“Boldoggá tett a megbecsülés, ami áradt felém…”
Psota Irénre (1929-2016) emlékezünk az Írók, színészek, képzőművészek kalendáriuma 1999-es kötetében megjelent önéletírásának újraközlésével (a szerk.)
Édesanyám, amikor első férje Podhajcénál, az orosz mocsárvidéken katonaként meghalt, a nyomor elől három gyermekével Romániából Pestre kényszerült. Itt ismerkedett meg egy Psota nevű emberrel (a név morva eredetű). Házasságukból én már a Mária Valéria telepre születtem. Az ötször öt négyzetméteres lakásban szüleimmel, két bátyámmal és nővéremmel együtt hatan éltünk.
Anyámmal többször átsétáltunk a Népligetbe, ahol a nőnek öltözött férfi, a fogatlan Káposztás Zsuzsi volt a kikiáltó. Muris viccekkel csalta be a nagyérdeműt a homályos nézőtérre. Amíg a népszerű nevettető beszélt, én táncoltam, énekelgettem előtte. Négyéves lehettem, amikor egyszer odajött hozzánk egy idős ember – mint kiderült, Lakner bácsi volt –, és biztatta anyámat, mert tehetségesnek tartott, vigyen el engem a gyermekszínházába, ingyen fog tanítani. De még villamosjegyre sem volt pénzünk.
A Tömő utca 23/a-ba költöztünk. Apám lehetetlenné tette együttélésünket. A mama akkor kertészetben dolgozott, s a főkertészhez kellett költöznünk, mert apám féltékenységében hajánál fogva húzta, s pisztollyal ütötte a telepen a mamát, akit az István Kórházban hoztak vissza az életnek. Apám hét évet kapott, de azt mondta a bíróságon, ha kijön a börtönből, kiirt mindnyájunkat. Anyám eladta mindenét, s egy szalmazsákkal, nővéremmel együtt hárman költöztünk be az alagsorba. Tizenöt éven át itt éltem, itt töltöttem el gyermek- és ifjúkoromat. Anyám mosásból és takarításból tartott el bennünket. Már fújdogált felettünk a háború szele, aminek jele volt, hogy többször katonának hívták a házmester bácsit és néhány fiatal vagányt… De a ház sok gyereke élte a maga vidám játékait. A nagy betonudvarra kitettük a rádiót, s annak zenéjére táncoltunk, énekeltünk. Az idősebbek kiültek az ecetfás, leanderes kiskertbe, gyönyörködtek bennünk a gangokról s a poroló mellől. A Károlyi-kerti palotaudvarból sokszor áradt felém a MÁV szimfonikusok gyönyörű zenéje. Akkoriban még csak a táncdalokat ismertem és énekelgettem. Sőt, ugrabugrálva egyedül táncolgattam dallamukra. Bejutni nem volt pénzünk. A zenét hallgatók háta mögött, a rácsokon túlról, állva hallgattuk végig a Csajkovszkij-, majd a Beethoven-koncerteket. A klasszikus muzsika máig nyugtatószerem. Segített abban, hogy adottságaimmal, anyámtól örökölt hanganyagommal később zenés darabokban játsszam.
Eljött a háború vége. A házból is szedett áldozatokat.
De az élet, mintha semmi sem történt volna, ment tovább. Sokszor táncolt utcabálokon a nép, s ahol lehetett, műsoros esteket rendeztek. Ez történt nálunk is. Mi, fiatalok kitaláltuk, hogy színpadnak az udvar végén egyedül álló mosókonyha teteje lesz megfelelő színhely. A lakók megtapsoltak bennünket. A fiú a házból Villon-balladát szavalt, én pedig József Attila Kései sirató című versét sikongattam. A költő mindennapi olvasmányom lett, versei az én életemet és környezetemet tükrözték vissza.
