Alfred Komarek: Egy határeset
(Bűnügyi történet)
Simon Polt annak idején élvezte a csendőri hivatást. Ám azóta már sok év eltelt, és egyáltalán nem volt a kedve szerint való, ha újra és újra emlékeztetik rá. Ugyanakkor előfordultak kivételes alkalmak is, mint például az a társas összejövetel, amelyet május végén rendeztek meg a Templom-fogadó nagy gesztenyéskertjében. Franz Greisinger, az időközben jobblétre szenderült fogadós valamikor régen vette magának a bátorságot és megnyitotta ezt a kertvendéglő-helyiséget, jóllehet egy olyan parasztkörnyezetben, mint amilyen a Wiesbach-patak völgye is volt, a lakosok a mindenütt túlméretezetten jelenlevő természet elől inkább a szobák homályában igyekeztek megbújni. Így Franz Greisinger csakhamar megtapasztalta, milyen az, amikor az ember megretten a saját vakmerőségétől. Sürgősen féltetőket és szellős pavilonokat építtetett tehát, amelyek a szabadban is biztosítottak bizonyos házias zártságot. Amikor aztán Simon Polt két barátja társaságában átvette a Templom-fogadót, s már csak hétvégeken nyitott ki, a kert parlagon hevert s egyre jobban elvadult. Egyik nap azonban felhívta Poltot egy régi ismerőse, a Hackl „Mike”, és meghívta egykori hírhedt motorosbandája baráti találkozójára. Ráadásul ahhoz is ragaszkodott, hogy az összejövetelt a Templom-fogadó kertjében üssék nyélbe.
Mit volt mit tenni, Polt fogta a kerti ágvágó ollót, s vágott a bozótba egy tágas tisztást.
Most aztán ott ült a vad burjánzás ölelésében hét már nem igazán fiatal férfi, akiknek a felettébb illedelmes fazonra nyírt frizurája sehogy se passzolt a félelmetes bőrszerelésekhez, amelyekkel Polt annak idején igencsak közeli ismeretséget ápolt. Egyedül a Hackl „Mike” viselt továbbra is hosszú hajat, s az arckifejezésében még tüzetes szemlélődés után sem lehetett felismerni akár csak egy fikarcnyi polgárias alkalmazkodást. Mindent összevetve úgy tűnt azonban, hogy a hírhedt banda kétségtelenül egyfajta tiszteletre méltó klubbá nőte ki magát, s a klub tagjai időközben már sokkal visszafogottabban értelmezték az egykor oly sokat emlegetett szabadságot, amelyet a két kerék nyújt az embernek. Éjszakára mindegyikük szobát bérelt a faluban, így hát gond nélkül ihattak.
A derék urak pompásan szórakoztak, csak Polt érezte magát kissé feleslegesnek. Egyszer aztán a Hackl „Mike” odafordult hozzá. – Nos hát, Polt úr, nagyon örülök, hogy végre újra együtt vagyunk. Nem kis ideje már annak, amikor legutóbb találkoztunk. Most elmesélem magának, mi minden történt azóta velem és a festő bátyámmal. Hiszen maga is emlékszik nyilván, börtönbe juttatta a Hahn – remélem, a pokol tüzében sütik ropogósra azt a szarjankót. Amikor a bátyám végre kijutott, nem alakultak olyan pocsékul a dolgai, mint amitől tartottam, sőt sokkal jobbra fordult minden. A Ritchie nyilván arra használta az idejét, hogy összeszedje magát. Nem lett ugyan világhírű festő belőle, de hírnévre tett szert, vannak emberek, akik gyűjtik a képeit, s egész jól elboldogul. Egyébként én is tovább képeztem magam, méghozzá a komputerszakmában. Programozó lettem. Ott nem keltenek feltűnést a hozzám hasonló széllelbélelt figurák, s az egésznek még a motorozáshoz is van némi köze: csak magadért és a saját tetteidért felelsz, közös nevezőre kell hoznod a kreativitást és a precíziót. Kövesd el a legkisebb hibát, s már el is szállsz a kanyarban. Emlékszik még arra a közös kiruccanásunkra a határhoz, Polt úr? Kemény egy hely volt az az elhagyatott falu a senkiföldjén. Megvan abból még valami?
