veret
magából maga ellen.
S mint békés, álmodó parasztok,
ha otthagyják a csöpp falut,
amíg horda rabolja,
maga elől rettegve fut
az ember szomszédos falukba.
Hazát így lel, kit nem marasztott,
mert nem maraszthatott,
sajátja: földje, háza –
így lesz fejjel nagyobb
az ember, mint saját hiánya.
Akit nem véd meg isten,
földönfutók között
így lel otthonra itten,
s bolyong, akár az üldözött,
nem honából – honába száműzötten.
Illusztráció: Suhai Pál (2015)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