Tizenhat éves középiskolás koromtól kézről kézre adtak, párthelyiségekben szavaltam, sőt belekerültem a Szigetvári utcai ifjúsági szervezet színjátszóinak sorába, ahol első nagy szerelmem, a későbbi neves koreográfus, Seregi László volt a mozgatóerő. Egy rendező meglátott, beajánlott a Szín- művészeti Főiskolára. De csak az érettségi után költöztem be a Stefánia (akkor Vorosilov) úti kollégiumba. Az ország minden tájáról ide gyűjtötték össze a falvakból, tanyákról, iskolai önképzőkörökből az ott feltűnt, tehetségesnek látszó, jórészt szegény sorsú gyerekeket. Az ügynek a tragikus sorsú Rajk László volt a kezdeményezője. Csodálatos társaságot alkottunk. Lelkesedtünk, és többségünk meg is volt győződve sikeres jövőjéről. Köztünk volt a mindig mókázó, de igen művelt Soós Imre, a paraszti beszédet és mimikát utánozhatatlanul visszaadó Horváth Teri. Barátnőim közé tartozott Hacser Józsa, a bájos Szemes Mari és Váradi Hédi. Szerencsénk is volt, mert a sors olyan tanárokkal áldott meg minket, mint a csendes, zseniális Gellért Endre és az „édes manónak” tisztelt rendező, Pártos Géza. Ő azt mondta rólam, homlokomon ott a küldetésem bélyege.
A kollégiumban egy éjszaka felébredtem álmomból, és, nem tudom, miért, hosszasan néztem ki az udvarra. Másnap kaptam a hírt, hogy az elítélése után sosem látott apám az éjjel felakasztotta magát a Tisza Kálmán téren egy játszótéri hintára.
Huszonnyolc éven át a Madáchban játszottam, amit csak hat évig, 1980-ban szakítottam meg. Akkor is csak azért, mert úgy éreztem, hogy Brechtet, Gorkijt, Shakespeare-t és görög klasszikusokat eljátszva elfogyott körülöttem a levegő. Leradíroztak. Számomra kihűlt a Madách. Sokan elmentek, sokasodtak a támadások a színház ellen, és Vámos László, a szinte egész pályámat meghatározó nagyszerű igazgató-rendező hívására az akkori Várszínházhoz szerződtem, amelyet később a Nemzetihez csatoltak. De a Madáchban töltött évek pályám legboldogabb évei voltak. 1955-tól harminc éven át hatvanegy filmben szerepeltem, és azt hiszem, legemlékezetesebb főszerepem a Makk Károly rendezte Ház a sziklák alatt című filmben volt, ahol egy púpos lányt alakítottam.
Már ismert voltam, amikor életemben először egy leválasztott lakást kaptam. Súlyosan megbetegedett anyám mellé ápolónőt fogadtam, később János bátyám és családja gondozta őt. Nagy hálával tartozom nekik, amiért az akkor már képzelődő, csak néhány világos pillanatot élő anyámat tíz évig becsületesen, szeretettel ellátták. Sokszor voltam távol tőlük és idegen földön, de onnan is naponta felhívtam, mert a hangomat felismerte. A színházból hazatérve, mint gyermekkoromban, sokszor bújtam mellé, átöleltem, megfogtam a fülét, derekára tettem a lábam, s ebben a pózban pihentünk, aludtunk. G. B. Shaw Szent Johannájának próbája alatt hozták meg a halálhírét. Rohantam haza… A temetés után még sokáig nagy fájdalom töltött el, nem tudtam levetni fekete ruhámat. Sokáig és sokszor álmodtam róla és kettőnkről. Lelki értelemben, azt hiszem, a köldökzsinór nem szakadt el közöttünk. Belőle, érte és neki élek.
Azt hiszem, komoly alakításomnak tudhatom be a Kurázsi mamában, a Koldusoperában, Szophoklész Antigonéjában és a Yermában játszott szerepeimet. A rendezők közül többen felismerték a bennem rejtőző komikát, és én mindig elfogadtam merésznek látszó döntéseiket, amikor vígjátékokban, musicalekben főszerepeket is bíztak rám. így táncolhattam, énekelhettem a Csárdáskirálynőben, a Hello, Dolly!-ban és az Irma, te édes!-ben. Amikor egy ideig mellőztek, mindenfelé megfordultam az országban, és boldoggá tett az a nagy megbecsülés, ami áradt felém a kultúrházak vagy akár a kocsmák vagy a majálisok nézőtereiről.
Illusztráció: Psota Irén aláírása (1999)
Cimkék: hetvenesek, visszalapozó