– Nem tudom, Mike, már rég nem jártam arra.
Polt reggel másnaposan ébredt, viszont szabadnapos volt: a felesége bőven mért friss levegőt és mozgást írt elő neki. Így aztán addig járta biciklijével a Wiesbach-patak partvidékét míg érezni nem kezdte, hogy lassacskán javul az állapota. Visszagondolt az előző estére. Jó érzés volt végre ismét együtt lenni olyan emberekkel, akikkel nem találkozik nap mint nap, s igenis, azt az egy pohárnyi, vagy akár több pohárnyi ráadást minden rossz lelkiismeret nélkül tekintette szívesen látott lazítógyakorlatnak. Most ismét eszébe jutott az a határmenti elhagyatott falu, amelyikről Hackl tett említést. Már jó húsz év is eltelt azóta, hogy ott, az isten háta mögött beszéltek egymással. Az osztrák oldalon akkoriban állt még néhány ház és gazdasági épület. A falu sokkalta nagyobbik részét a csehek 1945 után lerombolták, eldózerolták és szigorúan őrzött halálsávvá alakították. Poltnak mesélt már róla valaki, így aztán kíváncsian nézett körül a határon. Szemlét tartott az egyik házban. Odabent még ott álltak a bútorok, a szekrényekben lassacskán szétfoszló ruhák lógtak, a konyhakredencben edényeket és evőeszközöket talált. Amikor elhagyta a házat és kilépett a szabadba, Polt látta, ahogy a cseh oldalról határőr katonák figyelik és fényképezik egy kaszárnyából. A Vasfüggöny mentén húzódó határsáv mindennapjait annak idején súlyos szürke takaró fedte. Aki megtehette, elköltözött, aki viszont maradt, az hiába remélte, hogy ez az elfelejtett vidék valaha is feléledhet. Csak igen ritkán sikerült átjutnia a határzáron egy-egy szökevénynek. Polt még mindig emlékezett arra a négy férfira, akik egy magasfeszültségi távvezetéket használtak drótkötélpálya gyanánt, s így jutottak át Ausztriába egy maguk által barkácsolt felvonókabinban. Ám a szökés többnyire halálos áldozatokat követelt. Az őrök feltétel nélküli tűzparanccsal voltak ellátva, a kutyáikat pedig oly kemény embervadászatra képezték ki, hogy néhány év múltán már maguk a gazdáik sem tudták kordában tartani őket. Az ilyen kutyákat aztán megölték. Ezeknek a veszélyes állatoknak az egyike átszökött valahogy a Wiesbach-patak völgyébe, ahol még a vadászokat is rettegésben tartotta.
Ez a börtönfal tövében zajló nyomasztó élet csaknem egy fél évszázadig volt része a mindennapi valóságnak. Aztán hirtelen, amikor már szinte senki se várta, néhány hónap leforgása alatt minden megváltozott. A határ egyszerre csak nem volt többé fenyegető, sőt, csábosan hívogató lett, sokat számára túlságosan is hívogató.
Polt nem töprengett tovább ezen, hanem bekanyarodott a burgheimi pincesorra, amely enyhén emelkedve észak felé tartott. Az emelkedő feléhez érve Polt leszállt a bicikliről s maga mellett tolta tovább. Miután elhagyta az utolsó présházakat is, ismét nyeregbe pattant, s egy tágas szőlőskertek és szántók között futó mezei úton tekert előre. Bizonyos távolságban őzekre lett figyelmes, amelyeknek ebben az évszakban nem kellett vadászoktól tartaniuk, s azok a vadnyulak, amelyeket Polt túlzottan megközelített, szintén minden sietség nélkül ugrándoztak tova.
