Uri Asaf: Tájak
URI ASAF (1942–) költő, műfordító, képzőművész. Haifában született, de iskolai tanulmányait Budapesten végezte, itt szerzett vegyészdiplomát is az ELTE Természettudományi Karán. Gondolkodásában fontos szerepet játszik a mély bibliai háttértudás, a zsidó misztika gondolatvilága, s általában az emelkedettség és évezredes elmélyedés művészi etikája. Legtermékenyebb alkotóink közé tartozik, idén három lírakötete jelent meg: A Föld legmélyebb pontján, Míg árnyékot vetek, Kafka képekben. A műfordítás területén eddigi legnagyobb vállalkozása a Zohár magyarítása volt. (Báthori Csaba)
* * *
A hévízi tó és vidéke
A mező közelebb eső végén nyitott hangár, a belső fala homorú tükörként fénylik. Irányomba jeleket küld, az elmúlt hónapok alatt összegyűjtött napsugarakat. Benne a figurám fekete pont. Öltözékem alatt meleget hordok. A hévízi tó felett tarajos gőz, a part hátterében arany mocsári ciprus. A hínáros cölöphöz feszülök, melynek tapintása sörtés bársony. Érintésre apró buborékraj száll fel, ez annyira tetszik nekem, hogy a kezemmel többször a vízbe fésülök. A mélyben fekvő régi törzsek bokrosodnak, algásodnak, a napfény nem ér oda, de ez még mindig nem a tó feneke. Semmi nem áll össze kimondható szóvá. A nap jókedvében hidat rajzol a patakra, a sínen varjú lépked. Az állomásnak nincs neve. A bicegő madár egyszer a sín jobb, másszor a bal oldalára huppan. A vonat megáll a pálya kettős szája előtt. Őszi távlat, csend ül az avaron, a levegőben birkafaggyú szaga. Méltóságos tölgyek mindenhol, nem túl közel a sárga-barna lombozat. Az esőutáni sár olvasókönyvként nyitja ki magát, benne szarvasnyomok, rókaköröm. Tévedésből minden újból rügyezik, semmi nem érzi, hogy a tél előtt áll, a gyanta mélyen a kéreg alá húzódik, és a cseresznyefa kérge se vörös. A szőlőskert csupa rozsda, a fűz ezüst, a vonuló ég szürke, a csobogás fehér. Az egybefolyó égszínkék szalagok távol tartják a telet. A borvörös hal szemében a megnyugvás zöldes fénye.
A szürke ebéd
Herakleitosztól tudjuk, (de magunktól is), hogy éjjel különválunk, két álom soha nem keveredhet össze. Te csak fokozatosan adod fel az ismeretlenségedet. Az ujjad még meleg, pedig a nap már lement. Mögöttem állsz, egybesodrod a levegő hűvös selymét és a kutyák hangját. Ne félj, ezen a földön sehol nincs teljes mozdulatlanság. Szombat van, senki nem emelheti fel a földön fekvő virágot. Délutánra a szirmok széle megbarnul, de a virág közepéből egy pillanatra sem tűnik el az élet. A virág nem tud a hervadásról. Az ég egybeolvad a liget fáival, az ösvényeken fiatalok és öregek sétálnak. A liget sarkán félmeztelen fiatalember jön velem szemben. Mielőtt észre venné, hogy nincs egyedül, hangosan mondja a szerepét, visszafordulni már késő. Az öntözőkerekek sziszegnek, a víz visszatér a ricinusbokrok gyökeréhez. Hangok kerülnek, újak és régiek. A liget sípol, az acélhúr pendül. Az árnyékom fekete.
