december 22nd, 2017 |
0Czilczer Olga: A falakon túl (Két vers)
J
Menjünk mi is, mondja, s köpenyem ujjánál fogva vonszolni kezd kifelé.
Az ablak keretes esőpöttyei és frottír csíkok közein botladozva érünk a megindult ég alá, hol a kocsányos tölgy levelei már javában ropják. Lassúból gyorsra vált a zengések talpalávalója. Jöszte, hopp! Pár párra cserél.
Egy villám ágába kapaszkodom, egy dörrenés lekér.
Ez ám a bál! Váltogatnak. Derékon kapnak táncpartnereim, a sűrűre ritka tempó. Az egyre nyilvánvalóbbá váló éjszakában félszemmel J-t keresem, aki kergülten járja. Szoknyától szoknyáig szédül.
Igazi gavallér vagy széltoló? Örökre elhagy, másnapra dereng?
Egy özönvíz sem mosná tisztára az ablakot.
A falakon túl
Akik arra jártak, többen a koldus hátát hídnak nézték. Volt köztük busa, küllő, még harcsa is talán. Adakozó kedvük egy-két pikkelyt a kalapba is dobott.
Magam üres zsebbel ültem a kéregető mellé, váltsunk pár szót, sosem lehet tudni, ki mivel gyarapodhat. Most már az én tenyerembe dobálták, átkelőben meg sem állva, a szánalom lyukas fillérét, csörrenések zsörtölődésre váltható apraját, az ezüst hamis csillogását.
Ahogy kifogytunk a szóból, elköszöntem társamtól, de előbb még biztosítottam arról, hogy holnap is eljövök, gyűljön csak az adomány, ráköltöm még a holnaputánt is. Jöttek menekültek és más hajléktalanok. Aki lángoló csipkebokornak hitt, elgémberedett kezét nyújtotta felém melegedni, kicsinyét kínálta, fogadjam oltalmamba, vagy magával vonszolt, hogy kimenekítsen lángjaim fogságából. Ketten együtt, sarkunkban a vésszel, úgymond biztonságosabb.
Kezdtek ferde szemmel nézegetni.
Csak a folyó folydogált továbbra is medrében anélkül, hogy rám egy pillantást is vetett volna. Arcomat vitte valami torkolat felé.
Tanácsolják, váltsak környezetet. Lakásomat néha el is hagyom. A tenger fölött vadludak, gébicsek.
Szárnyak, hidak. Szárnyak, hidak. Lehet, hogy ott lenne valódi otthonom?
Illusztráció: Villámlás (pixabay.com)