Hamarosan felért a magaslatra. Az út itt már nem volt aszfaltozott. Mindkét oldalon gyér kis erdő szegélyezte, de az hamarosan elmaradt. Valahol a távolban Polt felismerte Znojmo városát. Amikor lefékezett, egy tágas völgykatlant pillantott meg maga előtt. Odalent, gondolta, talán még fellelhető néhány maradvány abból az elhagyott faluból, amelynek a nevét se tudja. Polt már innen látta, hogy az egyik vén házat felújították. Talán megvásárolta, vagy egyszerűen csak rátette a kezét valaki. A völgyfenék legmélyebb pontján állt még egy másik épület is, amelynek berogyott teteje és kitört ablaküvegei arról tanúskodtak, hogy szemmel láthatóan az enyészet martaléka lett. Öreg gyümölcsfák álltak ott, az utakat pedig alig lehetett szemmel kivenni, annyira benőtt mindent a növényzet.
A völgybe vezető út keskeny volt és meredek. Polt ledöntötte a fűbe a biciklijét, majd leereszkedett. Amint lassan közeledett a haldokló ház felé, észrevette, hogy nyitva az ajtaja. Tétován belépett, látta, hogy a padlón batyukra emlékeztető dolgok hevernek, aztán megütötte a fülét valamilyen zaj, de még mielőtt megijedhetett volna, valaki kemény csapást mért a tarkójára.
– Na lám csak! A mi hívatlan vendégünk kezd magához térni.
A hang közönyösen csengett, a beszélő nyelvhasználata Polt számára semleges volt, legalábbis nem ismert fel rajta semmilyen akcentust. Két férfit látott maga előtt. Az egyik beszélt, a másik egy pisztolyt szegezett rá. A falhoz támasztva ott állt a biciklije: a férfiak nyilván megtalálták és behozták. És hát… azok a batyuk a padlón szemmel láthatóan mozdulatlan emberek voltak. Az, akinek a hangját Polt már ismerte, észrevette a pillantását. – Ők a mi igen tisztelt ügyfeleink. Kicsit fáradtak a hosszú utazástól.
– És engem mért ütöttek le?
– Mindenekelőtt, hogy tiszta helyzetet teremtsünk. Maga zavar bennünket a munkánkban. Szeretnénk nyugodtan eldönteni, mi legyen magával a továbbiakban. – A férfi a háta mögé nyúlt, aztán megjelent a kezében Polt irattárcája. Kivette belőle a vezetői jogosítványt, s előhúzott néhány fényképet is. – Egy rendőr pedig különösen idegesít bennünket. Érti?
– Már rég nem vagyok csendőr. – Polt korholta magát az ostobasága miatt. Ugyan mért hurcolja magával azt az ősrégi fotót, amelyen végzős csendőrnövendékként látható?
– Ahogy gondolja. De a szerető férj és apa szerepét nagyon is a jelenben gyakorolja, nem? Elragadóak ezek a gyerekek, tényleg nagyon édesek.
– Igen. És?
– Nincs és.
– Hogyan tovább?
– Várunk. És vár maga is. Ha minden jól megy, hamarosan szabad lesz, s pár nap múlva a papírjait is visszaküldjük. Nem vagyunk mi olyan rosszak.
– És ha nem megy jól minden?
Polt nem kapott választ. Észrevette, hogy az emberbatyuk mozgolódni kezdenek. A félhomályból néhány elcsigázott arc rémülten nézett feléje. Polt hallotta, hogy az ajtón kívül csicseregnek a madarak, s felzúgott halkan egy harang is. Ezek szerint délre jár az idő. Összerezzent, amikor újfent megszólították.