Ha lepréselem a kertet, az illata is lepréselődik. Az ezüstfenyő a levegőbe rúg, emberi térdreflexhez hasonlóan, éktelenül és fagyosan. Ezt teszi, ha behúzódom a műterembe. Az ablak lapos fénypászta, a bennülők nem ünnepelnek. Az ékszeres dobozba zárt szarvasbogár még a kezemben van, illetve abban a dobozban, amelyet szorongatok. Összeszoríthatom a dobozon keresztül, érezhetem a hangtalan roppanásait. A kezem ügyében marad, nem válok meg tőle, nem nyitom ki, hogy belenézzek. Magam is kuporgok, néha félrebillenek, egy pillantás alatt kicsúszok a világból, vagy beszippant egy felhőképződmény. A figyelmem bepárásodik, elhomályosul, a vonal másik végén jóleső sóhaj, hálás köszönet. Csak az utcai lámpa világít. A gyenge fénytől megcsillan a rövidre nyírt fű. Szálai egyenként vörhenyesek, együtt a gyep umbra. Ujjal tapintom a szürke ebéd mozdulatlanságát, hogy közben a boltív magához emel.
A vízválasztó vonalán
A Gai ben Hinom (Gyehenna) völgye fokozatosan piszkos okkerba fakul. Nyomtalan az élet a vízválasztó vonalán. A dombok és a távlatok változatlanok. A lábam a földbe gyökerezik a völgyre néző hídon. A koraesti táj értelmet kap a lila árnyaktól, én pedig elfelejtem, hogy vagyok. E pillanatban azt sem tudom, melyik nap következik, két napot ugrok előre és félrekaszálom a hétvégi napok gyenge lábát. Beborítom a padlót eukaliptusz levelekkel, hogy illatos legyen a ház. A falból fény szivárog, mintha több helyen átlukasztották volna. A ciprus méltósággal kileng és a csúcsa annyira elvékonyodik, hogy a két ujjam közé vehetném, de ehhez túl magasra mutat, magasabbra, mint a szemközti háztető.
Nyugat felől
Tele voltam tűszúrásokkal, vért vettek tőlem. A véremben kutattak, és visszahoztak az életbe. A véremmel volt a baj, vagy a szívemmel? Nem számít. Pihenés céljából talán Finnországba utaztam északra, a hó birodalmába, ahol még májusban is havas a táj. A tálon sült vaddisznóhús várt. Ezt ígérték, ha meggyógyulok. Nagy veszélyben lehettem, ha vállalkoztam erre az útra. Alig két napja, hogy kiszabadultam a halál karjai közül (régen úgy tudtuk, hogy a halálnak karmai vannak). Miközben ezt az írást nézem, a denaturált szesz szagát érzem. Csak a primitív színképelemző készülékem, a szeszlámpa lángja világít, éjjel kettő óra és villámlik. A vihar mindig nyugat felől jön. Most itt van az ácsolt hegyi kilátónál, előttem tornyosul a mogyorófa felett. Nem az udvarban portyázó vaddisznókat hallom, hanem élettelen tárgyak koppannak a tetőn, lassuló ritmus szerint.
Engesztelőnap – tabula rasa
A család körében a zsidó hagyomány alig érezhető. Egyes napokon velünk van. Sokan nem értik, hogy a felvilágosult (?) zsidók is hosszú és békés szálakkal kapaszkodnak a múltba, az imarojt simogató érintése akkor is elkíséri őket, ha nem is hallottak róla. Mózes a Szináj hegyén értük is szót emelt, és ezt soha nem felejtik el.
Éjjel hosszú szálakban esett az eső – Te magad voltál a sátor, ahova behúzódtam és összeszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy így alszom el. Hatvan évvel ezelőtt, Székelykocsárd körül, kihajoltam a félig lehúzott vonatablakból, és kirajzolódott a sötétben az előttem álló életem. Minél jobban kihajoltam, annál több korom csapódott az arcomba. A vastag korom a szemem sarkában gyűlt össze. Oda lett a fehér ingem, de hallottam a jövendőt. Az újból felfedezett vallás, akár a visszatérő szerelem. Csak neked beszélhetek Te rólad. Mindig elcsodálkozom ezen.
Illusztráció: A hévízi tó
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
