Suhai Pál: Miklóssy Endre, az uomo universale
Miklóssy Endrével a 2000-es évek elején találkoztam először egy építész évfolyam-találkozó alkalmával. Amikor az asztalok már jórészt romokban s a körülülők zöme sem másképpen, Miklóssy Bandi még mindig világos elmével értekezett a holland címer, illetve a holland himnusz szövegének jogfilozófiai vonatkozásairól. Arról, hogy „jobb helyeken” miként alapozódik a mai demokrácia intézményrendszere a hajdani rendi kiváltságokéra. Ha másfél évtized távolából sem tévedek, Hajnal István, Szűcs Jenő és Bibó István megállapításaira hivatkozott akkor. (Szellemi téren ezek szerint nekünk sem lehet panaszolnivalónk.) A későbbiekről már két írásos dokumentum is rendelkezésemre áll. Először csak közvetve: egy Szabad Györgytől származó levél, mely nyugtázta igyekezetemet, hogy őt, az új Országgyűlés egykori és első elnökét Miklóssy Endrével kapcsolatba hoztam. A levél az alábbiak szerint:
2007. január 14.
Kedves Barátom! Köszönöm küldeményedet. Igaza van Miklóssynak, hogy Bibót közéletünk nem mellőzheti. Sőt!
Jól tetted, hogy „ajánlása” ellenére megküldted nekem. Minél fullánkosabb valami, annál fontosabb, hogy tudjon róla, akit „illet”. Nem hivatkozva Rád, felhívtam telefonon, s jó egy órán át igyekeztem tájékoztatni, hogy a „kerekasztal lovagjai” nem „önjelöltek” voltak. Egyik kezdeményezője voltam egy „alkotmányozó gyűlés” összehívásának, de arra végül is nem volt lehetőség; a kerekasztal tárgyalásokon pedig már működő pártok választottjaiként vettünk részt. Felhívtam figyelmét az Ellenzéki Kerekasztal, illetve az állampárttal folytatott tárgyalások 4 és fél kötetnyi tárgyalási jegyzőkönyveinek kiadott szövegére, több mint két és félezer oldal, illetve az 1989. szept. 18-i részmegállapodás kiadott hiteles szövegére, amit az Ellenzéki Kerekasztal kisebbsége nem írt alá, az állampárt pedig jórészt a gyakorlatban kijátszott. De ez nem hibája azoknak, akik mégis kivívták a szabad választásokat, alkotmányos alapokat és részben még ma is jogérvényes, de megszorított biztosítékokat. Tisztességes hangon megbeszéltük, hogy folytatjuk a beszélgetést, ha már az információk és nem a „róluk szóló” kósza állítások birtokában lesz. Így válhat hasznossá figyelemfelhívásod. Köszönöm.
Baráti üdvözlettel:
Szabad György
A következő levelet, mely a föntiekhez hasonlóan szintén annak visszaigazolása, hogy Miklóssy Endre mai körmönfont világunkban is kivételesen becsületes naivitással tudta „játszani” és vinni az értelmiségi eredeti közéleti és morálisan mintaadó szerepét – e levelet már én írtam neki a Napút 2016. 8. számában megjelent írására.
2016. november 25.
Kedves Bandi! Szondi Gyuri becsületére válik, hogy írásodat [A harmadik út és az ’56-os munkástanácsok], a tematikus szám elejére vette. Valóban figyelemre méltó produkció (mondjam azt, hogy az egyetlen?), noha megfogalmazását tekintve kissé hevenyészettnek tűnik. De leginkább csak jelentőségéhez mérten. Ahhoz az értékrendhez viszonyítva, amely benne munkál, s amely e témáról vaskos monográfiát igényelne. A mai világban is, vagy éppen ezért. Az általad emlegetett „agymosoda” és az „individuálbolsevizmus” korában. Osztom keserűségedet, különösen akkor, ha a harmadik úttal kapcsolatos elvárásaidra s igényének a történelmi szőnyeg alá söprésére gondolok. Magam is így vagy hasonlóképpen. A világ a bolsevizmus összeomlásával egy másfajta totalitarizmus útján indult és megy tovább (de már korábban is ment, lásd az amerikanizmus kifejezésének a magyar irodalmi nyelvben való ugyancsak korai meggyökeresedését – többek között Szerb Antalra és Harmadik torony című esszéjére gondolok). Mindez most már a globalizmus keretei között, a neoliberalizmus éppoly totális, bár ravaszabbul manipulatív módszereivel. Bolygónk a naturalista hipercivilizáció korában. Lányi Andrástól veszem e szót, az ő nevével kiegészítve az általad adott tisztes névsort, vele folytatva a Röpke, Bibó, Korten, Rácz Sándor névsorolvasást. S ha már Rácz Sándor, hát a munkástanácsok szobrának leporolása – „leporolás”: mutatja e szarkasztikus kijelentés magadra alkalmazása keserűségből fakadó öniróniádat is. Többnyire a városi folklór talajából kinövő humorodat és derűdet, amellyel szemléled, szemlélni tudod az új jégkorszak beköszöntét. Az általad citált viccekre gondolok, amelyekbe gyakran tudod mondandód lényegét sűríteni s így valamennyire mégis csak olvasztani magad körül a fagyot – mint mindazok, akik a makk ász figurájához hasonlóan (s hozzád hasonlóan) a maguk gyújtotta tábortűz lángjainál melengetik a kezüket. S hogy hazai viszonyaink sem különbek, éppígy elmondható. A rendszerváltásról adott lesújtó véleményed idézem: „’56 ügye most bukott el végérvényesen.” Minden más feltételes mód. Ráadásul múlt idejű. Tudhatjuk, hogy hiábavaló – és mégse. Mutatja a végső bizalmat, amely minden történelmi megpróbáltatás és csalódás ellenére is ott pislákol némely jóravaló ember lelkének a mélyén. Ha mélyen is, nem eltemetve. Mint írásodban, Kedves Bandi. Gratulálok hát és barátsággal üdvözöllek: Pali
Mindezekhez mit is fűzhetnék most, utólag, amikor már valóban minden hiábavaló: válasz tőle e világi téreken soha nem érkezhet hozzánk. Reménykedjünk mégis, kedves Bandi, hogy igazad volt és lesz majd a folytatásban is. Találkozót pedig következőt már ne itt, a múlandóságban, hanem túl ezen, az örökkévaló dolgokéban egyeztessünk. Baráti öleléssel addig is.
2018. január 29.
Illusztráció: Miklóssy Endre (Dékány Tibor fényképfelvétele)
Cimkék: búcsúztató, esszé