– A felesége most nyilván a tűzhely mellett áll, nem igaz? És bizonyára vágyakozik, amilyen szép. Nálunk, Csecsenföldön már csak vénasszonyok állnak a tűzhely mellett, s főzik a fogatlan férjeiknek a legutolsó moslékot. A fiatal nők kezük-lábuk törik, hogy elkerüljenek onnan. Kedvenc zsákmánynak számítanak az úgynevezett tisztogatások alkalmával. Váltságdíjat lehet értük behajtani, még a halottakért is. Az élet nálunk maga a pokol, egyre megy, hogy ott vannak-e az oroszok vagy sem: csempészbandák, kábítószeres bandák, aztán meg a nemzetségeink, a klánjaink. A négy milliónyi csecsenből már legfeljebb csak fél millió él az országban. Némelyek azért, mert ott meggazdagodhatnak, a többi pedig azért, mert nincs hozzá elég ereje s végképp elég pénze, hogy elmeneküljön. A magunkfajta emberek kitárják a pokol ajtaját az Arany Nyugat mennyei világa felé. Ha engem kérdez: ugyanaz a szar, mint otthon. Csak első ránézésre látszik jobbnak. Na és még valami: ha netán a mobiltelefonját keresné – tessék. – Odadobta Polt lába elé a készülék roncsait, aztán megint kézbe vett egy fotót. – Hát igen, nincs nagyobb boldogság, ha az ember még gyerek lehet. Én egyébként Németországban nőttem fel, jó iskolai képzésben részesültem, ahogy maga is hallja. Ha netán szabadon engedjük… Nem lesz sok mesélnivalója ugyan, de arról a kevésről is hallgasson. Futja a pénzünkből jó munkatársakra – még a szépséges Wiesbach-völgyben is. Nagyon elcsodálkozna, ha elárulnám a nevüket. És persze már csak a szeretetre méltó családja miatt is melegen ajánlott, hogy…
Polt hallgatott és félt.
Fogvatartója ekkor első ízben elmosolyodott: – Jól látom, hogy maga máris a hallgatás szép művészetét gyakorolja? Csak tessék. Magáé a világ összes ideje.
– Ön mire vár?
– Én tudom, hogy mire, és ismerem a tervet. Maga nem tudja és fogalma sincs semmiről. És ez így van jól. De segíthetne nekünk, hogy gyorsabban teljen a várakozás. Rajta, meséljen a feleségéről. Milyen az ágyban?
Polt dühösen felpattant, de aztán meg is dermedt nyomban, amikor a másik férfi egy kicsit megemelte a pisztolya csövét. Fogvatartója csillapítólag széttárta a karját: – Ez már tényleg túl tolakodó volt a részemről. De azt hittem, így, férfiak között… A társam, aki oly türelmesen céloz magára a fegyverével, egyébként grúz. Akkor se tudná követni a beszélgetésünket, ha értene németül. Végtelenül ostoba ugyanis, ahogy azt a nemzeti sajátossága diktálja, de türelmes, alattomos és gyorsan reagáló, ideális munkatárs. Na jó, akkor egy ártatlanabb kérdést teszek fel magának. Mi volt az oka a jövetelének?
– Semmi különösebb oka nem volt. Meg akartam nézni, mi maradt még meg ebből a romos és elhagyatott faluból. Amikor először jártam itt, még megvolt a széles halálzóna és a szigorú őrizet… odaát a kaszárnya.
– Az még mindig aktív. De a személyzet éberségének már nincsenek halálos áldozatai. Ettől eltekintve: ismerjük a szolgálati beosztást. Éhes?
– Már nem.
– Jobb is. Szükségszerűségből könnyű poggyásszal utazunk. Be kell érnünk néhány szelet csokival. S kell még víz az ügyfeleink számára, nekünk pedig néhány energiaital. Olykor-olykor nagyon fontos az éberség. Maga olyan szófukar, Polt úr. Ki nem állhat engem, csak mert óvnom kell az irhámat.
A férfi visszahőkölt. Odakintről motorzaj szűrődött be. Gyorsan kinézett a mellette levő ablakon. – Motorosok, vagy ahogy manapság inkább nevezik őket, bájkerek. Tud kezdeni velük valamit?
– Igen, tudok. Alighanem korábbi barátaimról van szó. Az egyikükkel jártam már itt. Feltehetően körül akarnak nézni egy kicsit. Talán arra számítottak, hogy engem is találnak. Tegnap este beszéltünk erről a faluról.
– Jól van, hiszek magának. Hagyjuk, hogy az urak kibolondozzák magukat. Ám ha egyiküknek eszébe jutna, hogy bekukkantson a házunkba, üt a maga nagy órája, Polt úr. Kilép az ajtó elé és közli a barátaival, hogy mi felfegyverkezve állunk maga mögött. Nyomatékosan figyelmezteti őket: az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetnek, hogy békésen eltávoznak. Na persze majd rögtön Burgheimbe száguldanak ezek a hősök, hogy ott haladéktalanul riadót fújjanak. De addigra mi már nem leszünk itt, s élő védőpajzs gyanánt magát is magunkkal visszük.
Polt bólintott s engedélyt kért rá, hogy ő is kinézhessen az ablakon. Hackl „Mike” és a barátai egy darabig tétován ácsorogtak a völgykatlan peremén és vizsgálódva nézelődtek. De aztán nevetve felpattantak a járműveikre, s éltek az alkalommal, hogy igazi terepen tombolhatnak. Őrült gyorsasággal gurultak és csúsztak le a völgybe, ügyesen átkanyarogtak a gyümölcsfák között, majd a völgybemélyedés meredek falain hajszolták fel erős masináikat. Amikor belefáradtak a tobzódásba, megálltak, tartottak még egy rövid traccspartit a pokoli élvezetről, amelyben az imént részük lehetett, majd a motorok heves bőgésétől kísérve eltávoztak.
Polt fellélegzett és visszament a helyére. Fogvatartója már-már elismerően bólintott feléje. – Rendben.
– És most?
– Várunk.
A helyiségre kényelmetlen hallgatás telepedett, amely hideg számítás, nehezen uralt félelem és tanácstalanság elegyedésének volt a terméke. Ez egy ponton aztán már magának a fogvatartónak is túl nagy tehertétel lett. – Lehet, hogy magát is érdekli, Polt úr, kik ezek az emberek, akik ott hátul minden kétségbeesettségük ellenére kitartanak és reménykednek, s akik már rég lemondtak róla, hogy kérdéseket tegyenek fel, vagy hogy ne adj isten akarjanak valamit. Nyíltan beszélhetek, mert egyikük se tud németül, még csökevényesen sem. Mindegyikük figyelemre méltó adottsággal rendelkezik: újságíró, mérnök, kisiparos, hivatalnok volt valaha. Mindegyikük úgy érzi, az élete nincs többé biztonságban, vagy legalábbis olyan elviselhetetlen megfélemlítések és zaklatások érték, amelyek veszélyeztették az egzisztenciáját. Mindegyikük számára én voltam az utolsó, sőt, a legeslegutolsó kiút egy olyan helyzetből, amelyben vagy egy külső hatalom semmisíti meg az embert, vagy az elkerülhetetlen önfeladás végez vele. Most legalább nincsenek köztük nők. Azoknak még rosszabb a sora. Én élőhalott-rakományokat szállítok. Esélyük se lenne egy menedékjog iránti kérelemre, mert, úgymond, vannak más szovjet államok, amelyekben csupa móka és kacagás lenne számukra az élet, vagy ilyesmi. Marad az illegalitás. Ám végeredményben az is esélytelen, ha engem kérdez. De ez már nem az én dolgom. Vannak kívánságok és vágyak. Mi megteremtjük az utat az állítólagos célhoz. És ennek ára van. Nem csekély ára.
Polt erre semmit se tudott válaszolni. Csak ült és gondolkodott. Az élete nyilván nem forog veszélyben. A grúz férfi feléje fordított pisztolyának nyilván csak szimbolikus jelentősége van. Az az ember aligha lőne rá. A durranás messzire elhangzik a csendben, a határőrök viszont a jelek szerint valahol a környéken kószálnak. Másrészt azonban Polt nem látott rá lehetőséget, hogy tegyen valamit, ami javíthat a helyzetén. Felemelte a fejét. – Ha késő estig nem érek haza, a feleségem aggódni fog.
– Természetesen. De addigra ez a ház már rég üres lesz.
Polt jól az emlékezetébe véste a férfiak arcvonásait, a ruházatuk minden apró részletét. Az ablakokban lassan kialudt a napfény, s a házban sűrűbb lett a félhomály. Aztán Polt meghallotta egy közeledő autó zaját. Fogvatartója vetett egy gyors pillantást a karórájára. – Korrekt. Az utazás folytatódik. – Elhangzott néhány halk szó, mire a szökevények feltápászkodtak és elindultak a kijárat felé. Odakint egy bécsi rendszámot viselő furgon állt nyitott hátsó ajtóval. Polt érezte, hogy visszatartja egy kéz. – Előbb az ügyfeleim, aztán mi hárman. Egy jó óra múlva elválnak az útjaink, Polt úr. Maga majd egy darabig még tovább kíséri az ügyfeleimet. Aztán kiteszik egy olyan helyen, ahol nem kell tartani megfigyelőktől. Most jöjjön.
Az autó elindult, nehézkesen felmászott az emelkedőn, aztán felgyorsult. Alig telt el tíz perc, amikor a sofőr fékezni kezdett. A két embercsempész nyugtalan lett, suttogva tárgyaltak valamiről. Polt megpróbált feltűnés nélkül befurakodni a szökevények háta mögé. Azok készségesen hagyták. Fenyegető parancsszavakat hallott – feltehetően orosz nyelven. Aztán a furgon megállt. Kívülről kinyitották a hátsó ajtót. Polt eleinte semmit se látott, s egyszerűen csak követte a többieket. Amikor kilépett a szabadba, a határőrság néhány emberét pillantotta meg, akik felemelt fegyverrel várták őket.
– Na lám csak, már itt is van a mi Simonunk! Jól vagy? Minden rendben? – Polt a férfiban Otto Bauerre, a határőrség parancsnokára ismert.
– Igen, persze. Kaphatnék inni valamit?
– Vöröset vagy fehéret?
– Pálinkát, ha lehetséges.
– Minden lehetséges. – A parancsnok letett egy megtöltött poharat a tárgyalóteremben álló nagy asztalra. Polt ivott, előbb úgy érezte, hogy ég a torka, de aztán a gyomrából kiindulva melegség kezdett szétterülni a bensőjében. – De mégis, hogy sikerülhetett?
– Nem a mi érdemünk, Simon, vagy csak kis részben. Tudnod kell a következőt: mi és a cseh kollégák kölcsönösen megosztjuk egymással a szolgálati beosztásterveket, és egyeztetünk. Ám sajnos időről-időre előfordul, hogy egyes rendőrök hajlandóak tippeket adni vastag erszényű embercsempészeknek. Nem csoda, ők odaát még nálunk is rosszabbul vannak megfizetve, s ez azért már jelent valamit. Mindenesetre ma újfent ez történt. De aztán a cseh kolléga meglátta, hogy téged éppen elkapnak. Ettől rossz lelkiismerete támadt, értesített bennünket és egész jó leírást adott rólad. Mi aztán lesállásba mentünk, röviddel a cél előtt elfogtuk a furgont és kicseréltük a sofőrt. Innen pedig már tudod. Van még valamilyen kívánságod, Simon?
– A biciklim…, még mindig ott van abban a határszéli házban…
– Irigylem a gondjaidat!
Szalai Lajos fordítása
Az 1945-ben született osztrák író bűnügyi regényei, amelyek egy ausztriai borvidéken játszódnak a cseh határ közelében, tele vannak feszültséggel és pszichológiai rafinériával. Mindazonáltal kellemes és szórakoztató olvasmányok, ami elsősorban a szerző nem tolakodó, viszont körmönfont humorának köszönhető. Simon Polttal, a jólelkű, de kitartó csendőrfelügyelővel (a Napkút Kiadónak köszönhetően magyar nyelven is) olyan „nyomolvasó” lépett színre, aki a maga félszeg módján már sok esetet kibogozott. Nem vagány zsaru ő, hanem egy egyszerű, vidéki ember, aki mélyen benne gyökerezik a borvidék aprócska falvainak hétköznapjaiban. Mi, olvasók vele együtt szívjuk be a présházak illatát és kóstolgatjuk a borokat. Ugyanakkor sötét estéken és éjszakákon együtt érezzük vele azokat a szorongásokat is, amelyek a vidéki létet jellemzik. Magyarul eddig megjelent: Polt felügyelő sírdogál, Polt felügyelő virágot kap, Polt felügyelő és a nadragulya, Polt felügyelő és a jeges szüret, előkészületben van: Polt felügyelő nyugdíjban, s várhatóan megjelenik majd az utolsó kötet is Öreg Polt nem vén Polt címmel. Komarek kiadott egy tizenkét rövidebb bűnügyi történetet tartalmazó kötetet is – ebből származik az alábbi eset. (A fordító)
Illusztráció: Alfred Komarek (2009)
Cimkék: műfordítás, próza
